A világ nyelvi képének mint fogalomnak viszonylag gazdag hagyományai vannak nemcsak az európai, hanem az amerikai nyelvtudományban is. Fontos helyet foglal el a mai szemantikában, amely választ keres a következő kérdésekre: 1. milyen képét tartalmazza a nyelven kívüli valóságnak a természetes nyelv, és miből áll ez a kép; 2. milyen információk, milyen tudás, tapasztalat és értékek rögzülnek benne azok közül, amelyeket az adott nyelvközösség létrehozott, elfogadott, sajátjának tekint és továbbad a következő nemzedékeknek; 3. vajon egyáltalán beszélhetünk-e a világ nyelvi képéről, és ha igen, hogyan fedezhetjük fel, hogyan kutathatjuk, elemezhetjük és írhatjuk le, tehát hogyan modellálhatjuk ezt a képet.

J. G. Herder és W. von Humboldt nézeteitől kezdve a “mezőelméleten” át mind a mai napig filozófiai vita folyik a nyelv, a valóság és a gondolkodás viszonyáról. Herder számára a nyelv a tudományok formáját jelenti, amelyben és amelynek megfelelően létrejönnek a gondolatok. Azt állította, hogy minden nemzet rendelkezik egy saját gondolati készlettel, amely jelekké válik. Ez a gondolati készlet nem más, mint a nemzet nyelve, amelyben felfedezhetjük a századok hozzájárulásainak a nyomát. Ez az egész nemzet gondolatainak a kincstára (Herder, J. G., Fragmente über die neuere deutsche Literatur. Herders Werke. Teil 19. Berlin, 340; Schaff, A., Język a poznanie. Państwowe Wydawnictwo Naukowe. Warszawa, 1967. 13 és a következők). A Herder, valamint Kant és Hegel filozófiai nézeteit követő W. von Humboldt szerint a nyelv világnézet. Nem azért, mert határaik egybeesnek, hanem azért, mert a valóságnak a nyelv segítségével történő átalakítása következtében a szellem felfoghatja a világ egységét (Humboldt, W., Über die Verschiedenheit des menschlichen Sprachbaues. Gesammelte Schriften. Berlin, 1907. Bd. 6. 1. 179—80). Úgy vélte, hogy a nyelvészeti kutatások legfontosabb célja abban rejlik, hogy felfedezzük a nyelvi részvételt a képzetek kialakításában. Az a gondolat, hogy a nyelv a valóságot emberi világgá alakítja, Humboldtnál összekapcsolódik azzal a módszertanilag termékeny tézissel, hogy a nyelvet dinamikájában, genetikailag és nemcsak mint kész merev alkotást kell vizsgálni (Humboldt i. m. 119—25). Humboldt szerint a gondolat és a szó közötti kölcsönös összefüggés világossá teszi, hogy a nyelv tulajdonképpen nemcsak a már megismert igazságok kifejezésének az eszköze, hanem annál sokkal több, nevezetesen olyan eszköz, amely elősegíti az eddig meg nem ismert igazságok felfedezését is. Nézete szerint a nyelvek közötti különbözőség nem a hangok és a jelek különféleségében, hanem a világnézetek különbözőségében rejlik, amelyek minden nyelvtudományi kutatás végső célját meghatározzák, mivel minden természetes nyelv csak a rá jellemző világnézetet tartalmazza. Ezért a Humboldt-féle elméletet Weltanschauung-elméletnek szokás nevezni a tudományban. Humboldtnál a nyelv az adott nemzet szellemének sajátos kifejezője, amely a nyelv belső formájában (innere Sprachform) nyilvánul meg. Így a nyelven keresztül manifesztálódik a nemzet szellemének egyik eleme, nevezetesen a világnézet. Ebből az következik, hogy a világ nyelvi képe nem más, mint ennek a világnak a megértése, értelmezése, interpretációja a józan ész filozófiájának megfelelően, illetve a mindennapi tapasztalatoknak, valamint az adott kummunikációs közösség által létrehozott, illetve átvett és akceptált normák, értékek, minősítések, értékelések és elképzelések módjainak az összegzése, csoportosítása, osztályozása az anyagi és a szellemi valóságra való tekintettel.

