Szigeti Csaba

Emlékrombolás

Az elõadás tárgya az emlékezés jelensége, ahogyan Jacques Roubaud A nagy londoni tûzvész címû mûvében megjelenik ¹, valamint az a poétikai fogalom, amit a szerzõ így nevez meg: prose-mémoire, emlékezéspróza, az írásban rögzített emlékezés poétikája. A mûben (mert nem szokványos regényrõl van szó; az alcím szerint "elbeszélés, beszúrásokkal és elágazásokkal") és a mû feltételrendszerében kettõs, egymással összekapcsolt, egymással megfeleltetésben álló gyakorlat mûködik: emlékezésgyakorlat és lejegyzésgyakorlat. E párhuzamossá tett két tevékenység eredeti, különleges alkotást (értelme szerint: különleges rombolást) eredményezett, mely egyediség részben a sajátos oulipói írásmódnak, a megkötéseket használó írásmódnak, részben pedig a koncentrált, elmélyült, önreflektáló emlékezéstevékenységnek, valamint az emlékezés egy olyan sajátos felfogásának az eredménye, mely számos tekintetben rokon az emlékezés többé-kevésbé elterjedt felfogásaival, de amely felfogás egyedi jellemzõket is mutat.
        Mert az emlékezés képessége ugyan általánosnak tekinthetõ emberi képesség, de intenzitása, mélysége az egyes tudatok esetében igen eltérõ lehet. Amikor Marcus Tullius Cicero Az idõsebb Cato avagy az öregségrõl címû traktátusában könyvelést készített a hajlott kor elõnyeirõl és hátrányairól, a memóriát természetesen az öregség áldásai között tartotta számon, különösen akkor, ha az idõs embert - mint õt is - a természet bõségesen ajándékozta meg memoriális tehetséggel, s ha e tehetség idõvel nem veszett el, ² hála a gyakorlásnak. Mindez annyit tesz, hogy az emlékezésben vannak járatosabbak és kevésbé járatosak, tehetségesebbek és kevésbé tehetségesek, gyakorlottabbak és gyakorlatlanok. Az emlékezés olyan ars (olyan mesterség és mûvészet), amely rendelkezik technével és feltételezi a kellõ exertitio-t. Elbeszélt története során az emberi memoria szorosan hozzákapcsolódott a mi európai kultúránkban a beszéd metatudományához, a beszédrõl való beszédhez, azaz a retorikához, s a kezdetektõl Ramusig (nagyjából a 16. század közepéig) az actio (elõadás) mellett a szónoki beszédelõállító tevékenység 5 fõ része közül - az inventio-ban való jelenléte mellett - a befejezõ részt alkotta, önállóan. Itt az elõzetesen elkészített szöveg "bevésésérõl", "bemarásáról" van szó (vigyázat, ez már az elsõ metafora, a 'vízre írás' toposzának inverze ³), a tudat (az elme, az agy, a neuronok - ebben az összefüggésben mindegy) emlékezõ tevékenységérõl, együtt azzal a számtalan mnemotechnikai praktikával, fogással, eljárással, amely megkönnyítette, hogy emberek egész könyvtárakat hordozzanak a fejükben, s melyek történetét oly szépen írta meg alapvetõ munkájában Yates kisasszony, L'Art de la Mémoire. A 'kihelyezett adathordozók', azaz a nyomtatott könyvek megjelenése nem kedvezett az ilyesféle memoriális elmemunkának, s azzal, hogy a közkönyvtárak mellé mára számítógépes adatbázisok létesültek - az emberi agyénál jóval nagyobb keresési sebességgel (a keresés szintén metafora!) -, bevésési, memorizálási képességünk nagymérvû sorvadásának lehetünk tanúi.
        Nos, Jacques Roubaud mester az emlékezés mûvészetének és gyakorlásának fejlesztésében. Az elsõ fejezet (A lámpa címû) az emlékezéstevékenység helyét írja le, a helyet egy "külsõ" és egy "belsõ" hely értelmében. Ahogyan látom, a locus memoriae döntõ szerepe Roubaud mûvében a következõképpen közelíthetõ meg: miután a (szakaszos) emlékezésfolyamat (szakaszos) lejegyzéseirõl van szó szinte az egész könyvben, egyelõre tekintsünk el az emlékezések tárgyi tartalmaitól, s tulajdonítsunk a szerzõnek egy implicit, az egyes emlékezések és lejegyzéseik mögött megbúvó, az egyes különálló cikkelyeket, azaz lejegyzéseket tekintve közös "most emlékezem" kijelentést! E kijelentés az emlékezés képességének meglétén túl feltételez egy tudatot, mely emlékezik (tehát nem valami másfajta tudati aktust végez), feltételez egy nyelvet (mely maga is emlékezõ! - hiszen a bármikor használt szó cipeli magával önnön történetét, rím a rímtörténetét, mûfaj a mûfajét, verskezdet a felütését: a nyelvnek és a költészetnek akkor is van formális emlékezete, ha éppen nem emlékezni, hanem felejteni akar), feltételezi az emlékezésfolyamat folyamatos jelenidejét, azt, hogy van ilyen folyamatos jelen, feltételezi az emlékezés tárgyra irányulását vagy vonatkoztatottságát ⁴, valamint a helyet, ahol az emlékezés megtörténik.
        E hely, az emlékezés lefolyásának helye persze változó is lehetne, változtatható is, de Roubaud a kvázi-változatlanságra tör: 1985 és 1987 között (ez a párhuzamos emlékezés- és írásfolyamat ideje) majdnem minden nap nagyjából éjjel három órakor felkelt, leült ugyanahhoz az íróasztalhoz, jobbra mindig ugyanaz a lámpa, elõtte mindig jegyzetfüzet... Miért?

