ÉLŐ NYELV

Oldalak: 363 364 365 366 367 368

A német—magyar nyelvi kölcsönhatás vizsgálata
három Nagykároly környéki községben*

    1. Bevezető megjegyzések. — Történelmi tény, hogy hazánkat a XVIII. század elejéig — főképpen a 150 évig tartó török uralom miatt — anyagi és szellemi kultúrájában nagyon súlyos veszteségek érték. Magyarország lakóinak száma, amely például a XV. század végén — Mátyás király uralkodása idején — a becslések szerint három és fél millió körül mozgott, a XVII. század végére — a török kiűzése utáni időkre — annyira megcsappant, hogy meg sem közelítette a magyarság két évszázaddal korábbi lélekszámát. A törökökkel vívott (szinte folytonos) csatározások következtében a XVI—XVII. században sok település elpusztult, és bizonyos területeken (főleg az Alföldön és Délkelet-Dunántúlon) csaknem járásnyi nagyságú területek néptelenedtek el. A XVIII. század elején elődeinknek harmadik honfoglalásként sok mindent újra kellett kezdeniük, a hadakozásokban sokat szenvedett hazájukat szinte újra el kellett foglalniuk, és újra országot kellett teremteniük saját szülőföldjükön (l. részletesebben Ács Zoltán, A harmadik honalapítás. Bp., 1987.). [363]

A magyarságot ért vérveszteség, sok település teljes vagy részleges pusztulása, a lakosságnak egyes vidékekről való elmenekülése miatt vált szükségessé, hogy az elnéptelenedett országrészekre (pl. a Duna—Tisza közére, a Tiszántúlra, a Dunántúl délkeleti tájegységeire) egyrészt idegen ajkú (főként német és szlovák) népesség kerüljön, másrészt magyarok költözzenek át olyan vidékekről, ahol viszonylagos népfölösleg alakult ki. Az újratelepülés folyamata már Buda várának visszafoglalása után (1686-tól) megkezdődött, nagyobb méreteket azonban csak a XVIII. század elejétől öltött, és több hullámban körülbelül egy évszázadig is eltartott.

A németek betelepülése kezdetben elsősorban Pest megyére (főképpen Buda és Pest környékére) terjedt ki, majd a XVIII. század 20-as éveitől a bécsi kormányzat révén már szervezettebb formában folytatódott, és különösen Mária Terézia és II. József uralkodása idején vált igazán nagyobb arányúvá. A német telepesek elsősorban Baden, Hessen és Pfalz tartományokból, valamint Bajorországból, Lotaringiából és Kelet-Ausztriából költöztek nagy tömegekben Magyarországra, de kisebb számban svábok is voltak közöttük, akik Württemberg tartományból kerültek hazánkba, így például Nagykároly környékére, amely a trianoni békeszerződés óta Romániához tartozik (általában a németek betelepülésére l. részletesebben Bellér Béla, A magyarországi németek rövid története. Bp., 1981.; a Szatmár megyei svábok beköltözésének részletes kifejtésére vö. Vonház István, A Szatmár megyei német telepítés. Pécs, 1931.). Az első sváb telepesek 1712-ben kerültek erre a vidékre (pl. Csanálos megalapítói), majd a következő évtizedekben már nagyobb számban érkeztek Szatmár megye több helységébe (köztük Mezőfény és Mezőpetri községekbe) is. Dolgozatomban ezen három, Nagykároly környéki falu néhány nyelvjárási sajátosságának elemzését tűztem ki célul.

    2. Kutatási előzmények. — A magyarországi német nyelvjárások vizsgálatának viszonylag régi hagyományai vannak, a kutatás kezdetei ugyanis egészen a múlt század közepéig visszanyúlnak. Schmidt Henrik erről a következőket írta: „A magyarországi német nyelvszigetek eredetének és nyelvjárásaik keletkezésének problémájával a tudomány — említést érdemlő módon — a múlt század közepe óta foglalkozik. A régebbi irodalom értéktelen. Elejétől fogva általános volt az a törekvés, hogy ott, ahol a telepesek származására vonatkozó történelmi feljegyzések nincsenek, nyelvi sajátságok útmutatásával állapíttassék meg a német nyelvszigetek eredete” (MNy. 1924: 169). A hazai német nyelvjárások kutatása a múlt század végétől az 1920-as évekig vett nagyobb lendületet, majd az 1930-as évektől napjainkig — különböző okokból bekövetkezett megtorpanások után — jelentős eredményeket ért el.

