Hannes Böhringer
Életmûvészet, újra a szemlén

Mûvészeti fõiskolánkon, Braunschweigben elõadássorozatot rendeztek "Az én hetvenes éveim" címmel. Különbözõ generációkhoz tartozó tanárok emlékeztek az idõközben nosztalgikussá vált, hatvannyolc utáni évtizedre. Nekem is vissza kellett emlékeznem a hetvenes éveimre. Az évtized elsõ felét egyetemeken töltöttem, vizsgákat tettem, a második fele fõként tanítással telt a Düsseldorfi Mûvészeti Fõiskolán. A végén visszamentem az egyetemre. Berlinbe költöztem.
Mindkét vizsgadolgozatomat az életfilozófiáról írtam, egy századeleji filozófiai irányzatról, amelyet késõbb az egzisztenciafilozófia váltott fel. Az életfilozófia az ember "egzisztenciáját" még nem a világ és a természet összefüggésébõl kivetve látja. Szinte még átfogja, miként a szellem régebbi fogalma, az élet természetét és történetét. Kisdoktori dolgozatom témájául Georg Simmel (1858-1918) fiatalkori írásait választottam. Simmel a modern nagyvárosi élet fenomenológusa volt. Ám a szkeptikus megfigyelõ végül egy életmetafizikát írt. Egyik tanítványáról, Bernard Groethuysenrõl (1880-1946) írtam a disszertációmat. Groethuysen Simmel gondolkodásából hiányolta a történelmet mint a köznapi tapasztalat és a metafizika ("világnézet") közvetítõjét, a történelem hatalmának elismerését. Ez Wilhelm Dilthey kései munkásságában találta meg. Dilthey és Groethuysen számára az élet természet, amely hajtóereje a történelemnek és amely végül önéletrajzilag individualizálódik: "élmény". (A kifejezés még nem volt annyira elhasználva.)

Megszenvedni a szenvedélyeket
Az életfilozófia a történeti-szisztematikus "antropológiát", az emberiség élményeinek történetét és tipológiáját írja le. Groethuysen "Philosophische Anthropologie" (1930) címû mûvének két fejezete kezdettõl fogva lenyûgözött: "A római-görög életfilozófia" és az "Akaratgátlás" az Augustinus-fejezetben. Miként Hans Jonas szinte egyidejû tanulmánya, az "Augustinus és a Szent Pál-i szabadságprobléma"" , úgy ezek a fejezetek is az antik filozófia határait jelölik ki, Groethuysen életfilozófia, Dilthey antropológia névvel illette, ám az magát "életmûvészetnek" (ars vivendi) nevezte.
Nekem azonban elõször is el kellett kezdenem olvasni ennek a régi életmûvészetnek a szerzõit: Cicerót, Senecát, Epiktétoszt, Plutarkhoszt, Marcus Aureliust. A szokásos filozófiai tanulmányok során az ember nemigen akad rájuk. Filozófiájuk újdonságát nem egy tantétel adja, hanem egy másféle hangnem, egy új "beállítódás az élethez" (Groethuysen). Nem kell már az embernek filozófiailag (vagy mitikus-vallásosan) megbizonyosodnia az életérõl. Megfordítva: a filozófiának kell bebizonyosodnia és igazolódnia az egyes ember életében.
Az ember szenved. Nem él ésszerûen, nem él "a természet szerint", állítja a filozófia. Szenvedélyekben szenved. A filozófia tõlük való szabadulást ígér, gyógyulást, megnyugvást. A legsúlyosabb szenvedés a titkos félelem a haláltól. A filozofálás a halál nyugodt jelenvalóvá tételével megszabadít a szenvedély béklyóitól, figyelme irányulásának korlátozottságából. "Arra gondolj éjjel-nappal, mint tudnád nyugodt lélekkel elhagyni az életet, amelybe sokan úgy kapaszkodnak, s melyet úgy megmarkolnak, mint a hegyi patak sodrától elragadottak a part bokrait vagy szikláit. Sokan hánykódnak nyomorultan a halál félelme és az élet sanyarúságai között; élni nem akarnak, meghalni nem tudnak."
