A „magyar Livius"-nak is nevezett Istvánffy Miklós (1538-1615) - akinek mellszobra ott áll a szigetvári várudvaron - a magyarok történetét 1490-tõl saját koráig írta meg, mintegy folytatva Bonfini munkáját. Amikor az 1606. évig jutott, szélütés érte és jobb keze megbénult. Kínkeservesen dolgozott mûve sajtó alá rendezésén, munkája azonban haláláig kiadatlan maradt. Végrendeletében Pázmány Péterre bízta latin nyelven írt históriájának kéziratát és a kiadással kapcsolatos teendõket. A nagyszabású mûvet hat évvel az 1622-es kölni elsõ kiadás után kezdte magyarra fordítani Tállyai Pál, akirõl jóformán semmilyen adat nem maradt fenn azon kívül, hogy a XVII. század húszas-harmincas éveiben Bécsben élt és feltehetõen kancelláriai alkalmazott volt. Egy terjedelmes verses mûvét és egy naptárfordítását tartja számon a szakirodalom, legjelentõsebb vállalkozása azonban az Istvánffy-fordítás volt, amelyet saját kezével írt le 1628 és 1633 között.

Kézirata azóta sem került sajtó alá. Ennek egyik oka mentora, Ferenczffy Lõrinc 1640-ben bekövetkezett halála lehetett. Ferenczffy 1628-ban megvásárolta G. Nigrinus prágai nyomdáját (Tállyai ebben az évben kezdi fordítását!) és 1632-tõl Bécsben olyan jelentõs mûveket adott ki, mint Nyéki Vörös Mátyás Dialógusa, Hajnal Mátyás „szíves könyvecskéje" vagy a Balassi, Rimay és Nyéki Vörös Mátyás istenes énekeit tartalmazó versgyûjtemény. Neve ott szerepel a magyar nyelvû kiadás patrónusai között abban az Elöljáró beszédben, amelyet Tállyai hat évvel a fordítási munkálatok befejezése után, 1639-ben illesztett munkája elé.

Tállyai fordításáról kiderült, hogy két kéziratban is fennmaradt: a budapesti Egyetemi Könyvtárban és a keszthelyi Helikon Könyvtárban. A Praefatio aláírásának tanúsága szerint [„Thalliay Pál" saját kezével] az Egyetemi Könyvtár Kaprinay-gyûjteményének négy vaskos kötetben megõrzött kézirata autográf példány. Erre utal Kaprinay sajátkezû bejegyzése is az egyes kötetek elsõ lapján.

A helyenként szinte olvashatatlanul halvány budapesti autográf példány átírásában nagy segítségemre volt a keszthelyi Helikon Könyvtár 7. számú kézirata, amelyet a szakirodalom eddig egy névtelen szerzõnek tulajdonított, holott a párhuzamos részletek összevetése után kiderült, hogy az igen szép, kitûnõen olvasható Pannoniay Istvanfy Miklos Magyary dolgokrol valo historiai nem más, mint Tállyai Pál fordításának tisztázata. Még nem sikerült kiderítenem, hogy miként került ez a kódex a Festetics család birtokába, és azt sem, hogy ki az a két másoló, aki fejezetenként felosztva nemcsak átírta Tállyai sajátkezû fordítását, de elvégezte a konzekvenciák levonását is. A keszthelyi kódex minden valószínûség szerint az elsõ magyar nyelvû Istvánffy-fordítás sajtó alá rendezése során készült.

Tállyai fordítása a régi magyar irodalom egyik méltatlanul feledésbe merült hatalmas vállalkozása. Az impozáns, jól használható keszthelyi kézirat azonosítása után megérett a helyzet arra, hogy majd négyszáz év után végre nyomtatásban is napvilágot lásson ez a mára már nyelvemlékké nemesült fordítás, amelybõl az alábbiakban a szigetvári ostrom leírását közlöm, modernizált átírásban.

Megjegyzendõ, hogy Istvánffy a Szigeti veszedelem legfontosabb forrása a vár ostromát nézve. A régi tankönyvek még úgy közölték a Zrinyiász szemelvényeit, hogy eléjük helyezték annak az Istvánffynak a ostromleírását, akinek egyik õse is ott volt, és hõsi halált halt Szigetvár bevételekor. A Tállyai-fordítás alábbi részletével erre a jó hagyományra is figyelmeztetünk.

Catalogus manuscriptorum Bibliothecae Reg. Scient. Universitatis Budapestinensis, Bp., 1907; HOLL Béla, Ferenczffy Lõrinc - egy magyar könyvkiadó a XVII. században, Bp., 1980; HOLUB József, Istvánffy Miklós Históriája 1622-i kiadásának történetéhez, Magyar könyvszemle, 1959, 281-283; NAGY Iván, Istvánffy munkája fordításairól, Századok, 1869, 281-293; Pannoniay Istvanfi Miklos magyary dolgokrol valo historiai (Helikon Kastélymúzeum Könyvtára, raktári jelzete: Kézirat 7.); Pannoniay Istvanfy Miklos Magyary Viselt Dolgokrol Valo Historiai (Budapesti Egyetemi Könyvtár, raktári jelzete: CK-A I-IV.); RMKT XVII, 8., 1982; ÚMIL, III, 1994.

[1.] Mindenfelõl az hadakozásnak tüze ilyenképpen gerjedvén, s az Mars is az felette nagy fegyverkedést rettenetes trombitálással messzünét is viadali jeladásra felindítván, úgy annyira, hogy rövid idõn egész Ázsiának s Európának erei kétséges gyõzedelemnek következésével fene fegyverekkel s igyekezetekkel mind eggyüvé menni láttatnának, Szulimán, ki immár Harsánban jutott vala, népének két napi nyugovás engedése, s Arszlánnak megöletése után, Sz[ent] Jakab havának XXX. napján, az ázsiai lovasok mesterét hadastól s Aliportugot, kit mind földön tengeren fõ pattantyúsnak rendelt vala, az lövõszerszámokkal s vasgolyóbisokkal s puskaporral s egyéb készületekkel, melyeket számtalan tevéken és szekerek sokaságán hordoznak vala, elöl bocsáta: kik másodnap Szent Lõrinc kastélyához Szigettõl egy mélyföldnyira jutának, mely az ifjabbik Ferdinándnak az herélt Alival tíz esztendõvel azelõtt való hadakozásakor az törököktõl pusztán hagyattatott, és soha azután meg nem építtetett vala.

[2.] Kisasszony havának elsõ napján nem messze a vártól, úgy, hogy az bennvalóktól könnyen megláthatának, megszállának: s az mieink gyalog eleikben menvén kemény vérben kevert harcot tõnek, nagy sokan az sûrõ puskagolyóbisok szélvészétõl az ellenségben megölettetvén, s annál inkább mivel csak kopjákon s kardokon kívõl egyéb fegyverek nem vala, mely harcon Istvánffy Pál, ki lovon ment vala ki (mivel õ az maga lovait megtartotta vala, holott az többi, úgy mint az megszálláskor nem szükségeseket bátorságos helyekre kiküldötték volna) egy lovas sereg törökök elõttök járóját általöklele s meg öle: s egyedül az mieinkben Dombay Jankus ifjú legény, új vitéz, s ki az sereg közé nem igen régen vetettetett vala be, elesvén alatta az ló, vesze el, az többi mind épen megmaradván.