"Szeretném nagyjából változatlannak megõrizni a prózaírás lehetõ leghétköznapibb körülményeit: szeretném, ha a hely majdnem invariábilis lenne, az idõ kötött; ha a jelek, amelyeket leírok és amik egymást taszigálva sorjáznak a füzetemben, a kvázi-állandóság képét hangsúlyoznák, hogy csak saját maguk nyomjelzései legyenek, önnön zárt határaik között. És megpróbálom majd a megtett utat a saját leírásán keresztül megjeleníteni. Kézenfekvõ, hogy jelentéktelen, ám valós vigaszt lelek abban, hogy elbeszélésem útnak indítását épp ilyen körülmények között beszélem el, azaz az asztalnál a körülöttem lévõ csendben, a békés és reménytelen sárga fényt megsemmisítõ napfelkelte mindig megújuló kezdetén (a növekvõ zajokkal, a fénnyel); egy, két, három néma óra, mialatt minden, a házban, sugárúton, az utcákon, minden vagy majdnem minden alszik, mindezt magamra kell kényszeríteni, hogy beszámolhassak arról, ami - jóllehet azon vagyok, hogy a lehetõ legkevésbé távolodjam el a megkomponálás idejétõl - lényegileg emlékezési kísérlet lesz."

Nem meglepõ, hogy a locus memoriae kvázi-állandósága megkötés, oulipói contrainte, az emlékezési és az íráskísérlet része.

"Így azok a körülmények, melyek közé belehelyezkedem, magamra kiszabott megkötéssel, jóllehet a hasonlóság nagyon elemi, elmondanak valamit arról, amit próbálnék véghezvinni."⁵,

Roubaud tehát - és ez nem fikció, semmi okunk fikciónak hinni - naponta beindította az emlékezés és az írás párhuzamos tevékenységét az õt körülölelõ sötétben és csendben, a lámpa fénykörén belül, s dolgozott (emlékezett és írt) addig, amíg a napvilág szét nem dúlta a szoba sötétjét. A helyet, a szobát azért írta le igen aprólékosan, hogy láthatóvá tegye azt, amit a beinduló emlékezéstevékenység kizár, kiiktat, amit a tudat félresöpör, hogy ne mondjam, azt a helyet, amit a tudat felfüggeszt, "zárójelbe tesz". Igen, Roubaud számottevõ filozófiai mûveltséggel rendelkezõ szerzõ, s nem tudok szabadulni attól a benyomástól, hogy itt vagy egy karteziánus epoché leírásával van dolgunk (a mû teli van Descartes-utalásokkal, de az "elsõ alapok" roubaldien keresésekor megszerkesztett állítások utalnak a legvilágosabban és a legelkülönítettebb módon az Elmélkedések az elsõ filozófiáról "clarae et distinctae perceptiones"-eire: "Van három világos dolog"; valamint a 60. cikkely, melynek címe: Világos ⁶; az emlékezés ugyanúgy keresi a maga bizonyosságát és érvényességét, mint bármely cogitatio), vagy egy fenomenológusi gyakorlat leírásáról van szó, az emlékezés külsõdleges helyének semlegesítésérõl, a memoriális tevékenység helyének felfüggesztésérõl, a jelenidõ semlegesítésérõl (pontos terminussal a jelentelenítésrõl), hogy az emlékezés mozgása beindulhasson. Ezt követõen olvashatunk az emlékezés tényleges és intenzív gyakorlásáról és ennek eredményérõl (az eredményét olvashatjuk), amely tevékenység - külsõségeit tekintve - számos egyéb praxishoz is hasonlítható (a könyvben emlegett japán és ír remeték életmódjához, a Roubaud által ironikusan "díszremetének" nevezett emberek életéhez) és számos teória, többféle emlékezéselmélet felõl megközelíthetõ. (Az emlékezés jelenségének naturalista felfogása, a neurobiológiai megközelítés ismeretével is számolnunk kell a szerzõnél: a könyvben is emlegetett egyik testvére, Pierre, neurobiológus; már az 1970-es évek elején õk ketten konferenciát szerveztek Formaváltozás: biológiák és prozódiák címmel (Change de forme: biologies et prosodies. Dir. par Jean Pierre Faye et Jacques Roubaud, Paris, Union Générale d'Éditions, 1975), a neurobiológia és a metrika közötti összefüggéseket feltárandó; s bár Pierre Roubaud számos tanulmányt közölt a Cahiers de Poétique Comparée-ban, én úgy látom, neurobiológia és poétika között csak némi közeledés jött létre, de nem találkozás. Jacques Roubaud költészet- és nyelvfelfogásában az emlékezet nem a biológián keresztül jut kitüntetett, központi szerephez.)
Egy fenomenológiai megközelítés csak annyiban érvényes a roubaud-i emlékezésgyakorlat jellemzésekor, amennyiben e gyakorlat óhatatlanul tartalmazza az emlékezésstruktúra általános mozzanatait s amennyiben a fenomenológiai tapasztalás és leírás nem véti el ezeket az általános struktúramozzanatokat. Természetesen amikor ilyen generális és a Roubaud-könyvhöz képest teljesen külsõ megfontolásokhoz folyamodom (és nem a szerzõ explicit emlékezéselgondolásaihoz, hogy elkerüljem azt, amikor ugyanazzal értelmezzük ugyanazt), tudom, hogy leírásom egy általános "modell" vagy minta, az emlékezés jelenségének általános mintája alá rendeli azt, ami Roubaud emlékezés- és írásgyakorlatában egyedi. Néhány ilyen, a párhuzamossá tett tevékenységek gyakorlásába bevezetett és benne mûködtetett egyedi Bindunghoz, kötöttséghez majd eljutok ugyan, de az emlékvilág, az õ emlékvilágának egyediségéhez már nem vagy alig (minthogy ehhez csupán a könyv elolvasására van szükség).
Adva van tehát a Francs-Bourgeois utca, egy szoba, egy lámpa fényköre, az emlékezés külsõ helye. De mondottam azt is, hogy létezik egy (vagy számos) "belsõ" hely az emlékezésben, létezik a memoria topicája. A belsõ locus elgondolása arisztotelészi eredetû, bár a retorikai emlékezéselméletek többnyire Ciceróra hivatkoznak. Az emlékezés folyamatát Arisztotelész a következõképpen írta le:

"Ehhez az elején kell megfogni a dolgot. Ezért tûnik némelykor úgy, hogy az ember helyek alapján emlékszik vissza dolgokra. Ennek az az oka, hogy az egyik dologtól gyorsan érkezünk el egy másikhoz, például a tejtõl a fehérhez, a fehértõl a kevegõhöz, ettõl a nedveshez, arról meg az õszre emlékezünk, ha ezt az évszakot kerestük. Általában minden esetben úgy látszik, a középpont a kezdet. Mert ha valaki elõbb nem emlékezett, emlékezni fog, mihelyt ide elért; vagy ha nem, akkor máshonnan sem fog."⁷,

Az idézett passzus számos metaforát kínál számunkra az emlékezéstevékenység leírásához: a hely (a középpont), az út, az elindulás, a keresés, a megérkezés metaforáját. Ez a hely nem az emléktartalmon, nem az emlékvilágon belüli hely, hanem az elmén belüli metaforikus hely, mint ahogy az út, a keresés is itt van és itt zajlik. Cicerónál ez egészen világos. Valahol az emlékeknek lenniük kell, lakozniok kell, kell hogy legyen helyük ⁸: a rétor az elmét térszerûen képzelte el (ami egyben annyit tesz, hogy világszerûen), a memorizálást, a "bevésést" pedig úgy, mint berögzítést a tér valamely részébe. Roubaud egyik - egy Wittgenstein-passzuson át is megutaztatott - hasonlatával, az emlékezés és a nyelv struktúráit összekapcsolva egymással: mintha elménk (nyelvünk) óriási város lenne, utakkal, házakkal, terekkel, tûzfalakkal, egyszóval helyekkel. Ami emlékké válik, ide kerül be, ide, egy meghatározott helyre. Ha már "helyet foglalt", ha már itt lakozik, akkor késõbb is felkereshetõ (ez az újraemlékezés esete). Helyénél fogva több-kevesebb távolságot vesz fel más helyek vonatkozásában: ahogyan az egyes emlék és a helye között eltéphetetlen kötelék jön létre, úgy láncolat épül ki az egyes emlékek között az elmében (A láncolat ezért lesz A nagy londoni tûzvész 2. fejezetének a címe: a fejezetben az emlék belsõ helyének felkutatása, a kötelék, a láncolat követése megkezdõdik).
1993 nyarán egy interjúban hely és emlékezés belsõ egymásra utaltságáról, a szisztematizált emlékezéstevékenységrõl a szerzõ így beszélt:

"Különös életmód ez, persze. Az emlékezés mûvészetének elméletében találtam rá igazolást, nagyon tetszett. A helyek, mivel mozdulatlanok, személyhez kötöttek és érzelmileg fontosak, alkalmasak arra is, hogy biztos pontokként maguk köré szervezzék az emlékezetet, visszasegítsenek hozzá, visszaadják régi fényét. Amikor meg akarunk valamit jegyezni, memorizálni akarjuk például az Odüsszeiát vagy egy beszédet, ajánlatos, hogy elõször megválasszuk a helyünket: egy sor jól megkülönböztethetõ, rendezett, ismerõs helyet találjunk. Késõbb ezekhez a helyekhez fogjuk kötni a képeket, amikre emlékezni fogunk. A jól ismert, biztos helyek kiválasztása lényeges elem az emlékezés mûvészetének gyakorlatában. Tudatos, rendezett, átgondolt tevékenység ez, mely belsõ világunkat egyszerre szervezi az emlékezés és a gondolkodás jegyében. Azok a civilizációk fejlesztették ki, ahol nem lehetett könnyen könyvhöz jutni, ahol tehát mindenkinek a fejében kellett tartania a könyvtárát. Magam spontán módon gyakoroltam, és örültem a felfedezésnek, hogy volt idõ a civilizáció történetében, amikor ez teljesen természetesnek számított."⁹,

Elõttünk áll tehát az emlékezés kettõs helye: a külsõdleges, a felfüggesztett, a zárójelezett hely, és a belsõ, az elmebéli hely, a megképzett emlék rögzítésének helye, benn a tudatban, az a hely, ahol az emlék fixálódik.
De hely, számos köznapi értelemben vett hely természetszerûleg létezik magukban az emléktartalmakban is, és ez immár a locus harmadik értelme ebben a gondolatmenetben: ilyen helyek a tárgyalt könyvben a szülõi ház helyiségei, London, a coexeteri lakás, Iowa, a Földközi-tenger, a Mississippi, Madrid, Fez, olyan helyek, ahol az emlékezõ valaha járt. E helyek képe lehet az emlékezés középpontja, olyan origo, mely köré egyéb képek szervezhetõk (telepíthetõk). E helyekhez, ahogyan egyébként az életvilágban, úgy a tudatban szintén utak vezetnek, ösvények, csapások: metaforikusan szólva az elme sûrû erdejében, az ösvényeket járva olykor megtorpanunk egy-egy útkeresztezõdésnél, elgondolkodva állunk meg egy-egy tisztáson, hogy merre tovább? De ezek már prózapoétikai természetû ösvények is, a "csatlakozásokat", "beszúrásokat" és "elágazásokat" konstituáló lehetõségek, komposszibilis, szimultán ösvények, útlehetõségek, melyekre csak késõbb lépünk rá. 'E helyt' nézzük meg inkább az emlékezésfolyamat lényegi idõbeli vonatkozásait!
Az emlékezés múltra irányultsága azt jelenti, hogy az idõ - feltétele az emlékezésnek. De itt is legalább két "idõ"-vel kell számolnunk,

