SUTTOGÓ (1. rész) (Írta: dBLOOD)

Hétvége

Félhomály borította a tájat. A nap nyugodni készült, csupán narancsvörös felső harmada látszott a sivatag
semmibe vesző horizontján.
A kis lakókocsi, vakító fehérségével furcsán elütött a szürkésbarna környezettől, a végtelen homokdűnéktől,
melyek úgy emelkedtek, mint a megfagyott tenger pillanatba dermedt hullámai.
Furcsa helynek tűnhetett a kempingezésre.
Mégis, talán a csend miatt, talán mert senki nem zavarta ostoba kimutatásokkal, mindenféle grafikonokkal,
melyek elárasztották képernyőjét, családja képére nehezedve, melyet oly ritkán látott, Apu úgy
érezte ez áll legközelebb a tökéletes helyhez, ahol családjával töltheti a hétvégét.
A kislány nyári ruhácskájában a homokban játszott. A kezében tartott apró rongybabának magyarázott
éppen valamit.
Anyu és Apu a közelben, egy pokrócon ülve beszélgettek. Anyu mosolyogva nézte a kislányt.
Terhes lett, ezért hagyta ott az egyetemet. Akkor bánta, sőt, később is, a kis jövevény születése után.
De ma már nem. Összeházasodtak Apuval, kiköltöztek a kertvárosba, és bár karrierje már a múlté, kislánya
minden idejét kitölti. Örült neki, önkéntelenül elmosolyodott, ahányszor ránézett.
Apu mellette ült, épp munkájáról mesélt, nemrég érkeztek ad hoc kijelölt kempinghelyükre. Még élénken
élt benne Jim hirtelenjében összefércelt jövő heti előrejelzése a kereskedelmi mutatókról, amelyet az
asztalára kellett volna csapnia, ez nyilvánvaló volt. De már nem volt kedve ezzel bíbelődni délután háromnegyed
négykor. Meg kellett volna tennie. Hétfőn már alig fog emlékezni rá, lenyugszik, és nem lesz
meg a kellő lendület. Sem a düh, amiért ezzel a fércmunkával szúrta ki a szemét...
Aztán megtorpant előadásában. Miket beszél. Itt van a hétvégéje, amit a családjával tölthet, és a munkájáról
tart előadást, ahelyett, hogy a családjával, gyönyörű feleségével, és szerelmük gyümölcsével foglalkozna.
Halkan korholni kezdte magát, de Anyu félbeszakította. Megfogta Apu kezét, lágy csók következett,
majd egymást átölelve nézték kislányuk játékát.
Messze voltak a várostól, kinn, valahol a sivatagban. Apu csak véletlenszerűen bökött karjával, majd
elindultak. És most itt vannak. Végre, vége ennek a hétnek is. Hétfőig nincs több kimutatás, meg grafikon,
csak a családja. Még megjegyezte magának, hogy hétfőn mindenképpen új kimutatást kell készíttetni
Jimmel, ehelyett a nevetséges fércmunka helyett.
Mögöttük a távolban, a város felett fehér csík jelent meg. Az égből közeledett, mintha csak a szivárvány
nyújtaná karját a város felé. Csigalassúsággal hullott a város felé, majd eltűnt a felhőkarcolók között.
Egy pillanattal később vakító villanás rázta meg a helyet. A kislány azonnal felpattant ijedtében. Az
egész nem tartott csak a másodperc töredékéig. Szeme kikerekedett, hang nem hagyta el ajkait. Hirtelen
forró szélvihar döntötte le mindannyiukat, szinte beletaposva testüket a homokba. Anyu és Apu mozdulni
sem tudott, a kislány nagy puffanással előre esett. Fülsüketítő robaj kíséretében rohant rájuk a lángoló
atomhalál.
Azt mondják a gondolat az ember számára elképzelhetetlen sebességgel száguld az idegsejtek között.
Anyu, mielőtt tudatosult volna benne saját halála, visszataszító kép kúszott agyába, felirat egy gyermekkönyvről,
melyet az iskola könyvtárában látott egyszer fogadóórán.