[3.] Kisasszony havának másodnapján Szulimán a portai és akandzsi prédáló lovasokkal, s mind az egész dandársereggel, mely az jancsárok és asap gyalogosokon kívõl százezerig lenni mondatik vala, Szigethez közelíte, s az õ bõséges s nagy helyet befogó zöld sátorit Sibótnál (: mely puszta telekké lött falu neve) az szõlõ hegyek és az nagy hosszú Semlek nevû domb között, az hova lövéssel nem érnének, megvonák: úgy, hogy az dombtól az várból meg nem látszatnék: az több sokaság az dombokon és tetõkön hosszú renddel megszálla.

[4.] Az õ elérkezésekor mind az egész lövõszerszámok, melyek felette sokak és igen öregek valának, s az jancsároknak s asapoknak puskájok is egyûtt kilõttetének, oly nagy rettenetes iszonyú zörgés csattogással, hogy az föld reszketni s az ég s az élõ ég az puskapornak fekete homályától és szagától nagy hosszan és szélesen elburíttatni látszatnék, és mint egy mennydörgések messze földre Kanisáig s Lindváig elhallatnának.

[5.] Ugyanaznap melyen az várat meg kezdék szállani Farkasits Péter Zrínyinek képebeli, kirõl az elõtt szólánk, sokáig való betegség miatt elnyomoríttatván mindeneknek nagy bánatjára meghala, ki mivel Temesvár megszállását Losonczyval együtt erõs vitézi módon megállotta vala, nagy okos és sokat próbált embernek tartatik s mind kezével s mind tanácsával egyaránt az dologra igen tud vala.

[6.] Azonközben Zrínyi, ki immár annakelõtte felette nagy sok élést, és az megszállásnak elszenvedésére valami dolgok szükségesek volnának, bõségesen szerzett, s az lövõszerszámokat az kerítésen illendõ helyekre állatta, földdel megtöltött kosárokat minden seregállásokra renddel helyheztetett, az bástyákat s az fokokat kinek kinek az tisztviselõk közül õrizésére elosztotta vala, s látván az ellenség had[á]nak érkezését, minden tisztviselõket s vitézeket az belsõ vár piacára egybegyûjteté, s mikoron hozzájok aláment volna, az gyülekezet elõtt ilyenképpen szép módjával beszélle:

[7.] „Nem valami váratlan, sem véletlen szerencse történetit, hanem melyet régen azelõtt erõs szívvel vártatok, oly hadat immár szemetekkel láttok, jó vitéz társaim, tudniillik, hogy az törökök fejedelme nagy hadát mindenünnét Ázsiából s Európából öszvegyûjtvén, minden erejét mi ellenünk és ez várnak megholdaltatására kihozta légyen, s oly szükség volna mielõttünk, hogy hazánkért, szabadságunkért és életünkért viaskodnunk kellessék, és ez az hazánknak megoltalmazására nézendõ felette nagy alkolmatos hely az mi jobb karjainkban és vitézségünkben s hatható fegyverinkben helyheztetett lévén mindeneknek elõtte az mi serénységünköt és hívséges szolgálatunkat kévánni tõlünk láttatik. Mert ha ezt az halhatatlan Istennek segítsége után az veszedelemtõl, mellyel az ellenség fenyegetõzik, megtartandjuk, mindenünk nékünk bátorságos lészenek, gazdagságunk, tisztességünk, ékességünk s dicséretünk elég lészen; annak felette szabadságunk, megmaradásunk, békességünk, hazánknak megtartatása, mind szent helyeinkkel s házunkkal, feleségeinkkel s gyermekinkkel, nem csak az mieinkkel de mindenekével, valamennyin magyar névvel, sõt keresztyéneknek neveztetnek, az mi nevünknek halhatatlan dicséretivel együtt megtartatnak. Ha félelem vagy tunyaság miatt engedni fogunk nekiek, melyet az jeles, fõ, erõs s próbákon forgott vitézek felõl, minemûeknek lenni tikteket gyakran megpróbálván tudok, semmiképpen nem illik jövendölni, mindenek szerencsétlenek lésznek, s az kit az fegyver s az vitézség be nem fedezend, sem semmi egyéb be nem fedez, sem meg nem oltalmaz.

[8.] Mostan szükség vitéz társaim, hogy ki-ki az hadakozásnak dicséretéhez s maga vitézségéhez bízván az viadalra menjen, és nem csak tettetes intõ és szóval való kegyetlen s azonban az vitézi forgolódásban részetlen legyen, hanem maga is mind fegyveres kézzel az zászlók elõtt járni s az harcnak középi súlyán forgódni tudjon, s az ellenségre menõ s Isten segítségében bízó után vitézi módon és serényen menjen. Nemcsak hogy beszédimet véghez vigyétek, hanem hogy még cselekedetimet is kövessétek, s nem csak fenyítéket, hanem példát is tõlem kévánjatok, azt akarom. Bizony dolog, hogy az megszállás kemény dolog lészen az megállásra, de tinéktek, mint jeles erõs vitéz és minden emberi eseteknél megpróbált férfiaknak attól félni vagy iszankodni semmiképpen nem illik, sem tunyaság vagy elméjek gyengesége miatt megtántorodni. Jelen lészen az felséges nagy jó Isten az hazájokért való erõssen harcolóknak segítségül, és az ki gyakorta minket nagy sok veszedelemben meg tartott, mostan is, hogyha az restségnek s tunyaságnak semmi helyet nem adandunk, az ellenség torkából s fegyvere élitõl igen kicsiny munkával megment, csakhogy az õ védelmezését vigyázással s forgódással, jó tanácskozással, és semmit az ellenségnek nem engedéssel, könyörgéstételinkkel kérjük.

[9.] Az mi veszedelem azért reánk szánatott, jó vitéz társaim, azt vitézi módon fegyverrel el kell rólunk hárítanunk, és az jószágos cselekedetet s tisztességet szemeink eleiben vennénk; úgyhogy vagy szabadsága s megmaradása mindeneknek helyén megtartassék, vagy hogyha az szerencse sorsa úgy hozandja, az hazáért tisztességes halált szenvedni kellessék; melyet örökkévaló dicséretnek soha meg nem halható emlékezete ez földön, az egekben penig bizonyos és vég nélkül való lelkek boldogsága fog követni és nyerni. Kévánom annak okáért tõletek, hogy amiképpen én az ti, s ennek az helynek megoltalmazására, mingyárást hittel kötelesnek lenni kévánok, azonképpen ti is, megemlékezvén a császárnak tartozó hívségtekrõl s az én méltóságomról, s magatok tisztetekrõl, viszontagsággal az császárnak s osztán énnekem, s ennek az helynek mind életetek fogytáig való megoltalmazására egymással megesküdjetek; oly okkal és móddal, hogyha engemet az várasnak az ellenség kezébe való adása felõl, mely távol légyen, valami hitvány cselekedethez fogni eszetekben vennétek, semmiképpen ne engedjétek, sõt azon szempillantásban titeket az esküvéstõl mentekké teszlek: viszont hogyha én is valakit közületek, valaminemû renden az leendene, az olyan kigondolt gyalázatos gonosz cselekedetben bûnösnek lenni tapasztalhatok, az én és az hadi törvényeknek méltóságával élvén, azontól halállal megbüntessem.

[10.] Az vártálás és strázsálásban mindenik közületek szorgalmatosan eljárjon, az vitézek az századosoknak, az századosok az hadnagyoknak engedelmesek legyenek, és senki az elõttök járók híre vagy parancsolatja nélkül helyérõl másuvá ne menjen. Senki az ellenséggel ne beszéljen, sem az ellenség levelét be ne vegye, vagy ha azt, az mint szokott lenni, az várban nyilakkal vagy hagyigáló szerszámokkal belõnék vagy hagyítanák, felvenné, az hadnagyhoz, az penig énhozzám hozza, hogy az tûzbe vetessék. Végezetre, hogy ha énrajtam valami emberi mód szerint történnék, minthogy az emberi dolgoknak sok különbféle esete és hihetetlen állhatatlansága vagyon, azt akarom s ugyan mostan rendelem, hogy Alapy Gáspártól, az néném fiától, kit jelen itt láttok, függjetek."

