Berta Ádám

[Ha]

Ha alfában/félálomban ülsz a moziban, akkor egyrészt átélsz mindent, ami a vásznon zajlik, másrészt mindenrõl lemaradsz. Ha ugyanis valami miatt visszakérdezel, hogy mi történt, egybõl átfut rajtad, hogy képtelen vagy rekonstruálni az események folyamatát. Maradéktalanul oldódsz fel a történésekben, szinkronban vagy, együtt élsz a cselekménnyel, de utólag, vagy(is) kívülrõl, mint linearitást nem tudod áttekinteni. Mintha álomból ébrednél, úgy foszlik szerte az idõbeli sorozat, amelyet a tényleg velejéig átérzett események alkotnak, illetve alkothatnának. Közvetlen közelrõl követted végig a történést, ezért aztán minden egyes kocka, miután betöltötte az elmédet, teljesen át is adta a helyét a következõnek, mindig az épp jelenlevõnek.

Ugyanígy nélkülöz mindenféle távolságtartást az a végigkövetés is, amivel a déja vu–ben, a déja vu–bõl vesz részt az ember. A déja vu annak a felismerésnek a formájában érkezik meg, hogy az éppen zajló történés tétje szertefoszlott, azaz a jelen eseményeinek minden reális alternatívája megszûnt. Ami csak folyik, minden teljesen végérvényes. Ettõl persze maga a dolog, a lehetõ legegyszerûbb helyzet is valami szokatlanba fordul át, mert ritkán van ez így, hogy az összes sejthetõ eseményelágazás, amit a közeljövõbe helyez az ember intuíciója, elõre tudott módon irreális marad. Hirtelen nyilvánvaló lesz, hogy minden más alakulásváltozatról lerí a valótlanság, a helyzetek bármely alternatívája egyszerûen tehetetlenségre van kárhoztatva, eredendõen ki lett rekesztve a konkrét élmények, a megélhetõ körülmények folyamatából. Egy nyomvonal maradt fenn – az összes többi eshetõség ellehetetlenülése árán –, és csak annak az egynek mentén alakulhatnak a dolgok. Minden mozzanat olyannak tünteti fel magát, mint ami eleve fel volt – illetve talán van vagy lett – tárva: elõbb elõre bejósolható, majd aztán pontról pontra, menthetetlenül¹ meg is valósuló fejleményekként. (Az elõbb és utóbb közötti hézagot viszont ismét csak az elemzõ gondolat helyezi a képbe, és alighanem sokkal találóbb kitüntetett – a szokásoshoz képest legalább dupla – intenzitású mozzanatokról beszélni.) Az ember életében a déja vu élmény alatt bekövetkezõ eseményekkel kapcsolatban legalapvetõbben azt lehet észrevenni, hogy a dolgok esetlegességébe vethetõ hit ilyenkor nyomban elillan, és amíg az érzés aktuális, addig nem tér vissza.

"Nem igaz-e, hogy az egyszer belénk gyökerezett nagy szenvedélyt arról vesszük észre, hogy ugyanazok a dolgok többé nem teszik ránk ugyanazt a benyomást? Mintha minden érzetünk, gondolatunk felfrissült volna tõle; olyan mint valami új gyermekkor. Ehhez hasonlót érzünk néha álmainkban, melyekben semmi rendkívülit sem látunk, s melyeken mégis valami ismeretlen, eredeti orgonapont hangzik át. Igen, mert minél jobban leszállunk az eszmélet mélységeibe, annál kevesebb jogunk van a lelki tényeket egymás mellé helyezkedõ dolgok gyanánt kezelni. Mikor az ember azt mondja, hogy valami nagy helyet foglal el a lelkében, vagy akár azt, hogy ott minden helyet betölt, azon egyszerûen azt kell értenünk, hogy annak a dolognak a képe ezer észrevétel és emlék árnyalatát módosította és hogy ebben az értelemben átjárja õket, de anélkül, hogy megmutatná bennük magát.”²

       A déja vu egy szoba, ahova belépsz, és egész egyszerûen passzolsz mindenhez, ami bent van. Ez a tökéletes illleszkedés nem sejthetõ elõre, de így, hogy beléptél, egy csapásra válik világosssá, hogy te hiányoztál innen, vagyis hogy te épp innen hiányoztál. A folyamat megszakítatlanságának, elpuskázhatatlanságának biztos tudata teljes szélességgel tolódik az észlelés elõterébe. Ilyenkor – a szokásostól eltérõen – nem mûködnek az emberben a jelölés neurotikus (majdnem) mindenható szabályszerûségei, ezért aztán nem is analizálódnak szét egybõl, helybõl és mindenekelõtt a különbözõ szervezetbe jutó kép-, és egyéb érzékletsorok, és nem változnak át rögtön, még tudat alatt egyes benyomásokká. Így lehetséges, hogy egyszer csak ott találja magát az ember úgy, hogy boncolatlanul-emésztetlenül benne van valami.³

A déja vu nem történet, nem belsõ narratíva.

