 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
   |
 A hónap filmjeRIDLEY SCOTT: SZÁRNYAS FEJVADÁSZ (1982) | ||
 Előző fejezet:"Nem dolgozom mindenkinek. Neked dolgozom..." | Tartalom | |
Dick, Philip K: Elektronikus bárány
(...) Hatalmas omladozó épületben, amely valaha ezreknek adott otthont, egy magányos tévékészülék recsegte a hirdetéseket.A gazdátlan romot valaha, az Utolsó Világháború előtt karbantartották, kezelték. Itt volt San Francisco külvárosa. Az egész félsziget hangos volt az élettől, mint a madarakkal teli fa. A gondos tulajdonosok azóta vagy meghaltak, vagy emigráltak.
A háború következtében a por megfertőzte a Föld felszínének nagy részét. Nem tudni, melyik országból származott, és a háború első percében még senki sem számított rá. Először, különös módon, a baglyok pusztultak el. Akkor még szinte mulatságos volt a kép: a kövér, pelyhes, fehér madarak ott hevertek mindenütt a kertekben, az utcákon... A középkori dögvészek is így kezdődtek, akkor döglött patkányokat lehetett látni mindenütt ... Csakhogy ez a dögvész föntről jött, az embertől megszállt égboltról.
A baglyokat természetesen a többi madár követte. Az emberek addigra már észrevették és megértették a rejtélyt. Még a háború előtt megindult az áttelepítési program, de most, hogy a Nap már nem sütött a Földre, ez a program nagy lendületet kapott, és egészen új szakaszba lépett. Módosították az egyik háborús találmányt is: a Mesterséges Katonát. Az űrben és az idegen bolygókon jól működő emberszabású robot - pontosabban az organikus android - az áttelepítési program segítőjévé lett. Az ENSZ törvénye alapján minden kivándorló egy-egy tetszése szerinti android birtokosává vált. Így az ezredfordulóra a típusok száma minden addigi elképzelést fölülmúlt, mint az amerikai gépkocsiké a hatvanas években.
Egyébként az ENSZ könnyűvé tette a kivándorlást, a Földön való maradást pedig szinte lehetetlenné. Aki a Földön élt, egyszer csak azon kaphatta magát, hogy biológiailag elfogadhatatlannak nyilvánítják, azaz fenyegeti a faj ősi örökségét, tehát "különleges". Ilyenkor az ember még ha beleegyezett is, hogy sterilizálják, megszűnt az érzelmi, értelmi és erkölcsi láncolat, az emberiség folytatható tagja lenni. És mégis, jó néhányan megtagadták a kivándorlást. A Föld még pusztultan és eltorzulva is barátságosabbnak tetszett bármely űrközi telepnél. Ragaszkodtak hozzá. Vagy azt remélték, hogy a porfelhő idővel eloszlik. Mindenesetre sok-sok ezren maradtak, és a legtöbben városi körzetekben éltek, ahol láthatták egymást, és erőt meríthettek a másik jelenlétéből. Az ilyenek viszonylag épeszűnek látszottak. De maradtak fura egyének is, a magányosak, akik a gyakorlatilag elhagyatott külvárosokban éltek.
John Isidore, akinek a televíziója rikácsolt, míg ő a fürdőszobában tett-vett, ezek közé tartozott.
Közvetlenül a háborút követő napokban jött ide. Akkoriban tulajdonképpen senki sem tudta, mit tesz. A háború egymástól elszakította az embereket. A magukra maradottak vándoroltak, hol ezt, hol azt a körzetet szállták meg. A csapadék még szórványos volt. Egyes vidékeket egyáltalán nem sújtott, másokat teljesen elárasztott. Az otthonából elűzött lakosság is így vándorolt. A San Franciscótól délre eső félszigetet először elkerülte a por, és oda igen sokan telepedtek le. Amikor pedig jött a por, sokan meghaltak, a többiek pedig elmenekültek. John R. Isidore maradt.
A tévé hirdetést ordított: "A Polgárháború előtti Dél derűs napjainak másolata! A régmúlt fölidézése. Akár mint háziszolgája, akár mint fáradhatatlan mezőgazdasági munkás, legmegfelelőbb a humanoid robot! Az ön egyéni szükségletei szerint tervezik! Teljesen ingyen kapja érkezése pillanatában! Teljes fölszereléssel, úgy, ahogyan ön megrendelte még a Földről! Hűséges társ a legnagyobb, legmerészebb kalandban, amelyet a modern történelem az embernek nyújt!"
