 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
   |
 A hónap filmjeRIDLEY SCOTT: SZÁRNYAS FEJVADÁSZ (1982) | ||
 Előző fejezet:Tizenöt csatornán tizenöt szárnyas fejvadász | Tartalom | Következő fejezet: "Nem dolgozom mindenkinek. Neked dolgozom..." |
Jövőképek és képtelen jövők
A modern világ torzképe a 80-as évek filmjeibenAz emberiség örök álma a jövőről századunkban kezdett mindinkább képi formát ölteni, valóban jövőképpé válni, a filmek formájában megfogalmazódni. Manapság már a filmnyelv a jövőről szóló álmaink és rémálmaink hordozója és megalkotója, mivel a vizuális élmény mélyebb és alapvetőbb benyomást tud kialakítani bennük a jövőről, s nagyobb a mozgósító és elrettentő ereje is e vonatkozásban, mint az írott szónak. Indokolt lenne tehát az írástudók felelősségét a képírók felelőssége irányában kibővíteni, újragondolni. Ahogy az utóbbi évtized filmtermése jelzi, a filmművészet jórészt él is kibővült eszköztárával és megnőtt felelősségével: nemcsak a szellemi rágógumi szerepét betöltő űrbeli kalandfilmek és jövőbeli westernek készültek tucatszámra, sorozatgyártásban, hanem az emberiség nagy sorskérdéseit felelősen és izgalmasan bemutató, igazi filmalkotások is. A jövőképek idejét éljük azzal, hogy a film vált a jövő víziói és mítoszai megfogalmazásának legfontosabb eszközévé, de a képtelen, az abszurd jövő meglátásának korát is, mivel a századvég, a "fin de siécle" borongós hangulatában semmi sem abszurd eléggé a jövőképben, hogy kellően kifejezhesse az alkotók szándéka szerint a jelenünk, a jelenképünk "malaise-ét", a civilizáció csömörét, önutálatát. Lehet, hogy a jövő történészei szerint igazában most megy végbe a váltás az emberiség életében az "archaikusból a globális civilizációba", s amit mi modern, ipari vagy akár posztindusztriális civilizációnak véltünk, nem egyéb a globális civilizáció irányába tett botladozó lépésnél. Amit ezek a filmek elénk tárnak, ez a kettős átmenet.
A századvég rémálmai
A hetvenes évekig a technicizmus és a scientizmus sekélyes és optimista álmai ringatták el az emberiséget. A tudomány mindent megold, a technika meg mindent megvalósít, amit a tudomány csak kitalál. A jövő tehát fényes, addig félre kell tenni a társadalmi gondokat, amíg nem jő a tudomány és a technika, hogy megoldja őket. A közgazdaságtan a szűkös javak elosztásának tudománya, a rózsaszín jövőkép zárójelbe teszi a kevés elvét, mindenből több lesz, elég lesz, s a világ egyébként úgy is maradhat akkor, ahogy mostanság van. Megnyugtató, de kicsit unalmas ez a jövő, még filmen is, de a díszletek változtatásával fel lehet csigázni a tisztelt néző érdeklődését. Az űrbe átvitt lapos konfliktusok kétségtelenül nagyobb izgalmat váltanak ki, hiszen a technika már annyira előrehaladott, hogy meg tudja oldani, ha nem is az emberiség gondját, de a filmrendezők utasításait, technikai trükkök segítségével. Az emberiség jövőjéért való aggodalom a technicizmus és scienticizmus korában, a nagy leegyszerűsítések világában is felmerült, a technika uralma, a robotizmus réme, a tudati manipulációk horrorja régi, jól ismert rémálmai az emberiségnek és az őszintén aggódó művészeknek, de a hetvenes évek globális válsága előtt mindezek jobbára az emberiség tudatának hátsó zugaiba szorultak vissza. Az emberiség jövőképe optimista volt, hiszen a jövőképeket Keleten és Nyugaton gondolják és álmodják, s a teóriák ebben a két egymásnak feszülő világban happy endet ígértek. Délen ugyan sok volt a probléma a II. világháború után is, de ezek még nem olyan robbanásszerűen kerültek felszínre, mint a nyolcvanas években, s egyébként is Észak nagyon nem szeretné, ha a saját túlfejlett társadalmának szorongásai helyett Dél a maga alulfejlett társadalmának szimpla fizikai nyomoráról, tömeges éhhaláláról álmodna neki rémfilmeket.
A századvég előkelő bécsi dekadenciájának rangos művészi megfoglamazásainál vagyunk tehát, globális szinten, s ebben a világméretű szecesszióban - kiútban vagy kivonulásban - Erosz és Thanatosz, a szerelmi vágy és a halál ösztöne nemcsak együttesen uralkodnak újra, hanem Thanatosz elve, az emberiség pusztulásának mítosza még felül is kerekedik. A jövőképek az emberiség pusztulásának különféle szcenáriói, rohanások az elkerülhetetlen végzet felé, az önpusztítás örömével és keserűségével. A tudatos tekintet négyféle útját különítheti el ennek az önpusztításnak, a művészi alkotóerő és lelemény jobbára egységében mutatja őket, bár egy-egy negatív program vezérlő elvére felfűzve az összes többit.