[11.] Minekutána ezeket mondotta volna maga elsõben jobb kezét feltartván, s az szokás szerént három ujját kinyújtván, az belsõ kapu között meg esküvék, s annakutána renddel mind az hadnagyokat s az vitézlõ népet az íródeák elõttök menvén ugyanott megesküté. Azután az élésmestereket együvé híva, és mindenik vitéznek nappali élésre mennyi étel italt kellene kiosztani s azokból és az maga sajátjából mit kellene kiadni, eleikben ada. Osztán az nagyobb vagy külsõbb várnak az piacán rettentésért egy akasztófát csináltata fel, hogy az kik az vitézlõ rendi törvényeket általhágnák arra felakasztatnának: s ugyanaznap egy közlegénynek, ki századosához kardot rántott volt, fejét vétete.

[12.] Mely dolgoknak véghezvitele után az vitézlõ népet megszámlála, kiknek száma közel harmadfélezer vala, az erõtlen gyermekek serege s asszonyállatok száma kívõl, s mingyárást õköt mindeniket helyére külde s vigyázásban foglalatosoknak lenni hagya.

[13.] Továbbá midõn a törökök az újváras vívására mindenfelõl nagy számosan s erõvel öszvefutni megláttatnának volna, mivelhogy az csak hitvány hamarjában csinált palánkkal keríttetett volna be, s azoknak rá rohanását meg nem állhatónak láttatnék, Zrínyi elsõben vélek nagy kemény harcot tevén, mely déltõl fogvást écakáig tartott, végtére egynéhány helyen tüzet vetvén reája, felgyújtá; úgyhogy mivel faeszközbõl csinált házak volnának és fákkal, szalmákkal befedettek, egy szempillantásban szélesen világoskodván az lángok megégettetnének, melyeket Szulimán az semleki domb tetejérõl mondják, hogy nézte légyen. Ugyanazon idõben az kerteknek s réteknek s az gabonaõrlõ malomnak bekertelési az õ hagyásából felgyújtatván megégének, s az várashoz és várhoz közel levõ fák levágatának s haszontalanokká tétetének.

[14.] Az újvárasnak megégetése utan Aliportug, minekutána az tûz megszállott s megaludt volna, az felette nagy öreg álgyúkat annak piacára vonatván s ugyanott sáncokat vetvén, kasokat állatván, melyeket nagy sereg jancsár õriz vala, az óvárast, mely az újtól nem igen széles, de mély vízzel tele lévõ árkokkal megválasztatik vala, lõttete. De az mieink megmondhatatlan igen serényen s erõsen oltalmazván magokat, semmit nem használa véle. Sõt az mieink Szecsõdy Máté gyalogok kapitányával kiütvén sokáig vívának az jancsárokkal, kikben sokan megölettetvén s megsebesedvén, csak egy híjak esvén az alatta valóknak, békével bemenének.

[15.] Ilyenképpen felgyújtatván és elégettetvén az újváras, majd mintegy hatszázan az mieinkben az óvárasban legelsõben akkor zárván be az kapuit, magokat berekeszték. Mindazáltal azok, kik fõk valának közöttök, arról disputálának, ha több ideig kellene-e azt oltalmazni vagy nem? És azt bizonyára Zrínyi, tudván az övéinek kevés voltát, kiket mind a várasnak s mind a várnak oltalmazására való munkákra semmiképen elégségeseknek lenni nem ítél vala, az új erõsségnek módja szerént elégettetni s egyedül az várnak oltalmazására, melynek megtartásában állana az gyõzedelemnek sommája, minden erejét fordítani kellene, azt javallja vala. De Szecsõdy s az gyalogok közül nagy sokan, sok könyörgésekkel azon felette igen kérni kezdék, hogy hozzájok bíznék, s még egynéhány napig az óvárast megépítvén, az várnak is oly gondját viselnék, hogy az ellenség annak ostromlásától elszûnni kényszeríttetnék. Noha penig Zrínyi, eleikben adván az rajtok lévõ veszedelemnek nehéz voltát, s az ellenségféle nép sokaságát, mely mind az kettõnek vívására elég nagy erõt elõállathatni láttatnák, õköt az várast elhagyván az várban bemenni hagyja; mindazáltal kérésektõl meggyõzettetvén, s hogy azoknak valami helyet kellene adni, azt ítélvén, mivel az elsõ megszálláskor is Stansits Márk kapitánnyal vitézül szolgáltanak, és felette sokat próbálván, okos vitézek volnának, jól tudná, kezeit ada, és az mit oly igen kevánnak vala tõle, annak engedvén s arra hajolván még akaratja ellen is megengedé.

[16.] Azonközben az ellenség lövõszerszámai éjjel-nappal semmit meg nem szûnvén az hantból és faeszközbõl csinált hat-hat lábnyi temérdekségû kerítés szüntelen való lövésekkel rontatik vala. Tisztiben penig Aliportug is eljár vala, ki azon kívõl is, hogy az óvárast felette igen erõsen rontatni kezdette vala, még az várnak töretéséhez is, az délre lévõ királyi kertek felõl az parasztságnak s kiváltképpen asapoknak munkájokkal, mind az árok széléig sáncot hányatni igyekezik vala, melyet véghezvivén, öt öreg álgyúkat s három közép forgó tarackokat elõ vonata s abban helyheztete, melyekkel az vár közepin levõ kerekded és téglából rakott tornyot (:mely egyedül csak téglából, mészbõl, az többi penig mind nagy temérdek vassal egybefoglatatott, és földdel megtöltött, tölgyfákból erõs mesterséggel állónak vala) felül letörete, hogy az harangnak reze, és az óra vasa s az ormozati lelõttetvén s lerontatván egyberomlanának.

[17.] És hogy valamit próbálatlan ne hagyna, Hamza és az pécsi törökök intésébõl, kik mivelhogy sokan közülök ott rabságot vasban járván szenvedtenek vala, az helyeket jól tudták, azt az nagy földtöltés alkotmányt, mellyel az Almás patakot megfogják s tó formájára kiterjedvén, az várat körül veszi vala, azon asápoknak s parasztoknak munkájával, kik az falukból s az várasokból tartományonként oda vitettenek vala, vaslapátokkal s kapákkal alól megásni kezde, s az vizet másuva vevén, s az árkot kiszárasztván, az várhoz való jutáshoz nagyobb s jobb alkolmatosság szereztethetnék. Az munkások oltalmazására penig DC. jancsárok adattanak vala segítségül, kik azokat az várból kiütõ mieinknek akárminemû erejektõl és bosszontásoktól megõriznék. Nem messze valának az katonák temetési is, ugyanazon töltés végében, melyekért Aliportug vermeket ásatván, más lövõszerszámokat abban helyheztetni, s afelõl is az öregibe négyet az várnak szegeztete, hogy az megszállottaknak, kiket egyszersmind ugyanazon idõben mindenfelõl lövöldöznének, semmi nyugovást és pihenést ne engednének.