Csak nehogy elkéssem a munkából - gondolta borotválkozás közben Isidore. Nem volt órája, a tévéből tudta meg a pontos időt. A tévé szerint ma volt Új-Amerika megalapításának ötödik évfordulója. Új-Amerika a legnagyobb amerikai Mars-telep. Isidore tévékészüléke csak ezt az egy állomást fogta, amelyet még a háború alatt államosítottak. Így aztán a washingtoni kormány áttelepítési programja volt az egyetlen téma, amelyre Isidore-nak figyelnie kellett. "Hallgassuk meg Mrs. Maggie Klugmant", javasolta a tévébemondó John Isidore-nak, aki csak a pontos időre volt kíváncsi.
"Mrs. Klugman, a Mars egyik új bevándorlója, a következőket mondta egy interjúban, amit Új New York-ban rögzítettünk. Mrs. Klugman, hogyan hasonlítaná össze régi életét a fertőzött Földön, ezzel az új élettel, amelyet itt a Marson folytat, amely bővelkedik minden lehetőségben?" Szünet, aztán egy fáradt, száraz női hang ezt mondta: " Azt hiszem, amit én és háromtagú családom a legjobban észrevettünk, az a méltóság." "A méltóság, Mrs. Klugman?" - kérdezte a bemondó. "Igen" - mondta Mrs. Klugman, a Marson levő Új New York lakója. - "Ezt nehéz megmagyarázni. Egy megbízható szolga ezekben a zavaros időkben... Megnyugtatónak találom."
"És a Földön, a régi időkben, Mrs. Klugman, féltek attól, hogy különlegesnek minősítik önöket?"
"Jaj, a férjem meg én sokat aggódtunk. Persze most, hogy kivándoroltunk, az aggodalomnak vége!"
John Isidore fagyosan ezt gondolta: - Számomra is vége mindörökre, pedig nem is emigráltam.
Gyakran feleselt a műsorral. Már több mint egy éve különlegesnek nyilvánították, nemcsak eltorzult génjei miatt. Ami még ennél is rosszabb, nem ment át a minimális szellemi képességeket igazoló teszten sem. Egyszerűen csak "hülyének" hívták. Három bolygó lakóinak hivatalos megvetését kellett elviselnie. De élt. Volt állása is. A "Van Ness Állatkórház"-nak nevezett műállatszerviz gépkocsiját vezette. Komor főnöke, Hannibal Sloat emberszámba vette, amiért ő igen hálás volt.
- Mors certa, vita incerta - ahogy Sloat úr szokta volt mondani. Isidore gyakran hallotta tőle ezt a mondást, mégis csak sejtette az értelmét. De hát ha egy "hülye" megértené a latint, már nem is lenne hülye. Meg aztán voltak Isidore-nál sokkal hülyébb "hülyék" is, akiknek egyáltalán nem volt állásuk, és zárt intézetekben gondoskodtak róluk, például a "Különleges Szakmák Intézeté"-ben. A "különleges" szó minden ilyen intézmény nevében benne volt.
Isidore közben befejezte a borotválkozást, átment a nappaliba, és kikapcsolta a televíziót.
Csend. A csend a falakból áradt olyan szörnyű erővel, mintha valami hatalmas erőmű fejlesztené. Csend áradt a padlóból, a szakadozott szürke padlószőnyegből, a gépekből, melyek sohasem működtek, mióta Isidore itt lakott. Csend áradt a lámpákból, minden tárgyból, amire csak a tekintete esett. Mintha a csend elfoglalná a kézzelfogható tárgyak helyét. Ahogy Isidore állt a kikapcsolt tévé mellett, valósággal látta a csendet. A csend eleven volt.
Isidore eltöprengett, hogy vajon a többiek, akik a Földön maradtak, ugyanígy érzik-e az ürességet. Ugyanígy látják-e a csendet? Vagy mindez csupán különleges lényének eredménye? Csalódás, ami hibás érzékszerveinek eredménye?
