- Milyen elõkészítõ munkálatok folytak a Babits-életmû kritikai kiadása elõtt?
- Több, mint tíz éve dolgozunk. A munkát az ELTE Magyar Irodalomtörténeti Intézete és az Akadémia Irodalomtudományi Intézete együtt kezdte el: náluk készülnek a versek, itt nálunk a levelezés, a próza és a dráma sajtó alá rendezése történik.
- Mi jelent meg eddig?
- Az elõkészületek közben látnunk kellett, hogy sok olyan, az életmûtõl relatíve független információ van, melyek hallatlanul fontosak, például azokban levelekben, melyeket - ebbõl a körbõl - nem Babits írt és nem Babitsnak írtak. Az is nyilvánvaló lett, hogy Babitsról rendkívül hézagos és pontatlan a rendelkezésre álló ismeretmennyiség. 1989 elõtt egyszerûen nem jelentek meg tõle bizonyos szövegek. Az 1970-es évek elején még mindig nehéz volt Babits-könyvhöz hozzájutni; róla írni pedig, a határozott lukácsi irodalomszemlélet miatt, szinte lehetetlennek tûnt. Azokból az interjúkból, nyilatkozatokból és vallomásokból, amelyeket Téglás János nyomdaipari tanulók segítségével évente minikönyvekben megjelentetett, egyértelmûvé vált, hogy az 1912 és 1941 közötti idõbõl, hallatlanul sok dokumentum maradt fönn. Mindezek ismeretében elhatároztuk, hogy két sorozatot indítunk. Az egyik a Babits Könyvtár. Ebben a sorozatban megjelent az Interjúk és vallomások kötete, ezt Téglás János, A Babits család levelezése címût a családfát is összeállító Buda Attila kollégám rendezte sajtó alá. Az utóbbiban 1858-tól 1945-ig számítva olyan levelek vannak, amelyek új szempontot adnak a Babits-pályához. Kiderül belõlük például, hogy a Halálfiai teljes történéssorozatát Babits a családja történetébõl merítette. A Babits Könyvtár harmadik kötete az 1915 és 1920 közötti dokumentumok gyûjteménye, a negyedik-ötödik kötet egy Babits-olvasókönyv lesz, ebben a naptári évben fog megjelenni, remélhetõleg az év elsõ félévében. Olvashatók lesznek benne dokumentumok, levelek, nyilatkozatok és néhány primer alkotás is. Ezt a kötetet én állítom össze abban a reményben, hogy a kutatók számára is tartalmaz új információkat, de lehet egy különleges jelentése is akkor, ha valaki mint regényt olvassa végig. A hatodik kötet a Baumgarten-díj története lesz Téglás János szerkesztésében.
A Babits Könyvtár hetedik kötete, terveink és elképzeléseink szerint, az Elza pilóta kritikai kiadását fogja kísérni. Az Elza pilótá-nak egyrészt több változata ismeretes, másrészt olyan belsõ javítások vannak benne, amelyek értelmezéséhez szükség van arra, hogy a kritikai kiadásban való közzététel mellett az is dokumentálódjék, hogyan készült a regény.
A másik sorozatunk a kritikai kiadás. Ebbõl elkészült a regények elsõ kötete, A gólyakalifa és a Kártyavár, valamint a levelezés elsõ könyve. A gólyakalifát Éder Zoltán rendezte sajtó alá, a Kártyavárat pedig egy munkaközösség, amelyben benne vannak a Babits-szeminárium hallgatói és az egyetem négy oktatója.
Éder Zoltán kutatásaiból kiderült, hogy Babits megõrzõ emlékezete milyen rendkívül erõs volt, és hogy ennek segítségével miként teremtett egy teljesen új világot. Amikor mi összeállítottuk a Kártyavárat és a regényt összevetettük a cselekmény hátterébe vonható Újpesttel, az 1911-es újpesti térképpel és az újpesti utcaleírásokkal, akkor még az üzlet cégtábláját is ott találtuk 1997 végén, ahol Babits látta régen. Másrészt rekonstruálható lett Babits regényírói módszere a hagyatékban rendelkezésünkre álló cédulákból. Eszerint elõször Babits fejében kialakul egy regényterv, az iskolában a diáknyelvbõl ír fel magának szavakat, vicceket vagy mondatokat jegyez le kereskedõktõl, gyárosoktól, különbözõ foglalkozású emberektõl. Majd amikor már számos kis cédulát összegyûjtött, akkor elkezdi kidolgozni a szöveget. Folyamatosan írja a regényt, és közben a feljegyzéseket gondosan elrakja, függetlenül attól, hogy felhasználta-e õket vagy sem.
A még 1999-ben megjelenõ Tímár Virgil fia és az Elza pilóta szintén Babits írói módszerére vonatkozóan fog információkkal szolgálni a valóság és a mûalkotás viszonyáról. Ez Babits számára ez esztétikai problémát jelentett, erre - az elsõ mû kapcsán - három tanulmányában is visszatért.
