Pásti Nóra
1566. szeptember 7-én hatalmas robbanást és porig égett várat maga után hagyva Zrínyi Miklós diadalmasan bevonult a történelembe. Az elpusztultak helyét elsõsorban török, majd a XVII. század közepéig balkáni (bosnyák, rác, bolgár stb.) bevándorlók foglalták el. „A XVII. században betelepített lakosság az ostromok történetét az itteni törököktõl, valamint a környék lakosságától ismerhette meg. A mai Szigetvár és az 1566-ban elpusztult város lakossága között nem mutatható ki semmiféle kontinuitás". (1) Szigetvár viadalának története tehát sokáig idegenek száján forgott és hagyományozódott.
1651. Megjelent a Szigeti veszedelem. A szigeti bán Gábriel arkangyal szárnyán, az angyali kar muzsikájára diadalmasan bevonult a magyar irodalomba is. Ezt a második diadalútját azonban már nem egyedül járta be, hanem azzal a másik Zrínyi Miklóssal összefonódva, akinek nemzeti hérosszá való elõléptetését köszönhette. Zrínyi nincs eposz nélkül, eposz nincs Zrínyi nélkül. Az idõsebb szolgáltatta az anyagot, amelybõl az ifiabb maradandó nemzeti emlékmûvet formázhatott. Munkája nyomán a köztudat, a történelem és az irodalom furcsa keverékét õrzi: egy eposszá duzzasztott történelmi eseményt, melynek fõszereplõjét (többé-kevésbé) az eposz szerzõjével azonosítja.
A Szigeti veszedelem eposzi története azonban „a nép számára idegen maradt, nem került le a paraszti lakossághoz, sõt polgári, vagy kisnemesi közvetítéssel sem került be Szigetvár illetve környéke népi hagyományaiba." (2) (Ugyanez lett a sorsa Mikszáth Új Zrínyiászának, vagy Jókai Erdély aranykora címû regényének is.) Amilyen csekély hatással volt azonban a Szigeti veszedelem a hagyományra, olyan erõsen befolyásolta a késõbbi történetírást, és -oktatást (amely történelmi tényként veszi át a Zrínyiászból Szigetvár megtámadásának okát, vagyis Siklós elestét).
A néphagyomány tehát a maga útját járta. Zrínyirõl (a várvédõrõl), Szulimánról, a csatázó hõsökrõl, sõt, magáról a szigeti várról számtalan (egységes egésszé össze nem álló) mende-monda terjedt (és terjed a mai napig); ezek egy része meglepõen közel áll a történelmi igazsághoz, más hányada ellentétes vele. Szulejmán halálára például az alábbi variációk élnek Szigetvár és környéke emlékezetében: „a szultán végül is elpusztult, mert Zrínyi szívenszúrta kardjával (vö. Szigeti veszedelem); harcban esett el, de ekkor még Zrínyinek nem volt semmi baja; Szigetbõl ágyúgolyó találta el; az öldöklés õt sem kímélte; betegség (tífusz, kolera stb.) végzett vele; halálának oka hajlott kora volt. (3) Ugyanilyen ellentmondásosak a vélemények az esetleges „Zrínyi-kinccsel", a vár állítólagos alagútjaival, a robbantással, a kirohanással stb. kapcsolatban is.
Ezek a kalandos, titokzatos történetek kiváló alapanyagot szolgáltattak az úgynevezett ponyvairodalomnak, amely a Szigeti veszedelem képviselte elitirodalommal szemben a tömegigényeket elégítette ki. Hogy mennyire távol áll a kettõ egymástól, nagyszerûen példázza Medve Imre 1857-ben megjelent Szigetvár ostroma 1566-ban, vagy Zrínyi Miklós halála címû verses ponyvája (Bucsánszky Antal ponyvanyomdájának Néphistorikák címû sorozatában). Ebben Szulejmán halálának (az eposznak tökéletesen ellentmondó) alábbi leírása olvasható: „A zultán dühében, már nem lát, s tajtékzik / A szája, s szólni sem tud, rezg a szakálla, / S egy hirtelen guta úgy nyakon találja, / Hogy mindjárt szörnyet halt, Mohamed vezére / Visszavonul rögtön ezen gyászos hírre, / De titokban tartja a zultán halálát / S ráadatja legszebb császári ruháját. / A sátor elé kiülteti szépen / S a hadsereg elõtt beszél illyenképpen I ekkor a holt Zultán / Ruhájánál fogva megráncigáltatván / Mozgott mintha élne, s bólintgat fejével."