A Nagykároly vidéki sváb nyelvjárások vizsgálatában még a múlt század második felében is alig történt kezdeményezés, igazán figyelemre méltó eredmények csak századunk elején születtek, mégpedig elsősorban Vonház István kutatásai révén. Ő egyébként egyrészt (elsősorban Mezőpetri tájszólásának részletes elemzésére építve) hangtani feldolgozást készített Szatmár megye sváb eredetű nyelvjárásairól (A Szatmár megyei német nyelvjárás hangtana. Bp., 1908.), másrészt a XVIII. században Szatmárba költözött sváb lakosság településtörténetét tárta fel nagy alapossággal (i. m. 1931.). A II. világháború utáni évtizedekben pedig Teiszler Pál vizsgálódásai alapján látott napvilágot több olyan cikk, tanulmány, amely a Nagykároly környéki sváb nyelvjárások (elsősorban a mezőfényi tájszólás) különféle jelenségeit tárgyalja (Teiszler Pál, A mezőfényi tájnyelv hosszú mássalhangzóinak megrövidüléséről: NyIrK. I/1—4. 1957: 105—8, A sváb nyelvi alapréteg hatásáról Mezőfény tájnyelvében: Studia BB. Tomus III. nr. 6. Series IV. Fasc. 1. 155—9, A mezőfényi földművelés szakszókincse I—II. MNyj. IX. 1963: 165—77; X. 1964: 150—66; A Nagykároly környéki magyar nyelvjárás magánhangzó rendszere. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1973.).

    3. A vizsgálat célja és anyaga. — A szatmári sváb eredetű nyelvjárásokkal való foglalkozás gondolata az egyik németországi tanulmányutam során merült föl, amikor 1994-ben a mainzi egyetemen Wolfgang Kleiber professzorral a német dialektológiai kutatások [364] legújabb eredményeiről beszélgettünk. Ekkor került szóba például az ő kutatói-szervezői munkája révén a mainzi Német Intézethez kapcsolódó, „A kontinentális (európai) német szőlőművelés szakszókincsének szóatlasza” című vállalkozás, amely 14 országban összesen 420 kutatópontra terjed ki (l. részletesebben Szabó József, Tanulmányúton Németországban: MNyj. XXXIII. 1996: 153—60). Megbeszélésünk nyomán elvállaltam, hogy az atlasz kérdőfüzetének (kereken 400 kérdést tartalmazó) anyagát lefordítom magyarra, és Romániában (Szatmár megye három sváb eredetű községében) az anyaggyűjtést is elvégzem. Az természetesen fontos szempont volt, hogy a szóban forgó települések lakossága — legalább mellékfoglalkozásként — szőlőművelést, bortermelést folytasson. Ennek a föltételnek mindegyik község megfelelt, hiszen a népesség megközelítőleg felének van szőlőskertje és saját bora.

„A kontinentális (európai) német szőlőművelés szakszókincsének szóatlasza” című munkálat hat térképkiadványának, egy-egy szómagyarázó és bevezető kötetének megjelentetése után (1996 óta) az összegyűjtött szókészleti anyag nemzetközi felhasználása került előtérbe, hiszen a más népek és nyelvek közé került német telepesek nyelvi hatásával eddig nemigen foglalkoztak. Mivel a Magyarországra betelepült németek — mint ismeretes — nagyon értettek a szőlőműveléshez és borfeldolgozáshoz, így természetesnek látszik, hogy a szőlészet-borászat szókincsének bizonyos elemei átkerülhettek a környékbeli magyar nyelvjárásokba, illetőleg a német lakosság elmagyarosodása esetén az eredeti nyelvjárásukból néhány lexéma akár napjainkig is megőrződhetett. Ilyen folyamat a Nagykároly környéki (egykor sváb) nyelvjárásokban is lejátszódott, ezért tűnt hasznosnak az ottani anyaggyűjtés és a feltárt adatok nyelvi-nyelvjárási elemzése.