Vannak olyan dolgok, amelyekre az ember olyan módon gondol, mint megszámlálhatatlanokra, holott megszámlálhatók. Úgy értem, ha valaki konkrétan figyelmet fordít rájuk, akkor nem jelent problémát mennyiségük meghatározása, rendszerint azonban ez nem történik meg. Nekem ilyen funkcionális megszámlálhatatlanok – tulajdonképpen inkább megszámlálatlanok – például a bogarak. Ilyenkor június-július táján sok egyforma, nagy, fekete bogár jön be a szobámba. (Nem túl vidám részlet, hogy sírbogaraknak hívják õket, és minden jel szerint ebben az idõszakban rajzanak.) Eléggé idegenkedem tõlük, úgyhogy nem teljesen mellékes, hogy éppen van-e bogár a szobámban, vagy nincs. Mindebben csak az a figyelemreméltó, hogy – megfigyeltem – sosem a „hány bogár jött be” típusú kérdés merül fel bennem. A sírbogár élménye tehát számomra alapvetõen nem kvantitatív, hanem csupán – van bog./nincs bog. – bináris.⁴
       Ha viszont mégis – tekintve, hogy nagyon is reflexióm porondjára került ez a probléma – a sírbogarak mozgásának, behatolásának alapos tanulmányozásába kezdek, elkaphatom azt a ritkán végigkövetett pillanatot, amikor egy már benn van, és bejön a következõ. Ekkor, a második bejövetel pillanatában a szobán belüli helyzet gyökeresen megváltozik: a bogártevékenységek hasadnak: kétfele repül, mászik, ami bent van. Két bogár már lehet egyszerre foglyul ejtve is, és szabadon is. Ha pedig jóval több bogár van benn, akkor az, hogy bejön még egy, egy újabb, igazából nem is nyom a latban, nemigen változtat a már meglevõ szóródáson.
       A sokféle emlék és benyomás rendszerint tömegesen rajzik és kavarog az ember fejében, így aztán itt sem jár túl nagy felhajtással, ha egy-egy újabb bejut. Ha viszont az ember csak egyetlen dologra koncentrál, ami betölti egész elméjét, akkor meglehetõsen látványos változást jelent, hogy ugyanaz az élmény egy második példányban is felbukkan benne. déja vu-kor ugyanis pontosan az elsõ és a vele kvázi azonos második bejövetele közti különbség totalizálódik, ugyanaz a jelenség kétféle viselkedéssel lepi meg az észlelõt. Az érzéklet forrása(i) átvágja(/ák) a belsõ/külsõ oppozíciót – merthogy ugyanazt adják közre az agyban, és ezzel összhangban az elsõség és másodikság az esetek túlnyomó részében meg sem teremtõdõ különbségére figyelmeztetnek. Az ember ebben a tapasztalatban önkéntelenül is összpontosítani kezd: szeretné maga elõtt egyértelmûen tisztázni, hogy ismerõs vagy ismeretlen, új helyzet részese-e. (A korábban már részletezett körülmények miatt azonban igazából nem nyílik tere annak a viszonyításnak, hogy mihez képest lenne más az az éppen zajló esemény, amelyik egyfajta hurokba csalja az ember idõérzékelését.)
       A déja vu élménye, akárcsak a bevezetõben leírt mozilátogatói tapasztalat, sebezhetetlenül bekövetkezõ, kikezdhetetlen eseményekként él meg bármit, ami épp folyik. Kétségtelenné válik minden végkimenetel, és mert a várt mozzanatok sorra beteljesülnek, az ember ambivalens, megnyugvással vegyes idegenkedéssel illeszkedik be körülményei közé. Ez az ambivalencia is az élmény kettõs, külsõ és belsõ eredetébõl adódik, abból, hogy ugyanannak a jelenségnek két egybevágó alakzata rezonál és interferál egymásra. A reflexió kiszorul és beszippantódik a pillanatba: a történéssor evidenciája vázolhatatlan és megerõsíthetetlen, mert nem lehet kivonódni belõle.

Szövegem témája, a déja vu tökéletes biztonsággal ad be a reprodukciónak; nem szegmentálható, elemei külön nem jelölhetõk, és nem rendezhetõk újra, csak mint egész élvez értelmet. (Benne ülsz, benne futsz idõ-aknára, és újra várod, hogy egy makacsul feledetlen, menetrendszerûen elõidézõdõ, beidõzített emlék beépüljön a realitásba, és kettõsségében mint déja vu történjen meg.)

Jegyzetek

Tartalomjegyzék