A halál filozófikus: megszabadít a szenvedélyektõl és ezáltal nyitottá tesz a világra. A filozofálás világpolgárrá válást jelent. Csak a szenvedélyektõl megszabadulva látja az ember, hogy a világban él, és csak most ismeri fel természetes érdekeit. Az antik filozófia ezt az önmegtartás fogalmában ragadja meg. Az újkor az önmegtartást a "hatalom akarásává" (Nietzsche) fokozza.

A neurózis mint az életmûvészet egyik formája
Még Kant "Anthropologie in pragmatischer Hinsicht" (1798) címû munkájában is feltûnik az antik életmûvészet kozmopolita eszméje. Az antropológia világ- és emberismeretet jelent. Ezt az ember utazás és olvasás révén szerezheti meg, írja Kant. Megismer másokat, és ezáltal közvetve önmagát is megismeri. Az életmûvészettel és az antropológiával való foglalkozás mögött, különösen Németországban, a tengerrel kevéssé találkozó országban, mindig a világban való jártasságra való törekvés rejlik. Groethuysen már az elsõ világháború elõtt Párizsba költözött.
Az antik életmûvészet azt ígérte, hogy megszabadít a szenvedések és szenvedélyek ostromától és ezáltal válhat egyáltalán életrevalóvá és életbölccsé az ember. Dilthey felfedezi az antik életfilozófiát , de ez számára már nem cselekvésre való életbölcsesség (prudentia), már nem pragmatikus, hanem csak historikus-meditatív valami: az ember "ráeszmélése" arra, hogy ki õ, történelmi megjelenésformáinak sokaságában. De talán a bölcsesség még bölcsebbé vált, közvetetté fokozódott és tanácsait a historikusba rejtette.
A régi életfilozófusok olvasása kiélesítette figyelmemet saját jelenem életfilozófiájára. Hasonlóságokat fedeztem fel a tantételeikben összebékíthetetlen, ám életfilozófiai tartásukban szinte megkülönböztethetetlen antik filozófiák és e század pszichológiai iskolái között, amelyek tanaikat tekintve hasonképpen széthasadtak, de már régóta szinkretikus tanácsadó-irodalommá váltak és zsebkönyvben mindenki számára hozzáférhetõek. Ahogy egy zsebkönyv "kéznél van" - mint encheiridion -, úgy koncipiálták a régi életfilozófiát is: "Kézikönyvecske" (Epiktétosz) és "Kézi orákulum" (Gracián), kis katekizmus velõs mondatokkal, hogy fejben lehessen tartani: "Súlyos a kényszer, de semmi sem kényszerít arra, hogy kényszer alatt éljünk."
Rábukkantam Alfred Adlerre, aki elsõként értelmezte a pszichoanalízist pragmatikus antropológiaként. Adler minden embert hétpróbás életmûvésznek tekint, aki "életstílust" alakít ki és abban egy "élettervet" követ. Ennek célja a hatalom, a felülkerekedés, de legalábbis a biztonság vagy az érinthetetlenség. A neurózis is az életmûvészet egyik - ügyes, bár fárasztó - formája. A moszkvai perek hatására Adler marxista tanítványa, Manés Sperber megírja "A zsarnokság analízisé"-t (1937). Adler pszichológiája nem áll távol Machiavelli Fejedelemétõl (1532), vagy Gracián Oráculo manualjától (1647). A stílusa azonban nem olyan csiszolt, nem Tacituson és Senecán iskolázott stílus, hanem letaglózó, de hasonképpen szentenciaszerûen bevésõdõ. Adler nem fejedelmeket és udvaroncokat figyelt meg, hanem a polgárok és kispolgárok bolondul neurotikus népét.