"Barátunk az Atom"
Aztán a csend szörnyű tömegként telepedett a tájra. Az élet nem mozdult többé, megállt, elgondolkodni
látszott. Ismét csend honolt a pusztán. Halotti csend. Távolról szürke hamut, a néma halál szagát hozta
a szél. Virág nem lebbent, állat nem mozdult. Eljött az éjszaka. A város fényei nem lobbantak fel, a házak
üresen és némán üvöltöttek a fagyos szélben, amely vadul rohant a város romjai között, üvöltve tépve
az üresen kormos, groteszk formákba hajló felhőkarcolókat, a szétszóródott, kormos-koszos csontokat
az utcán. Senki nem volt, aki lámpát gyújthatott volna. Mégis, ha megteszi, furcsa foltokat talál a házak
oldalán. A város egykori lakóinak árnyéka üvöltötte a falakról: itt voltunk...

A Család

Mary elgondolkodva ült a tábortűznél. Egyre múltja jutott eszébe, ahogy lopva körbepillantott a kis
csapaton, mely a tábortűz körül, különböző azonosíthatatlanul koszos üvegekből nagyokat nevetve nyakalta
tartalmukat. Fekete szemeiben vörös tükörképet vetett a tűz lángja. Ismét otthon volt, vagy legalábbis
valami ahhoz leginkább hasonló helyen. Nem, nem is helyen, társaságban, javította ki magát gondolatban.
Egy kis faluban született, és nevelkedett, akkoriban fogalma sem volt a Bombák előtti időkről, a civilizációról,
mely végül túllépte saját korlátait, a kapzsiság oly fokát elérve, mely atomháborúba sodorta a
maroknyi patkány által félrevezetett tömegeket. Minden tudása kimerült a napi munkában, a csoportos
halálkarom-vadászatban a közeli barlangokban. Aztán egy nap, mikor fosztogatók ütöttek rajta faluján,
friss rabszolga-anyag után kutatva, megérintette a valóság perzselő szele. Falujának sikerült visszavernie
a támadást, sosem voltak védtelenek. A halálkarmok portyázása generációk alatt megerősítette a falut.
Mígnem megfordult a helyzet, s faluja harcosai hetente, kéthetente indultak vadászni a Halálkarmokra.
"Tiszteld a prédát" - mondta mindig a harcosok vezetője. Ennek volt köszönhető, és persze a közeli
erdőnek, hogy a Halálkarom-szaporulat - mely az erdei források nagy részének elapadása miatt idővel
egyetlen hús-forrásukká vált - nem pusztult ki, így tíz generáció óta biztosította számukra a túlélést, védelmet
a hideg és az eső ellen, és tetőt a fejük fölé.
A falu elűzte a fosztogatókat, őt és jó néhány társát mégis sikerült elhurcolniuk. Köztük Bill és Gollam,
két gyerekkori barátja. Ott ültek most több harcostársukkal a tábortűz körül. Ha végiggondolta, mennyi
mindenen ment keresztül velük, akaratlanul is mosolyra húzódtak vékony ajkai.
Sokat rohangált, nevetgélt velük gyermekkorában az erdőszéli kis patak környékén. Akkor kapta
gúnynevét is. Bár anyja fiúnak szülte, szürke bőre, vékony ajkai, csupasz, girhes teste mindig megbélyegezte
a többiek között. Bill és Gollam adta a Mary gúnynevet neki "Csak egy Halálkarom-sörény választ
el, hogy férjet fogjunk neked" mondta egyszer Bill.
Bár sosem mondták törzsbéli társai, folyton éreztették vele, hogy nem való harcostársai közé. Először,
mikor korba ért, anyja el sem akarta engedni Halálkaromra vadászni. Aztán kiszökött, felfegyverkezve,
ahogy a törzs idősebb harcosaitól látta, a többiek után. Nagy nap volt az, később mindenki büszkén emlékezett
vissza rá. A harcosok vezetője - Bölcs Szikla ahogy a törzsben nevezték - nem ellenkezett sokáig,
amikor meglátta a kis girhes alakot a domb szélén, ahol az erdő feküdt. Gyorsan eligazította, majd
útnak indultak. A barlangok sötétjéhez hamar hozzászokott szeme. Kénytelen volt, mivel néhány méter
után eloltották a fáklyákat. A meglepetés erejével könnyebb volt elejteni a prédát.