[18.] Nem szenvedheték el az felfuvalkodott barbarus embernek merészségét Radován s Dandó Ferenc, Zrínyinek régi századosai, kik Zrínyihez menvén sok könyörgésekkel azon kérék, hogy az munkálkodókra és lövõszerszámokra való kiütésre nekiek szabadságot adna; ki holott tudná, hogy afféle kiütések igen nagy veszedelemmel szoktanak volna megpróbáltatni, s az ellenség hallván az zenebonát semmit sem késne, hanem mindenfelõl felette igen s gyorsan rajtok lennének, sem helyet az tökéletes dicséretnek megnyerésére, sem reménységet vagy egyéb próbált vitézségnek jutalmit, afféle történet szerént való esetekkel nem találhatni volna, arra képest anélkül el kellene lenni, azt felele: elég veszedelmes munka volna még hátra, melyekkel nékiek vitézségeknek megmutatására s jól forgolódásokra alkomatosság adattatnék, míglen azonban vele együtt fenyítékért az várnak oltalmazására mind testtel-lélekkel erejeket nekiszánnák; s hogy igyekezetüket az szerencse meg ne tréfálván, azon helyen azt mind megbánni, s mind együtt elveszni ne történjék. Továbbá akkor az dolog másszorra halasztódván, holott végre az felettébb való kévánsággal meggyõzvén; tõle meg nyerék.

[19.] Másodnap annak okáért napenyészet elõtt kétszáz régi vitézekkel kimenvén, elsõben az munkások és lövõszerszámok oltalmazására figyelmezõ jancsárokra nagy kiáltással rohannak, kiket véletlen rémüléssel helyekrõl elkergetnek. Melyet látván az ásók el szaladoznak: annakutánna mindjárt az ott levõ szerszámokra mennek, 's immár egynek avagy kettõnek az gyújtólyukait vasszegekkel beverték s kereküket s tengelyüket szekercékkel elvagdalják vala, holott az hirtelen való kiáltásra, és az munkálódó társoknak agyarkodásokra az törökök felindíttatván, az tábornak minden részeibõl összefutosván segítségre mennek, nagy harcolás lészen, sokan az ellenségben meghalnak: de mivel az mieink kevesebbek volnának, hogy sem mint annyi számos ellenség sokaságát megállhatnák, harcolva s hátrafarolva az várban bémenni kezdének. Mely bemenésben Dandónak, ki az alatta valókat az harcra gerjeszti vala, szerencsétlenséggel feje általlõtteték, és midõn hirtelen leesett volna, az többi nagy nehezen az várasnak patai kapujához érhetvén hasonló gonosz szerencse nemével Radványi is az vékonyának által lõtteték s megöletteték, az többi, minekutána mind a két hadnagyok elvesztenek volna, nem sok híjokkal az várban bemenének. Az ellenség Dandó s Radványinak fejeket csáklyákba az álgyúk között lévõ kosárokra rakák, hogy az várból megláttatnának. De õk is nem tagadhaták el, hogy egyenlõ kár bennek ne esett volna, holott közülök sok egyebeken kivõl Buluk basát, kétszáz jancsárok agáját az harcon el nem vesztették volna, és az vén Juszap, más százados, két golyóbissal ágyékba találtatván, az táborban kevés idõ múlva megholt volna.

[20.] Ilyenképpen az kirohanóknak vakmerõségek megsanyaríttatván, Zrínyi az gonosz szerencse kimenetelén s az jeles vitéz embereknek halálán felháborodván, senkinek annak utánna az kimenésre szabadságot nem engede: hanem hogy mindnyájan együtt az szerencsének s az Marsnak minden verfelyeit s Istennek elvégezett akaratát várnák, megparancsola.

[21.] Azonközben Ali, az jancsároknak fõvezére, Aliportugtól megintetvén, az közel levõ erdõkben jó temérdek és hat-hat lábnyi széles fonnivaló kötõvesszõköt szövény módjára sok parasztok munkájával, kik az táborban számtalan sokan valának, csináltata, melyeken, lábok alá tétetvén, az nádak és tós helyek között az várhoz közelebb jutni akaró jancsároknak alkolmatosb általmenések lehetne. Az igen nagy temérdek és széles töltés is, melyen két vagy három szekérrel megtérhetnének, mely az Almás patakot megtolván és tartóztatván folyását kiszélesíti, s melyen az városban ország uton járnak vala, nappali és éjjeli dolgosok munkájával alól megásatott vala, és az tavat csináló vizek oly nagy erõvel másuva vettetének, hogy az vár körûl iszapon és sáron kívõl semmi nem maradna. S azok kifolyván belõle, az jancsárok és asapok az vesszõfonadékokat jobb módjával oda helyheztetnie, s az vár kerítéséhez utat szerezhetnie láttatnának. Azoknak penig két renddel való helyheztetésére faeszköz jelen vala, holott az közel való erdõkrõl tevéknek, szekereknek és holvaló hordozó lovaknak munkájával szüntelen egybehordattatnék, s abban senkinek, még akármi fõrenden lévõ vitézlõ nép vagy rendek közül való hadnagyoknak sem kedveznének. Kövekkel és hanttal megtöltött és gyapjúval, szösszel s nyiredékkel teli zsákokkal hordókat is az jancsárok az szövényfonadékokkal megrakott úton az vár fele höngörgetni, mennél közelebb lehete, meg nem szûnnek vala, melyekkel oltalmaztatván, az kerítés fokain forgolódó mi feleinket puskákkal s nyilakkal szüntelen lövöldözik vala. Ugyanazont az óváras ellen is minden erejekkel cselekedni igyekeznek vala, mely munkán Aliportug igen szorgalmatosan forgolódik s az fõpattantyúsokat az lövések arányozására oktatta, és az jancsárokat puskákkal távolról való forgolódásra inti és nógatta vala.

[22.] Immár XVII. napja vala annak, miolta az várast ostromliák vala, s az törökök magok is nem hihették vólna, hogy az annyi nagy sok erõs nemzetségeknek igyekezeteket oly sokáig elszenvedhették volna, holott Aliportug az lövõszerszámokat lelõttetvén s az palánk is leesvén, az várasban nagy hézagot csinált. Melyre midõn az jancsárok és törökök minden erejekkel rámentenek volna, és az árokon, melyet faeszközzel megtöltvén és sövényfonadékokkal felül megrakván, rajta járhatóvá csináltanak vala, általmenvén az törésre felmentenek volna, jóllehet az bennvalók felette nagy vitézül oltalmazták és lövõszerszámokkal s puskákkal nagy veszedelmet szerzettenek volna: mindazáltal végtére meggyõzvén az sokaság õköt, s az sebessek és elvesztek helyett ottan-ottan újabbak s épebbek futattatának volna rájok, az mieink hátat adni kényszeríttetvén, s az várban beszaladni kezdének. Mindazáltal az jancsárok hátokon lévén, s az ellenség közül vitézebbek, elöl penig ezek elõfutkosván, kik az sáncokban az katonák temetésénél, az sáncnak végsõ szegeletiben strázsát állónak vala az törökök, az mieink, kik az utolsó seregben valának, az várban bemeneteltõl kirekesztetvén, és környûlvetettetvén, midõn kerekdeden lévén nagy sokáig víttanak volna, végtére megtolatának, veretének és meg ölettetének. Nem sokan veszének abban az nagy kemény viadalban, Bathay Péter, Balás Deák és Gyõry Mátyás, felette gyors vitéz századosok. Szecsõdy Máténak penig, az gyalogok legfõ hadnagyának, mindkét térde öreg golyóbissal általlõtteték, úgy, hogy apróra romladozván az csontjai, hirtelen le esnék, s az vitézektõl alig felvétettetvén, nagy nehezen és veszedelemmel vitettetnék az várban; holott az nyoszolyában tetettetvén az jeles erõs hadakozó vitéz ember azután semmit nem használhata. Az lovasok számának, az kik igen erõsen viaskodtanak, híja lõn Bosnyák Márton, Gerdey János, Batósy Péter s egyebek többire. Azokat penig, kik az hatszázban csak mintegy felényien marattanak vala, Zrínyi az várban bevive. De az ellenségnek is nem lõn vérontása nélkül az gyõzedelem, mivelhogy abban az óvárasnak megvételében az vitézlõ népben és jancsárokban többet háromezernél az javában el vesztének.