A Humboldt-féle gondolatokat az ún. neohumboldtiánusok fejlesztették tovább, akik főként nyelvi szemantikával foglalkoztak az ún. tartalom grammatikájának a keretében. Weisgerber, aki ennek az irányzatnak a fő képviselője volt, azt vallotta, hogy az a tény, hogy a nyelv meghatározott szókinccsel és szintaxissal rendelkezik, azt jelenti, hogy a világ tagolódása tükröződik benne, amely semmiképpen sem a tárgyakban, hanem a nyelvben létezik. Szerinte minden nyelvi közösséget az anyanyelvben rögzült világról szóló közös kép alkot, amelyet kizárólag a nyelvi struktúrák, pontosabban, a nyelvi tartalom struktúrái tartalmaznak, amelyek mint a gondolkodás tárgyai rendezik és rendszerezik a külső világot, és továbbítják róla az általánosított tudást. Tehát a nyelv tükrözi a beszélők tapasztalatait, a világ minősítését és értelmezését. A szóban forgó tapasztalatoknak és minősítéseknek a nyelv segítségével történő rögzítése a világ nyelvi képében és ezeknek a nemzet általi továbbadása a következő nemzedékeknek a világnézet alakítását vonzza maga után. Weisgerber feltételezte a fogalmak világának a létezését, amely világ a tárgyak világával a közvetítő szerepet játszó nyelv segítségével áll kapcsolatban (Mańczyk, A., Wspólnota językowa i jej obraz świata. Krytyczne uwagi do teorii językowej Leo Weisgerbera. Zielona Góra, 1982. 279—81). Weisgerber tanítványa és gondolatainak a folytatója Gipper volt, aki szerint a világ nyelvi képe nemcsak a szemantikai tartalomban, hanem a grammatikai és a szintaktikai kategóriákban is megnyilvánul. Azt hangsúlyozta, hogy a világ nyelvi képe valós tény, amelyet állandóan megtapasztalunk. Azt, hogy a világ nyelvi képe objektívan létezik és ellenőrizhető, Gipper több példával is igyekezett illusztrálni, például a színek szemantikai mezőivel, a rokonsági relációkat bemutató hálóval, a növény- és az állatvilág osztályozásával, minősítésével (amely különböző a különböző nyelvekben) stb. (Anusiewicz, J., Problematyka językowego obrazu świata w pogladach niektórych językoznawców i filozofów niemieckich XX wieku. In: Językowy obraz świata (szerk. J. Bartmiński). Lublin, 1990. 287—94).

A német nyelvtudományban a világ nyelvi képe problematikájával többen is foglalkoztak, pl. J. Trier, P. Hartmann, G. Kandler, H. Wein, E. Albrecht, G. Nickel és mások is (Lásd: Anusiewicz i. m.).

A világ nyelvi képéről szóló tézis az amerikai nyelvészetben is az etnolingvisztika keretében, F. Boas, E. Sapir és B. L. Whorf munkáinak köszönhetően fogalmazódott meg. Mint ismeretes, az etnolingvisztika tárgya a nyelv és a kultúra közötti összefüggéseknek, valamint a valóság ember általi észlelése módjainak a kutatása. Az ún. Sapir—Whorf hipotézis szerint a nyelvtípus annak a kultúrának típusától függ, amelyben a nyelv keletkezett, de a kultúra típusa összefügg a nyelvtípussal is, amelyben kifejlődött és funkcionál. Ebből a hipotézisből a nyelvi relativizmus ma már általánosan elfogadott elve következik. Whorf szerint a nyelv nemcsak kommunikációs eszköz, hanem meghatározott világképet is tartalmaz, mivel az ember gondolatvilága szoros kapcsolatban áll a nyelv struktúrájával. Úgy vélte, hogy a nyelv mint a megismerési folyamatok eredménye magában foglalja a világképet, és ez a nyelvi világkép egyrészt döntő módon befolyásolja, alakítja és meghatározza a világ ember által történő megismerését, kategorizálását és konceptualizálását, másrészt pedig azt a módot is, ahogyan megtapasztaljuk és értjük ezt a világot. Ezek a gondolatok ma is élnek, és egyre meghatározóbb tényezővé válnak a mai amerikai nyelvészetben, amelyet, mint tudjuk, manapság a kognitivizmus eszméje erősen jellemez. Példaként említhetjük G. Lakoff, M. Johnson, H. Putnam, R. W. Langacker, M. Turner nevét.

