Jegyzetek


1. Az a kérdés, hogy vajon elhárítható-e az, hogy a dolgok déja vu-szerûen következzenek be/egymásra, persze több okból is nehezen zárható rövidre. Egyrészt az merül fel, hogy talán épp ilyen okokból szakad vége egy-egy déja vu-nek. (Annak, amelyik különben még most is tartana/tarthatna...) Másrészt viszont, hogy hogyan derülhetne fény egy, az intuitív forgatókönyvhöz képest létrejövõ eltérésre, hogy képes-e az éppen déja vu-t tapasztaló ember számot vetni ezzel a kettõsséggel. Valószínûbb, hogy egy ilyen esetleges különbség nem válik teljesen uralhatóvá, mert elfedi a ritka tapasztalás kapcsán fellépõ különös érzés izgalma, és talán csak utólag nyílik tér az egyezések számbavételére. Az a gyanúm, hogy egy olyan helyzetet, amelyet csak félig-meddig fogadnak be az ember belsõ, tisztázatlan elvárásai, a déja vu fogalma is rövid úton kilöki magából, és a futó bevillanás ellenére sem gyarapítja az ember emlékezetes, utólag már egyre kétségtelenebbül felidézhetõ csodás belátásainak állományát.
2. Henri Bergson: Idõ és szabadság [reprint] , Universum, Szeged, 1990. 59.
3. Avagy, alig másképp mondva: Így lehetséges, hogy egyszer csak ott van az ember, és boncolatlanul-emésztetlenül van valami más is ugyanott. Ez a valami ugyanis nem történik, mert nem tudunk semmilyen távolságot felmutatni valami – akár hipotetikus – dolog és magunk közt.
4. Árnyalatlan szemléletemet valamelyest indokolja, hogy szinte teljesen egyformák, még a méret alapján történõ egyénítés is reménytelen.



Vissza a fõszöveghez


Tartalomjegyzék