"Hiszen, mint korábban is mondottuk, valahányszor emlékezetébe idézi az ember, hogy ezt meg ezt látta, hallotta vagy tanulta, eleve érzete van arról, hogy ez korábban történt. A korábban és a késõbb pedig az idõben van "¹⁰,

Világos számomra, hogy itt az emléktartalom ideje és az emlékezés lefolyásának ideje közötti különbségrõl van szó. Valamint arról, hogy az emlékezés döntõen evokatív, felidézõ jellegû, egyik legfontosabb feladata a reprodukálás. Az emlékben úgy idézõdik fel például valaki, mondja a Filozófus, ahogyan a képmás a rajzon felidéz valakit, "például Koriszkosz képmása, amikor magát Koriszkoszt nem látni", felidézi Koriszkoszt ¹¹. S itt, képmás (nyom, az emlékezést elindító dolog) és a felidézett képzet között kimondatlanul megjelenik egy Roubaud munkájában oly lényeges kettõsség, a mozdulatlan/mozgó, a halott/eleven kettõse. A képmás, a nyom merev, mozdulatlan,míg a felidézett emlék mozgó, eleven. Mint az a két fénykép adta látvány, mely A lámpa címû fejezetben az emlékezés beindítását és mûködését modellezi, visszavonhatatlan megrögzítettségben utal vissza elkészültének idõpontjára, a körülményekre és a készítõjére, aki akkor még eleven volt, Roubaud fiatal feleségére, "Alix vivante"-ra, aki az emlékezés jelenidejében, most már halott. A felidézõ emlékezés elevennek állítja elénk a holtakat. Hatalmas karriert befutó, bölcs toposzt olvashatunk errõl Cicerónál:

"Ami engem illet, nemcsak azokat ismerem, akik most élnek, hanem atyákat és nagyatyákat is, és midõn a sírfeliratokat olvasom, nem félek tõle, hogy, amint mondani szokás, emlékezõtehetségemet elveszítettem, sõt éppen azzal, hogy ezeket olvasom, idézem vissza emlékezetembe a halottakat."¹²,

A sír monumentum, felirata nyom. Egy helyütt Roubaud A nagy londoni tûzvész könyvet így nevezi meg: livre-monument, síremlék-kötet. Az emlékezés tárgya a jelenben visszavonhatatlanul halott, mozdulatlan, de az elme elevenen állítja maga elé: ilyen (volt), mondja az emlékezés a maga jelenidejében.
        Az emlékezés a maga jelenidejében mondja, mivel az emlékezéstevékenység benne van a folyvást folyó és áramló jelenben. Ez a jelenbe ágyazottság a "most emlékezem" kijelentésbõl a mostot emeli ki. Hogy ne bonyolítsam a dolgot átláthatatlanná, a tárgyalt könyv szempontjából ez annyit tesz, hogy az egyes éjszakai emlékezéspróza-részek, az egyes éjszakák egyes lejegyzései egymástól különbözõ jelenek foglalatai, amely jelenek (mostok) számos múltra nyílnak rá az emlékezésfolyamatban. Ahogyan a jelenek, úgy a felidézett múltak is jól elkülönülnek egymástól, a könyv tehát számos jelen és számos múlt nyomát tartalmazza (valamint az olvasás jelenidõit, de ezek egymásutánisága már poétikai-strukturális megfontolások alapján alakítható ki (a kötet több olvasási útvonalat tesz lehetõvé: a folyamatosan a legelsõ oldaltól az utolsóig, vagy az ide-oda ugrálást az elbeszélés-rész és a beszûrások között, stb.).
        Ám ha csak egyetlen cikkelyt, az emlékezés egyetlen éjszakáját és ennek lejegyzett termékét veszem, akkor sem mondható el, hogy pusztán két, egymástól elkülönülõ idõ tudatával volna dolgunk, tehát csupán az emlékezés mostjával és az emléktartalom voltjával. A nehézség abban áll, hogy az emléktartalom múltszerûségét nem szabad egyetlen ideális múltbeli momentumként, egyetlen ideális pillanatként felfognunk. A felidézett esemény ugyan az emlékezésfolyamat mindenkori jelenidejébõl visszatekintve már az elmúltakhoz tartozik, de ez az elmúlt valamikor jelenidejû volt: az emlékezés az evokáció erejével arra tör, hogy a múltszerûnek visszaadja a valamikor volt jelenidejûséget, azt, amin múltunk valaha keresztülhaladt¹³. A múltbeli valaha-volt-jelen is valamikor a jövõ potencialitásaiból vált jelen aktualitássá, hogy aztán múlttá válhasson, azaz a múltbeli valaha-jelenhez is tartoztak (és az emlékezésben tartoznak) jövõk és múltak, pontosabban jövõ-tudatok és múlt-tudatok: az emlékezés mozgósítja az idõtudat passé antérieur-jeit és futur antérieur dans le passé-it a múlttá vált jelen visszatartásakor, és a futur antérieur-t a protencióban - hogy az elháríthatatlanul múlttá váló mindenkori jelenidõk egymásutánjából folytonosságot konstituáló husserli fogalompárosra utaljak ¹⁴. Tehát az idõtudat megképzõdik az emléktartalmakban is: nem csupán arra emlékszem, hol volt, hanem arra is, mikor, e mikor teljes összetettségével együtt. Miközben az emlékezés a múltként tudottból megjelenít valamit, jelenként evokál egy eseményt, az eseményt hozzákapcsolja egy vagy több emlékvilági múlthoz és egy vagy több emlékvilági jövõhöz (lehetségeshez) is mint az esemény egykori idõhorizontjaihoz. A tudat az emlékvilágokat hasonló "logikával", mindenesetre tér- és idõorientációkkal képezi ki, a most, a jelenvilág megjelenítéséhez hasonlóan.
        Az emlékezés tudati létünk egyik dimenziója, s e dimenzió olyan szorosan hozzánk tartozik, hogy spontán módon is, anélkül, hogy tudatosítanánk, "most emlékezem", lépten-nyomon ezt tesszük. Az emlékezés aktív tevékenység, elõállító jellegû, elõállítja, létrehozza az "emléket", de önmagában nem írásmû elõállítására szolgál. Mondottuk, hogy az emlékezés a reproduktív tudat tevékenysége. Létrehozó jellegérõl a 130. cikkelyben Roubaud így ír:

"az a múlt, amit felidézek, amit "megalkotok" (nem abban az értelemben, hogy kitalálom, hanem abban az értelemben, hogy megformálom a megtörtént és egymásra ható dolgok plazmáját, felfüggesztve az idõben, megõrizve a leírás egységességében, az ugyanilyen múlttal való összefüggésében és a belõle következõ módosulások nyalábjával együtt), a jövõre nézve nem tartalmaz tanítást."