[23.] Még él vala Szulimán; és midõn az váras Aliportug forgolódásával s munkálkodásával leginkább kézben akadottnak s az oltalmazókat levágattaknak s megöletteknek, s az várhoz való juthatást nyittatottnak lennie hallott volna, kétszáz aranyat ajándékon külde neki, és hogy az dologban igen nagy szorgalmatossággal és serénységgel elébb menne, arra inté. Kit azt néki nagy tisztességére, azt mint teljességesen az is vala, ítélvén lenni, az álgyúkat az immár megvétetett óvárasból kivonyattatá, és az várhoz közel vitetteté, s két nap múlva az sánchányás elvégezõdvén, az külsõ várat két helyen, egyiken az Hegy bástyánál, másikon az igen nagy kapu ellenében rontatni kezdé. Mely dologban midõn hol imide, hol amoda õrizkedetlen futkosván s parancsolván forgolódik, egy öreg Margarita nevû tarackból vasgolyóbissal az várból meglõttetik, úgy, hogy az többi tagjai épen maradván, az álla hosszú szakállostul halálos találással elvitettetnék, és elszaggattatván az torka s gégéje hirtelen leesnék, és sok vér omolván ki belõle azon órában meghalna. Mondják, hogy halálát Szulimán igen bánta volna, mivel lusitániai hazájából az tengeren járó tüzes tolvajoktól elragadtatván és Barbarossa Hairadinusnak ajándékoztatván az õ tanítása alól, honnét sok fõ hadakozó férfiak s hadnagyok származtanak, mind földõn tengeren egyaránt jó vitéz hadnagy és mind kezével, tanácsával jó hadakozó emberré vált légyen: s az pajtársa Dragut után, ki Málta sziget vívásán azelõtt való esztendõben hasonlóképpen elveszett vala, nem késõn ment volna.

[24.] Elveszvén Aliportug s az övéitõl az táborban vitettetvén, Szeifedin, ki éltében amannak vicéje lévén az pattantyússághoz szokott vala látni, az õ tanítása szerént az várlõttetéshez kezde, és holott két nap szûntelen rontotta volna, annak az bástyának egyik része, mely az kapun bejáróknak bal kezek felõl vagyon, leromla: úgyhogy az törökök az sövényfonadékokon, melyekkel az sáros és iszapos árkot behánták vala, az ostromot megpróbálhatónak lenni nem kétlenék. Minekokáért Ali hadnagy jelt adván s az trombiták s dobok zengvén szörnyû ordítással, elsõben az várnak rohannak, s nagy vakmerõképpen elõvitetnek. De az mieink igen nagy erõszakkal és vitézséggel viaskodván, nagy kárt tévén bennek, messze hátraverék, úgyannyira, hogy az mennyit az ellenség az õ magok félékben az ostromnakmenésben elvesztet volna, még annyi avagy többen az hátramenésben, midõn visszaszaladnának és az sárfertõben fetrengenének, az lövõszerszámoknak s golyóbisoknak gyakorsága miatt elvesznének. Mely viadalban sok végbeli tisztviselõk, kiket az törökök bégeknek hínak, elveszének, s az többi között az memphisbéli vezér, ki Alexandriát és Aegyptust bírja vala, öreg álgyú vasgolyóbisától el szaggattatot vala. Annak felette két nagy öreg szederjes hadbéli zászlók az várban vitetenék, megölettetvén az zászlótartók, melyeket az megszállottak onnét felül széllel fúttatásra s az ellenségnek nézésére kirakának.

[25.] Efféle hiában való igyekezetek után, az törökök semmiképpen magokat el nem hagyván, sõt inkább annyi nagy sok erõs vitéz társok el veszéséért s jó hadakozó jancsárokért nagyobb haragra és dühösségre indíttatván, három más új sáncokat csinálának, melyekbõl igen öreg négy-négy álgyúkkal az várat újonnan három helyrõl lõtték: egyikrõl annak az erdõnek ellenébe, mely minthogy egészen mind hársfákból áll, Hárserdõnek hívattatik, másikról az délre álló bástya felõl, harmadikról az erõsség ellenében, mely az immár régen megholt nádorispánról Nádasdynak hívattatik vala.

[26.] S midõn az kerítés falaiban, soha meg nem szûnvén az lövések, nagy darabot lerontottak volna, az jancsár agák jelt adván ismég ostromnak rohanni kezdének. De akkoron is az oltalmazóknak ugyanazon vitézségével s állhatatosságával visszaszaladni kényszeríttetvén hátat adának. Úgyannyira, hogy nagy sokaság bennek elveszvén, az árkok holttestekkel megtelnének. Az viadal közben az mieinkben is jó serény erõs vitéz férfiak esének el nem kevesen, s Bika András is, nemes nembõl való, ki Zrínyinél igen kedves vala; kit az vitézek Orosztonyi Péterrel, ki szintén ugyanakkori idõben vérhasban megholt vala, együtt eltemetének.

[27.] Másodnap, mely Kisasszony havának XXXI. napja volt, midõn az törökök hajnaltól fogvást nappali nyolc óráig nagy dob trombita szóval az fokra való felmenésre s új ostrom kezdésére jelt adtanak, s az mieink készen és merészen várnák õköt, bizonytalan, mi okokból, szándékoktól megszûnének, és sátorukban visszatérvén megnyugovának, mindazáltal azonközben az erõsségeknek töretésében, melyeket az berekesztettek nagy munkával megcsináltanak vala, semmit el nem hagyván. De aznap után való éjszakán az jancsárok az elõttök járóknak hagyásából, az többi penig az egész tábort eljáró csausoknak intésébõl az külömb-külömb helyeken csinált sáncokban nagy számosan gyülekezének.

[28.] Immár penig az árkok is, az vizek elvetetvén belõlök, s az idõ alatt semmi esõ sem lévén, oly megjárhatókká löttenek vala, hogy az vár alá menõknek kevés munkával helyt adni láttatnának. Az setétségtõl azért befedeztetvén az Henyei bástya, melyet az Tizedlõ kapun bemenõknek bal kézre lenni mondánk, alá menének, az mieink viszontag az mennyire lehet vala, tõlök nagy erõszakkal távolról ellenek tusakodván. De hogy az külömbféle harcokon elesvén, csak kevés számúkká tetettenek s azok is akik az fokakon láttatnak vala, az jancsároktól és pattantyús mesterektõl igen el találtatnak vala lõttetni, semmiképpen az ellenségnek ellene nem állhatának, hogy az bástya alá ne mennének, jóllehet az alájamenés közben sokan az mieinktül le nyomattatván megölettetének.

[29.] Midõn ilyenképpen az fokokon való állás és oltalmazásra való hatalom kezekbõl ki ragadtatott volna, az jancsárok elsõben az bástya fondamentomait alól kapákkal, lapátokkal és vasszerszámokkal megásni, s azután az tölgyfákat és eszközököt kivágni kezdék, s azzal az munkával, melyen harmadnapig rajta valának, azt annyira általlyuggaták, hogy az nagy földalkotmánynak alján általjárást csinálván, az mieinket az allyukakból megláthatnák, s õk is az mieinktõl viszontagsággal megláttathatnának. Melyet meglátván Poky Gergely és Medve Benedek, az ellenség elûzésére dárdákkal hamarsággal odafutamának, kiket az jancsárok segédvasakkal és hosszú póznakarók végire csinált horgokkal megragadván és hozzájok vonván hamarsággal s kegyetlenül megnyakazának.