Az atomhalál víziója a legelterjedtebb és legmegszokottabb modellje a tudományosan megírt, művészileg ábrázolt s filmben is kibontott rémálmoknak. Színre lépett a "ha felnövünk" nemzedéke, az ötvenes években születettek generációja, akik számára a saját jövőjük nem volt kézzelfogható bizonyosság, s ezt a jogos aggodalmukat valamennyi műfajban megfogalmazták. Az atomhalál mint önpusztítási szcenárió felbukkanása a szocialista országok filmjeiben, mint a lengyel O-bi, O-ba... vagy a szovjet A halott ember levelei, mégis gyanakvásom szerint, inkább megkésett reflexeknek tekinthetők, amelybe beleszövődnek, netán dominánssá válnak már ezen országok távlatvesztései is, s nem csupán a valóságos globális problémák jelennek meg a maguk meztelenségében. Az egész emberiség Holocaustja, az atomháború Másnapja mint fatális öngyilkosság a túlélők kis, nyomorúságos csapata felől tekintve olyan gondolatkísérlet, amely a jelen önvizsgálatnak, az önpusztítás megállításának talán a legjobb eszköze. Ki tudja, a jövő igazán tudományos pszichológusai ki tudják majd mutatni egyszer, hogy a világméretű pusztítás képeinek szörnyen megrázó, mélyen katartikus hatásának döntő jelentősége volt a közhangulat megfordításában, az ellenségképek szétoszlatásában, s horrible dictu még a döntéshozók pálfordulásaiban is. Ezzel együtt A halott ember levelei nem szól még a tiszta beszéd módjára a negatív jövő elrettentő erejéről, hanem kissé a "koncepciós per" eszközeivel él, amerikai hősökkel közvetítik a maguk rémálmait, hosszú, filozofikus monológok - a levelek - próbálják akkurátusan megfogalmazni az eszmei mondanivalót, s a történés és a képi világ hátterébe szorul. A lengyelek az O-bi, O-bá...-val legalább vállalják a maguk pesszimizmusát, saját lengyel válságukat, s ezért az egész emberiséget fenyegető veszély érzékeltetése is mélyebb és hitelesebb.
A biológiai pokolgép víziója a robotok lázadása rémképének örököse. A gépszerű, csikorgó mozgású és géphangon dadogó robotok kedélyes kora már elmúlt az utópiákban, rémálmokban egyaránt. A régi mumus már eltűnt, nem a gépek lázadnak az ember ellen. A biotechnika, a génsebészet és a mikrobiológia korában élünk, a robotok már mi vagyunk. A robotok már nem is emberszabásúak, hanem egyenesen emberiek, s az igazán fenyegető veszély az, hogy elvész a határ közöttük. Ketyeg bennünk is a biológiai pokolgép, holnap már keltetőgépekben születhetünk tudományosan megtervezett génállománnyal, nemmel és képességekkel, ahogy a globális hangyaboly horrorképe meg is jelenik a Szexmisszió című lengyel filmben, enyhébb, mindenkit "nőiesítő" változatában. A robotokat is genetikai mérnökök tervezik már, az ember kritikájaként, szebbre és okosabbra nálunk, tökéletesebb testtel, s már csak az a vita, hogy ép testbe ép lélek szorítható-e. A Szárnyas fejvadász ennek a rossz lelkiismeretnek a megfogalmazódása; az ember a saját teremtményeként kerül szembe magával, és így, a képmásán keresztül próbálja elpusztítani önmagát. A robot nem "igazi" ember, nincs múltja és jövője, csak jelene van, nincs története és nincsenek érzelmei, ezt a "teszt" kimutathatja, de a nagyvárosi ember éppilyen társtalan és magányos, s az üldözött robotokban több az összetartás, az érzelem, s a valódi főhősben, a robotok vezetőjében mélyebb az emberi élet tisztelete is, mint üldözőiben. A keserű önkritika és maga a film nem véletlenül zárul azzal a happy enddel, hogy a csinos robotlány - aki olyan tökéletes ember, hogy csak nagykésőn döbben rá robot-mivoltára - szerelembe esve elvonul a világtól az emberi-nagyvárosi civilizációban megcsömörlött emberi főhőssel, a rendőrkopó fejvadásszal. Ez a legfilozofikusabb jövőfilm, s talán a legjobb és legizgalmasabb is, az ismerd meg önmagad ógörög elvét idézi fel, szegezi szembe az elkorcsosult emberiséggel, amelynek nincs ereje, hogy belépjen a jövőbe.