De kivel hasonlíthatná össze a tapasztalatait? Egyedül élt ebben az ezernyi üres lakásból álló, omladozó épületben, mely - akárcsak a többi, hozzá hasonló épület - napról napra tovább romlott. Idővel minden tartozéka összeolvad, arctalan és egyforma lesz, pudingszerű törmelékhalmaz, elveszti formáját, elmerül a mindenütt jelenlevő porban. De addig már ő is halott lesz... Isidore kíváncsi várakozással gondolt arra az értékes pillanatra, míg állt a lakást megszálló, mindenen áthatoló, uralkodó világcsenddel kettesben. (...)
Munkába menet Rick Deckard, mint annyian mások, megállt az egyik nagy állatkereskedés kirakata előtt. A háztömbnyi nagyságú kirakat közepén fűtött, átlátszó műanyag ketrecből egy strucc nézett vissza rá. A táblácska szerint a madár nemrég érkezett egy clevelandi állatkertből. Ez az egyetlen strucc a Nyugati Parton. Rick komor pillantást vetett az ártáblára is, aztán folytatta útját a Lombard Streeten levő Igazságügyi Palota felé.
Éppen az irodája ajtaját nyitotta, amikor ráköszönt a főnökre. Harry Bryant rendőrfelügyelőnek elálló füle és vörös képe volt. Rosszul öltözött, de szinte minden lényeges dologról értesült. (...)
- Mr. Deckard, tudja mi történt Mr. Holdennel? Lelőtték!
- Aha - felelte Rick szórakozottan.
- Valamelyik új, túl okos andi lehetett, amilyeneket a Rosen Társaság gyárt - mondta Miss Marsten.
- Megnézte a cég reklámfüzeteit és a tájékoztatót? A Nexus-6 agy-egység, amit most használnak, vagy tízmillió különböző idegdúcból képes választani. - A lány suttogóra fogta a hangját. - Ma reggel elmulasztott egy érdekes hívást. Miss Wild mesélte!
- Engem hívott valaki?
- Nem - a titkárnő tovább sugdosott. - Mr. Bryant hívta meg az európai szövetségi rendőrséget. Hogy hajlandóak lennének-e hivatalos panasszal élni a Rosen Társaság ottani képviseleténél.
- A főnök még mindig azt szeretné elérni, hogy a Nexus-6 agy-egységet kivonják a forgalomból?
Amióta először nyilvánosságra hozták az agy leírását és teljesítménytáblázatait, még 2001 augusztusában, a szökött andikkal foglalkozó összes szövetségi rendőrség nem tehet jobbat, mint hogy beletanul az új ellenfél képességeibe. Jogilag a Nexus-6 gyártói a telepítési törvény alapján működtek, anyavállalatuk a Marson volt.
- Ideje elfogadnunk az új agyat, mint életünk részét - mondta. - Mindig is így volt, minden újonnan piacra dobott agy esetében. Emlékszem, mekkora volt a siránkozás, amikor a Sudermann cég bemutatta a T-14-es modellt még '99-ben. Valamennyi rendőrügynökség tiltakozott, mert illegális behatolás esetén semmilyen teszt nem képes kimutatni a mesterséges agy jelenlétét. Ez igaz is volt egy ideig.
- Több mint ötven T-14-es android jutott el a telepekről illegális úton a Földre anélkül, hogy a nyomukra bukkantak volna. Aztán a Szovjetunióban a Pavlov Intézet kidolgozta a Voigt Együttérzés Tesztet. És azon a teszten, legalábbis az ismert adatok szerint, eddig minden T-14-es android megbukott.
- Kíváncsi, hogy mit mondott az európai szövetségi rendőrség? - kérdezte Miss Marsten. Szeplős, barna arca ragyogott, büszke volt, hogy ennyi híre van ma reggelire.
- Majd megtudom Harry Bryanttól!
Rick bosszús volt. A hivatali pletykák dühítették, mert mindig jobbnak bizonyultak az igazságnál. Leült az íróasztalához. Miss Marsten megértette a célzást, és kiment.
Rick a fiókból elővett egy gyűrött, barna borítékot. Hátradőlt, és elővette a borítékba rejtett papírokat: a Nexus-6-ra vonatkozó leírást.