Aznap Mary - Szürke Kölyök, így nevezték társai - egy kölyök Halálkarmot ejtett. Szerencsétlen nekiment
egy kiálló sziklának, miután üldözőbe vette a szürke kis alakot. Olyan erővel, hogy koponyája megrepedt,
mint az érett dinnye. Egy másodperc alatt döglötten zuhant a barlang kőpadlójára. Ezt persze
Mary nem sietett elmesélni senkinek, gyorsan összedöfködte lándzsájával, majd a mellébe állította, és
büszkén rohant Bölcs Sziklához a hírrel. Szikla persze azonnal meglátta a turpisságot, de nem akarta a
fiatal harcos kedvét szegni, így átölelte a feleakkora kölyköt, mosolyogva gratulált neki, majd utasította,
vigye ki a többi tetemhez, a barlang elé.
Persze később Mary megtanult vadászni. Önszántából ment ki a barlangokhoz, évekkel később, majd
több órai kúszás, szaglászás, és hallgatózás után sikerült elejtenie egy életerősebb állatot is.
Oh... - sóhajtott fel csendesen - boldog idők voltak...
Aztán elhurcolták őket a fosztogatók. Billt és Gollamot - nevüket mindketten később szerezték, a
kényszerűség és a túlélés aggatta rájuk - befogták a malomkövek mellé, de a szürke kis korccsal nemigen
tudtak mit kezdeni. Kizavarták a Brahminokhoz, ő takarított az állatok után. Úgy döntöttek eladják
- hallotta egy nap. Aznap éjjel megszöktek.
Bill feladata volt az őr. Először Gollam akarta elintézni, de végül Bill - Zöld Óriás, ahogy törzsében hívta
mindenki nagy teste, és zöld bőre miatt - kapta el. Olyan szerencsétlenül fogta meg koponyáját, hogy
az ijedtében nagyot harapott az ujjaiba, hogy kicsordult belőle a vér. Erre Bill vinnyogva térdei közé szorította
ujjait, miközben jajveszékelve körbe-körbe ugrált, ezzel kis híján lebuktatva őket. Ha Gollam nem
intézi el egy jól irányzott ütéssel a hátulról a koponyájára, még talán ma is ott csücsülnek, Mary pedig
nagy lendülettel takarítja a Brahmin-almot.
Miután megszöktek, lévén azt sem tudták merre vannak, Mary - aki közben akarva-akaratlanul a kis
csapat vezetőjévé avanzsált - rábökött egy irányra, majd elindultak.
Néhány órányi gyaloglás után egy kis városka fényeit pillantották meg a hajnali nap bátortalan sugaraiban.
A város kapui előtt őrök strázsáltak, akik meglátva őket maguk elé emelték fegyvereiket - furcsa
matt szerkezeteket, melyeken mindenféle bizgentyű állt, némelyik girbegurba, ferde, vagy apró, egyenes.
Mary és két társa még sosem látott AK-47-est, bár később elég közeli barátságba kerültek vele. Rövid
alkudozás, heves mutogatás, majd további őrök megjelenése után bekísérték őket egy nagy díszes kalyibához.
Valami "pógármester"-t emlegettek. A vége az lett a dolognak, hogy a nyílt ég alatt kellett aludniuk.
Másnap munkába álltak, szállásért, kosztért cserébe. A furcsa nyelvet hamar megtanulták, egy hét
sem telt bele, és berendezkedtek a kis városkában. Aztán megjelentek a fegyveresek.
Fém páncélok voltak rajtuk, ahhoz hasonló, mint amit a város bölcse - valamiért mindenki csak Könyvtárosként
emlegette - mutatott egy régi könyvben. "A középkor fegyverzete" volt a címe, mindenféle furcsa
fém eszköz képe volt benne, hasonló azokhoz, amiket ők faragtak Halálkarom-csontból.