Az avantgard, másként életmûvészet úgy véli: vagy vele, vagy ellene
Olvastam a régi életfilozófusokat, felfedeztem Alfred Adlert, tanítottam a düsseldorfi Mûvészeti Akadémián, és láttam, hogyan válnak a a mûvészdiákok mûvésszé; hogyan formálódik át és változik jellegzetessé tartásuk, viselkedésük, életstílusuk és érdeklõdésük. Walter Grasskamp indított arra, hogy ezeket a megfigyeléseket leírjam; eredményük aztán 1982-ben meg is jelent. Két évvel késõbb megfigyeléseimet és elgondolásaimat egy elõdásban folytattam: "Figyelem a fény-árnyékban: az avantgard". Hogyan szervezik meg látens idejüket azután, hogy elhagyták a fõiskolát és mielõtt még néhányukat a mûvészetipar felfedezte volna. Gyakran öntudatlanul a barokk életmûvészet szabályait követik: megjelenni és közben láthatatlannak maradni, mûvészetet csinálni az elsõ pillantás (a tömegközönség) és a második (az értõk) számára. Életmûvészet az élet esetlegességeinek, a hiányzó érdeklõdésnek, akárcsak a váratlanul nagy közfigyelemnek a higgadt tudomásulvétele. Egyik sem jelent sokat.
A nyolcvanas évek lázas mûvészeti csúcsüzeme az én szememben a szimulációnak és a disszimulációnak az avantgard-metafora felszívta okossága volt, mely már nem az avantgard-korszak harcos ellenzõi, hanem a mohó mûvészetipar és a túl közel furakodott társadalom ellen irányult. Arra a következtetésre jutottam, hogy a történetfilozófia és a történetfilozófiai haladásfogalom lehanyatlásával az avantgard figurája nem válik feleslegessé, életmûvészetté válik, annak mûvészetévé, hogy belülrõl szegüljön szembe a mûvészetiparral.
A Düsseldorfi Mûvészeti Akadémia szemináriumain, diákokkal együtt feldolgoztam az avantgard-metafora történetét, azzal a be nem vallott céllal, hogy leszámoljak az avantgarddal mint mûvészettörténeti fogalommal. Az "avantgard vége" már jóideje a levegõben volt. A hetvenes évek második felében zajlott le az a messzire ható klímaváltozás, amely Hegeltõl és Marxtól Nietzschéhez vezetett. A történetfilozófiára, a világforradalom és a haladás eszméjére jellemzõ dialektikus felfogás az általa megragadottakat eredetileg katonásan aszketikus fegyelemre kényszerítette, ez aztán nem maradhatott libertiánus kommentárok nélkül. Az életmûvészet talán képes volt ennek a tartásnak egy rég bevált, individuális rendszerrel történõ pótlására.

Egészség, avagy ingadozó a tapasztalat
Hitem szerint távol voltam az intellektuális divatoktól. Ám az ember korszerûtlenül is korának gyermeke. A régi életfilozófusokat tanulmányoztam, Alfred Adlert olvastam, tanítottam a Mûvészeti Akadémián és felfedeztem a magam számára - gondoltam - Nietzschét. Ö, nem oly toleránsan mint Dilthey, aki történelmileg szelídre volt hangolva, megbetegedéseket, mérgezéseket, "rossz levegõt", hanyatló életet diagnosztizált és csak ritkán egészséget, "nagy egészséget". Nietzsche az antik világ közvetlen aktualizálását kísérelte meg.
Az antik életfilozófia, az élni és halni tudás filozófiai mûvészete két filozófián kívüli forrásból merít: a retorikából és a medicinából. A régi gyógyítómûvészetet elsõsorban mint a helyes, az egyes emberhez és környezetéhez igazodó életmódot, mint dietetikát értelmezték. A nagy egészség nem ismer elõírásokat. A szabályozott, bölcsen átgondolt életmódból, dietetikából és életmûvészetbõl adódó korlátozások csak azok számára válnak szükségessé, akiknek figyelniük kell az önmegtartásra, mondja Nietzsche, a betegeseknek.