A megalkotás tehát elsõdlegesen az emlék elõállítására irányuló erõfeszítés, nem egy esztétikai tárgyat megalkotó tevékenység.
        Miként tesz szert az emlékezés poétikára, miként lesznek az emlékvilágokból irodalmi alkotás világai? Az emlékezés-és az írástevékenység között megalkotott, a kettõt párhuzamossá tevõ összekapcsolások révén, annak segítségével, hogy Roubaud - jó oulipiánus szokás szerint - mindkét tevékenységbe contrainte-eket, megkötéseket vezet be. E megkötések eredményezik, hogy A nagy londoni tûzvész konstrukciós (azaz, mint látni fogjuk, destrukciós, a rombolással "építkezõ") elvei szöges ellentétben állnak a szürralisták íráseszméjével, a spontán tudataktusok ideálisan kontroll (cenzúra) alá nem helyezett lejegyzésével.
        A megalkotás módjába bevezetett megkötések kettõs természetûek: vonatkoznak az életmódra (az emlékezésre mint életmódra)és vonatkoznak a lejegyzésre (az emlékezések írásos rögzítésére). Az életmódot illetõ megkötések között a legmeghökkentõbb az igazmondás szabálya, ez a keservesen megvalósítható megkötés. Egyszerû formulája szerint "amit mondok, igaz", és ez a formula az emlék igazságára vonatkozik. Természetesen egy emlék igazsága nem a nem-fikciós voltában és a referencialitásában van, hiszen az a valóság (jelen), amelyet az emlék idõben késõbbi nyoma felidéz, visszavonhatatlanul elveszett, eltöröltetett, ráadásul egy esemény megtörténtsége és ennek az eseménynek az emléke létmódjában különbözik egymástól, miközben a megtörténtség egyáltalán nem garanciája az igazságnak. Így vagy úgy, az emlék bármiféle korrelátuma visszahozhatatlan, a korrelátumhoz való hûség igazolhatatlan. Az igazmondás megkötése azt mondja, hogy az emlékezések lejegyzéseiben nem a múlt dokumentumai olvashatók, hanem a múltra való emlékezés dokumentumai. Eszerint igazságról nem abban az értelemben van szó, hogy amikre emlékszem, azok valamikor pontosan így történtek, hanem arról, hogy a lejegyzettek igazak, mert éppen most pontosan így emlékszem, és jelen emlékezésemet nem festem át, nem kozmetikázom. Ez egy belsõ etikai megkötés, és a bizonyosság, hogy e megkötés folyamatosan érvényben van, csak belsõ bizonyosság lehet, az emlékezéseket lejegyzõ belsõ bizonyossága. Ez a bizonyosság az olvasótól hívést követel: vagy elhisszük, vagy nem hisszük el, hogy az igazmondás megkötése érvényesül az általunk olvasott szövegben (de semmi okunk úgy vélni, hogy nem érvényesül).
        Az Elbeszélés címû rész naponkénti emlékezései és az õket idõben gyorsan követõ naponkénti lejegyzések 1985 június 11.-én kezdõdnek és 1985 november 7.-én fejezõdnek be. Ez a rész momentumokra oszlik, szám szerint 98 momentumra, amiket 98 cikkely foglal magában, ami pontosan ugyanennyi, éjszaka megkezdett és hajnalban befejezett emlékezéstevékenységet jelent, tehát az emlékezésfolyamatok és a lejegyzések közel száz jelenidejét. Az egyes momentumok létrejöttük idõrendjében követik egymást, és ez a temporális kikötés azzal jár, hogy a mûben az egyes írásrészek egymásutánja párhuzamos az egyes emlékezések idõbeli egymásutánjával: a momentumok rendje az emlékezési kísérlet egyes szakaszainak idõbeli rendjét követi. (A szakaszok, az egymást követõ jelenek, például a napok egymásutánjának szukcesszív leírása a naplóhoz hasonló konstrukciós elv: de a napló tárgya a mindenkori éppen múló aznap, míg A nagy londoni tûzvész tárgya a múlttá vált valaha-jelen, valamint ennek evokálása és a felidézéssorozat útjának leírása.) A Csatlakozások címû egység, a kötet második része az egyes emlékezésekhez fûz újabb emlékezéseket, pontosításokat, értelmezéseket, kommentárokat, magyarázatokat: beszúrások ezek, az "elbeszélés" egy-egy momentumának valamely szövegdarabkájához csatlakoznak be, sorrendjüket az elbeszélés momentumainak sorrendje, tehát az egyes emlékezéslejegyzések sorrendje, azaz - a megfeleltetésen keresztül - az egyes emlékezésfolyamatok sorrendje írja elõ (a 99.-tõl a 163. cikkelyig tart). Végül a könyv harmadik nagy egysége, az Elágazások címû késõbb, 1986-1988-ban íródott, az eddigiekhez képest alternatív öt "utat" tartalmaz (a 164-196. cikkelyekben). Ezek alternatív utak abban az értelemben is, hogy az emlékezések egyik kiinduló feltétele megváltozott: más a hely (nem a Francs-Bourgeois utca).
        Ezek az emlékezés és a lejegyzés jelenei, és számos, különbözõ múltat evokálnak. Az emlékezéspróza létrejöttének temporális megkötöttsége, az életmódbeli és a lejegyzésre vonatkozó temporális megkötések megvalósítása a kísérlet, az emlékezési kísérlet megvalósítása. E kísérlet - a vázolt keretek és feltételek között - azzal jár, hogy egyéb regényekkel szemben A nagy londoni tûzvésznek nincs pontos elõzetes terve, hacsak a kísérletet mint a célkitûzést, a megkötések feltételrendszerét nem tekintjük annak. Alakulása a megírás során nem vagy alig kiszámítható, s mint minden kísérlet esetében, a megírás során itt is végig kísért: a kísérlet kétesélyes - vagy megbukik vagy sikerrel jár. (Roubaud szerint a könyv a Terv, a kísérlet bukását követi végig: "nem tehetett mást, csak megbukhatott". Majd látható lesz, miért.)
        Az emlékezések nem követik az egyes múltbeli események megtörténésének idõrendjét, az egymás után következõ lejegyzés-jelenekbõl a legkülönbözõbb múltakhoz érünk. Az elõzetes tematikus terv hiánya és az emlékezések szakaszossága, a számtalan jelen és a számtalan múlt léte, megírás folyamán a könyv létének vagy nemlétének állandó kockázatossága azzal jár, hogy már- már lehetetlenné válik a kezdet és a befejezés kijelölése. A kezdet és a befejezés problematikussá vált. Ami az emlékezés és a megírás kezdetét illeti, létezik egy formális kezdet, az 1. számú cikkely, melynek címe és incipitje rögzíti a kezdet dátumát (Ma reggel, 1985 június 11-én), de egyben azt is tartalmazza, hogy voltak már korábban korábbi szándékok, korábbi kezdetek, melyek lejegyzett produktumai megsemmisítésre ítéltettek. Mindazonáltal e dátumot ugyan tekinthetjük a sorozatos emlékezéstevékenység kezdetének, de egy - az Elõszó, tehát egy másik (második? elsõ?) könyvkezdet utáni - alig hangsúlyos kezdetnek. Ráadásul a mindenkor aznapi emlékezéstevékenység, elérkezvén a hajnal, befejezõdik, másnap éjjel az emlékezéstevékenységet ismét újra kell kezdeni, azaz az egyes emlékezésfolyamatok egymásutánja újrakezdések egymásutánjával, valamint ideiglenes befejezések egymásutánjával jár. Még nehezebb a helyzet az emléktartalmak kezdetének, az idõben legrégebbi emléknek a kérdésével! Ami az emlékezésjelenektõl elválasztott múltaknak a jelenektõl való távolságát illeti, a Prae címû, címével a magyar Szentkuthy Miklósra utaló fejezet ¹⁵ már a szülõk és a nagyszülõk életidejében jár, hogy a személyes emlékezet körét átlépve a magáról dokumentumokon keresztül megnyilvánuló régmúltba menjen át. De még a személyes emlékezet sem képes semmilyen kezdet kijelölésére, aminek, úgy tûnik, elvi okai vannak. Nem pusztán az, hogy az egyes emlékezések szakaszos felsorakoztatásával sem nyerhetünk vissza egy folyamatos idõt, mely az emlékvilág egyik idõben távoli, rögzített pontjától egyenletesen haladna az emlékezés jelenidejéig: az emlékezésbeli idõ tempóváltásos, és teli van lyukakkal, kiesésekkel, tere pedig vakfoltokkal. Sokkal inkább arról van szó, hogy valóban

