Jegyzetek
1. Az a kérdés, hogy vajon elhárítható-e az, hogy a
dolgok déja vu-szerûen következzenek be/egymásra, persze több okból is nehezen
zárható rövidre. Egyrészt az merül fel, hogy talán épp ilyen okokból szakad vége egy-egy
déja vu-nek. (Annak, amelyik különben még most is tartana/tarthatna...)
Másrészt viszont, hogy hogyan derülhetne fény egy, az intuitív forgatókönyvhöz képest
létrejövõ eltérésre, hogy képes-e az éppen déja vu-t tapasztaló ember
számot vetni ezzel a kettõsséggel. Valószínûbb, hogy egy ilyen esetleges különbség nem
válik teljesen uralhatóvá, mert elfedi a ritka tapasztalás kapcsán fellépõ különös érzés
izgalma, és talán csak utólag nyílik tér az egyezések számbavételére. Az a gyanúm, hogy egy
olyan helyzetet, amelyet csak félig-meddig fogadnak be az ember belsõ,
tisztázatlan elvárásai, a déja vu fogalma is rövid úton kilöki magából, és a futó
bevillanás ellenére sem gyarapítja az ember emlékezetes, utólag már egyre kétségtelenebbül
felidézhetõ csodás belátásainak állományát.
2. Henri Bergson: Idõ és szabadság [reprint] , Universum, Szeged, 1990. 59.
3. Avagy, alig másképp mondva: Így lehetséges, hogy egyszer csak ott van az
ember, és boncolatlanul-emésztetlenül van valami más is ugyanott. Ez a valami ugyanis nem
történik, mert nem tudunk semmilyen távolságot felmutatni valami – akár hipotetikus – dolog
és magunk közt.
4. Árnyalatlan szemléletemet valamelyest indokolja, hogy szinte teljesen egyformák,
még a méret alapján történõ egyénítés is reménytelen.
Vissza a fõszöveghez
Tartalomjegyzék