Nietzsche aforisztikusan ír. Az aforizmus eredetileg egy gyógyászati tantétel. ("Rövid az élet, hosszú a mûvészet, tûnékeny az - alkalmas - pillanat, ingadozó a tapasztalat." "Építs a kezdetek elé: ha túl késõn kerül sor egy szerre, a hosszas nélkülözés miatt a baj erõre kap." ) Az aforizmát a háborúra és a politikára alkalmazzák, mint szabályokat a hadúr és fejedelem (Machiavelli), az udvari ember (Gracián), végül pedig bárki számára, aki élete politikáját saját kezébe akarja venni és nem kívánja átengedni másnak vagy a véletlennek.
Az aforizmus egyre jobban fellazítja az iskolás tanokat és közvetlenül az egyes ember tapasztalatára és megfigyelésére hivatkozik. Igy szellemessé, artisztikussá, irodalmiassá válik. A közmondásokhoz, fabulákhoz, történelmi példákhoz hasonlóan az aforizmák és maximák mindig is a szónoklat mûvészetének fegyvertárába tartoztak. Az írnokok összegyûjtötték a mondásköltészetet és a bölcsességirodalmat. A szónokok fejbõl tudják a mondásokat és ügyesen saját céljaik érdekében vetik be õket. Az antik életmûvészetben a filozófia a saját "bölcsességszeretetének" hatása alá kerül, de annyira, hogy elfeledkezik az õt a bölcsességtõl elválasztó távolságról, és egyszerûen átugorja - a retorika segítségével.

Szakadás etika és esztétika között
Az életmûvészetet a hetvenes évek második felében a nietzscheanizmus nyomdokvize magasra vetette. A fordulat "Hegeltõl Nietzschéhez" (Karl Löwith) nemcsak a modern haladásában való csalatkozást jelentette ("vége van avantgardnak", a "nagy elbeszélésnek", a történetfilozófiának ), hanem a retorika újrafelfedezését (dekonstruktivista irodalomelmélet), és a filozófia irodalmiasítását is ("francia" filozófia).
Életmûvészetként az antik filozófia diétikussá és retorikussá vált. Értelmes ("természetes") életmódra törekszik és önmaga meggyõzésére retorikai technikákat alkalmaz. A mnemotechnikából így lesz meditáció: mindenkor kéznél tartani, megtanulni, felmondani, megszívlelni a sarkalatos tanmondatokat, mintabeszédeket, szentenciákat, mondásokat, aforizmákat annak érdekében, hogy a külsõ eseményektõl való távolságot: "a distancia pátoszát" (Nietzsche) meg lehessen teremteni. Noha az életmûvészet az újkor kezdetével agresszívebbé válik, velejében mégis az egyes ember önvédelmének mûvészete marad a szenvedés (szenvedélyek), az események, a véletlen és a sors túlhatalmával, vagyis mindazzal szemben, ami nincs az ember kezében. Az életmûvészet csak biztos defenzivából támad bölcsességgel.
Szókratész a szónokokkal folytatott vitában lelt a filozófiára. Számára a filozófiai nem mûvészet volt, mely tanítható és begyakorolható, hanem az (újra-)emlékezés spontán aktusa, melynek legfeljebb bábáskodásra van szüksége, ám mindennemû retorikai memóriamûvészet csak megzavarja. Nem így a képzett szónokok. Ök tudni vélték, mi a jó: a tiszteletteljes, a hasznos vagy a gyönyörteli. Az életmûvészetben ez újra felmerül. Olyan kalkuláció ez, mely az egyiket a másikkal próbálja lemérni és közvetíteni; a tiszteletreméltót, a politikailag korrektet, a társadalmilag elfogadottat az egyes ember számára gyönyörtelivel és hasznossal, a szépet a jóval összhangba hozni, és az etika és esztétika közti szakadékot áthidalni. Az eszmény az erkölcsös ember (vir honestus), udvari ember, honnête homme vagy gentleman, akinek manírjait ugyanazok a kategóriák határozzák meg, mint koruk mûvészetét: ízlés, elegencia, grácia, humor, tapintat, bon sens stb.