"semmi esetre sem lehetséges emlékezéssel a transzcendentális múlt teljességét valaha is kimeríteni. Az idõben egyre hátrább álló és azután összezáruló emlékek lineáris lánca lényegileg soha nem érinti a tudat "kezdetét". Ez a lánc ugyanakkor nem is végtelen, véget ér, miközben járhatatlan, áthatolhatatlan sötétségbe vész. [...] A múlt végnélkülisége lényegében minden lehetséges visszaemlékezést megelõzõ sötétség. [...] Ezt a tézist a múlthorizont visszaemlékezésekre való beválthatatlanságáról azonban nem szabad úgy értelmezni, mint azt a "magától értetõdõséget", miszerint nem lehet "immanensen" hozzáférni a kezdethez (durván: a születéshez), mivel éppen a kezdet a tudattalanból lép elõ"."¹⁶

Egyik megjegyzése szerint Roubaud számára a tudat "kezdete" felfogható úgy is, mint ami összefüggésben áll a platóni emlékezéselgondolással, az anamnézis elméletével, amely szerint a nyelv, a nyelvünk visszautal arra, amit a lélek a születése elõtt tapasztalt, majd elfelejtett. Tehát szerzõnk a születés elõtti "kezdeteket" az anamnézissel összekapcsolt nyelvi megelõzöttséggel véli elgondolhatónak, bár ezt természetesen csak lehetséges teóriaként kezeli. Ami azt a kérdést illeti, hogy az emlékezés "útján" meddig "mehetünk vissza" önnön múltunkba (az idézõjelek a kifejezések metaforikusságát illetik), arról a szerzõ a következõket mondja: A nagy londoni tûzvészben

"Arra törekedtem, hogy kihámozzam, képek formájában, a régi emlékeket. Az emlékezet persze nem csak képekbõl áll, ennél sokkal tágabb, ám a felismerhetetlen kotyvalékból a képek válnak ki. Ami még a képek megjelenése elõtt van és az emlékezet alapszövetét képezi, az leginkább valami ritmus. Valószínûleg nem függ össze a látás-érzékeléssel. Andrej Bjelij orosz regényíró, a jólismert Szentpétervár szerzõje, egy meglepõ szövegében - a Kotik Letajevben - majdhogynem születése elõtti emlékeihez próbál visszatalálni. A világnak úgymond a ritmusát írja le, mely a képeket megelõzve hatol belé. Nem lát semmit, nem tud semmit, de egy ritmus formájában már befogadta a világot."¹⁷