Az említett kérdőfüzet magyarra fordítását, majd a helyszíni adatgyűjtést Csanáloson, Mezőfényen és Mezőpetriben elvégeztem, a magnetofonfölvételek fonetikus átírása és az összegyűlt szókészleti elemek címszavakba sorolása viszont még hátravan. Vizsgálódásaim alapját lényegében a szóban forgó magnetofonos-kérdőíves adatfölvétel képezi, valamint egy-két olyan nyelvjárási jelenség, amelyre a helyi lakosokkal beszélgetve a terepmunka során figyeltem föl. Mivel a helyszínen gyűjtött anyag mellett rendelkezésemre állt „A romániai magyar nyelvjárások atlasza” című kiadványnak (a továbbiakban: RMNyA.) eddig megjelent négy¹ kötete is, és ebben Mezőfény kutatópontként szerepel, ezért a község ott közzétett nyelvi-nyelvjárási adatait is felhasználtam vizsgálódásaimhoz.

    4. A vizsgálat néhány tanulsága. — Csanálos, Mezőfény és Mezőpetri sváb lakossága eredeti tájszólását a XVIII. századi betelepülése után mintegy másfél évszázadig szinte háborítatlanul meg tudta őrizni, mivel ezekben a községekben az oktatás nyelve a német volt. Elmagyarosodásuk a magyar nyelvű oktatás bevezetésével az 1870-es években kezdődött, s ez a folyamat a huszadik század elejétől annyira fölerősödött, hogy az 1930-as években már csak az idősebbek beszélték eredeti (sváb) nyelvjárásukat, két-három évtizeddel később pedig a fiatalok nagy része teljesen magyar nyelvűvé vált (vö. Teiszler i. m. 1957. 105). A Nagykároly környéki svábság nyelvváltásáról Teiszler Pál hangtani monográfiájának előszavában a következőket írja: „A XIX. és XX. század fordulóján a Szatmár megyei svábok körében megindult gyors nyelvváltási folyamat olyan sajátos nyelvi helyzetet teremtett, amelynek eredményeként a nyelvi részrendszerek mindegyikének szempontjából egy új, sajátosan egyedi magyar nyelvjárási alakulatról beszélhetünk. Benne a bilingvizmus csoportos és egyéni, belső nyelvi meg nyelven kívüli jellemzői mind együtt vannak meg. A nyelvi interferenciának időben és vele mozgalmasságban ennyire sűrített típusa ritkán fordul elő” (Teiszler i. m. 1973. 5).

Ez a (nagyjából egy évszázada tartó) elmagyarosodási folyamat, az itt lezajlott nyelvcsere áll a hátterében azon nyelvi-nyelvjárási alakulatnak, amely konkrétan Csanálos, Mezőfény és Mezőpetri mai — a környező (eredeti) magyar nyelvjárásoktól elütő — sajátos tájnyelvét jellemzi. [365]

A nyelvben — mint ismeretes — általában lassan mennek végbe a változások; például a hangrendszer állománya, az alaktani elemek szerkezete, az egyes beszédhangok kiejtése évszázadok során is alig vagy csupán kis mértékben módosul, csak a szókincs bizonyos rétege követi gyorsabban a társadalom életében bekövetkező mozgásokat. A nyelv erősen konzervatív jellege miatt több jelensége évszázadok múltán is megőrződhet, s bizonyos elemei még a nyelvcsere révén átvett új nyelvben is szubsztrátumként továbbélhetnek. Ez a szubsztrátumjelenség Csanálos, Mezőfény és Mezőpetri mai tájnyelvében is megfigyelhető, hiszen az átvett (környezeti) magyar nyelvük-nyelvjárásuk több olyan vonást mutat, amely e községek (eredeti) sváb nyelvjárásának hatására — annak még ma is viszonylag markáns nyomaként — őrződött meg. A továbbiakban ezeket a sváb nyelvi alaprétegből megmaradt, illetőleg az eredeti sváb nyelvjárás hatására kialakult sajátságokat igyekszem vázlatosan összefoglalni és bemutatni.