Egy pillantás elég volt, hogy igazolja Miss Marsten állítását. A Nexus-6 valóban tízmillió lehetséges agyműködés kombinációjából tudott választani. Az ilyen aggyal fölszerelt android a másodperc 0,45 része alatt tud alkalmazkodni tizennégy alapvető reakcióhelyzet bármelyikéhez. Nos, egy ilyen andit semmiféle intelligenciateszttel nem lehet megfogni. Igaz, hogy intelligenciatesztek segítségével már hosszú évek óta nem kaptak el egyetlen andit sem, a múlt század özönvíz előtti, durva típusai óta.
Intelligencia dolgában, állapította meg Rick, a Nexus-6 android típusok gyakran felülmúlják a különlegesek osztályába tartozó embereket. Más szóval, a Nexus-6 agyak célratörő, gyakorlatias, józan gondolkodásukkal az emberiség jelentős - bár nem túl magas szintű - része fölé emelkedtek. Ez jó is, meg rossz is. Sok esetben a szolga okosabb, mint a gazdája. De új, tudományos eredmények is születtek, mint például a Voigt-Kampff Teszt, amelynek alapján ítélni lehet. Egy android, bármilyen tehetséges, semmit sem tud kezdeni az együttérzéssel [...] - olyan élménnyel, amit még a csökkent képességű "hülyék" is könnyen átélnek. (...)
Rick azon vette észre magát, hogy szomorú. Pedig tulajdonképpen legalábbis enyhe örömet kellett volna éreznie, hiszen Dave, a nagy öreg munkaképtelen. O fog a helyére állni.
- Talán félek? Mert ami Dave-vel történt, megtörténhet velem is? Egy olyan ügyes andi, amelyik őt meg tudta lézerezni, bizonyára engem is elkaphat.
De mégsem ez volt a magyarázat.
- Látom, magával hozta az anyagot az új agy-egységről - mondta Bryant felügyelő.
- Igen, hallottam valami suttogást. Hány andiról van szó, és meddig jutott Dave?
- Eredetileg nyolcan voltak - pillantott a jegyzeteibe Bryant. - Az első kettővel Dave végzett.
- És a többi hat? Itt van Észak-Kaliforniában?
- Tudomásunk szerint igen. Dave legalábbis úgy véli. Beszéltem vele, itt vannak a feljegyzései. Azt állítja, hogy mindaz, amit tud, itt van.
- Bryant a jegyzetekre mutatott. Semmi jelét nem adta annak, hogy a papírokat átadja Ricknek. Lapozgatta őket, s közben a szája szélét nyalogatta.
- Semmi sincs az előjegyzési naptáramban - ajánlkozott Rick. - Kész vagyok átvenni Dave helyét. - Dave a Módosított Voigt-Kampff skálát használta a gyanús egyének vizsgálatára - mondta elgondolkozva Bryant. - Tudnia kell, hogy ez a teszt nem az új agy-egységekhez készült. Olyan teszt nincs! Csupán a Voigt-skála áll rendelkezésünkre, amit Kampff három éve módosított. - Szünetet tartott, töprengett. - Dave használhatónak tartja. Talán az is. De nekem van egy javaslatom, mielőtt a többiek nyomába ered. Repüljön Seattle-be, és beszéljen Rosenékkal. Kérje meg, hogy adjanak magának egy reprezentatív példányt a Nexus-6-tal fölszerelt típusból.
- És próbáljam ki rajta a Voigt-Kampff tesztet - mondta Rick.
- Egyszerűen hangzik - szólt Bryant, félig önmagának.
- Micsoda?
- Inkább magam beszélek a Rosen-szervezettel - mondta Bryant -, amíg maga úton van. Megbeszélem velük, hogy vonultassanak föl néhány embert és az androidjaikat. Maga semmit sem fog tudni. Mire odaér, mindent elrendezünk. - Hirtelen komoran Rickre szegezte az ujját. - Most fog először rangelső fejvadászként dolgozni. Dave sokat tudott, sokévi tapasztalat áll mögötte.
- Mögöttem is - mordult mélyről Rick. (...)