[30.] Jóllehet penig Zrínyi az veszedelemnek nagy voltát eszében vévén egynéhány kisded puskaporos tonnákot és cserép csatornákot, melyek halálos tûzzel rakva voltak, elõhozatott és az munkásokra kihányatott volna, melyekkel sokan az ellenség közül rész szerént elhányatának, s rész szerént az torkok füsttel tele lévén megfulladának, mindazáltal gyakran-gyakran mások menvén be egymás helyett, semmi nappali s éjjeli idõ szempillantási az földnek kihányásában el nem múlnak vala. Azután felette nagy sok száraz eszközök, tölgyfák és deszkák is, jelesen éjszakának idején, abban az széles veremben hordaték, és másodnap, úgymint Szent Mihály havának ötödik napján, mind az az rakás fa, puskapor vettetvén alája, felgyúla; s az bástyának egy része is nagy gyulladással égni kezde. Jóllehet penig az magában az mit talál vala mindent eléget és pusztít vala: mindazáltal az déli szelek segítségébõl, melyek akkor virradva felette igen fúni kezdtenek vala, annyira kegyetlenkedék, hogy futvást nevekedvén az gyulladás, még az tölgyfák s gerendák is és vesszõk, melyek az megszállás elõtt az erõsségek megcsinálására egybehordattanak vala, annak erõszakától elégettetnének. Akkoron az mieink az veszedelemnek félelmétül s nagyságától felháboríttatván, az tûzlángnak megoltására mind nem csak az vitézeket, kik immár kevesen maradtanak vala, fordítani, de még az parasztokat s asszonyállatokat és felsördült gyermekeket vízmerítésre, mely az belsõ vár árkában kezek alatt vala, az tûz megoltásra kényszeríteni kezdék. De midõn az elhatalmazott s mértékletlen lángok hamarébb az kimondásnál elterjednének, s azok az kik fakupákkal, vagy bialbõrbõl csinált vedrekkel azt az munkán valának, irányozva az jancsároktól ellõttetnének, minden elkezdett dolog hiában múlik vala: szánatos kietlenséggel dühösködvén az égések, az törökök is, hogy az félelmet s rettentést öregbítenék, szüntelen álgyúlövések dörgésével az várat lõni meg nem szûnnek vala.

[31.] Azonközben az jancsárok felemelt zászlókkal és szörnyû nagy ordítással az Nádasdy bástyára vakmerõképpen kirohanának, de az mieinktõl vitézképpen visszaveretvén és hihetetlen nagy veszedelemmel hátraûzettetvén, megtérének. S késedelem nélkül, megáltalkodott merészséggel s erõvel kétszer kezdett viadalban, az mieinknek hasonló vitézségekkel s állhatosságokkal, nagy vérontással s veszedelemmel meggyõzettetvén visszamenének: úgyhogy sokan bennek az lángok közepin félig megperzseltetvén elszaladnának, némely része az veszedelmet el akarván kerülni keservesb halállal megégetnének. Annak az bástyának oltalmazásában s az kétséges viadalnak szörnyûségében maga Zrínyi elrettenthetetlen hadnagynak tisztiben járván jelen volt, s az övéinek elõtte nem csak szóval kérvén õköt, ment, hanem karddal vitézül viaskodván példát is adott, holott az ellenség közül azokat, akik elsõben fel mertenek menni, maga kezével levágta légyen. De az szörnyû kegyetlen viadalban az erõs vitéz oltalmazókban, s azok között egy ismert katona, Novákovits János elvesze. Az ellenség száma közül penig ez három viadalban, minthogy felette nagy sûrõ seregekkel mentenek vala elõ, hétezernél több veszett el, azt hitték felõle.

[32.] Ennek az viadalnak kimenetele alatt, Szulimán betegségtõl s vénségtõl is megnehezedvén, s megveszett elsõ szárcsontjának fájdalmához hasa folyása is rája érkezvén meghala, mindazáltal Mehemet fõvezér, míg az ipát, Szelimet az dologról bizonyossá tenné, úgyannyira eltitkolá halalát, s az zsidó doktor is, s az komornyik inasoknak, hogy senkinek meg ne jelentenék feje vesztések alatt megtiltván (: hogyha penig azokat nagyobb titkolásnak okáért, mint az híre vala, megölette légyen, bizonytalan dolog) hogy senki az táborban, még az várnak megvétele után is megholtnak lenni õtet nem tudhatta: mindeneket neki mint éltében s egészségében szokott tobzódása s nagy akaratja szerént beszolgáltatnak vala.

[33.] Az külsõ várban az égések elhatalmazván, attól az erõsségtõl is nem messze, mely az belsõ várhoz ragasztatott, amelyben nagy sok puskapor vala eltétetve iszonyú veszedelemmel, az mit talál vala elõl-utol megemésztvén, Zrínyi az övéi maradékával, nem az ellenségtõl való félelem, hanem az égésnek szörnyûsége miatt, mely semmi erõvel meg nem oltathatik vala, utolsó nyomorúságokra jutván, az belsõ várban mene be: az ellenség oly igen nagy gyorsasággal erõlködven utána bemenni, hogy alig volt az kapu bezárásra is az utána rohanók ellen ideje: az nagyobbikat penig, mely az külsõ vala, az jancsárok és más törökök azontól el foglalák.

[34.] Melyben midõn Szecsõdy Mátét, ki mindkét térdében az városból való bemenésekkor az mint mondánk szörnyen megsebesíttetett vala, ott találták volna, ugyanazon ágyban amelyben fekszik vala, mingyárást fejét vevén megölék, az feleségét s kilenc gyermekit rabbá tevén, és marháját s pénzét, mely nem megvetendõ vala, hamarsággal elprédálván. Ugyanazon külsõ várban, sokan az asszonyállatok s gyermekek, s az közönséges nép közül az ellenségnek gyorsaságától megelõztetvén, kezekben esének. Holott az jancsárok más rendbéli török vitézekkel az prédáért és rabokért egymás között nem kicsinyt harcolának, holott ki-ki azt magának elragadozni és tulajdonítani igyekezék, úgyannyira, hogy az mieinktõl, kik ablakokból és felsõ helyekbõl szemlélik vala, midõn egymással vagdalkoznának, álgyúkkal lõttetnének, s nem kevés kártétellel elvesznének.

[35.] Azalatt az törökök zenebonája alatt Pribék János, ki azelõtt egynéhány esztendõvel az törököktõl az mieinkhez szökött vala, és Espetey Balázzsal, Dezsõ Andrással és Silkó Menyhárttal kétségben esvén dolgokban, az lövõlyukakon kiszaladni kisérték az dolgot. De az jancsároktól, kikkel immár minden helyek rakva valának, azontól megölettetének, csak az egy Silkót, mivelhogy bajusztalan s csak akkor kezdett vala felserdülni, megfogván és megtartván.