A magánhangzó-jelenségek közül mindhárom falu nyelvjárásában a labiális a (ritkábban az á) helyén szórványosan illabiális fordul elő, mégpedig nagyrészt a sváb eredetű szavakban. Ilyenek a szőlőművelés szókészletében a következők: Csanáloson: 388.

’holtrészeg’; stb. (Az itteni arab számok a szőlőművelés szakszókincsének gyűjtéséhez felhasznált kérdőív megfelelő sorszámára utalnak.) — Teiszler Pál hangtani monográfiájában közli a ’ellátja az állatokat (télen)’ tájszót, amely mindegyik sváb eredetű községben él, továbbá említi az a fonéma kissé illabiálisabb képzésű változatát is, amely a sváb realizációs rendszerhez tartozó illabiális és a magyar labiális a közötti variáns (Teiszler i. m. 1973. 105). Egy korábbi cikkében több példát is fölsorolt az illabiális mezőfényi előfordulására (vö. Teiszler i. m. 1958. 156). — A RMNyA. Mezőfényről egyetlen adatot sem tartalmaz az illabiális a , illetőleg a kissé illabiális változat jelentkezésére.

Csanálos, Mezőfény és Mezőpetri mai tájnyelvében arra is találunk példát, hogy a környék magyar nyelvjárásainak valamely sajátsága nagyrészt megegyezik az eredeti (sváb) tájszóláséval. Ilyen nyelvjárási jelenség a kettőshangzók típusaiban és használatában figyelhető meg, ugyanis a magyar köznyelvi ó, ő és é helyén záródó és gyengülő diftongusok fordulnak elő a környező magyar nyelvjárásokban, és ugyanilyen jellegű kettőshangzók jellemzik a betelepült svábok nyelvét is, például ’lélek’; stb. (vö. Vonház i. m. 1908. 15, 16). Ezeknek a kettőshangzóknak napjainkban is gyakori előfordulásához és későbbi megőrzéséhez is nagyban hozzájárul(hat) az a körülmény, hogy a magyar nyelvjárásokból átvett diftongusok egyébként is jellemző elevenségét a sváb nyelvi alapréteg hatása még inkább erősítette (l. részletesebben Teiszler i. m. 1958. 156). — A szőlőművelés témájában végzett gyűjtésem anyagában — mind a három faluból — sok példa van erre a jelenségre, ezenkívül a RMNyA. mezőfényi (A-1-es) kutatópontján is számtalan adatot találunk a kettőshangzók meglétére . — Az diftongusnak azonban — legalábbis abszolút szóvégen — ezen alapforma mellett típusú megoldása is van, amely bizonyos tőszavakban váltakozhat az öj (~ j) változatokkal. Erre a jelenségre a RMNyA. I—IV. kötetében a következő szóalakokat találtam: 134. külj ’küllő’; 315. kerülj ’csősz’; 594. legelőj, legelöj és 621. . Található néhány példa arra is, hogy a j-s változat a köznyelvivel megegyező, hosszú ő-re végződő tőalakba is bekerül (607. medőj marad; 1142. kőj és 1146. kőjvel). — Az típusú kettőshangzónak és öj, j változatainak keletkezése olyan belső nyelvi fejlemény, amely kétségtelenül a sváb artikulációs bázis hatásával magyarázható. A három falu sváb nyelvjárásában ugyanis — a magyartól eltérően — a magas magánhangzók részrendszerében nincs és nem is volt meg a labiális—illabiális (pl. i/ü, í/ű, é/ő) korreláció, amint erre Vonház István már a század [366] elején rámutatott: „Kfn. -nek hangértéke a svábban ugyanaz, mint a kfn. -nek hangértéke, nyjkban megfelel neki (Vonház i. m. 1908. 16, 17).

