Itt a történelem iránt érdeklõdõ nagyérdemût világosodhat meg arról, hogy mi is lehetett a múltban... Az alábbi szöveg egy tanulmány része, melyet Kósa Ádám és Lovászy László joghallgatók készítettek 1997-ben.

Rövid történeti áttekintés a
hallássérültekrôl

A hallássérültek létezésérôl, életérôl az elmúlt évezredekben fôként a jelnyelv - mint a siketek gondolatkifejezô eszköze - történetének kutatásain keresztül tudunk. A fogyatékosság történeti és kultúraantropológiai vizsgálata ma még gyerekcipôben jár, és jóformán csak feltételezésekre támaszkodva vizsgálhatjuk a fogyatékosok és ezen belül a hallássérültekre vonatkozó szabályok történelmi fejlôdését. Könczei György akadémikus - akadémiai székfoglaló dolgozatában kifejtett - nézete szerint: „...bár a kutatások által kellôen még nem igazolt, mégis meg lehet kockáztatni, hogy maga a kultúra, tehát maguk a nagy humán kultúrák, mint például a régi zsidó tradíció, az ógörög hagyomány, az óegyiptomi kultúra vagy a kereszténység nem diszkriminálnak: tehát a fogyatékos emberrel kapcsolatos elôítéletek nem a nagy kultúrákból erednek, hanem atavisztikus ösztönök, pogány babonák, vallásos balhiedelmek és a fogyatékos emberek mássága folytán az egyes nagy kultúrák dominanciája mellett, ezekkel való kölcsönhatásban termelôdnek és születnek újjá ."
Senki nem vonja és vonhatja kétségbe, hogy mindig voltak, vannak és lesznek hallássérültek mindaddig, amíg az orvostudomány és a technika nem lesz képes arra, hogy ezt a fizikai és biológiai hátrányt megszüntesse.
Azzal is tisztában kell lennünk, hogy egészen az 1950-es évekig (Magyarországon) - míg meg nem jelentek az elsô hallásjavító eszközök - kivétel nélkül siketnek számítottak a valóban siketeken kívül a nagyothallók is. Tehát a XX. századig kizárólag a siketeken keresztül fejtjük ki a hallássérültek eddigi történetét. A XX. században kialakult tendenciákról a dolgozat késôbbi részeiben, a vele összhangban álló fogalmakkal együtt szólunk.