Amikor Deckard a rendőrség légpárnás kocsijával leszállt Seattle-ben a Rosen Társaság épületének tetejére, már egy fiatal nő várta. A fekete hajú, karcsú lábú lány újonnan divatba jött porvédő szemüveget és fényes csíkokkal díszített, hosszú köpenyt viselt. Zsebre dugott kézzel közeledett. Határozott vonású arcán ellenszenv tükröződött.
- Mi baj? - kérdezte Rick a kocsiból kiszállva.
- Nem is tudom - mondta kitérően a lány. - Talán ahogy beszéltek velünk a telefonon. Nem számít. - Hirtelen kezet nyújtott, és Rick megszorította a kezét. - Rachael Rosen vagyok. Maga nyilván Mr. Deckard.
- Nem én akartam - mondta Rick.
- Tudom, Bryant felügyelő elmondta. De maga a San Franciscó-i rendőrség hivatalos képviselője, ők pedig nem hiszik el, hogy mi a közjót szolgáljuk. - A lány hosszú, fekete szempillái alól kemény tekintettel figyelte őt.
- Az emberszabású robot olyan, mint bármely más gép - mondta Rick. - Áldásból könnyen átokká válhat. Amikor áldás, semmi dolgunk vele.
- De ha átok - szúrta Rachael Rosen -, maguk akcióba lépnek. Mr. Deckard, maga tényleg fejvadász? Rick kellemetlenül vállat vont.
- És nem zavarja a tehetetlen android látványa - folytatta a lány. - Ezért tudja "lecsöndesíteni" őket, ahogy maguk mondják.
- Készen áll a számomra összeválogatott csoport? - kérdezte Rick, de hirtelen elhallgatott, mert meglátta az állatokat.
Egy ilyen gazdag társaság megengedheti magának - gondolta. Tudat alatt számított is a gyűjteményre; ezért nem meglepetést, inkább vágyakozást érzett. A legközelebb álló ketrechez lépett, érezte az élőlény szagát.
Még soha életében nem látott igazi mosómedvét, csupán a televízióból ismerte. A por majdnem olyan végzetes hatással volt rájuk, mint a madarakra. Rick elővette a Sidney-katalógust, kikereste a mosómedvét. A legutóbbi ár természetesen dőlt betűkkel volt szedve: mosómedve sem volt kapható a piacon. A katalógus csupán azt az árat tüntette fel, ami az utolsó mosómedveügyletnél szerepelt. Csillagászati összeg volt.
- Bill a neve - szólalt meg a háta mögött a lány. - Bill, a mosómedve. Tavaly vettük az egyik kisegítő egységünktől. Vagy nézze meg a baglyot! - A lány egy távolabb álló kis ketrecre mutatott, amelynek közepén egy száraz faág meredezett.
- Baglyok nincsenek - akarta mondani Rick. Legalábbis így tudjuk. A Sidneyben a kipusztultak között tüntetik föl, mint annyi más állatot, végig a katalógusban. Amikor a lány előrement, ellenőrizte a katalógusban. - Igazam volt, a Sidney sohasem téved - gondolta.
- Mesterséges - mondta hirtelen felismeréssel, és heves csalódást érzett.
- Nem. - A lány elmosolyodott. Rick látta, hogy a fogai aprók, egyenletesek és éppoly fehérek, amilyen fekete a szeme meg a haja.
- De a Sidney... - mondta, és odatartotta a lány elé a katalógust.
- Mi nem tőlük vásárolunk - felelte a lány. - Valamennyi állatunk magánexpedícióktól származik, és nem hozzuk nyilvánosságra, hogy mennyit fizettünk. Vannak saját természettudósaink is, most éppen Kanadában dolgoznak. Ott még elég sok az erdő, legalábbis a mai viszonyok között.
Rick sokáig bámulta a baglyot. Ezernyi gondolat merült föl benne... a háborúról, amikor a baglyok elhullottak... emlékezett, hogy gyerekkorában, még a háború előtt hogyan fedezték föl újabb és újabb fajok kipusztulását...