A mûvészet mint irónia, megcsinált életstílus és megjelenés
Az antik és kora újkorban megújított életmûvészet újrafelfedezése a posztmodernre esik. Az avantgard és a tradíció közti törés elmosódottá válik. Történetfilozófia, a mindent felforgató haladásban való hit híján, az eszkatologikus remény szikrája nélkül vége az új kategóriájának. A divat, a piac és a múzeum eszközévé válik. Az új fogalmának elvesztésével eltûnik a régitõl, így az antik életmûvészettõl való távolság tudata is. Feltámad az illúzió, hogy az ember közvetlenül újraélesztheti.
A posztmodern a modern mûvészet historikussá és retorikussá válása. A modern mûvészet az életbe kívánt áttûnni; megkísérelte, hogy eggyé váljon a munkás indusztriális mindennapjával ("tárgyilagosság" ornamens, retorikai díszítmény nélkül), és hogy a technikát, az építészetet az aszketikus morállal olvassza össze (Gestaltung, "alakítás"). A modern mûvészet komolyan akarta venni az újkort. A posztmodernben a modern mûvészet ironikus játékká, esztétikus díszítménnyé, a posztmodern honnête homme megcsinált életstílusának és megjelenésének kellékévé vált. A jóléti társadalom modern mûvészettel ékíti magát, de maga nem akar modernné válni. Az antik életmûvészet a nyolcvanas évek hedonizmusában mûértõ élni tudássá laposodik. Vajon az antik életmûvészet újrafelfedezése több volt-e félreértett epikureizmusnál? A történelem (a szovjet birodalom összeomlása) elûzte. A megtévesztõ biztonság eltûnik. Az életmûvészetnek megint lakonikusan kell helytállnia az események bizonytalanságában.
A régi filozófiai mûvészet egyik modern olvasata volt még az, amit Freud munkája céljának tekintett: "a hisztérikus nyomorúság átalakítását közös szerencsétlenséggé." A "közös szerencsétlenséget" az antik filozófiában még szerencsének (eudaimonia) nevezik.

Beteljesülés az önkívületben?
A retorika olyan erõ, mellyel másokat és magunkat meg lehet gyõzni. A filozófiai életmûvészet él a retorikával. A filozófusnak le kell gyõznie önmagát, úrrá kell lennie önmagán. Ha magánál van, "fellegvárában", miként Marcus Aurelius írja, legyõzhetetlen.
De lehet, hogy ez az erõdítmény csak önáltatás. A filozófiai életmûvészet mondásai hatalmában hisz. Ám csak akkor volna hatalmuk, ha valódi bölcseség sûrûsödne bennük (retorika, irodalom), és nem pusztán az arra való sóvárgás (filozófia). A görög tragédia és a kereszténység ellentmond ennek, az ember önhatalmúságába vetett filozófiai hitnek. Aki értelmes emberként egyáltalán nem hajlandó elismerni az önkívület erejét, miként Pentheusz király Euripidész drámájában, a Bakkhánsnõkben, az a téboly martalékává válik.
"Nem tudod, mit cselekszel", mondja a hírnök Oidipusznak , aki megfejtettnek véli az ember talányát (antropológia). Az ember tudása és öntudata sosem áll tettei felett. Ez adja feloldhatatlan tragikumát. Hogy is hihetné, hogy ura önmagának? - Éppen az ember kényszertõl érinthetetlennek tartott bensõje, ahová az antik életfilozófia visszahúzódik, teszi nyilvánvalóvá Augustinus számára az ember esendõségét: "Azt akarja az ember, hogy ne legyenek vágyai. És nem azt teszi, amit akar." Az ember vágyból van. Beteljesülést csak magán kívül lel. Ez a határa az antik életmûvészetnek. Ez meglevõként tételezi az önuralom, a continence képességét, és követi a bölcs eszményét, aki legyõzte szenvedélyeit.