Ilyenformán egyrészt a kezdeteket sötétség burkolja be; az emlékezés akkor ér el saját határaihoz, amikor olyan homállyal találja szemben magát, amit képtelen bevilágítani. Másrészt az emlékeket nem csak a kezdetet illetõen veszi körül árnyék: minden egyes emlékkép a sötétbõl búvik elõ, minden egyes kép "leárnyékolt". (A lámpa címû bevezetõ fejezet szinte valamennyi tárgyi eleme metaforikus jelentések tömegére tesz szert a mûben: így a Francs-Bourgeois utcai szobában a lámpa fénye, szemben a fénykörön kívüli homállyal, a megvilágítás, a tisztázás tárgyi megjelenítõje az átláthatatlannal, az elgondolhatatlannal, a tisztázhatatlannal szemben). Az emlékezésnek meg-megismétlõdõ kezdetei vannak tehát (mindig újak), melyek közül az abszolút kezdet kijelölhetetlen, vagy csak önkényesen jelölhetõ ki - valami dologinak, például ennek a könyvnek az abszolút kezdeteként. Ha a mû legkorábbi, kiinduló ösztönzését tekintjük kezdetnek, a kezdet egy idõben nem rögzíthetõ hely.

"Miként a diafan test fénybõl, úgy van a megformált elbeszélés a homályosságból. Azon a helyen ragadva meg az ösztönzést, ahol az emlékezet fogva tartotta, ahol az emlékezet feltartóztatta, 'ebben a házban', a konyha kövein szétszóródott fügével. [...] Az emlékezet prózája az összefûzés prózája volt, a Grál-regények mintája és a megkötések módozatai alapján; ritmikai befoglalások homályos változatai."¹⁸

- írja a 80. cikkelyben.         Hogyan kerül a képbe a Roubaud által régóta és annyira kedvelt Grál-regények emlegetése? Metaforikusan, az emlékezés mint keresés metaforáján keresztül. A legsûrûbb homályban, a leginkább elzárt helyen lappangó emlék, a végsõ és az alapozó, a primordiális emlék, melynek felkutatására indul az emlékezõ - felkutatandó, keresendõ és megtalálandó: és mi számtalan "mutáción" keresztül közelítünk felé (vagy éppen távolodunk tõle, akaratlagosan), a megtalálhatóságának reményétõl vezettetve bolyongunk az elme metaforikus vadonában, olykor a kétely ösvényein, olykor a tébolyhoz közel, még akkor is, ha a szkepszis azt súgja, az emlékezés Grálja, a végsõ és az alapozó emlék föllelhetetlen. A keresésnek, a bolyongásnak pedig szerkezete van, és e szerkezetnek bizony léteznek irodalmi mintái is. Ezek az irodalmi minták az 'erdõ', 'ösvények', 'útkeresztezõdések', 'bolyongás', 'keresés' metaforáira épülve strukturálódnak: ami a Roubaud által igen kedvelt Lancelot en proseban és a Gendzsi herceg kalandjaiban fiktív tér láthatatlan centrummal, állandó úton-levés abszolút kezdet és abszolút vég híján, az itt az emlékezéspróza szövevényességévé, szövedékszerû struktúrájává válik. E szervezõdést teszik képszerûvé a hasonlítások a falevél erezetéhez, egy ország autóútjainak térképéhez. A könyvben olvasható szöveg struktúrája - az olvasó önkénye vagy szabadsága által többféleképpen megválasztható olvasási (haladási, keresési) irányokkal, a folytonosság töréseivel, a megszakításokkal, ki- és visszalépésekkel, a beállítódás- és stílusváltozatokkal, a visszatérésekkel és elõreszaladásokkal, az üres, "vak" és a telített helyekkel - a tudat emlékezésstruktúráját imitálja.
        A múlt teljességének kimeríthetetlensége az emlékezésben, az emlékeket mindig körülvevõ árnyék nem pusztán az abszolút kezdet kijelölhetetlenségével jár, hanem a befejezés keresésének kényszerével is. Formálisan, minthogy számos kezdettel rendelkezünk A nagy londoni tûzvészben, több befejezésünk is van: a hajnalok eljövetelével együtt befejezõdnek az egyes cikkelyek és csatlakozások, de van az Elbeszélés cikkelyei között is egy legutolsó, egy befejezõ cikkely a csatlakozások sorozatának a végén, és végül befejezõdnek az elágazások és "materiálisan" befejezõdik a könyv is a legutolsó, a 196., A tûzrõl címû cikkellyel. Formálisan. De hol jelölhetjük ki egy emlékezéssorozat, egy emlékezéslánc abszolút, definitív, azaz végérvényes végét? Erre az általánosságban egyszerûen nem megválaszolható kérdésre itt az emlékezés öndestrukciós természete adja meg a választ: a végérvényes véghez rombolás kell, destrukció, és az emlékezés akkor ér véget, amikor tökéletesen felszámolta, lerombolta, elpusztította önmagát. Érzésem szerint a roubaud-i mû legeredetibb vonása ennek az önfelszámolásnak, az emlékezés önnön destrukciójának a tapasztalata, valamint e tapasztalat irodalmi megformálása.
        Hogyan és miért semmisíti meg az emlékezés az emléket? A roubaud-i válasz megértéséhez azt kell tisztáznunk, tulajdonképpen micsoda az emlék-Grál, micsoda a keresés tárgya? Összefoglalva az eddig elmondottakat:
        láthattuk, hogy az emlékezésnek szüksége van valamilyen emléknyomra az elinduláshoz. Az emléknyom lehet kép (akár egy hely képe), lehet illat (a Madelaine-sütemény), íz, érdesség vagy puhaság, valamilyen ritmus vagy dallam (gondoljunk például Mozart roppant kapacitású reproduktív melodikus emlékezetére!). Az emléknyom megragadása leírásokon keresztül történik, a descriptio hagyományos retorikai fajtáin (topográfia, kronográfia, prozopográfia) keresztül. De ez csak az emlékezés kiindulási "pontját" jelenti, csak lehetõséget arra, hogy az emléknyomból eljuthassunk az emlékhez. Természetesen nem az ismételt visszaemlékezésrõl vagy újraemlékezésrõl beszélek, hanem az elsõ emlékezésrõl, arról, amikor az emlékezés elõször hatol be az emléket körülvevõ sötétbe.