A globális ökológiai katasztrófa víziója manapság tudatunk leggyakoribb réme, s ha filmeknek nem is mindig közvetlen témája, de általános háttere. Míg a kortudat képernyőjén megjelenő Bosch-féle szörnyalakok nagy része - mint az atomháború ördöge vagy az emberrobot maszkos szörnylénye - viszonylag könnyen elűzhető tudatunkból, addig a globális ökológiai katasztrófa fenyegetése lassan, biztosan és szemmel láthatóan fokozódik, s akkor is ott villog a filmekben refrénszerűen visszatérő képernyőkön-monitorokon, ha "kikapcsoljuk" modern mákonyokkal tudatunk készülékét. Ehhez nem is kellenek futurisztikus filmek, megteszik hozzá az egyes országok napi tévéhíradói is. Amit a filmek hozzátehetnek, az egy letisztult negatív kép: az lesz az emberi, humanizált táj a jövő emberének, amely nem viseli már az ember kezenyomát. Az emberi táj dehumanizált és danaturalizált, fenyegető technikai gépezetek és városmonstrumok szövedéke - ahogy szimbolikus jelentőségű a mindent átfogó, az embereket az antik mitológia Laokoon-csoportja vergődéséhez hasonlóan, kígyószerűen fojtogató, végtelen vezetékek funkciója a Brazilban -, csak ebből teljesen kilépve képzelhető el a megnyugvás, s erről a menekülésről, szecesszióról álmodoznak a filmek antihősei. Alig hiszem, hogy a természethez való visszatérés Rousseau-i vágyát valaha is olyan élesen és kétségbeesetten megfogalmazták volna, mint manapság, a globális ökológiai katasztrófa fenyegetésének korában, tudván tudva, hogy a Föld felszínét rákos daganatként elborító emberi civilizáció nem hagy már egy talpalatnyi zavartalan helyet sem az eredeti természetnek. Antihőseink is tudják ezt, kilépésük nem egyéb, mint egy rövid, édes álom a kusza, egymásrafényképezett rémálmok kavargásában.[...]
Eljön-e értünk a bárka?
Az általunk felvillantott filmek a jövő nagy kifestőkönyvében feketét feketére mázolnak, halmozzák a negatív vonásokat, és tobzódnak a pesszimizmusban. Bizonyára vannak optimistább jövőképek is, kevésbé képtelen jövők, de azok édeskés optimizmusában már sekély e kéj. A művészet dolga nem az, hogy valóban megtervezze a jövőt, s a jövőkutatás száraz precizitásával felrajzolja a jövő várható tendenciáit. Éppen ellenkezőleg, akkor teszi a dolgát, ha olyan jövővel fenyeget bennünket, amelyről tudja és reméli, hogy nem következik be, de szuggesztíve érzékelteti, hogy bekövetkezhet, mert a jelen világban már ott leselkednek a negatív jövő veszélyei. Az emberiség ezekben a filmekben végigvergődi rémálmait, hogy szilárd elhatározással ébredjen egy újrakezdéshez.Nem tudhatjuk, hogy a globális özönvíz - ökológiai katasztrófa - után eljön-e az űrkutatás Noé-bárkája, hogy az emberiséget elvigye, József Attilával szólva, a "művelhető csillagokba". De azt tudjuk, hogy naivul azt hittük, az emberiség előbb itt a Földön rendezi a maga dolgait, s csak utána vág neki az őr-odisszeáknak, s nem vetíti ki kozmikussá a maga földi ellentmondásait. Ebben ma már senki sem lehet biztos, s amit ma a filmekben látunk, az a régi Rousseau-i dilemma: haladt-e előre az emberiség "erkölcse" a tudomány haladásával, s korunk válasza, ahogy az övé volt annak idején, jórészt negatív. A filmekben a technikailag túlérett, társadalmilag-erkölcsileg fejletlen és éretlen emberiség anatómiája jelentkezik, s ez vetül a jövőbe is. Az űrkutatás jobbára már csak távoli háttér, nem vonzó perspektíva és nem is megoldás a mai filmekben. A technika nem gondjaink feloldása, hanem megsokszorozódása; nem hatalom önmagában, csak halott anyag az élő ember kezében. A technika hatalmassága mögött a társadalom elbizonytalanodása rejlik.
Ágh Attila: Jövőképek és képtelen jövők, Filmvilág, 1988/10
| Előző fejezet: Tizenöt csatornán tizenöt szárnyas fejvadász | Tartalom | Következő fejezet: "Nem dolgozom mindenkinek. Neked dolgozom..." |
Hírek - Tollhegy - Iskolák - Pedagógusképzés - Szaktanácsadók - Tanítás - Taneszköz - Ajánlott filmek - Fórum - Irattár - Szakirodalom - Internet ajánlat - Felsőoktatás |