[36.] Megcsendesedvén osztán az hadnagyoknak közikbe menésével az viszszavonás, az ellenség az lövõszerszámokat, melyeket az nagyobbik várban találtanak vala, az belsõ vár erõsséginek elrontására forgatták. És immár az külsõ várban semmi kimenés sem bemenés nem engedtetik vala, mind az tûznek hosszan szélesen való terjedése s mindeneket pusztítása miatt, s mind az ellenségnek erõsképpen rajtok létele miatt, és ha kit az oltalmazókban megláttanak volna, az számtalan sok puska golyóbisoknak s nyilaknak mint egy jégesõ módjára rájok szórása miatt. Ezek az utolsó nyomorúságoknak szorongatási felett, az bennvalók szükséges élések nélkül is nem kevéssé bántatnak vala, mivel felette nagy sok élés, melyet az külsõ várban igen nagy bõségesen raktanak vala, az ellenség kezében juta, minthogy ötvenkét hordó boron s még annyi számú különbféle gyümölcs vetemény és harminc ecetes hordókon kivõl sóknak, lisztnek, árpának, zabnak, tehén és disznóhúsnak és füstön száraztott és sós halaknak, s mindeneknek, melyek még az igen sokáig való megszállásnak is eltûrésére szükségeseknek mondathattanak, nagy bõsége ott tartatik vala, melyek mindazáltal az ellenségnek is semmi hasznára nem lehetének, holott mindenek tûz miatt megégének és megemésztetének.

[37.] Viszontag az belsõ várban, melyben az mieink az utolsó szükségtõl kénszeríttetvén szaladtanak vala, csak két öreg lövõ szerszámok és tizennégy kisded forgó tarackok marattanak vala, és ezer véka búzaliszt, melyet gróf Zrínyi az maga majorságiból oda vitettetett vala: melybõl mindazáltal annyi sok számú kenyerek, hogy mindeneknek bõven adatnának, az sütõkemencéknek kevés volta miatt, semmiképpen nem süttethetni látszottak vala.

[38.] Megvévén az nagyobbik avagy külsõ várnak erõsségét, az jancsárok sok hadizászlókat az palánkban feltévén két nap estig, úgymint Sz[ent] Mihály havának hatodik s hetedik napjáig ott maradának, az mieink az belsõ várban berekesztetvén, veszedelmet hozó szükségnek utolsó óráját gyötrõdõ de erõs elmével várván, s az égések semmi orvosságokkal meg nem késleltetetvén.

[39.] Nyolcadik napján osztán, mely Boldogasszony születése napja vala, az jancsárok cserépbõl csinált, csövekben lévõ mesterséges tüzeket hányván az belsõ várban, jóllehet az lángok magoktól is dühösködvén, könnyen szerten-szerrel lobognának, azokat az házakat, melyekben Zrínyi lakni szokott vala, felgyújták. S Mehemet, kinek akaratától s parancsolatától az hadban mindnyájan függenek vala, látván az kisebb várnak gyulladását, azon nap igen jó reggel, késedelem nélkül trombitát fútatta, és dobokkal trombitákkal az reámenésre jelt adata. S késedelem nélkül az táborból sokaságú török odagyûle, úgyhogy mind az egész mezõ, mind lovas gyalog sûrõ ellenséggel rakva volna.

[41.] Melyet midõn látott volna Zrínyi, Cserenkó Ferenc komornyikjával selyem rövid ruhákat hozat elõ s azokban öltözik, aranyban foglalt gyöngyös kolcsagtollas süveget, az minemûvel az csudáló helyeken és menyegzõi lakodalmokban szokott vala élni, tészen fejében, és száz-száz aranyat az megölõ ellenségnek jutalmáért, tészen két felõl az zsebeiben (: melyekben egy sem volt török arany), végtére az vár kulcsait is oda tészi. Annakutána elõvévén az sok közül az atyja demecski kardját, midõn elõbeszélné, hogy õ azzal az kard hordozással sok veszedelmek közt forgott s általment, sok dicséretet s hírt-nevet talált volna, mostan immár az isteni végezéstõl késztetvén ugyanazzal, az minemû véget hozand az Isten akarata, azt cselekedné, és míg lelke tagjait igazgatná, nem engedné, hogy nyaka-keze láncra vettetvén az ellenség táborán széjjelhurcoltatnék, az kamorából közönséges helyre kijöve: és midõn az várat oly gyulladással, melyet immár semmiképpen meg nem olthatnának, elégni s tovább benne az nagy láng és füst miatt meg nem maradhatnának, látna, az vitézeket, kik felkészülve az õ parancsolatát várják vala, mondják, hogy megszólította:

[42.] „Minemû helyben legyen az mi állapatunk, vitéz társaim, s az szerencse mely keményen és szerencsétlenül szolgált légyen nékünk, nyilván láthatjátok. Ihon arra jutottunk, hogy nem vitézséggel vagy az ellenségnek igaz ereje miatt, hanem alkalmatlan tüzekkel buríttassunk el. Minekokáért én tinéktek inkább az utolsó szükség megmutatására, hogysem mint tanácsadásra jöttem elõtökben. Mert nem az az szándékom, hogy elveszettül lévén az mi állapatunk, itt maradván vakmerõképpen az megharagudt szerencsével, tûzzel perzseltetvén tusakodjunk, de sem hogy nagy szûbeli lágysággal, mely az keresztyén vitéz férfiakhoz nem illik, hirtelen megrémülvén az magunk megadásának gyalázatos állapatát hozzánk kapcsoljuk, s arról végezzünk vagy tanácskozzunk. Hanem amiképpen én minap tinéktek, s osztán ti is énnékem megesküdtetek, hogy egy szívvel, szándékkal, vitéz módra erõsen együtt éljünk s együtt haljunk, azt végezzük, úgy most is kérlek, és amennyire tõlem lehet, felette igen azt adom tanácsul, hogy az rút értelmet megvetvén, eddig való vitézségünknek s dicséretünknek életünknek állhatatos elfogyatásával is eleget tegyünk. Mivel az szerencse az mi vitézségünket annyira irégyli, hogy immár semmit nékünk fegyveren és fegyvert emlékeztetõ elméken kivõl, nem hagyott egyebet, és holtig való gyalázatos rabságra kell mennünk, ha többet félünk, hogysem férfiakhoz illenék, az fegyvertõl. Tisztességes és illendõ tanácsokat azért inkább kövessünk, minden elfajult életnek kévánságát megutálvan: és az fegyver közepire rohanjunk: úgy, hogy megbizonyítsuk azt, hogy mi mind tisztességesen is éltünk, s az tisztességet s igaz dicséretet s állhatatosságot megtartván múltunk ki ez világból, s úgyannyira az mi maradékinknak is s mind az egész föld kerekségében kedves örök emlekezetünköt hagyjuk. Nosza vitézek, hozzá, csak engem kövessetek, úgy az mint ekkedig követtetek, s mint egy kútfõtõl, éntõlem idvességes példákat merítsetek, melyekkel sem felfuvalkodott csalárd ellenség azzal nem dicsekedhetik, hogy minket elfogdosott, tömlöcözött, s az mi mindennél nyomorultabb volna, láncra vetett volna, s az mi cselekedetünköt, s vitézségünköt soha semmi örök idõk igaz dicséretekkel magasztalni el nem hallgatják."

[43.] Mingyárást az vitézeknek agyarkodása következék, kik azt kiáltják vala, hogy nékiek is azon szándékok s azon értelmek volna, s egyszersmind az kapu szegletiben lehányván paizsokat, fegyverderekokat, sisakokat, páncélokat, s még hogy annál könnyebbek, s az sebek felvételére alkolmatosbak (: mivel azt, hogy szép halállal meghaljanak inkább, hogysem mint gyalázatosan éljenek, elvégezték vala) szablyájok hüvelyit is, csak dolmányokkal s mezítelen kardjokkal mindenik megelégedvén, munkájoknak legutolsó végéhez magokat készítik.