Bartmiński szerint a világ nyelvi képe nem más, mint a nyelvben rögzült valóságnak az interpretációja, amelyet a világról szóló ítéletek formájában fogalmazhatunk meg. Ezek az ítéletek vagy a grammatikai formákban, szókincsben, nyelvi szövegekben rögzülhetnek (pl. közmondásokban), vagy a nyelvi formák és a szövegek által implikálhatók (Bartmiński, J., Punkt widzenia, perspektywa, językowy obraz świata. In: Językowy obraz świata (szerk. J. Bartmiński). Lublin, 1990. 110). A továbbiakban Bartmiński kétségbe vonja a szakirodalomban használt a valóság tükröződése megfogalmazást, mivel a nyelvben “tükrözött”, objektívan létező valóságról szóló tézis a mai szemantikában szerinte elfogadhatatlan. Amikor megnevezzük az objektívan létező tárgyakat és jelenségeket (figyelmen kívül hagyva az általános és absztrakt neveket), akkor is kategorizáljuk azokat, és meghatározott szemantikai tartalmat (konnotációt) rendelünk hozzájuk. Ebben az értelemben nem mondhatjuk azt, hogy a szavak a valóság elemeit tükrözik, mivel valóban csak jellemezzük és minősítjük, azaz interpretáljuk, értelmezzük azokat. Egyébként többen is hasonló véleményen vannak, és az álláspontjukat azzal indokolják, hogy a nyelvben léteznek például általános nevek, nomina abstracta, a kulturális és a társadalmi szférához tartozó objektumokat jelölő nevek (pl. vallási lények, irodalmi irányzatok, az emberi magatartás és viselkedés nevei), de ezen kívül a konkrét tárgyakra vonatkozó szókincs szemantikai tulajdonságai is csak percepciós úton tapasztalhatók. A föld, csillag, víz, ember, ló, macska, fa stb. nemcsak az objektívan létező tárgyakat denotáló címszavak, hanem olyan kifejezések is, amelyek meghatározott szemantikai tartalommal rendelkeznek, amely az emberi ész által az objektumokon és a jelenségeken végrehajtott sajátos szegmentáción és kategorizáción alapul.

Grzegorczykowa szerint a világ nyelvi képét fogalmi struktúraként kell értelmezni, amely az adott nyelvi rendszerben, azaz a grammatikai és a lexikális tulajdonságaiban rögzült, és amely a nyelvi szövegek (megnyilatkozások) révén jut kifejezésre. Ennek a fogalmi nyelvspecifikus struktúrának a segítségével az adott nyelvet beszélő egyének osztályozzák és interpretálják, azaz felfogják a világot (Grzegorczykowa, R., Pojęcie językowego obrazu świata. In: Językowy obraz świata (szerk. J. Bartmiński). Lublin, 1990. 41—9). Grzegorczykowa kísérletet tesz arra is, hogy elkülönítse a világ nyelvi képét alkotó fogalmi struktúrának a komponenseit (tulajdonságait). Véleménye szerint a nyelv grammatikai tulajdonságai — bár tükrözik a világra vonatkozó emberi látásmódot — határozottan történelmi jellegűek (a nyelv eredetét és nem a mai állapotát érintik, pl. a hímnemű személyt jelentő kategória a lengyel nyelvben). Hasonló a helyzet az etimológia esetében is. A világ nyelvi képének a struktúrája számára nagy jelentőségűek a lexikális jelenségek, mivel a szókincs jegyei a világ sajátos klasszifikátorának a szerepét töltik be. A világ nyelvi képét a lexémák szóképzési tulajdonságai is alkotják, amelyek azt mutatják, hogy a beszélők hogyan határozzák meg a jelenségeket (pl. a főderivátumok kiemelik a tárgyak lényeges jegyeit, az asszociációs derivátumok pedig rámutatnak az esetleges jegyekre). Grzegorczykowa szerint a világ nyelvi képének következő komponensei a szemantikai konnotációk. Ebben az esetben olyan jegyekről (minősítésekről, emóciókról) van szó, amelyeket az adott nyelvközösség (vagy rétegek, illetve egyének) asszociál (asszociálnak) a nevek deszignátumaival kapcsolatban, és amelyek bizonyos nyelvi tényekben (metaforákban, derivátumokban, frazeológizmusokban) állandósulnak.