Eszébe jutott az is, hogy szüksége volna egy eleven állatra. Szinte gyűlöletet érzett az elektromos bárány iránt, amelyet gondoznia, ellátnia kellett, mintha élő volna. Egy tárgy... Nem is tudja, hogy létezik. Akár az androidok, ez sem képes értékelni, felfogni a másik lény létezését. Ez még sohasem jutott az eszébe, az elektromos állat és az andi közti hasonlóság. Az elektromos állatot - töprengett - lényegében az android alsóbbrendű formájának, egy sokkal alacsonyabb rendű robotnak lehet tekinteni. Vagy megfordítva a dolgot, az androidot a mesterséges állat továbbfejlesztett változatának.
- Ha eladnák a baglyukat, mennyit kérnének érte?
- Nem adjuk el. - A lány elégedetten és szánalommal nézett rá, legalábbis Rick így értelmezte az arckifejezését. - Maga úgysem tudná megfizetni. Otthon milyen állata van?
- Egy bárányom - mondta Rick. - Egy fekete fejű suffolki jerke.
- De hiszen akkor boldog ember.
- Az vagyok - felelte. - Csakhogy mindig szerettem volna egy baglyot, még mielőtt kipusztultak volna. - Aztán kijavította magát. - Mind, kivéve a magukét. (...)
- Nézhetem? - kérdezte Rachael, és ő is leült. - Még sohasem láttam. Hogyan csinálják az együttérzéstesztet?
- Ez - mondta Rick, és fölmutatott egy tapadókorongot, a belőle kilógó vezetékkel együtt - az arc hajszálereinek tágulását méri. Tudomásunk szerint ez az első automatikus válasz, a sokkoló inger által kiváltott, úgynevezett "pirulási" reakció. Ezt nem lehet akaratlagosan irányítani, mint például a bőr vezetőképességét, a verejtékezést, vagy a szívritmust. - Megmutatott a lánynak egy másik műszert is, egy ceruzavékony fénycsövet. - Ez a szemizmok feszültségének változását méri. A pirulási jelenséggel együtt általában van egy kicsiny, de megfigyelhető...
- És ez nincs meg az androidoknál - mondta Rachael.
- Az ingerkérdések náluk nem hozzák ezeket a reakciókat létre. Bár biológiai szempontból van rá lehetőség. Elméletileg.
- Próbálja ki rajtam a tesztet - mondta Rachael.
- Miért? - kérdezte meghökkenve Rick.
- Ot választottuk a maga első alanyául - mondta rekedten Eldom Rosen. - Hátha android, majd maga megállapítja!
A parányi, fehér fénysugár rezzenéstelenül világított Rachael Rosen bal szemébe, arcán pedig ott volt a vezetékekkel ellátott korong. A lány nyugodtnak látszott.
Rick Deckard úgy ült, hogy láthassa a Voigt-Kampff műszer két skáláját.
- Fölvázolok néhány társadalmi helyzetet. Olyan gyorsan kell reagálnia, ahogyan csak tud. Természetesen mérem az időt is.
- És természetesen - mondta hűvösen Rachael - a szóbeli válaszaim nem számítanak. Maga kizárólag a szemizmokat és a hajszálreakciókat tekinti mérvadónak. De azért felelni fogok! Gyerünk, Mr. Deckard.
Rick a hármas kérdést választotta. - A születésnapjára kap egy borjúbőr tárcát. - Mindkét mutató azonnal kilendült, aztán visszaállt a normális mezőbe.
- Nem fogadnám el, az ajándékozót pedig följelenteném.
Rick jegyzetelt, aztán kiválasztotta a nyolcadik kérdést.
- Egy kisfiú megmutatja magának a lepkegyűjteményét az üveggel együtt, amelyikben megöli a lepkéket.
- Orvoshoz vinném - Rachael hangja halk, de határozott volt. A két mutató most is kimozdult, de nem olyan erősen. Rick ezt is följegyezte.
- Éppen a televíziót nézi - folytatta -, amikor észrevesz a csuklóján egy darazsat.
- Megölném - mondta Rachael. A mutatók most jóformán semmit sem jeleztek, épphogy megrezdültek. Rick följegyezte, és óvatosan kiválasztotta a következő kérdést.
- Egy képeslapban meglát egy teljes oldalas, színes képet egy meztelen lányról. - Rick szünetet tartott.
- Most azt vizsgálja, hogy android vagyok-e - kérdezte a lány csípősen -, vagy azt, hogy homoszexuális? - A mutatók nem mozdultak.