"Azon képek közül, melyeket a biológusok az emlékezésfenomének értelmezésére javasolnak, én itt a következõt veszem elõ, ez tetszik a legjobban: az agyban lévõ nyomként minden emlék vagy emléksor hasonlít a hókristályok elrendezõdésére a földön. Az emlék maréknyi hó; a hó szüntelen hull az agyban, lerakódik. A lerakódásnak volna bizonyos elhelyezõdése, s a legrégebbi emlékek a legmélyebben betemetettek lennének."(GIL, 322).

Az emléknyomtól hosszú út vezet az emlékig. Az emléknyom nem önmagában, elszigetelten áll az emlékvilág világszerûségében, hanem tõle kötések, kötelékek, láncolatok indulnak más nyomokhoz, képekhez, helyekhez, utak nyílnak számos társult vagy "közelben lévõ" kép felé. Kerülõkön, kitérõkön, zsákutcák oda-vissza bejárásán keresztül közelíthetünk lassan a rebbenõ, elrejtõzõ, meglapuló, homályban létezõ, rejtélyes, tünékeny és illanékony emlék felé. Olyan "helyre" merészkedünk tehát, ahol az emlékezõ tudat még soha nem járt. Voltunk ott valaha, de a neuronok csak a jelenlét észleleteit raktározták el: az elsõ emlékezés elõször fordítja ki a sötétbõl az emléket, a mozgó, eleven, csillámló emléket: megvan! Szinte a kezembe foghatom, szinte megragadhatom. De ugyanez a megtalálás jelenti egyben az emlék elvesztését, az emlék halálát is: amint elevenen megpróbálom megragadni, a kezemben halott lesz, mozdulatlan. Mert a megragadás szavakkal történik, mindegy, hogy ki nem mondott, kimondott vagy leírt szavakkal. Itt, az emlék eltûnésében, megsemmisülésében, kitörlõdésében az emlékezés tapasztalataiból felállított szabály mûködik, bár megeshet - de nem valószínû -, hogy nem általános szabály. Az emlék

"[...] azért is tûnik tova, mert, azt hiszem, minden elmesélt vagy leírt emlék tovatûnik. Csak lerögzítéséig maradhat fenn, csak feketévé váló nyomjelzéséig. (De lehet, hogy ez csupán az emlékezés, az emlékezet egyik szkeptikus felfogása.)." (GIL, 53. §.)

Tehát az emlék leírása az emlék megrögzítése lesz, az eleven kép halott betûk sorozatává válik, a megrögzítés beáll közém és az emlék közé, és idõ múltával csak a megrögzítés körülményeire emlékezhetem.

"Az emléknek, hogy túlélõ legyen, nem szabad átlépnie egy bizonyos testi korláton, a határon én és a világ között. Nem szabad, hogy - kívül rajtam - tekintet essen rá; még az enyém sem ."

- írja Roubaud. Elrejtettség és feltárulás csapdájáról van szó. Az emlékezés folyamán a megragadáskor és a megrögzítéskor, különösen ennek utolsó fázisában, a lejegyzés során

"[...] az emlékek fénye elhalványul. E tényre gondolok, amikor a tinta elpárolgásának, megszáradásának képét használom; vagy a vízét a tenger kivetette kavicson, melyen a nap meghagyja a víz kifakult nyomát, a sóbevonatot. Az emlék izgalma eltûnt. Olykor, ha azt, amit leírtam, hogy úgy mondjam, kielégítõnek találom (késõbb, újraolvasva), érzek valami másodlagos izgalmat, ugyanazok az egymás után elõjövõ, nagyon apró, fekete sorok okozzák, a látható vékonyságuk indukálja, szimulákrumaként annak az elsõdleges izgalomnak, mely távolivá vált, elérhetetlenné. Nem ismétlõdik meg, meggyengült. Egészen gyakorlati okok miatt valójában rombolásról van szó. Belemerültem abba a vállalkozásba, hogy emlékezetemet leromboljam. [...] Felgyújtom, és szilánkjaival, roncsaival szénné égetem a papírt (másik kép). Nem azért, mert ez, a nyom, eltûnt; minthogy van nyom, minthogy a sorok, melyek felidézik, kommentálják, miközben beszélnek róla, megrögzítik; volt emlékezéstevékenység, ez itt a beszámoló róla. Igazságában nem kételkedem (noha e bizonyosság õszintén szólva a hit tiszta és egyszerû ügyletén alapszik; hogy amikor elbeszéléstöredékem valamilyen emléket megragadott, az nem csupán valóságos, de pontos, hûséges volt). De az emlék, ha most a leírása alkalmával faggatom vagy csak egyszerûen rágondolok, ettõl fogva mozdulatlan; és most ez a másodlagos, a fantom, a szimulákrum. Elvesztettem, és anélkül vesztettem el, hogy elfeledtem volna. Mert természetesen egyszersmind elfeledhetetlenné vált, mivel általam birtokolt tudásként bármely pillanatban hozzáférhetek. Itt van, valahol a prózában. Itt van, megvan; és halott.." (GIL, 260-261.)

Az emlékek elpusztultak, halottak. Az eleven múlt megdermed, ha rájuk szegezõdik az emlékezés Gorgó-tekintete. A livre-monument, a síremlék könyv áll. És az emlékezés síremléke is.

Jegyzetek

Tartalomjegyzék