A fegyveresek vezetője - furcsa jel volt a mellkasán, fogazott kerekek, rajta valami nevetségesen
hosszú kés, kardnak hívják, mint azt később megtudták - a pógármestert kereste. Bevonultak a pógármester
házába, majd néhány óra múlva kijöttek, és elmentek. Valami nagy zajos állattal jöttek, ami büdös
füstöt eregetett magából. Embereket kerestek, hogy maguk közé vegyék őket, valami Acél Testvériséghez.
Furcsa egy törzs lehet, gondolta Mary akkor.
A pógármester - azaz polgármester, javította ki egyszer a Könyvtáros - gyűlést tartott a háza előtti
téren. Azt mondta, aki akar közéjük állhat, cserébe élelmet és védelmet kaphat a város a fosztogatóktól.
Maryt azonnal megragadta a furcsa szerkezetek, fényes páncélok, és füstöt köpködő állatok látványa,
így úgy döntött, beáll közéjük. Bill és Gollam - akkor még Erős Törpe, gúnynevét később kapta, BOS küldetések
hosszú sorozata után - nem gondolkodott sokat. Nem akarták, hogy elváljanak útjaik. Nem tudták
merre lehet falujuk, nem volt senkijük egymáson kívül.
A fegyveresek a hét végén visszatértek. Csupán hármójukat szedték össze. Beszállították őket a rusnya
és büdös állat belsejébe. Hosszú zötyögés után - talán órák is lehettek, amennyire Mary visszaemlékezett
- kis táborhoz érkeztek. Kiterelték őket, egy fémes sötétszürke, furcsán szögletes házban állt az
állat. Fehér köpenyes emberek vizsgálták meg őket. Az egyik majdnem bele is halt. Amikor Billt megszúrta,
az elrántotta a karját, másik keze villámsebességgel a kis fehér ruhás nyakára szorult. Mary unszolására,
és három idegen feszegetése után végül elengedte a kis embert.
Aztán nehéz hónapok, hosszú kiképzés következett, majd jött az első küldetés.
A kis falu, ahol kitették őket, tele volt fosztogatókkal. Egyszerű volt a dolguk: megszabadítani tőlük a
falut. "A kudarc és civil áldozatok nem választható lehetőség" adta ki a parancsot Barnaky Tábornok.
Lopakodva nyomultak a falu felé, ez Gollam szakterülete, és kedvenc hobbija volt. Alacsony testalkatú
fickó volt, sötétszürke bőrrel, erős csuklyás izmokkal. Imádott lopózni, gyakran heccelte ezzel társait a
bázison, vagy a táborozások során egy bázis és az akcióterület között. Félelmetes gyilkos volt, csendes,
szűkszavú ha kell, de egyénisége - akárcsak két társáé - nem nélkülözte a vaskos tréfákat. Hibátlan látása,
és mesterlövészpuskája segítségével a sötétség dacára is könnyedén leszedte az őrszemeket. Bill a
fegyvertárból AK-47-est választott, úgy bánt vele, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, bár jobban
szerette hátulról eltörni ellenfelei nyakát, vagy egy ütéssel összetörni koponyájukat. Mary .44-es magnumját
és az AK-47-est egyaránt jól forgatta.
Hamar végeztek a feladattal, civil áldozatok nélkül. A banditák vezetőjével - miután Mary szétlőtte a
térdét - Gollam végzett késével. Barnaky meghagyta nekik, hogy hagyják ott a hullákat, hadd tanuljanak
az ilyenekhez hasonlóak, hogy járhatnak, ha a BOS védelme alá tartozó területeken fosztogatnak.

Táborozás

Itt ültek a tábortűznél, nevetgéltek, innen-onnan összeszedett szeszektől félig részegen dalolgattak,
küldetéseikről meséltek egymásnak. A tábort időnként harsány nevetés rázta meg, épp Gollam volt soron
a történetmesélésben.
- És te, honnan kaptad a neved? - kérdezte egy fiatal harcos. Rövidre vágott szőke tincsei időről időre
homlokába hulltak, hogy vékony ujjaival félreseperhesse azokat.
- Bill, meséld el te... - mondta Gollam hamiskás mosollyal.