Valamivel több, mint tízezer levél áll rendelkezésünkre: Babits által és Babitsnak írott levelek. Babits családja megõrzött minden levelet; a XIX. században az emberek elrakták a szép írásokat. Így maradtak fenn a kis Babits Mihály elsõ irka-firkái is. Ahhoz nem férhetett kétség, hogy minden Babits-levél közlendõ, de ellenõrizni kellett, hogy például a legelsõ köszöntõkbe nem a korban hozzáférhetõ gyûjteményekbõl kerültek-e be részletek. Ugyanakkor végig kellett gondolni, hogyan alakulnak át Babits kapcsolatai György Oszkárral, Kosztolányival és Juhász Gyulával. Elõször György Oszkárral, aki magyar-francia szakos társa volt, akivel közösen készültek Baudelaire-fordításokat közzé tenni 1902-ben és 1903-ban, sõt, a teljes Baudelaire lefordítását tervezték. 1904-ben megjelenik a színen Kosztolányi, aki sokkal inkább érzékeny a költészetelmélet iránt, mint bárki más Babits közelében. Attól a pillanattól kezdve Babits levelezése elsõsorban vele zajlik. Ellenõrizni kellett továbbá, hogy nincs-e valahol lappangó György Oszkár-, Juhász Gyula- vagy Oláh Gábor-levél, Babits a pesti egyetemen ugyanis együtt tanult velük. Abból a szempontból is vizsgáltuk a leveleket, hogy íróik az akkor éppen aktuális olvasmányaikról miként számoltak be egymásnak. Ez magyar és világirodalmat jelentett, Babits esetében pszichológiát és filozófiát is, meg természetesen Nietzschét és Freudot. Meg kellett nézni, hogy ezek az egyetemisták a magyar irodalomból miért csinálnak iszonyú rostát. Rekonstruálni kellett azt a mûveltségeszményt és filozófiát, ami rájuk akkortájt jellemzõ volt.
- A szétágazó hagyaték veti föl a következõ kérdést, melynek párhuzamául az állandóan egymást javító József Attila kritikai kiadások szolgálhatnak: nem elsietett-e a Babits kritikai kiadás, hiszen nagyon sok olyan forrás lehet még, melynek létezésérõl nem is tudunk?
- Soha nem lesz olyan idõpont, amikor azt lehet mondani, hogy minden elõkerült. Több mint tíz éve körülbelül harmincan dolgozunk a kritikai kiadáson. A legkülönbözõbb fórumokon folyamatosan jelentetünk meg a munkáról interjúkat, kérünk cikkeket, azért, hogy elõkerüljenek a lappangó kéziratok. Csak az a baj, hogy most már az írói hagyaték üzletág lett, és nagyon sok kézirat hagyja el az országot. Ma már egy Babits-iratért százezer forintot is kérnek. A legérdektelenebb kézírásáért is. Éppen ezért a Petõfi Irodalmi Múzeum már csak adományként juthat ilyen anyaghoz. Azt tervezzük, hogy a levelezés negyven kötetnél több lesz, és a legutolsó kötetben hozunk minden olyan levelet, ami a megjelenés után került elõ. Ha pedig ezeknek a száma nagyon magas lesz, akkor egy pótkötetet állítunk majd össze. Babits Mihály 1941-ben halt meg, halála óta is több mint ötven év telt el. Lehet reménykedni, hogy elõkerül valami, de nem szabad félni attól, hogy elõkerül valami. Ezért nem érdemes várni tovább.
- Mikorra várható ennek a negyven kötetnek az elkészülése?
- Ez elsõsorban pénzkérdés. A levelezéskötetek közül az elsõ összeállítása nagyon nehéz volt a kötetstruktúra kialakítása és az elõbb emlegetett tisztázandó dolgok miatt. A késõbbi kötetek körülbelül másfél, kétévnyi idõtartamot ölelnek fel, és ezek már Fogarashoz vagy Pesthez kötõdnek. Jelenleg a levelezéskötetek párhuzamosan készülnek. Sáli Erika, Szõke Mária, Pethes Nóra, Vengrinyák Edit, Pienták Attila, Téglás János, Buda Attila a sajtó alá rendezõk. Az 1918-tól 1919 márciusáig tartó idõszak leveleit én rendezem sajtó alá. 1919 márciusától 1920 végéig már Pienták Attila munkája következik, akinek ez lesz a szakdolgozata. Innentõl kezdve a köteteket olyan tempóban fogjuk tudni kiadni, amilyen tempóban pénzt tudunk rájuk szerezni.
- Találtak a kutatás során olyan érdekességet, ami a nagypublikumnak vagy a szakmának újszerû dolog lesz?
- Úgy gondolom, hogy amit a regényekkel kapcsolatban elmondtam (Babits írói módszerére vonatkozóan), az már maga is érdekes a szakmának. A drámákról még nem beszéltem, pedig a Laodameia történetérõl, színpadra alkalmazásáról is derültek ki érdekes tények. Ezenkívül meg vagyok róla gyõzõdve, hogy a levelezéskötetek alapján érvényesebb kép alakulhat ki a két világháború közti szellemi életrõl, az irodalmon belüli viszonyokról.
- Az ön személyes kutatói munkájában milyen szerepet tölt be ez a kritikai kiadás?
-
Nekem most ez a legfontosabb munkám. 1957-ben, mikor én
érettségiztem, az utolsó költõ,
akit tanultunk, Ady Endre volt. Ekkor lettem rá kíváncsi,
ki is az a Babits Mihály. Viszonylag könnyû
volt a helyzetem, hiszen abba az újpesti gimnáziumba
jártam, ahol akkor épp Éder Zoltán,
korábban Babits Mihály tanított. 1957 és
1962 között az egyetemen nagyon keveset lehetett Babitsról
tanulni. A probléma azonban egyre inkább izgatott.
Az intenzív vizsgálódást az egyetem
befejezése után kezdhettem el. Az 1960-as évek
végén azonban a Babits-hagyatékkal való
munkához külön kuratóriumi engedélyre
volt szükség. Ezt megkaptam Keresztury Dezsõtõl,
s a Széchényi Könyvtárban végigolvashattam
a teljes Hagyatékot és a zárolt anyagot is.
Ezután kezdtem el írni doktori disszertációmat.
Azóta is Babits életmûvével foglalkozom
fõként.
Kérdezõk: BALÁZS ESZTER, SELMECZI ANNA