[44.] Akkoron osztán Zrínyi Istennek nevét, segítségét híván, az kaput felnyittatná, és Szerecsen Márk pattantyús mesterrel, ki csak egyedül maradt vala a sok közül, az kapu közé helyheztetett öregbik álgyút, mely sok vas s láncdarabokkal, és óngolyóbisokkal megtöltetett vala, az ellenségre, kik az hídra nagy sûrõséggel állottanak vala, kilövetni hagya. De az, minek elõtte kilõne, homlokban lõttetik s elesik. Osztán az ott mellette álló Horvát Györgynek parancsolja, hogy az égõ kanótot kezébe vegye, s azzal az álgyút kilõje, melynek csak az egy találásával mondják, hogy az ellenségben hatszáznál többen voltak, kik elvesztenek rész szerént, vagy meg sebesültenek. Egyszersmind harcoltanak, az mint az utolsó viadalnak rendelt célján lehetett, mennél vitézebben s állhatatosabban, mind Zrínyi, ki kerek pajzzsal és karddal oltalmazván magát, elsõben is harcolni kezdett, s mind penig az vitézek, elõttök vivén az császár zászlóját Juranics Lõrinc serény ifjú legény, de az mieinknek gonoszabb állapatja következvén, kik midõn csak hatszázra jutottanak vala, az számtalan barbarus pogányságtól, kik nyilakat, puskagolyóbisokat és mindenféle lövöldözõ szerszámokat kõesõ módjára rájok szórának, könnyen meggyõzetnek vala.

[45.] Õ maga Zrínyi jobb kéz felõl derékban általlõttetik, és sok vér folyván ki belõle, midõn mégis az övéit azon bíztatni, hogy hitekrõl, jószágos cselekedetekrõl s állhatatosságokról megemlékeznének, meg nem szûnnek, más puskalövéssel az jobb szeme és file között találtatván földre ejtetik, kinek elesése után az többi is keveseken kiválva, az jancsároktól mingyárt levágatának. Ugyanottan Papratovics Farkas, Kobak Miklós, Patacsics Péter lovashadnagyok megöletének. Nagy nemzetbõl való nemesifjak is: Bajony János, Istvánffy Pál és Csáky György, ugyanazon helyen sokakkal másokkal levágattatván elveszének. Kecskés György, ki nem oly igen régen Ali aga törökkel bajt víván gyõzedelmes lött vala, és Novák János, még jó erejében lévõ vénember, puskás lovasok hadnagya, midõn az kõbõl rakott toronyban harcolva szaladtanak s egynéhány óráig magokat ott oltalmazták volna, végtére az sûrõ golyóbisok szélvészétõl, az jancsároktól elburíttatván s megölettetvén, láboknál fogva onnét kivonattanak vala.

46. Végezetre, megszállván az jancsárok dühössége s kegyetlensége, Alapian Gáspár az mely rejtekhelybe Zrínyi elesése után vonta vala meg magát, kivonattatván onnét, s mivel mód nélkül fekete színû ábrázatú s kisded termetû lévén, hitvány szablyahordozó szolgának itéltetnék, megtartaték, kire szinte akkor találának, mikor az jancsárok az prédának esvén, az megölettetett Zrínyinek holttestét fosztanák, és az drága két kezén ékességért való két aranypereceket felnyitni nem tudnák, s arra képest megcsonkítani akarnák, kést dugván az lyukaiban, felnyitá. Azonképpen Cserenkó komornyik, az konyhán elrejtezvén, kit, hogy az aranyakat és az vár kulcsait Zrínyinek elõvitte s megmondotta légyen, mondottunk, és Gerecs Bartolus rabbá esvén, mivel szép ifjú legények volnának, az haláltól megmenekedének. Orsits Istvánt egy siklósi Hasszán nevû török, ki nála annak elõtte engedelmes és tûrhetõ rabságban volt, hogy meg ne ölettetnék, maga testével oltalmazta s tarta meg: és azok hárman avagy négyen annyi ezer emberek közül megmaradván, azután a gróf Zrínyi fiától, Györgytõl kiváltatván hazamenének. Az többi mindegyik az gyermekeken s asszonyállatokon kívõl, az megharagudt ellenségtõl megölettetvén.

[47.] Zrínyinek az fejét az harc után egy kevéssel Ali fõ jancsár aga el vágata, (: akinek az róla lefosztatott marhái is jutának együtt egy Perván nevû igen fõ lovával) s az táborban Mehemethez küldetvén, s ott karóban tétetvén az törököknek s egyebeknek csudájára lõn. Az derekát penig banjalukai Vilics Musztafa lovashadnagy, ki annakelõtte rabja vala, hamarjában eltemetteté.

[48.] Immár az törökök mind az két várat megvötték, és az nyereséget s minden prédát s az hosszú kötelekre s láncokra fûzött rabokat az táborban vitték, és még az meg nem aludt tüzek az palánkot és bástyákat keserületes égéssel pusztítják vala, midõn az kõtoronyhoz, melyben az lövõszerszámhoz való pornak bõsége tartatik vala, szörnyülködvén jutának. S késedelem nélkül az por hirtelen felgyullad, s nem csak az allobátokat, melyekben el tétetett vala, hanem még mind az egész épület alkotmányát, és az régi házakat is, mellyek az belsõ várban valának, egy szempillantásban felveté s elhánya. Melynek rettenetes dörgésével és romlásával számtalan törökök, s kiváltképpen jancsároknak sokasága, kik minden házakat s rejtekhelyeket felette nagy szorgalmatosan vizsgálják s egyebeket az prédának társaságára nem könnyen bocsátnak vala, rész szerént nagy öreg kövek töredéki miatt, s mind az pornak nagy erejétõl magossan felvettetvén diribról-diribra szakadozván elveszének, úgy, hogy csak azzal az esettel is három vagy több ezer mindenféle vitéznek az ellenségben híja esék, még magoknak az ellenségnek megvallásával is, megtudatott légyen. Mivel azért az veszedelemért az egész táborban nagy bánat, siralom és jajgatás széjjel szereztetik vala, holott ki atyjafiát s rokonát, s ki megholt atyját vagy fiát, és sokan vér szerént való öccsökön, báttyokon vagy társokon keseregvén siralmas panaszolkodásokkal és fohászkodásokkal siratják vala.

[49.] Mind abban penig az megszállás-tartás idejében és külömbféle ostromokban mondják, hogy az ellenségben XX. ezren vesztenek légyen, s kiváltképpen azokban, kik vagy jancsárok és spahoglánok, az portai udvari lovasok közé számítatának, vagy az magyarországi végekben és beglerbégek alatt bizonyos fizetésen szolgáltanak légyen.

[50.] Megvetetvén ilyenmódon az alája vettetett tüzek miatt Sziget, Mehemet az jancsárok fõ agájának megparancsolá, hogy az lángokat megoltatná, s az várat és az utakat az holttestektõl megtisztíttatná, mivelhogy Szulimán hetedik napján az megvételnek, úgymint pénteken, melyet az pogányok innepnek tartanak, az várat meglátni, s ott az felséges nagy jó Istennek szokás szerént imádkozni végezte volna. Az talizmánoknak s hodzsáknak is, kik az õ babonás tiszteleteknek papjai, hogy azon az napon jelen lennének, megparancsolá. De mikoron az vár megtisztíttatván az az nap s más is, Mehemettõl amely rendeltetett, elõjött, s mindazonáltal Szulimán közönséges szemek elében elõ nem ment volna, nem kicsiny gyanakodás támada halála felõl az táborban, s alattomban beszélgetni kezdték, hogy az õ fejedelmek megholt volna.

Vissza a tartalomjegyzékhez