Bill kapta fel a hirtelen támadt csend fonalát, megvárta, míg elül a halk susmogás, majd halkan belekezdett.
- Szürke hajnal volt, épp' mentünk valahova, Mary, Bill, meg én... Talán épp' valamelyik küldetésből,
mittomén... A lényeg, hogy a távolban kis falu fényeit pillantottuk meg... Lelassítottunk, mindegyikőnk
fegyvert fogott, úgy léptünk ki a kocsiból. Nem falu volt, csak üszkös romok. Nemrég füstölhették ki, még
égtek a tüzek, némelyik alacsony épület még lángokban állt. Komoly harc lehetett, mindenütt robotok és
fegyveresek hullái hevertek. Körbeszaglásztunk, túlélőket kerestünk. Egyszer csak egy haldokló, lassan
kivérző öregember mászik elő valahonnan a romok közül. Valamit makog, felét se értjük, aztán csendben
marad. Gyorsan körbejártuk a területet, senki más nem maradt életbe, az öreg is ottmaradt, mire megértettük,
mit akar. A robotokról beszélt, meg hogy rajtuk ütöttek, meg ilyesmi... Mindenesetre összeszedtük,
amit tudtunk, lőszert, fegyvereket, energiacellákat. Néhány robotot megnéztünk, aminek megmaradt
az irányítóegysége, azt is berakodtuk hátra, az Infósoknak. Egyszer csak nagy csattanás, az egyik épület
összedől, mint a kártyavár. Nem telik bele egy perc, Gollam mászik ki a romok alól, tökig kormosan, valami
félig elégett könyvet szorongatva. Felállítjuk, megkérdezzük mit talált. Aszongya valami könyvtárat.
Erre nézem, másik kezébe meg egy szemüveget szorongat. Mondom neki hé, te törpe, legközelebb konzervdobozokért
mászol be, hogy legyen min gyakorolnunk?
Csendes nevetés támadt. Bil ismét várt, míg elenyészik, majd folytatta.
- A könyv egyébként sokat nem ért, az olvashatatlanságig összeégett. Viszont egyik lapján, ami még
épen maradt, egy képet láttam. Kis szürke gnóm mászik valami büdös barlangban, szájában egy hal.
Mondom törpe, nem is tudtam, hogy örökbe fogadtak... Aszongya hogyhogy. Mondom há nézd má meg, itt
van a nagyfaterod a képen, épp vadászik a családnak.
Harsány röhögés támadt a tábor körül.
- Persze néhány balegyenest el kellett szenvednem, mire Gollam hallgatni kezdett a nevére. De végül is
megérte... - tette még hozzá Bil, mondandója lezárásaként.
- És mi történt a könyvvel? - kérdezte most a szőke kölyök.
Ekkor egy őr jelent meg a tábortűz mellett. Ránézett Billre. Az viszonozta tekintetét, bólintott, majd
felállt. Látta, hogy mindenki végszavára vár. "Nem haltok meg enélkül" gondolta magában, majd így
szólt.
- Bocs srácok, majd legközelebb... Megyek leváltok, hadd melegedjen meg a fickó a tűznél.
Azzal megindult az őrhely felé, a tábor északnyugati részébe.
A szőke rövid hajú fiatal harcos leguggolt Gollam elé. Rakoncátlan tincsei ismét homlokába hulltak. Ujjaival
félresöpörte haját, megnyalta ajkait, majd játékos félmosollyal arcán, csillogó szemmel kérdezte:
- Mi lett a könyvvel?
Gollam ránézett, elmosolyodott, majd így válaszolt:
- Eldobtam,de Bill felvette, és elrakta. Aztán egyik reggel a szekrényemen kinn a kép, alatta rúzzsal a
felirat: NAGYFATER
A következő pillanatban Bill arcára a szőke meleg agyveleje fröccsent. Az immáron fej nélküli test holtan
dőlt oldalra.
Bill azonnal hasra vágódott. Nem várta meg, míg a vörös pont megjelenik az ő fején, oldalra gurult,
fegyverét kibiztosította. A következő plazmalövedékek a szőke testébe csapódtak. Bill célpontot keresett,
miközben szomorúan konstatálta, hogy a táborban eluralkodott a káosz.