Szó sincs itt nemes pátoszról, és a dicsõ ellenfél iránti tiszteletrõl. A szöveg gúnyos és ironikus. Néhány sorral ezután Zrínyi halála következik: „[...] s három golyó Zrínyinek mellébe / Fúródva lerogyik a hõs féltérdére / Még egy csapás, aztán kiadá nagy lelkét, / s halálköd borítja a nagy honfi szemét."
Természetesen nemcsak a szigetvári hõs, hanem a költõ Zrínyi is helyet kapott a ponyván; például Böngréfi János hármas életrajzi munkájában, amely a Bucsánszkyéhoz hasonló sorozat (A magyar nemzet históriája) 17. köteteként jelent meg 1894-ben. Ez a ponyva Zrínyi Miklósé mellett Esterházy Miklós és Pázmány Péter életrajzát közli.
Gyakran megtörténik, hogy szerzõ és eredeti „történet" mintegy lefoszlik egy-egy mûrõl, s a szöveg más szövegek testébe épülve él tovább. Minél elismertebb egy alkotó, vagy értékesebb egy mû, annál valószínûbb, hogy az utókor számára mintává válik, s beleépül mások munkáiba. Zrínyi életmûve ilyen összefüggésben is élõ szöveganyag a magyar ponyván. Legyen példa erre egy História, melly magában foglalja Hunyadi János Nemzetsége eredetét és a Török ellen viselt hadait; Ugy nem külömben ama híres, nagy emlékezetû fijának Mátyás király örök emlékezetre méltó hadakozásit... A Magyar Országi Históriákban gyönyörködõknek kedvéért [...] összeszedetett és kibocsátatott […] 1776-ban. A könyv Zrínyi eposzából és lírai verseibõl levezethetõ párhuzamaira tanárom figyelmeztetett; szerzõjét nekem sikerült megtalálnom, magában a szövegben: „Veszelszki Antal hozzá adott versei, aki nem csak e verseknek, de amit eddig olvastál és olvasni fogsz a két utolsó levelén, õ szedte egyben." (B7r, 25-28. sor.) (4)
Veszelszki Antal ismert botanikus és orvosdoktor volt. Az 1730-as években született Sopronban (?), és az 1800-as évek elsõ felében halt meg Vácon. Ezen kívül mindössze annyit tudunk róla, hogy a '90-es években Pesten tartózkodott. Az 1700-as évek végén több tudományos és népszerûsítõ könyvet publikált, melyek közel húsz év alatt négy-öt kiadást is megéltek. Természettudományos mûvei mellett a szakirodalom neki tulajdonít egy történelmi tárgyú költeményt 1780-ból (A Nagy Terézi magyar királynõ felõl gyászos óhajtás), amelyet megelõzött a fent említett 1776-os Hunyadi-história.
A Hunyadi-história olcsó tömegkiadvány, melynek célja a Hunyadi-ház tetteinek felelevenítése és ébrentartása a korszak „jó-emlékezetében". Átszövik a közhelyes történelmi utalások, a történelemhez kapcsolódó „népi hiedelmek", a rossz ómenek, és a „Meghalt Mátyás király, oda az igazság"-fordulatok. Szerzõnk ismerteti a Hunyadiak csatáit és cselekedeteit. A prózai felsorolást versbetétekkel színesíti, melyeket Zrínyi Miklóstól és Gyöngyösi Istvántól kölcsönöz, és ügyesen Mátyásra, vagy Hunyadi Jánosra aktualizál. A verses részletekben így bukkan fel két Zrínyi-epigramma (Szigeti Zríni Miklós, Atilla). Elõbb Veszelszkit, majd a két Zrínyi-helyet idézem:
Vala pedig Hunyadi János […] fejedelemhez
illendõ, szelid erkölcsõ, mert […] Mint
Hektor Trójának, úgy õ Magyarságnak
/ Volt erõs õrzõje édes Hazájának,
/ Mutatta pogánynak,/ hogy nagy Jehovának, / Jó
szolgája volt, mert meg hire s neve álnak. (B7v, 27-30.)