Odüsszeusz hajótörése mint okos életmûvészet
Mi különbözteti meg az értelmet a szenvedélyektõl? Platón számára maga a filozófia is erotikus vágy, a szerelem pedig démonikus (A lakoma) vagy isteni (Phaidrosz) téboly volt. Mindegyik eset túl van a gyógyászati vagy retorikus kalkulációk hatókörén. El kell fogniuk bennünket, ha fel akarjuk fogni õket. Igy hiányzik a distancia ahhoz, hogy "helyes használatukra" lehessen sort keríteni, ahogy azt az életmûvészet mindegyre ajánlja. Foucault számára Iszokratész vagy Xenophon, a szónok, a képzett arisztokrata jobb társaság az antik életmûvészet rekonstrukciójához, mint Platón, aki tudatosan kerüli, hogy a filozófiára a mûvészet (techné) és gyakorlat (aszkészisz) szót használja.
Michel Foucault szexualitástörténeténetének második és harmadik kötete: L'usage des plaisirs (1984) és Le souci de soi (1984) az antik életmûvészet újrafelfedezésében áttörést jelentett, bár számomra Pierre Hadot könyve, az Exercices Spirituels et Philosophie Antique (1981) a fontosabb mû. Még Foucault szexualitástörténetében is, fõként azonban recepciójában érzem a klasszicista vágyakozást a kereszténység elõtti antik kor morál-diétája és állítólagos "gyönyöreinek használata" iránt. Filozófusok, költõk, történészek mindig újra visszaálmodják magukat a keresztény lávaesõ elõtti pompeji villába.
Antik szerzõket tanulmányoztam, Seneca szentenciális stílusáért lelkesültem, és meglepõdtem Foucault életmûvészet-könyvétõl. Akaratlanul is egy hullám hátán találtam magam. Mégis kezdettõl fogva zavart a látszat, hogy az antik vagy a kora újkori életmûvészet minden további nélkül aktualizálható. A jelen partján szétroncsolódva feneklik meg az életmûvészet, csak roncsként használható. Számomra Odüsszeusz vált az életmûvészet mitikus megszemélyesítõjévé. Odüsszeusz okos. Reménytelen helyzetekben mindig eszébe jut még valami. Tud beszélni és berendezéseket, hadigépeket és jármûveket építeni, amelyekkel tovább tud állni és elszenvedi a következõ hajótörést. Mûvészete végén egy hullám meztelenül veti partra a phaiákok földjén.
Az életmûvészet határain, a tudás végén, az artikuláció (ars) határán siralom és ujjongás hallatszik - mindkettõ tilos a filozófiában. A tehetetlenségen való siránkozás és a váratlan megmenekvésen való ujjongás, amikor a filozófiai szubjektum, az önhatalmú én "alávetettként" (subiectum) tapasztalja meg önmagát, kiterítve a "ernyesztõ" erosztól (Sappho) vagy más erõtõl, mely fájdalmat okoz. "Mint a víz, úgy kiöntettem; csontjaim mind széthullottak." (22. zsoltár)
Siralom és ujjongás, szólítás és kiáltás szétszakítja az "esztétikai egzisztencia" látszatát. Csak a bibliai siralom és ujjongás dalainak bevonásával tudta a kereszténység monasztikus tradíciója az antik-filozófiai életmûvészetet átvenni és tovább ápolni. Még az amerikai popsongban is a cowboy rikkantása (ujjongása) és a feketék blues-a tartja fenn a versek szólás-bölcsességét. Csak saját hajótörésében válik az életmûvészet olyannyira okossá, hogy kudarcát funkcionálissá tegye és a siralmat és az ujjongást felfokozott segély- és kifejezõeszközzé alakítsa. Az életmûvészetbõl egyszerûen mûvészet lesz.

Turbulencia forradalom helyett
1979-ben megjelent Hans Blumenberg "Hajótörés nézõkkel" címû kis könyve. Ebben Blumenberg az életmûvészet centrális képét, a hajótörést tekinti végig. Kezdetben a filozofálás károsulás nélküli túlélése minden hajótörésnek, ezeknek a szilárd szárazföldön való valamiképpeni átélését jelenti. Végül sem szárazföld, sem biztos kikötõ nem marad, csak a viharos tenger, melyen a roncsokat túlélõtutajjá kell átépíteni. Poe elbeszélése, a "Maelström poklában" összeköti a két végletet: Egy szikláról a tengerörvénybe tekintve egy halász beszámol arról, hogyan sikerült egyedül neki túlélnie a Maelströmöt. Otthagyta csónakját és egy hordócskához (Diogenész hordója) kötözte magát, az mentette õt ki a pusztulás örvényébõl.