Egy másik elképzelés (Tokarski, R., Językowy obraz świata w metaforach potocznych. In: Językowy obraz świata (szerk. J. Bartmiński). Lublin, 1990. 68—86) abból indul ki, hogy a nyelv olyan kommunikációs eszköz, amely a társadalmi tapasztalatot kumulálja és rögzíti magában. Ez lehetővé teszi, hogy az ember a nyelv segítségével nemcsak állításokat képes tenni a valóság létezési formáiról, hanem képes ezt a valóságot értékelni és minősíteni is. Így a világ nyelvi képét olyan törvényszerűségek halmazaként értelmezi, amelyek a grammatikai kategoriális kapcsolatokban (flexió, szóképzés, szintaxis), valamint a lexika szemantikai struktúráiban realizálódnak, és amelyek egyfelől az adott nyelvre jellemző világnézetnek a módjait, másfelől pedig a világ szerveződésének általános megértését, az adott nyelvközösség által elismert értékeket tükrözik. Tehát ebből az következik, hogy a valóság nyelvi képének leírásakor figyelembe kell venni a rendszerbeli és szövegbeli adatokat is. A nyelvi szövegek modellálják a világot, és ismétlésük révén ezt a modellt rögzítik az emberi tudatban.

A világ nyelvi képét tárgyalva meg kell jegyeznünk, hogy az e problematikával foglalkozó tudósok (Humboldttól kezdve a mai kognitivistákig) azt a nézetet vallják, hogy a nyelv ráerőlteti a használóira saját kategóriáit, struktúráit, és ily módon determinálja az emberi gondolkodást, a világnézet kialakítását. Ezt a tézist, mint köztudott, Wittgenstein a következő módon fogalmazta meg: “a nyelvem határai egyben a világom határai is”. Tehát ebben az értelemben a valóság csak a nyelvnek köszönhetően adott az ember számára, és csak a nyelven, valamint a nyelvhasználókon keresztül észlelhető, tapasztalható. Így az objektív valóság a megismerés határain kívülre esik, mivel csak a nyelv által alkotott világ létezik, és az ember nem lépheti át “a nyelv határait”, mert mögöttük már semmi sem létezik. Ilyen posztulátum elfogadása természetesen megfelelően determinálja a nyelvi szemantika leírását is, mert a nyelvi jeleket csak a fogalmakra vagy a tapasztalatra, nem pedig a valóságra vonatkoztatja. Ez a nézet azonban, úgy tűnik, túl nagy szerepet tulajdonít magának a nyelvnek, és indokolatlanul mellőzi az emberi észnek, az ember aktív szerepének a jelentőségét. Nyilvánvaló, hogy nemcsak a nyelvnek van vitathatatlan szerepe a valóság megismerésében, hanem egyidejűleg az embernek is, aki ezt a valóságot tapasztalja, észleli, információt szerez róla (Bańczerowski, J., A kommunikációs grammatika perspektívái: Nyr. 1998: 270—7). Ha a megismerési aktus kizárólag a nyelvi jelek közvetítésével történne, akkor nem rendelkeznénk semmilyen kritériummal arra vonatkozóan, hogy megállapítsuk, vajon a megismerésünk és a jelentéshasználatunk valóban az objektív valóságra vonatkozik-e, vagy csak az általunk létrehozott konstruktum. Továbbá azt is jelentené, hogy az adott jelrendszer foglyai vagyunk, nincs lehetőségünk kilépni belőle és ellenőrizni azt, mivel minden ellenőrzés újabb jelrendszer, azaz a metajelrendszer megalkotását igényelné. Ez viszont még inkább eltávolítana bennünket a valóságtól.