Mindhárom község nyelvjárására — közülük leginkább Mezőpetriére — jellemző kiejtésbeli sajátság a tökéletlenül képzett beszédhang, amely általában hangsúlytalan helyzetben és elsősorban az e fonéma (ritkábban más magánhangzók) helyén bukkan föl szórványosan. Erre — az előzőekben közölt adatok mellett — a szőlőművelés témakörében gyűjtött anyagomban (pl. Mezőfényen: 332. nídrling ’ászokfa’; Mezőpetriben: 306. blum ’borvirág’; stb.) és a RMNyA.-ban egyaránt van példa (689. ’rigó’; stb.). Ennek a beszédhangnak szórványos előfordulása — amint azt Teiszler Pál részletesen elemezte (i. m. 1973. 40—1) — minden kétséget kizáróan szintén a sváb artikulációs bázis hatásával függ össze.

Csanálos, Mezőfény és Mezőpetri mai tájnyelvének legmarkánsabb vonása a mássalhangzó-jelenségek körébe tartozik, s ez olyan egyedi sajátság, amely nemcsak a környékbeli, hanem általában minden magyar nyelvjárástól szembeszökően eltér. Arról a jelenségről van szó, hogy ezen falvak nyelvjárásában nem használatosak a hosszú mássalhangzók, legföljebb — ritka változatként — félhosszúak fordulnak elő. Ez a sajátosság kivétel nélkül mindegyik mássalhangzóra érvényes, és minden hangtani helyzetre kiterjed (Mezőfényre vonatkozóan l. részletesebben Teiszler i. m. 1957.), így például a szőlőművelés tárgykörében — mindhárom faluban — a következő adatokat jegyeztem föl: 35. oteló ’szőlőfajta’; 141. meceni (szőlőt); 233. puton ’puttony’; 238. putonos ’puttonyos’; stb. A RMNyA.-ban is nagyon sok olyan példát találunk Mezőfényről, amelyekben ugyancsak rövid mássalhangzó szerepel (pl. 34. kíkű ’kékkő’; 37. ásuk; 211. hulik ’pereg’; 585. megelik; 868. ilat; 907. mak; stb.). — Ezen jelenség magyarázata is a sváb nyelvi alapréteg hatásában rejlik, hiszen a sváb nyelvjárás — ellentétben a magyarral — nem ismeri a hosszú mássalhangzókat.

Az alaktani elemek bekerülése egyik nyelvből a másikba (pl. képzők átvétele) általában csekélyebb mértékű, s viszonylag ritkán következik be. A sváb nyelvjárásban nagyon gyakori -li kicsinyítő képző például olyan formáns, amely Csanálos, Mezőfény és Mezőpetri tájnyelvében ma is továbbél. Erre a jelenségre egy-két adatot sikerült följegyeznem (pl. Csanáloson: 351. hvili ~ hevili ’<pincében tartott> kb. kétdecis kerámiabögre’; Mezőfényen: 236. stëndili ~ stëndëlë ’kisebb dézsa’; Mezőpetriben: 150. ’venyigeköteg’). A -li nemcsak a svábból megőrzött szóalakokban használatos (pl. gukili ’töltött káposzta’, ’felvágott tűzifa’ stb.), hanem — mint Teiszler adatai mutatják (i. m. 1958. 157) — elevensége, gyakorisága következtében — magyar szavakhoz is járulhat, pl. has : hasili ’hasika’, fej : fejili ’fejecske’ (további példákra, a képző szerepének leírására l. részletesebben Teiszler i. h. 157).