A gesztusok nyelve legalább egymillió évvel elôzte meg a beszélt nyelvet. Az ôsemberek a beszélt nyelv kialakulása elôtt gesztusokkal érintkeztek, mint az egyetlen kifejezô, kommunikációs eszközzel . Mivel a siketek nem hallottak, nem voltak képesek akusztikus úton megtanulni a beszélt nyelvet, így kénytelenek voltak egymással való kommunikációjukban egyre nagyobb mértékben támaszkodni a jelnyelvre (eleinte természetesen kezdetleges fogalom-meghatározási elemekkel és módszerekkel).
A zsidó - antik - keresztény kultúra hatására bontakozott ki és valósult meg a fogyatékos emberrel kapcsolatos egyéni és közösségi gondolkodás eszméje. Mózesrôl jegyzik fel, hogy törvénybe foglalja a siketek védelmét . A Talmud elôírja a jótékonyságot és a teljes diszkréciót, hogy a nyilvánosság elôtt ne bántsák, ne alázzák meg a rászoruló fogyatékos embert. Ismerték, és engedélyezték a siketnéma kommunikációt, a jelnyelvet.
A görög történelemtudós, Herodotos (i.e. V. század) olyan egyiptomi érmékrôl tesz említést, melyeken az érem értéke az egyik oldalon ujj-jelekkel, a másik oldalon római számokkal volt feltüntetve . Ez bizonyítja a kézbeszéd akkori létezését, és ugyancsak ebbôl kiindulva valószínûsíthetjük, hogy az ókori egyiptomi siketek hasonló módon érintkezhettek egymással.
A rómaiak és a görögök is elôszeretettel alkalmazták a jelnyelvet, ez kitûnik abból, hogy pl. a tengeri kereskedelemben az eltérô nyelvet használó kereskedôk ujj-jelekkel kommunikáltak egymással. Általánosan elismert volt ennek a szerepe mind a kereskedelmi, mind a társadalmi életben.
Platón a jelbeszédet a társadalmi erények közé sorolta. Tanítványa, Arisztotelész viszont Metafizika c. mûvében kijelenti, hogy akkor fogyatékos a gyermek, ha nem apjához hasonlít .
A római jogban, az öröklési és a kötelmi jog területén találkozhatunk siketekkel kapcsolatos szabályokkal. Iustinianus római császárnál (i.e. IV. sz.) "a siketnéma végrendeletéhez az ô saját kezû aláírása szükséges" (a hét tanú mellett, normális esetben elegendô volt a szabad szóbeli akarat kijelentés) .
A római jog és az ezután elterjedô európai jogrendszerek azonban - jellemzôen egészen a XVIII. századig - elsôsorban a beszédet, az élôszót fogadták el, mint akaratkifejezô eszközt. Ez a formakonzervativizmus jelentôsen korlátozta a siketek érvényesülési lehetôségeit. Jellemzô példa, hogy az ôsi római stipulatio, az alakszerûen létrejött kötelem csakis élôszóban keletkezhetett , tehát itt a siketek teljesen ki voltak zárva a szerzôdôképesek körébôl.
A középkorban a siketekrôl lényegesebben kevesebbet tudunk. Az írott történeti anyagok kevés említést tesznek róluk, így ez a korszak számunkra gyér és elégtelen adatokkal szolgál. A kevés emlék közül az egyik legjelentôsebb: Cardanus XVI. századi olasz filozófus és fizikus, aki a siketség problémájával az érzékszervek tanulmányozása közben szembesült, és azon a véleményen volt, hogy a siketnémát meg lehet tanítani írni és olvasni, s meg is érti a leírt szöveget, megjegyzi a szavakat, ha bemutatják nekik a tárgyakat, vagy azoknak a képeit. Egy másik emlék: Spanyolországban Pedro de Ponce bencés szerzetes siketeket kezdett el oktatni a beszédre 1580-ban.
A jelnyelvrôl, mint a siketek kommunikációs eszközérôl csak a XVII. században tesznek elôször említést. Így eddig az idôszakig a hallássérültekrôl konkrétan - mint közösségrôl - nem tudunk, csak következtethetünk a jelnyelv társadalmi szerepén, ismertségén keresztül. Az elsô jelnyelvi szakkönyvet az angol John Bullwer írta 1664-ben Chirológia: A kéz természetes nyelve címmel.
Az ezután következô évszázadban megnövekedett a siketekkel foglalkozó szakemberek száma. Ekkor még a „felvilágosult" francia filozófusok is foglalkoztak e témával, így pl. Condillac, aki Diderot-val és Locke-al értekezett többek között az érzékszervek általi megismerésben játszott szerep vizsgálatáról. Sôt Rousseau, a XVIII. sz. egyik legnagyobb felvilágosult gondolkodója odáig ment el, hogy a beszéd keletkezésérôl vallott véleményében kifejtette: „a némák megértik egymást és megértenek mindent, amit velük jelekkel közlünk, éppúgy, mintha szóval mondanók nekik" .
1779-ben viszont egy francia siket, Pierre Desloges így említette a sorstársait : „...azok, akik elszigetelten élnek valahol az országokban, akiket lelkileg és testileg is korlátoznak" . Az idézetbôl arra következtethetünk, hogy életük több területen nehezebb volt, mint más fogyatékos embereké. A siketeket hosszú ideig az értelmi fogyatékosokkal azonos szinten, a társadalom írott és íratlan törvényeinek keretein kívülállónak tekintették. Desloges kijelentését támasztja alá egy 1987-ben készült amerikai tanulmány: „A tizenhetedik és tizennyolcadik században a településeken nyilvános menhelyeket létesítettek, ahol a fogyatékosokat együtt helyezték el a szegényekkel, a szellemileg visszamaradottakkal, az öregekkel és betegekkel, valamint a krónikus alkoholistákkal. Ellátták ôket élelemmel és fedél volt a fejük felett, hogy életben maradjanak, de nem kaptak reményt vagy bíztatást, hogy megpróbáljanak önállóak lenni és önmagukat fejleszteni" .
1760-ban alapították az elsô siketekkel foglalkozó, intézményesen mûködô iskolát (korábban magánúton alakultak ilyen típusú intézmények) - mely a jelnyelv nélküli, úgynevezett oralista módszer szerint mûködött - a skóciai Edinburgh-ben . Egy francia abbé, L'Epée viszont egy egységes jelnyelvi rendszert dolgozott ki (tanítványai közé tartozott a fentebb idézett Desloges is), és ez alapján tanította a siketeket magániskolájában 1782-tôl.