Az objektív valóság létezésének figyelmen kívül hagyása lehetetlenné tenné a nyelvi kommunikációt is, mivel az adott nyelv használóinak nem lenne közös viszonyítási alapjuk. Ugyanez a megállapítás még fokozottabb mértékben vonatkozik a különböző nyelvekre és kultúrákra. Ha így lenne, akkor nem tudnánk például az egyik nyelvről a másikra fordítani. Tehát az a véleményünk, hogy minden természetes nyelv saját módja szerint interpretálja az objektívan létező világot, amely egyébként az ember megjelenése előtt is létezett. Így a világ nyelvi képe nem más, mint a nyelvhasználók által tapasztalt objektívan létező valóságnak a képe, azon nyelvhasználóké, akik hasonló tapasztalatokkal rendelkeznek és hasonló értékeket vallanak. A világ nyelvi képét a valóságról szóló tudásfajtaként is értelmezhetjük, amely a tudás hordozóját is feltételezi. Ez nem más, mint az ember mentális információs térképe, amelynek a nyelv integráns része, mivel benne létezik, benne van kódolva és rögzítve a nem lineáris fogalmi struktúra formájában (Bańczerowski J. i. m.). Ez a világkép nem tudományos, hanem naiv, mindennapi, szubjektív kép. Mint tudjuk, Sapir és Whorf az ún. “primitív nyelveket és kultúrákat” tanulmányozva, sokszor hangsúlyozták a tudományon kívüli gondolkodást ezekben a nyelvekben. Egyébként Wierzbicka és mások is azon a véleményen vannak, hogy a tudományos információ a szemantikai definíciókban irreleváns. Úgy tűnik azonban, hogy a tudományos eredményeket teljes egészében nem lehet ignorálni a nyelvészeti kutatásokban. Az iskolai oktatás során bennünk kialakított intellektuális aktivitás folyamatában elsajátítunk bizonyos tudományos ismereteket is, és ennek köszönhetően megváltozhat, megváltozik — bár gyakran lényegtelen mértékben — a gondolkodásunk és a belső világképünk is. Egyébként a tudományos és mindennapi gondolkodás között kölcsönös összefüggés van: a tudomány felhasználja az “egyszerű” emberek tapasztalatát (hiszen minden tudós annak idején maga is “nem tudományos” módon látta a világot). Ezek az “egyszerű” emberek bizonyos tudományos információkhoz jutnak, amely hatással van az objektív valóságra vonatkozó véleményük kialakítására is. Így például az orvostudomány eredményeinek a hatására megváltozott a társadalomnak a véleménye az elmebetegekről. Korábban olyanoknak tekintették őket, akiket megszállt az ördög, manapság viszont meg vagyunk győződve arról, hogy pszichikai betegségekben szenvednek (Hołówka T., Myślenie potoczne. Warszawa, 1986. 57). Az “egyszerű ember” azonban nem mindig akceptálja a tudományos igazságokat. Például a vegyészek, a fizikusok és biológusok minden érvelése ellenére a hétköznapi értelemben minden savanyú ízű folyadékot savnak tartunk (Hołówka i. m. 57). A nem tudományos, szubjektív és naiv, valamint a tudósok által megalkotott világkép az emberi tevékenységnek két fő produktuma, amelyek bár nem azonosak egymással, egy célt szolgálnak: megérteni, megszelídíteni a világot, és megkönnyíteni a benne való tájékozódást. Az objektív valóságot nem azért tanulmányozták, illetve tanulmányozzák, hogy csak tiszta elméleti tudást szerezzenek róla, nem magáért a tudásért, hanem azért is, hogy ezt a tudást a gyakorlati célok elérése érdekében használjuk fel, hogy fenntartsuk magunkat és meghosszabbítsuk az életünket ezen a földön. A világ nyelvi képe az adott nyelvközösségben az egység, valamint az identitás érzését is kelti. Ezen kívül fontos információs forrás is, mivel benne rejlik az adott társadalomnak a világról szóló tudása, valamint — ami a legfontosabb — az axiológiai rendszere (Bańczerowski J., A valóság nyelvi kategorizálásáról: Nyr. 1996: 64—70).