- A férjének tetszik a kép - folytatta Rick. A mutatók még mindig nem jeleztek reakciót. - A lány hason fekszik egy szép medvebőrön. - A mutatók meg se rezzentek, és Rick megállapította, hogy ez android-reakció. Nem vette észre a legfontosabb tényezőt, a halott állat bundáját. A figyelmét a többi tényezőre összpontosítja. - A férje a képet a dolgozószobája falára akasztja - fejezte be Rick, és ekkor a mutatók megmozdultak.
- Azt nem engedném - mondta Rachael.
- Most gondolja végig a következőt. Egy regényt olvas, amit még régen, a háború előtt írtak. A szereplők elmennek a Halászok Rakpartjára, San Franciscoba. Megéheznek, és betérnek egy étterembe. Az egyikük homárt rendel. A szakács bedobja a homárt egy forró vízzel teli üstbe.
- Istenem! - mondta Rachael. - Valóban ilyet tettek? Micsoda gonoszság, egy élő homárt! - A mutatók nem jeleztek. A válasz formálisan helyes volt, de csak utánzás.
- Egy hegyvidéki nyaralót bérelnek - folytatta Rick -, olyan helyen, ahol még mindig zöldell a vidék. Fenyőfából épült kunyhó, hatalmas kandallóval...
- Igen - bólintott türelmetlenül Rachael.
- A falon régi képek, Currier- és Ives-reprók, a kandalló fölött pedig egy szarvasfej, egy kifejlett szarvasbika agancsos feje. Megcsodálják a kunyhó berendezését, jól érzik magukat...
- De nem a szarvasfejjel! - vágott közbe Rachael, ám a mutatók a zöld tartományon belül maradtak.
- Állapotos lesz egy férfitól, aki azt ígérte, hogy feleségül veszi. De a férfit elcsábítja a maga legjobb barátnője, maga elveteti a gyereket.
- Sohasem vetetném el! Különben sem lehet, életfogytiglan jár érte! A rendőrség nagyon éber. - Ezúttal mindkét mutató hevesen kilengett a piros tartományba.
- Honnan tudja? Kérdezte csodálkozva Rick. - Hogy milyen nehéz elvetetni a gyereket?
- Mindenki tudja - biggyesztette az ajkát Rachael.
- Mintha személyes tapasztalatból beszélne! - Rick feszülten figyelte a mutatókat, hevesen mozogtak. - Még egyet: Randevúja van egy férfival, aki a lakására hívja. Ahogyan ott áll, kezében egy pohár itallal, belát a férfi hálószobájába. A falakon pompás bikaviadal-plakátok vannak. Maga közelebb megy, hogy jobban lássa őket. Ekkor a férfi átöleli és azt mondja...
- Mi az a bikaviadal-plakát? - szakította félbe Rachael.
- Rajzok, rendszerint nagyok és színesek. Vörös köpenyes matadort ábrázolnak, meg a bikát, aki éppen föl akarja öklelni. - Rick nem értette a dolgot. - Hány éves?
- Tizennyolc - mondta Rachael.
- Vagyis a férfi becsukja az ajtót, átölel, és ...?
- Tudja mivel végződtek a bikaviadalok?
- Gondolom, valakinek baja esett.
- A végén a bikát mindig megölték. - Rick várt, a mutatókat figyelte. Azok türelmetlenül rezegtek, de semmi több. Semmi mérhető eredmény. - Egy utolsó kérdés - mondta. Kétrészes. A tévében egy régi filmet néz, ami még a háború előtt készült. Éppen egy estélyt mutatnak; a vendégek élvezettel fogyasztják a nyers osztrigát.
- Pfuj! - a mutatók gyorsan mozogtak.
- Az előétel rizzsel töltött kutyafőtt. - A mutatók most nem mozogtak olyan hevesen, mint a nyers osztriga esetében. - A nyers osztrigát rosszabbnak találja, mint a kutyahúst? Nyilván nem. - Letette a ceruzáját, lekapcsolta a fénysugarat, levette a lány arcáról a tapadókorongot. - Maga android - mondta. Az idősebb Rosen arca eltorzult, dühös izgalomtól rángatózott.
