Medrek és megoldások

Az utóbbi időben – a sajnálatos árvíz következtében – a figyelem középpontjába került a Tisza. A gondokat legtöbben a gátak nem megfelelő erősségében, magasságában látták. Pedig a helyzet nem ilyen egyszerű. Hogy jobban átlássuk a helyzetet, vizsgáljuk meg egy kicsit az árvízkérdés történetét.

Árvizek mindig is voltak, de régebben kevésbé jelentettek problémát, sőt, az emberek kihasználták előnyeit. A folyó árterülete és a halastavak értékesebbek voltak, mint a szántóföldek. Messze földön híres volt a Tisza-völgy gazdag halállományáról. Edward Brown angol orvos 1677-ben megjelent könyvében ezt írja: ,,A Tisza halbőség tekintetében a legelső egész Európában, vagy ha szabad mondani az egész világon... A Bodrog folyó, amely Tokaj közelében ömlik a Tiszába, szintén annyira haldús, hogy a lakosság állítása szerint nyáron, sekély vízállás mellett, a sok haltól megdagad...''

Az árterületek kiválóan alkalmasak voltak állattenyésztésre, hiszen a lassan visszahúzódó vizek nyomán az állatállomány mindig friss legelőhöz jutott. A magasabb, árvízmentes helyeken voltak a települések, a kertek, gyümölcsösök, szántók.

A XVIII. században változott meg a helyzet, amikor a gőzgép megjelenésével a faszén iránt lényegesen megnőtt a kereslet, és ezért tömeges fakivágásba kezdtek a Kárpátok bércein. A probléma okát Széchenyi is látta: ,,Sokan a Tisza-völgy mindinkábbi elaljasodását legfőkép az erdők általjános elpusztulásának tulajdonítják, mellyhez képest a meztelen hegyekrül leszakadozó föld és porond mind erősebben betöltené a lapályban folyó és alig hömpölygő vizek medreit. – És ebben alkalmasint igazuk van.''

Hogy az erdő rekultiválása helyett miért a gátakban és az átvágásokban látták akkoriban a megoldást, megvan a magyarázata: egyrészt, mert a gőzhajózás fellendülésével fontossá vált, hogy a folyó medre keskeny és mély legyen, másrészt a búza árának föllendülésével a földbirtokosok minél nagyobb területet akartak búzatermelésre alkalmassá tenni. A földesurak – akik igyekeztek minél több drágán eladható gabonát termelni – gátakat emeltek annak érdekében, hogy a saját birtokukat kerülje el a víz, nem törődve azzal, milyen hatással lesz ez a folyó alsóbb részeire.

A fölső folyás rendezése anélkül, hogy az alsóbb szakaszon is meggyorsítanák a folyó sebességét, kétségkívül hajózható folyómedret eredményezett. Az árvizek viszont egyre erősebbekké és veszélyesebbekké váltak. Mindezek tetőpontjaként jelentkezett az 1879-es szegedi jegesár, amely szinte teljesen elmosta a várost.

A folyószabályozás ellentétes irányú károkkal is járt: mivel a folyók csupán keresztülszaladtak azokon a területeken, ahol régebben kiöntöttek, itt sokkal szárazabbá vált az éghajlat, mint korábban. Lecsökkent a belvíz szintje, és megindult egyes területeken a sivatagosodás. A folyamat ma is folytatódik, és a különbség egyes helyeken néhány éven belül is érzékelhető. Sok helyen találhatunk kiszáradt medret – például Szatmár megyében –, ahol néhány évvel ezelőtt még tó, holtág vagy morotva volt.

Azzal már Széchenyi is tisztában volt, hogy valamiképpen ellensúlyozni kell a lecsapolt területek vízveszteségét. Egy esszéjében így ír: ,,... a vízbajok megszüntetésének természetes sorrendje a szabályozással egybekapcsolt ármentesítés és az azt követő lecsapolás, amiket azután az öntözésnek kell betetőznie.''

A csatornákkal, szivattyúkkal való öntözés viszont annyira költséges, hogy máig is problémát jelent elegendő mennyiségű vizet eljuttatni nagyobb területekre. Sajnos, ez azóta sem történt meg.

Mi tehát a megoldás? Belekerülhetünk egy ördögi körbe, mint az az orvos, aki a gyógyszer mellékhatását újabb gyógyszerekkel akarja orvosolni, és azokét megint újabbakkal. Ennek a módszernek nem láthatjuk a végét, de előrelátható, hogy „előre nem látható" problémák és költségek fognak felmerülni. Egyetlen megoldás, amivel elkerülhetjük ezt az ördögi kört, a rekultiváció, az eredetit megközelítő állapot visszaállítása. A XVIII. századbeli parasztok jól tudták, hogyan lehet az árvizek ellen a víz szétterítésével védekezni, és hogyan lehet visszavezetni a vizet a medrébe az árhullám elmúltával, hogy elkerüljék a környék elmocsarasodását.

A rekultiváció szintén nagyon fontos területe a kárpátaljai erdők visszatelepítése. A nemrég történt nagy tiszai áradás is elsősorban az erdők megcsappanására vezethető vissza, hiszen így nincs ami visszatartsa a nagy esőzések során lezúduló víztömeget. Az erdőpusztítás sajnos még ma is folyik, és a visszatelepítésre nem fordítanak kellő gondot. Ez pedig – az erózió miatt – visszafordíthatatlan károkat okozhat.

Újabb aggodalomra ad okot, hogy az ukrán kormány a Felső-Tiszán vízlépcsőket kíván létesíteni. Megépítésük tragikus következményekkel járna a Tisza vízjárására.

Mikola Klára