Ezektôl az évektôl a jelnyelv és az erre támaszkodó siketoktatás egyre inkább elterjed, a siketek érdekvédelme egyre egységesebbé válik. Egy lassú felívelésnek lehetünk a tanúi: az iskolák száma növekszik, siket mûvészek jelentek meg, társadalmi elismertségük javult. A fejlôdés egyik példája az az 1816-ban az Egyesült Államokban alapított speciális, siketeket oktató iskola, mely azóta az USA legjelentôsebb siketekkel foglalkozó tanintézményévé nôtte ki magát, s mi több az iskola egyetemmé fejlôdött, és mûködtet egy általános- és egy gimnáziumi modelliskolát is. Az intézmény, mai nevén Gallaudet egyetem a világ legnívósabb, siketeket oktató központja, melynek a rektora is siket . A fejlôdés másik, érzékeltetôbb példája: az 1804-ben Angliában született John William Lowe 1846-ban, 42 éves korában jogi végzettséggel ügyvédi praxist kezd, aki siket létére 10 idegen nyelven tudott írni - olvasni.
Magyarországon jelentôs késéssel, 1802-ben, jólészi Cházár András (1745-1816) vármegyei táblabíró áldozatos gyûjtômunkája nyomán nyílt meg - bécsi példa nyomán - az elsô siketiskola Vácott. Az innen kikerülô diákok alapozták meg a magyar siket közösség létrejöttét. Társaságokba kezdtek tömörülni, felismerték azt a tényt, hogy csakis közös fellépéssel tudják az országban javítani helyzetüket. Vezéralakjuk egy fiatalon elhunyt nyomdászmester, Oros Kálmán volt, aki még a múlt században, 1892-ben megalapította a siketek elsô újságját: a Siketnémák Közlönyét. Ezen idôponttól beszélhetünk a magyar hallássérültek szervezett életérôl. Meg kell említeni azonban érdekességként, hogy ez a szervezôdés tiltakozó reakcióként indult, miután megtiltották Magyarországon a jelnyelvvel való oktatást, az 1880-ban Milánóban megrendezett II. Siketoktatással foglalkozó Kongresszus határozata nyomán, mely egyöntetûen az oralista módszert támogatta.
1887-ben jött létre a siketek elsô szervezete Egyetértés Társaskör néven. 1907-ben alakult meg Siketnémák Otthona, amelynek eszmei elindítója ugyancsak Oros Kálmán volt. Az otthon mai jogutódja a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége (SINOSZ), mely 1951-ben alakult újjá. A SINOSZ-nak jelenleg mintegy tizenegyezer hallássérült tagja van országszerte. Az érdekképviseleti szerv jelentôs erôfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a hallássérültek helyzete minden téren javuljon.
Jelenleg hét siketekkel (Budapest, Eger, Kaposvár, Vác, Sopron, Szeged és Debrecen) és egy nagyothallókkal (Budapest) foglalkozó általános iskola mûködik Magyarországon, és egy budapesti gimnázium, amely indít hallássérült osztályt is.
A hallássérültek nemzetközi szervezôdése jelenleg kétoldalú. A magyarországi gyakorlattól (az, hogy a siketek és a nagyothallók egy érdekvédelmi társadalmi szervezetbe tömörülnek) eltérôen külön alakult a siketeknek és külön a nagyothallóknak világszervezet. A WFD (World Federation of the Deaf), a Siketek Világszövetsége 1951-ben alakult, tagállamainak száma jelenleg 112. Létezik egy független európai siket szervezet is, az EUD (European Union of the Deaf).
A nagyothallók világszövetsége, az IFHOH (International Federation of Hard-of-Hearing) jóval késôbb alakult (1977), mint a siketeké. Itt is létezik európai szervezet, de ez az IFHOH alá tartozik, nem független: az IFHOH-Europe. Csak a nagyothallóknak van különálló ifjúsági szervezete, az IFHOHYP (International Federation of Hard-of-Hearing Youth People), melyet érdekes módon korábban, 1968-ban alapították, mint az IFHOH-ot. A SINOSZ a WFD-nek, az IFHOH-nak és az IFHOH-Europe-nak is tagja.
Az orvostudomány ebben a században fejlôdött arra a szintre, hogy eredményeket tudjon felmutatni a hallássérültek rehabilitációja terén. Az elsô hallókészüléket 1901-ben készítették el: egy kísérleti példány, amely még elektromos hálózatról mûködött, és viselése meglehetôsen kényelmetlen volt; Alexandra angol királyné használta. A berlini Német Akusztikai Társaság fejlesztett ki elôször „könnyen" használható, szárazelemmel mûködô hallókészüléket 1906-ban . Így a nagyothallók számára megnyílt a lehetôség a nagyobb fokú rehabilitáció felé.
Magyarországon dr. Götze Árpád kandidátus fôorvos, fôiskolai tanárnak köszönhetôen és vezetésével az 1950-es évektôl kezdôdôen terjedt el a hallásjavító eszközök használata. Mára eljutottak arra a szintre, hogy mûtéti beavatkozással, az ún. Cochleáris Implantációval (CI) a siket egyének egy részét hallóvá tudják tenni, azonban ez a beavatkozás számos etikai, orvosi, pszichikai és egyéb kérdést vetett fel , melynek következtében a világ jelentôsen megosztott e kérdésben - alkalmazni, vagy nem -, mivel a siketséget a hallássérültek egy igen jelentôs hányada egyfajta állapotnak és nem betegségnek tekinti. Ennek köszönhetôen ez a módszer még nem terjedt el nagymértékben, és a jövô orvostudományára hárul az a feladat, hogy úgy küszöbölje ki a halláskárosodást, hogy annak semmilyen káros következménye ne legyen.

Írták: Kósa Ádám és Lovászy László


[Fõoldal] [Bemutatkozunk!] [A bizottság tagjai] [Céljaink] [Kik a hallássérültek?] [Hogyan kommunikáljunk a siketekkel?] [A jelnyelvrõl] [Programjaink] [Újság] [Közérdekû címek] [Linkek] [Vendégkönyv]