A világ nyelvi képével kapcsolatos fejtegetések nagymértékben elméleti jellegűek, és az a céljuk, hogy megfelelő stabil kutatási alapot biztosítsanak a nyelvi szemantika számára. A világ nyelvi képe fogalmát, több próbálkozás ellenére, sem sikerült ezidáig pontosan meghatározni. Felmerülhet például a kérdés: mi a genus proximum a világ nyelvi képe számára? A fentiek tükrében azt mondhatjuk például, hogy: 1. a világkép, 2. az ítéletek halmaza, 3. a valóság interpretációja, 4. a főfogalom, 5. a fogalmi struktúra, 6. a tudás stb. Sokkal nehezebb viszont választ adni arra a kérdésre, amely a differentia specificajára vonatkozik. Úgy tűnik, hogy a világ nyelvi képének meghatározásával kapcsolatos nehézségek mindenekelőtt metodológiai természetűek. Ez azzal függ össze, hogy a nyelvet autonóm strukturális rendszerként értelmezzük, amelyet a kultúra területéről különítettünk el mint önálló létet. Más oldalról viszont azt érezzük, hogy a nyelv és a kultúra között fennálló relációk több tekintetben is elég képlékenyek.

A világ nyelvi képe definícióinak a szerzői, ahogy már említettük, a nyelvre mint rendszerre összpontosítják a figyelmüket, és a lehetőségét sem látják annak, hogy a világ nyelvi képét össze lehessen kapcsolni például a szépirodalmi szövegek által továbbított világképpel, mivel “az irodalmi alkotások, különösen pedig a költészet sajátos, a közönségestől, mindennapitól eltérő világnézetet tükröznek” (Grzegorczykowa i. m. 47). Ez az álláspont viszont több reflexiót is kiválthat. Mint köztudott, a szépirodalom alapanyaga a nyelv, amelynek (rendszerbeli és pragmatikai) tulajdonságait felhasználják a valóság leírásához, a bemutatandó világ megalkotásához. Az alkotó egyéni tapasztalata ugyanúgy kumulálódik a nyelvben, mint a kommunikációs közösségé. Tehát az irodalomnak is tükröznie kell ezt a tapasztalatot, azaz a nyelvben rögzült világképet. E tapasztalatoktól függetlenül a fantasztikus irodalomban sem lehet valóságot kreálni, mivel ez a valóság mindig a nyelvből fog következni, és a nyelv mindig behatárolja azt. A nyelvben azok a formális és szemantikai elemek is lecsapódnak, amelyeket a szépirodalom hozott létre, és ami egyéni alkotás eredménye. Nem ok nélkül beszélünk arról, hogy az írók befolyásolják a nyelv fejlődését, és nagy szerepük van az irodalmi nyelv kialakításában (Bugajski, M. — Wojciechowska, A., Teoria językowego obrazu świata w badaniu idiolektu pisarza. In: Poradnik Językowy. Wydawnictwa Uniwersytetu Warszawskiego. Warszawa, 1996/3: 24).

A természetes nyelv reálisan csak a konkrét emberi lények tulajdonságaként létezhet. Indokoltnak tűnik tehát a világ nyelvi képének a vizsgálata az idiolektus szintjén is, bár ez a fogalom sem egyértelmű. Például Martinet szerint az idiolektus “az egyén által használt nyelv” (Martinet, A., Functional View of Language. Oxford Clarendon Press, 1961. 105), Weinreich és Hockett úgy értelmezik ezt a fogalmat, mint “az egyén
beszédszokásait egy adott időben” (Hockett, Ch., Kurs językoznawstwa współczesnego. Warszawa, 1968. 368), Polański pedig mint “egy adott fejlődési szakaszban lévő egyéni nyelvhasználónak a nyelvét” (Encyklopedia językoznawstwa ogólnego. Wrocław, 1963.). Mint tudjuk, az idiolektusok és így az egyének nyelvi világképei soha nem lehetnek azonosak egymással, de kisebb-nagyobb mértékben hasonlóak egymáshoz, ami azt jelenti, hogy olyan közös invariáns részt fedezhetünk fel bennük, amely az adott nyelvközösséghez tartozó egyének minden idiolektusában állandóan ismétlődik. Tehát a nyelvet mint társadalmi, azaz egyén fölötti jelenséget kétféle módon interpretálhatjuk:

1. az összes idiolektus halmazaként, valamint 2. egy bizonyos absztrakciós lingvisztikai konstruktumként. Az utóbbi értelmezés egy önálló absztrakciós létet feltételez, amely az idiolektusokhoz képest elsődleges. Az egyén fölötti értelemben vett nyelvi tudás egy tetszőleges gyűjtő (kollektív) alany közös tudását jelenti (Bańczerowski J., A kommunikációs kompetencia és összetevői: Nyr. 1994: 227). Felmerülhet a kérdés, hogyan lehet meghatározni a gyűjtő alanynak a nyelvi kompetenciáját, nyelvi tudását és ezáltal a nyelvi világképét is, amely az egyéni alanyok halmazára vonatkozik.

A világ nyelvi képe kutatásának a célja az, hogy a nyelv és a nyelvhasználat révén megismerjük a társadalmilag rögzített világról szóló tudásunkat, elemeinek a kategorizálását, konceptualizálását, valamint azoknak a jellemzőit és minősítését. A definiálandó alapegység a “mentális tárgy” fogalma, a világ nyelvi képében rögzült jellemzők teljes gazdagságának a felfedezése és leírása. A “mentális tárgyat” nem tükröződésként, hanem vetületként értelmezzük, attól függetlenül, hogy általában megvan a lehetőség arra, hogy egybevessük a reális tárggyal, amely az empirikus tapasztalat számára hozzáférhető. A fő kérdés az, hogy az adott tárgyhoz a konkrét nyelvi szövegekben hozzárendelt jegyekből azokat emeljük ki, amelyek a nyelvben és a társadalmi tudatban mint jellemző, specifikus jegyek rögzültek. Választ kell adni arra a kérdésre is, milyen módon rögzülnek a nyelvben a szó jelentését képező konnotációs jegyek, tehát milyen az adott tárgynak a nyelvi képe. Így a tárgy fogalma másfajta definíciót igényel, mint a referenciális strukturális szemantikában. A szó jelentésének a leírását nem szabad a nyelven kívüli valóságra kiterjeszteni, tehát a definiensben megadott tartalomnak mindenekelőtt megismerési, kognitív jellegűnek kell lennie, és nem tiszta szemantikainak, ahogy ezt a strukturális szemantika értelmezi. A kognitív definíciónak számot kell adnia arról, hogy az adott nyelvhasználók milyen módon értelmezik a tárgyat, tehát, ahogy már feljebb említettük, milyen a tárgy nyelvi képe.