Õ lehet Magyarnak örökös pédája, / Hiret, birodalmat, hogy nyújta szablyája, / Ország dolgainak ugy fordul visszája, / Hogy ha mint õ, õk is tekéntnek hozzája. (A8r, 22-25.)
Mint Hektor Trójának / Ugy én
Szigetvárnak / Erõs õrzõje voltam;
// Mutattam pogánynak, / Hogy nagy Jehovának / Kedves
szolgája voltam. (5)
Én vagyok magyarnak legelsõ királyja,
/ Utolsó világrészrül én kihozója!
/ Én lehetek tehát magyarnak pédája,
/ Hirét s birodalmát hogy nyujtsa szablyája. (6)
Az epigrammákon kívül számos eposzrészlet található Veszelszki szövegében (elsõsorban Gyöngyösi Kemény-eposzából), melyeket Tóth Anna Sára azonosított.
Veszelszki Mátyás hamburgi gyõzelmérõl
(B5v, 2-4, 6-7. strófák):
Hadi készületek mindenütt láttattak,
Tábori eszközel szekerek rakattak,
Nyergek tsináltottak, lovak patkoltattak,
Pantzél, Sisak, karvas, pais forgattattak.
Országunknak színe sok, Ur, sok Nemeség,
Király nemébül eredt fõ emberség,
Hó pénzes Katona, sok szabad Legénység,
Magyar, horvát, oláh, tót, rátz,
és székelség.
Gyûjteti hadait illyen seregekben,
A mellyeket maga vere szép rendekben,
Maga-is Király öltözik fegyverben,
Sok Ur és tõ rendekkel érkezik
köziben.
Kardot kõtt Mátyás is megindúl hadával
Száguldik a lova Pegasus szárnyával,
Éjjek nappal mégyen sietvén dolgával,
Hogy késõn járása ne légyen kárával.
A csatajelenet Gyöngyösinél (II,
1., 17, 20, 35; III, 6., 9; II, 2., 7-8) (7):
Hadi készületek mindenütt láttatnak,
Tábori eszközzel szekerek rakatnak,
Készíttetnek nyergek, lovak patkoltatnak,
Pánzél, Sisak, Karvas, Pajs forgattatnak.
Erdélynek a szine, sok Úr, sok Nemesség,
Királlyok Nemébûl eret fõ emberség,
Hó pénzes Katona, sok szabad legénység,
Magyar, Oláh, Kurtán, Német
és Székelység.
Gyûjtetvén hadait azért seregekben,
Amelyeket Kemény veve szép rendekben,
Maga is Rákóczi öltözik fegyverben.
Sok Úr s Fõ rendekkel érkezik
közikben.
Kardot köt csak hamar, s megindúl hadával,
Szágodik a lova Pegásus szárnyával,
Éjel nappal mégyen, sietvén dolgával,
Hogy késõn járása ne légyen kárával.
Ö vele a Királyal biztatják magokat,
Hogy ád a szerentse szép diadalmakat,
Vetett is már kedve szép martalékokat,
A kikbül várhatunk több kedves dolgokat.
Hamburg több helyekkel máris jött kezünkben,
Akikkel reményünk öregbül szívünkben,
Laurus koszorukat várhatunk fejünkben,
Hidgyétek bé-jutunk vágyodott helyünkben.
Akik velünk edgyütt biztatyák magokat.
Hogy ád a szerencse szép diadalmakat,
Vet is elsõ kedve olly martalékokat,
Akikbûl várhattunk sok kedves dolgokat.
Krakkó több helyekkel jút hamar kezünkben,
Akikkel reményünk öregbûl szívünkben,
Laurus koszorúkat várunk a fejünkben,
Szolgálgat a játék elsõ vetésünkben.
Mátyás jellemzését Veszelszki
szintén Gyöngyösibõl meríti (B7r, 29-32; B7v, 23-26, 7-11. sor):
Ha kérded érdemet, s arra elégségét,
Tekénts-el Mátyásnak mindennémüségét,
Mostani voltátúl kisded gyermekségét,
Találod-é,vallyon meg-vethetõségét?
Ugyanis valamit kivánt a Méltóság,
Meg volt az Mátyásban, s minden féle jóság,
Nemzet, értek, érdem, tekéntet, Uraság,
Nemes erkõlts, nagy szü, nagy elme, okosság.