Mindenki hasra vágódott, aki nem tudott azt plazmalövedékek szakították apró véres cafatokra. A tábort
többtucatnyi pontról vették tűz alá. Bill bekúszott valami üszkös rom mögé. A hirtelen rögtönzött tábor
egy völgyben feküdt, egy kisváros romjainál. Bill bekapcsolta rádióját. Először csak halálhörgéseket,
plazmafegyverek tüzét, és a testekbe csapódó lövedékek förtelmes hangját hallotta. Aztán felfedezte a
szörnyű hangorkánban Mary és Gollam hangját. Gyors utasításváltás következett, eligazították a még
életben maradt társakat. Aztán megindult a tábor nyugati része felé. Lassan kúszott, miközben hátrapillantva
látta, ahogy rendeződnek a sorok a táborban. Hamarosan viszonozni kezdték a tüzet, megindult
egy-két gránátvető-lövedék és rakéta is halált osztó útjára. Megegyeztek, hogy Gollam marad a helyén,
szemből próbálja leszedni a mesterlövészeket, Mary keletről kerüli meg a tábort. Mindhárman tudták,
hogy valakinek fel kell kúsznia a tábort körülölelő dombra, hogy oldalba kaphassák a támadókat, máskülönben
a biztos halál vár rájuk.
Aztán felért a dombra. Kikémlelt, várt a tüzeléssel. Tudta, hogy ha idő előtt megszólal fegyvere, azzal
csak a csapat esélyeit rontja. Azonkívül a mártírokat hamar betemeti a sivatag homokja. Körülbelül kéttucatnyi
robot feküdt a domb tetején, egymástól négy öt méteres távolságban. Némelyik már szétlőve,
felrobbanva, a nagytöbbség szakadatlanul tüzelt a táborban maradtakra. Mindegyiknél hosszú plazmafegyverek
voltak, fejenként kettő. Volt ugyan rajtuk távcső, de ilyesmire a gépeknek nem volt szüksége.
Célzórendszerük és infraérzékelésük segítségével halálos pontossággal tudták kiszűrni a romok között
mozgó alakokat. Ekkor megkapta Mary rádiójelét. Egy gránáttal indított, Maryvel egyszerre, aki a domb
keleti részén feküdt. A robotok érzékelték a gránátokat, de későn. Mielőtt a gránátok célba értek volna,
két robot robbant fel szikrázva. Gollam is végezte a dolgát.
A gránátok robbantak, majd tüzelni kezdtek a plazmafegyverek. A robotok egymás után robbantak fel,
sikerült megfékezniük a tomboló gépi halált. Az utolsó robot fekete doboza a tizenegyedik percben regisztrálta
a működés megszűnését a támadás megkezdése után.
Mary és Bill felálltak, lenéztek a völgybe. Mindenütt elszenesedett, szétfröccsent emberi testek. Némelyik
fej nélkül, mások mellkasa vagy hasa szétrobbanva. Gőzölgő hullák és belsőségek szaga töltötte
meg a völgyet, elnyomva az imént még tomboló plazmafegyverek okozta fanyar ózon szagát.
Mary és Bill egymáshoz léptek a dombtetőn. Rövid parancsok Marytől a rádióba - emberek integettek
gyenge lelkesedéssel a romok közül. Egyikük egyezményes jelet mutatott Marynek, válaszul rádiójában
elhangzott mondatra: "Gollam bazmeg megin' elaludtál?"

Delta Bunker

Az Infósok - ahogy mindenki nevezte őket - vért izzadva dolgoztak a frissen érkezett robotok kiértékelésén.
A géptetemek asztalokon feküdtek, vastag kábelkötegek csatlakoztak százlábú szerű végükkel
a roncsok különböző részeihez. Órák óta folyt a munka. Az első lépés az áldozatok számbavétele volt.