Nézzük meg közelebbről a taxonomikus definíció lényegét és nyilvánvaló korlátait is A magyar nyelv értelmező szótárából (ÉrtSz.) vett néhány példa alapján. Az ÉrtSz. a szelet “A levegő tömegének a légnyomás-különbségekből eredő, különféle sebességű s rendsz. a talaj felszínével párhuzamos mozgása”-ként, “áramlása”-ként, illetve “az így mozgó levegő”-ként; az esőt “Vízcseppek alakjában lehulló csapadék”-ként; a csillagot “Ált. minden égitest”-ként (rendsz. a hold kivételével), amely a sötétedés beállta után a felhőtlen égbolton látható; a havat viszont “<Rendsz. télen, a hideg évszakban> a csapadék egyik neme: pelyhekké összeállott apró, hatszöges jégkristályok”-ként definiálja. A definiens ezekben a definíciókban a tudományos és nem a mindennapi ismeret elemeit tartalmazza. (Az átlag magyar nyelvhasználóban ezeknek a fogalmaknak — felméréseim szerint — más képe él.) Tehát ebben az értelemben e definíciók szcientikus jellegűek. A taxonomikus funkció viszont abban rejlik, hogy segítségével elkülöníthetjük az adott denotátumot a denotátumok magasabb szintű osztályából a logikai klasszifikáció szabályai szerint. E funkció értelmében a definiensnek csak a szükséges és elégséges komponenseket kell tartalmaznia ahhoz, hogy az adott taxonómia szintjén disztinktív funkciót rendelhessük hozzájuk. A definíció szcientikus jellege csökkenti a definíció magyarázó erejét, különösen akkor, amikor például a régebbi lexikáról van szó, és vitathatatlan érdemei ellenére sokszor nem segíti a nyelvi objektumok funkcionálásának az értelmezését. Nem magyarázza meg a derivátumok szemantikai motivációját sem (Bartmiński J., Definicja leksykograficzna a opis języka. In: Słownictwo w opisie języka. Katowice, 1984. 9—19). A taxonomikus definíció felépítése hierarchikus jellegű, amely a genus proximum és a differentia specifica logikai elvnek van alárendelve. A feltételezett és a deklarált precizitás ellenére a taxonomikus definíciókban szembetűnő a genus proximum kiválasztásával kapcsolatos önkényesség, pedig ez meghatározza az előzetes kategorizációt is. Például a napot a szótárak az égitest, a gázgömb, illetve a fény, az embert pedig az emlős, állat, értelmes lény magasabb szintű kategóriákhoz sorolják. Az adott tárgy azonosítása, elkülönítése és meghatározása a magasabb szintű osztályba történő besorolásától függ. Például az ember esetében, figyelembe véve a feljebb említett három besorolási lehetőséget (emlős, állat, értelmes lény), három egymástól eltérő definíciót kapunk. Például az ember mint emlős definíciójánál a szükséges és elégséges jegyek állományában olyan jegyek fognak szerepelni, mint: főemlős, kétlábú, a földi életmóddal kapcsolatos függőleges testfelépítésű, óriási térfogatú aggyal rendelkezik stb. Egész más összetételű jegyállomány fogja viszont jellemezni az embert mint értelmes lényt, illetve mint állatot. (Bartmiński, J., Definicja kognitywna jako narzędzie opisu konotacji. In: Konotacja (Praca zbiorowa pod red. J. Bartmińskiego). Lublin, 1988. 173). A genus proximum megválasztása, ahogy már említettük, megszabja a kategorizáció határait, terjedelmét és a nézőpont, valamint az elfogadott racionalitási mód megválasztásától függ. A nézőpont az alanyi-kultúr tényező, amely azt határozza meg, hogy milyen módon beszélünk az objektumokról, az objektumok kategorizációjáról, a hozzájuk rendelendő tulajdonságok kiválasztásáról, amelyek a konkrét nyelvi megnyilatkozásokban és a jelentésben kerültek rögzítésre. A nézőpont feltárása segíti azoknak a kritériumoknak a meghatározását, amelyeket a nyelvhasználók a jelenségek kategorizálásában és minősítésében vesznek, illetve vettek igénybe. Ez nagyon fontos elem a világ nyelvi képének leírásában, modellálásában. A világ nyelvi képe különböző elemeinek a különböző nézőpontok alapján történő klasszifikációja megadja az ember belső információs univerzumának az állapotát, modelljét, azaz az általános interpretációs perspektívát. Természetesen a világ nyelvi képének minden egyes mentális objektuma saját interpretációs perspektívával rendelkezik az adott objektum összes jellemzőinek a tükrében. Az interpretációs perspektívának adekvátnak kell lennie a nyelvhasználók kommunikációs kompetenciájához. Csak ebben az esetben nyílik lehetőség arra, hogy kimutassuk a nyelv és a nyelvet használó kultúrközösség között érvényesülő kapcsolatokat. Világosan kell látnunk, hogy a szó jelentése, mint a világ interpretációjának az eredménye, kulturálisan determinált. Például a magyar nyelvhasználók sajátos nézőpontja tükröződik abban, hogy a büdöskét, hajnalkát, császárkoronát, a virágokhoz, a tarackot, a csibehúrt, gyermekláncfüvet a gyomokhoz soroljuk. Elképzelhető olyan nyelvközösség, amely a felsorolt növények más tulajdonságait veszi figyelembe, és ennek eredményeképpen más interpretációs perspektíva jön létre.

Vissza a Tartalomhoz