Nekem úgy tûnik, hogy az életmûvészet e kataraktikus fordulatának Ezra Pound példásan modern poétikája felel meg. Az örvény nemcsak a kor katasztrófája, hanem a katasztrofikus korszak mûvészi "vortexe" (Pound): örvény az örvényekben. Ennek turbulenciái még tönkretesznek mindenfajta retorikus vitorlázatot. Erõterükben mindent összeörvénylenek és összesûrítenek: egy "image" (Pound), egy "objet ambigu" (Valéry), egy "je-ne-sais-quoi", egy "tudomisénmi" válik mindenbõl, ezt aztán az örvénynek megfelõen bárhogy lehet értelmezni.
Pound vorticizmusa számomra a modern káoszkutatás és a termodinamika (Prigogine) popularizálódása, valamint a lucretiusi turbulenciaelmélet újrafelfedezése révén vált aktuálissá. Ez is a hetvenes évek "átfordulásához" tartozik: a forradalom helyébe a turbulencia mint vezérfogalom kerül.
A vortex mûvészi észlelési mintázatában a tárgyak, események kiszakíttatnak mindenfajta jelentéshierarchiából és - elszigetelten, szétörvényelten - egymással egyenértékûvé válnak. Ezt az egyenértékûséget, nekem úgy tûnt, nemcsak melankolikus, hanem filozófiai közömbösség is áthatotta.
A modern esztétika posztmodern revíziója felméri életfilozófiai dimenziójának mélységét, az "aisztétikusat" (Welsch) az esztétikaiban: észlelés mint gyakorlati megismerés. Én magam a figyelem (proszokhé) fogalmát részesítem elõnyben.
Az életmûvészet egy jármû, egy hajó, amely mondásokból és szentenciákból áll. Ezek ráirányítják a figyelmet arra, amire törekedni kell, és arra, amit el kell kerülni. Elõbb vagy utóbb a hajó örvénybe kerül és darabjaira hullik szét. Az ember megkapaszkodik egy úszó roncsdarabban és szerencsésen fennmarad a vízen. Az életmûvészet mûvészetének olyannak kell lennie, hogy a figyelmet dogmatikus irányulásán túlra vesse át és ott siklassa. Végül az életmûvészet nem egyéb, mint örvénylõ figyelem, melyben a filozófia közömbössé vált. "Igazán filozofálni annyit jelent, mint magán a filozófián gúnyolódni." (Pascal) Ezért lesz a filozófiai életmûvészetbõl irodalom (Seneca, Plutarkhosz, Montaigne) és õrzõdik meg jobban benne, mint a filozófiában. Csehov elbeszéléseiben Marcus Aurelius rejtõzködik; õ volt Csehovnak a Maelström-beli hordó. Az életmûvészet közvetetté vált. A kudarc okosabbá tette.

A szituacionisták barokk életmûvészete
A képzõmûvészetben életmûvészetként a szituácionisták és a fluxus-mûvészek gyakorolták a modern mûvészetet. Az antik életfilozófiának nem véletlenül központi fogalma a fluxus és a szituáció. A szituácionisták a sodródás (dérive) során kutatják a városi "pszichogeográfia" áramlásait és örvényeit. A fluxus annak a mûvészete, hogy a "semmi" (Cage) eseménnyé váljon, egy örvénnyé az idõ áramlásában. Az élet az igazán produktív mûvész. A mûvészetnek csak az ehhez szükséges figyelemrõl kell gondoskodnia.
A mûvészet Robert Filliou számára a "bien fait", "mal fait" és "pas fait" - a mindent háromszor csinálni: jól, rosszul és nem csinálni - egyenértékûsége (és egyenérdektelensége). Tökéletes (parfait - ugyanaz a hangzása, mint: pas fait; mondhatni, ugyanaz a jelentése) az, aki a csinálás és a tevés e három módját gyakorolja; a jó és a rossz, a mûvészet és a nem mûvészet stb. különbségének indifferenciáját . Buddhista bölcsesség pótolja az antik életfilozófiát.