Azért híresb Mátyás a több királyoknál,
Mert nem hevert ippen tsak a Magyaroknál,
Hanem sok idegen külsõ Országoknál,
Forgatta fegyverét, próbált,
és nyert azokkal.
El mult volna neve együtt életével,
A Világ nem telne most-is szép hírével,
Ha meg-elégedvén Országa szélével,
Tovább nem ment volna Mátyás fegyverével.
A dicsérõ fordulatok eredetileg természetesen
Kemény Jánost illették (III, 2., 27., 24;
II, 1., 32; II, 1., 24): (8)
Ha kérded érdemét, s arra elégségét,
Tekénts el Keménynek mindennémûségét,
Mostani voltátúl kisded gyermekségét,
Találod-é vallyon megvethetõségét.
Ugyanis valamit kíván a méltóság,
Megvagyon Keményben mindenféle jóság:
Nemzet, érték, érdem, tekéntet; uraság,
Nemes erkölcs, nagy szû, nagy elme s okúltság.
Miért híresb Mátyás a töb királyoknál?
Azért mert nem hevert csak a magyaroknál,
Hanem sok idegen külsõ Országoknál,
Forgatta fegyverét, próbált,
s nyert azoknál.
Elmúlt vólna neve edgyütt életével,
A Világ nem telne most is szép hirével,
Ha megelégedvén Országa szélével,
Továb nem ment vólna Sándor fegyverével.
A beépített strófákat Veszelszki nem tünteti fel sajátjaiként („Amely hadi dolgokrul a vers-szerzõk e képen írtanak"), ennek ellenére nehéz meghatározni, hogy voltaképpen mit is csinál. Nem imitál, hiszen egyrészt túl direkt módon emel át, másrészt jelzi, hogy más szerzõkbõl merít. Ugyanakkor még csak nem is idéz: az átvett részleteket (mint láttuk) teljesen új összefüggésbe helyezi, s ennek megfelelõen itt-ott változtat is rajtuk. Kicseréli a neveket, megváltoztatja az igeidõket (jelenbõl múlt idejû elbeszélést csinál, vagy éppen fordítva), megváltoztatja a helyesírást, s így a szótagok hosszúságát. Felcserél, illetve hasonlóval helyettesít bizonyos szavakat stb. Mindezek eredményeként a szöveg megromlik, a szótagszám felborul, s a verselés döcögõssé válik. Sõt, olykor (nyilván inkább a szedõ, mint a szerzõ hibájából), kisebb félreolvasásoknak, vagy elírásoknak köszönhetõen egy-egy sor egyenesen értelmetlen. (Pl. „Ott hagyá Neptunus halászó tanyáját" helyett „Ott hadja Neptunus halá szó tanáját" szerepel.)
Veszelszki tehát (elvileg) közismert szövegeket a saját témájához idomítva népszerûsítõ célzattal hasznosít újra.Az egész história (a prózai részeket is beleértve) kihagyások, ferdítések, és nem utolsó sorban felmagasztaló nyilatkozatok sora, melyek segítségével a Hunyadi család dinasztiává, Mátyás király Nagy Sándorrá, Corvin János pedig jogos trónörökössé (mi több, II. Hunyadi Jánossá) lép elõ.
Mindezek ellenére, vagy éppen ezért, Veszelszki nem volt mûveletlen szerzõ, s nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit, és kiknek ír. A felhasznált költõi mûveken túl szerintem ismerte (bár az egyezések most korántsem olyan szorosak) Zrínyi Mátyás-tanulmányát (s láthatóan más, általam nem azonosított, történelmi tárgyú forrásokat is). A história és a Mátyás-elmélkedések (vagy annak valamelyik forrása) kapcsolatát például az alábbi két párhuzamos részlet szemléltetheti:
Hada len ismét a Török Császár
ellen Jajtzáért Zapolyai Imre által (kit
Imre Deáknak hittak). Vélvén a Török
Tsászár, hogy a Király maga jönne reá
el-ijede, ott hagyta Jajtza vívását, táborát,
ágyúit (B2v, 9-14. sor).