Minden robot központi egysége regisztrálta, és mentette a sikeres, illetve halálos találatokat. Így a
megölt harcosok számát is, egy részüket név szerint. Ez amolyan legenda volt az Infósok között, mely
sosem hagyta, hisz' sosem hagyhatta el a laborokat. "Egy Infos mindig Infos marad" mondták mindig a
Tábornokok. Persze nem mintha ezek a többnyire szemüveges, összeaszott testű emberek bármikor is
hajlandóak lettek volna otthagyni termináljaikat. De senki nem volt, aki próbára tegye ezt a kijelentést. A
legenda amely az Infó részlegben keringett, régen elfelejtett, a Kalkulátor által újraaktivált adatbázisokról
szólt, benne a Bombák előtti idők megannyi adatával, frissítve a közelmúlt robotháborújának adataival.
Amennyiben ilyen adatbázis létezik, az fizikailag független volt a Kalkulátortól. Ez egyértelműen kiderült
a Kalkulátor központjába, a Vault 0-ba való behatolás után. A Kalkulátor megsemmisítése után a
Vault 0 rendszereinek elemzéséhez bázist állítottak fel, az Omega Bunkert. Gyakorlatilag ez volt az Info
részleg logisztikai központja, innen a Bombák előtt lefektetett kábeleken keresztül kommunikáltak az
egyes bázisok részlegei.
Az eddigi ismeretek szerint a robotok erős jeladókkal kommunikáltak egymással, egymástól a távolsági
kommunikáció hiánya miatt függetlenített csoportokban járták a pusztákat. A rádiók, melyet a Kalkulátor
elleni háború után vezettek be, segítségül a független robotkommandók levadászására, szintén csupán
néhány mérföld távolságig működtek.
- Jelentést!
A parancsot Dekker Tábornok adta ki, miután az Infósok vezetőjének széke mögé állt. A vékony férfi
csillogó szemmel nézte a fekete monitoron végigfutó világoszöld adatsorokat.
- Eddig nem sok mindenünk van... - kezdte az - a robotok független kommandót képeztek, embervadászatra
programozva. Fegyverzetük plazmafegyverek, tulajdonképpen mesterlövészpuskák. Csökkentett
tűzerő, megnövelt pontosság és hatótáv. A prgramozás helye a Vault 0, körülbelül három hónappal ezelőtt...
- a férfi mintha csak magának motyogott volna halkan, miközben ujjai gyorsan zongoráztak a billentyűzeten.
A monitoron az adatsokrok néha megálltak, a férfi paracsokat gépelt be, adatok mentődtek,
majd folytatódott az adatok áramlása.
Dekker elkapta a férfi köpenyének gallérját, felrántotta a székről. Az érezte, jobb ha a Tábornok felé
fordul, így megemelkedett, lábával székét félretolva nézett szembe parancsnokával.
- Három hónappal ezelőtt a 0 már a miénk volt! Hacsak nem akarja azt mondani, hogy maga és a társai
programozták ezeket az embereink ellen, azt ajánlom mihamarabb álljon elő VALAMI ÉRTELMES MAGYARÁZATTAL!
- a mondat végén Dekker már üvöltött. A többi infós jobbnak látta, ha nem hagyja abba
munkáját, és néz fel terminálja elöl. Így a hangos közjáték senkinek nem tűnt fel.
A férfi nyugalmat erőltetett magára, majd szemét lesütve folytatta. Nem akart Dekker szemébe nézni,
elvett néhány kinyomtatott papírt billentyűzete mellől, majd átnyújtotta Dekkernek.
- Uram az előzetes jelentésem már elkészült.
- Halljam a rövid verziót - mondta Dekker ellenkezést nem tűrő hangon.
- Uram - mondta az Dekkernek, majd közelebb hajolt hozzá, és suttogva folytatta - a dátumok úgy tűnik
módosítatlanok. A programozás helye az, ami aggaszt...
Dekker beleolvasott az összekapcsozott jelentésbe. Tekintete elkomorodott. A férfira emelte tekintetét,
majd annyit mondott.
- erre eddig miért nem gondolt senki?

dBLOOD (A vágatlan verzióért keress meg itt: scumjunkholder (kukac) freemail.hu)

A következő rész:
Suttogó - 2.