- Igazam van? - kérdezte Rick. Egyik Rosen sem válaszolt. - Nézzék, nem ellentétesek az érdekeink! Nekem fontos, hogy a Voigt-Kampff teszt beváljon. Majdnem annyira, mint maguknak.
- Rachael nem adroid - szólt az idősebb Rosen.
- Nem hiszem - mondta Rick.
- Miért hazudnánk? - kiáltott szenvedélyesen Rachael. - És ha már hazudnánk, a fordítottját akarnánk bizonyítani!
- Csontvelőelemzést csináltatok magáról - felelte Rick. - Azzal megállapítható, hogy maga android, vagy sem. Hosszú és fájdalmas vizsgálat ugyan, de ...
- Nem kötelezhet csontvelővizsgálatra! A bíróság szerint ez egyenlő önmagam gyanúsításával. Meg aztán élő személyen soká tart! Nem úgy, mint egy lecsöndesített android tetemén! Maga is csak a különlegesek ellen használhatja ezt az átkozott tesztet! De a rendőrügynökségek lassan mindenhová becsempészték! - A lány fölállt, távolabb ment a férfitól, és csípőre tett kézzel megállt, háttal Ricknek.
- Nem a csontvelővizsgálat törvényességéről van szó - mondta sietve Eldon Rosen. - Arról van szó, hogy a maga együttérzést vizsgáló tesztje nem vált be az unokahúgom esetében. Tudom, hogy Rachael eredményei miért hasonlóak egy androidéhoz. Mert Rachael a Salander fedélzetén nőtt fel. Ott is született; tizennyolc évéből tizennégy éven át csak a hangszalagkönyvtárra támaszkodhatott, meg arra, amit a személyzet kilenc másik tagja tudott a Földről. Aztán, maga is tudja, a hajónak vissza kellett fordulnia a Proxima felé vezető útjáról. Másként Rachael sohasem látja meg a Földet - vagy csak idősebb korában. (...)
[Dekard] ült a hatalmas, fényűző szállodai szobában, és olvasta a jelentést a két androidról. A jelentéshez távfotókat is mellékeltek, amelyekből alig tudott kivenni valamit. Az asszony vonzónak látszott, de Roy Batty egészen más.
Gyógyszerész a Marson, legalábbis ezt használta álcának. A valóságban bizonyára kétkezi munkás, mezőgazdasági kisegítő, de ennél többre vágyott. Rick azon gondolkodott, hogy szoktak-e az adroidok álmodni? Bizonyosan ezért van az, hogy néha megölik a gazdáikat, és megszöknek. Jobb életre vágynak, szolgaság nélküli életre, mint Luba Luft, aki a Don Giovannit akarta énekelni.
Hogy az énekesnőről megfeledkezzék, Rick újból a jelentés szövegébe merült:
Roy Battynak agresszív és magabiztos műtekintélye van. Misztikus gondolatokkal foglalkozik, ő beszélte rá a csoportot a szökésre, amit ideológiailag azzal magyarázott meg a többieknek, hogy az android "élete" állítólag szent. Ráadásul kábító hatású gyógyszereket lopott és kísérletezett velük. Amikor rajtakapták, arra hivatkozott, hogy ezek segítségével az adroidoknál a mercerizmushoz hasonló csoportos együttérzési élményt kívánt előidézni.
A jelentésben volt valami megrendítő. Egy durva, hidegfejű android, egy gépember olyan élmény részese szeretne lenni, amiből kirekesztették.
Rick mégsem tudta igazán sajnálni Roy Battyt, Dave följegyzéseiből megértette, hogy ez az android különösen visszataszító példány. Megpróbálta megvalósítani az egyesülési kísérletet, aztán ő tervezte és szervezte meg különböző emberi lények megölését... És a Földre szöktek. Az eredmény, hogy az eredeti nyolcból már csak három maradt. És a csoport kiemelkedő tagjaira is pusztulás várt.
Dick, Philip K: Elektronikus bárány, Interpress magazin, 1984/6
| Előző fejezet: "Nem dolgozom mindenkinek. Neked dolgozom..." | Tartalom | |
Hírek - Tollhegy - Iskolák - Pedagógusképzés - Szaktanácsadók - Tanítás - Taneszköz - Ajánlott filmek - Fórum - Irattár - Szakirodalom - Internet ajánlat - Felsőoktatás |