Kinisi Pált, Zápolyit rablani küldötte a Lengyelekre, hogy frigyet tettek Mátyással; de olly móddal, hogy Mátyás Tseh Országot engedje Lászlónak és õ is éljen annak titulusával, Morva pedig Silisia és Lusatia tellyeséggel Mátyás Királynak maradjon. (B3v, 33-34., B4r, 1-4. sor)
Rá indítá hadát, Szapolyai
Imrét (kit akkor Imre deáknak hívnak vala)
[...] Elkéle Jajca alól mint füst, ott hagyá
sátorait, álgyúit, ott sok gazdagságát. (9)
Elijedének a magyar szerencsétül,
Lengelországban lett károktól (Kinizsi Pál
és Szapolyai István által) és éhségtül:
békeséget kérének tüle, oda engedvén
néki Morvát, Silésiát, Lusátiát,
és hogy csehországi királyság titulusával
õ is éljen. (10)
Mivel a Mátyás király életérõl való elmélkedések a XVIII. században még nem jelent meg (s ha Veszelszki nem Zrínyivel közös forrásból dolgozott), ismernie kellett annak kéziratos változatát. Alátámasztja ezt az is, hogy az idézett helyek sem Heltainál, sem Bonfininál nem találhatók meg ebben a formában.
Tisztában kellett tehát lennie bizonyos
tényekkel (adók, építkezések,
a trónutódlás problémái), melyek
fényében Mátyás nem olyan egyértelmûen
pozitív figura, mint ahogy azt históriájában
láttatni szeretné. Ezekrõl azonban jórészt
tudomást sem véve Veszelszki egy valóságos
magyar „világhódító Nagy Sándor"
példájával próbálja öntudatára
ébreszteni az egyszerû(!) „magyar-érzületû"
lakosságot. Ezzel visszautalok Kováts Valéria
fentebb már idézett megállapítására,
tudniillik arra, hogy a Szigeti veszedelem, és a
többi arisztokratikus jellegû irodalmi mû „a
nép számára idegen maradt", és
a polgárság, vagy a kisnemesség kultúra-közvetítõ
szerepe sem volt elegendõ arra, hogy beépüljön
a népi hagyományokba. Ami nemcsak azt jelenti, hogy
kívül maradtak a népmûvészet körén,
hanem azt is, hogy sem az átlagos mûveltségû
polgárság, sem a kisnemesség kultúrájának
nem váltak szerves részévé. Vagyis:
Veszelszki minden további nélkül felhasználhatta
és átalakíthatta akár Zrínyi,
akár Gyöngyösi mûveit, s hivatkozhatott
rájuk, mint Mátyás-vonatkozású
históriákra. Hiszen aki ponyvákból
szerezte történelmi ismereteit, annak nyilván
elevenebb olvasmányélményei közé
tartozott egy Medve Imre-féle Szigetvár viadala
1566-ban, mint a Kemény János emlékezete,
vagy éppen a Szigeti veszedelem.
1 KOVÁTS Valéria, A szigetvári Zrínyi Miklós Múzeum története, A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 1963, 218-219. Vissza
2 Uõ, Szigetvári történeti néphagyományok, Uo., 1962, 273-274. Vissza
3 Uõ, uo., 136. Vissza
4 História melly magában foglalja Vitéz Hunyadi János nemzetsége eredetét, és a török ellen viselt hadait; Ugy nem külömben ama híres nagy emlékezetû fijának Mátyás király, örök emlékezetre méltó hadakozásit; kitõl mind a Nap keleti, mind a Nap nyugati tsászárok féltek, és rettegtek: a' melly is a magyar országos históriákban gyönyörködõknek kedvéért (hogy kiki a' mi eleinknek viselt dolgaik leírásához kevés költséggel juthassan) öszveszedetett és kibocsáttatott, Landererné, Buda, 1776. OSZK: 817. 742. (A Mátyas-históriát egyetlen bibliográfia sem tünteti fel Veszelszki mûveként.) Vissza
5 GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS Mûvei, II, Költõi mûvek, kiad. NÉGYESY László, BP., 1914, 352. Vissza
6 Uo. Vissza
7 GYÖNGYÖSI István Összes mûvei, II, kiad. BADICS Ferenc, Bp., 1921, 56, 58, 64, 186. Vissza
8 Uo., 136, 58, 57. Vissza
9 ZRÍNYI Miklós Prózai mûvei, kiad. az ELTE Zrínyi-szemináriuma, Bp., 1985, 184, 8-9. sor. Vissza
10 Uo., 189, 40. sor; 190, 1-2. sor. Vissza