A szituacionisták megpróbálják a társadalom "spektákulumát" "szituációkká" átalakítani, a kommunikáció áramlataira és örvényeire irányuló szórt figyelemmé. A vulgármarxista társadalomkritikától végül eljutnak Gracián desenganojához, a világszínház "csalatkozásához" és a barokk életmûvészethez, hogy ebben a csalatkozásban egyénekként fenn tudjanak maradni. Újra megjelentetik Gracián "El Héroe" címû mûvének francia kiadását , melynek elsõ fejezetében ez áll: "Siker várományosa, te, aki nagyra törsz, õrizd annak a mesterségét, hogy mind ismerjenek téged, de senki se lásson át rajtad!" Minél terjedelmesebb a tömegkommunikáció, annál jobbnak kell lenniük az én és a társadalom közti szûrõknek. Kivált érvényes ez a mûvészekre.
Talán közrejátszott a barokk életmûvészet újrafelfedezésében a polgári kultúra eltûnésén érzett halk veszteségérzés is. Az udvariasság, a "jó formák" felé való tapogatózás volt ez, sokkal inkább, mint bárminõ mélyebb moralitás. Mert csak formák teszik lehetõvé a formabontást.

Sajtot eszik a kurátor
Graciánt azonban Pascallal, Augustinus kedvelõjével kell kiegyensúlyozni. Gracián azt hiszi, hogy uralja a megtévesztést, az illúziót, a szimulációkat és disszimulációkat, és képes õket harci fortélyként önnön védelme és híre érdekében kifelé fordítani és kezelni. Pascal ellentmond: a képzelõerõ megtévesztésein nem lehet úrrá lenni.
A filozófus saját mondásainak sajkájában kapaszkodik meg - nem mintha kizárólag saját mondásai hordoznák, hanem mert azt hiszi, hogy víz és áramlás (ész, élet, szellem) van, mely sajkáját és õt hordozza. Képzelgés, hit. "Lehet valaki a világ legnagyobb filozófusa, és lehet akármilyen széles a deszka, amelyen áll, ha szakadék meredezik alatta, hiába gyõzi meg róla az értelme, hogy biztonságban van, a döntõ szót képzelete mondja ki. Bizony sokan nem bírnák elsápadás és verejtékezés nélkül elviselni ezt a gondolatot."
"Gadamer" - hallom Thomas Kapielskit, a barokkosan elmés írót és rajzolót, amint hozzám szól - sajt . "Az életért viselt gond teszi az embert kurátorrá, így van ez, és ezért nevezik így." Az életmûvészet (le souci de soi; az önmagáért viselt gond) a mûvészetiparban és egy mûvészeti fõiskola biztos állásában ér véget. Gadamer - a sajt konzerválja a tejet. A folyékony megszilárdul. De még mindig ízletes, mégha másként is, tápláló, el lehet fogyasztani és meg lehet emészteni. A sajt ennyivel van elõbbre a múzeumnál. Ezért inkább sajt a tradíció.
Nekem úgy tûnik, hogy az életmûvészet - tágabb értelemben tekintve - azért van, hogy a mûvészet és filozófia összegyûjtött sajtját ne gyûjtsük halmokba, hanem éljük fel. Ahogy a concept art kísérlet volt arra, hogy a (modern) mûvészetet a nem mûvészettõl meg lehessen különböztetni és így fogalamilag és intézményesen biztosítva legyen, úgy az életmûvészet a konceptuális indefferenciára és bizonytalanná tevésre játszik. A különbségek mûvészet, divat, dizájn, életstílus, reklám, technika és tudomány közt közömbössé és folyékonnyá válnak, ha a sajt meg van emésztve. Mûvészet és filozófia ekkor megint felmerül - váratlanul itt-ott, talán más néven, mint egy "tudomisénmi". És a meglepett figyelem megint felélénkül.

Tillmann J.A. fordítása