Csanálos, Mezőfény és Mezőpetri sváb eredetű lakossága — a XVIII. század első harmadától magyar nyelvi-nyelvjárási környezetbe kerülve — több mint két és fél évszázad óta van kitéve a magyar nyelv és kultúra hatásának, amely leginkább a szókészlet terén érvényesült. Vonház István már századunk elején számba vette a Szatmár megyei sváb nyelvjárások szókincsének magyar átvételeit (Vonház i. m. 1908. 38—9). Azóta — az itteni svábság elmagyarosodásának előrehaladtával — a magyar szókincs mindhárom községben egyre inkább teret nyert, és ezzel párhuzamosan a mindennapi nyelvi érintkezésben a sváb nyelvjárás bizonyos szókészleti elemei feledésbe merültek, jó néhány archaizmus azonban a népélet több területén (így pl. a szőlőművelés és a borfeldolgozás szókincsében) máig megmaradt. Ilyenek például azok a sváb eredetű archaizmusok, melyeket a különféle hangtani sajátságok bemutatásakor — a cunkh jt szótól a rbbisili lexémán át a stëndili tájszóig — az előzőekben már említettem. A három faluban készített magnetofonos gyűjtésem teljes anyagának lejegyzése és részletesebb elemzése, melyet a későbbiekben végzek el, nyilvánvalóan további archaikus elemeket hozhat majd felszínre. — A RMNyA. mezőfényi kutatópontján is találunk néhány szókészleti archaizmust. Ezek a következők: 596. tájb [367] ’kérődzik’; 679.

A helyszíni anyaggyűjtésen és a RMNyA. eddig megjelent négy kötetének anyagán alapuló vizsgálat — amint az előzőekből kiviláglott — fényt derített Csanálos, Mezőfény és Mezőpetri sváb eredetűektől beszélt magyar nyelvjárásának olyan sajátosságaira, amelyek — a sváb nyelvi alapréteg hatására — az irodalmi nyelvtől és a szomszédos magyar tájszólásoktól egyaránt markánsan különböznek. Az eredeti sváb nyelvjárásból megőrzött jelenségek egy része különösen nyelvtörténeti szempontból figyelemre méltó, de hasznos lehet néprajzi tekintetben is.

A feltárt nyelvi-nyelvjárási adatok jellege és száma jól tükrözi azt a különbséget is, amely az elmagyarosodás mértékében a vizsgálatra kiválasztott három község között valóban megvan: Csanálos lakossága magyarosodott el leginkább, Mezőpetri viszont a legkonzervatívabb sváb falu a környéken, Mezőfény pedig — mint Teiszler Pál írja (i. m. 1958. 155) — „átmeneti állapotot képvisel a már teljesen elmagyarosodott, valamint a sváb nyelvjárást meg a magyar nyelvet többé-kevésbé egyformán ismerő és beszélő lakosságú községek között.” Teiszler Pál ezen véleményét a vizsgálat eredményei (pl. az archaizmusok falvak szerinti eltérései) és a terepmunka során szerzett tapasztalataim is megerősítik. Az elmagyarosodás mértéke és a három községben kialakult nyelvi helyzet napjainkban is lényegében véve nagyon hasonló ahhoz, amely mintegy négy évtizeddel ezelőtt volt jellemző. Így például Mezőpetriben a hatvan éven felüliek nagyrészt még ma is jól tudnak svábul, a középkorúaknak körülbelül a fele beszél még németül, a fiatalok közül viszont már kevesen. Ezzel szemben Csanáloson és Mezőfényen a sváb nyelv szinte teljesen visszaszorult, és mindhárom településen — főképpen a fiatalok körében — harmadik nyelvként a román kezd terjedni. Az iskolai oktatás is ezt a helyzetet tükrözi s egyszersmind konzerválja is, hiszen német nyelvű tanítás Csanáloson és Mezőfényen heti két órában folyik, Mezőpetriben ezzel szemben német nyelvű tagozat is működik az iskolában. Mezőpetri népe a rendszerváltás után sokat tett és tesz azért, hogy régi hagyományait, eredeti (sváb) nyelvét és ezzel együtt azonosságtudatát továbbra is megtartsa, s minél tovább megőrizze.