Tiltott határátlépés

Bevezetõ

Melegh Attila

Kelet- és Közép-Európa furcsa, ambivalens helyet foglal el a Nyugat mentális térképén: szürke vagy árnyékzóna. Átmenet élet és halál, Nyugat és Kelet között, ahol furcsa szörnyek, zombik, vérszívó vámpírok, Drakulák és más, félig „emberi” alakok garázdálkodnak, akik a Nyugattal kapcsolatba kerülve veszélyeztetik annak békés lakóit és befektetõit. Az alábbi válogatás fényében, úgy tûnik, ez a kép a nyugati Kelet- és Közép-Európa-megjelenítés egyik, ha talán nem a legfontosabb eleme.1 A temérdek, élet és halál közötti határvonalra utaló cikken és könyvcímen, idézeten, mottón túlmenõen e kép erejét és önmegvalósítási képességét jól mutatja az az eset, melyet e sorok írója személyesen tapasztalt meg, amikor egy kulturális turistaprogramon részt vevõ férfi (a foglalkozása kórboncnok) a Balkáni szellemek címû, nagy hatású Kaplan-könyv olvasása közben kezébe veszi az erdélyi körutazást hirdetõ brosúrát és úgy dönt, hogy a felkínált programot használja fel egy „szokatlan születésnap” megünneplésére ebben az „egyedi” térségben (Kaplan 1993; Melegh 1999). Megjegyzendõ, hogy ez a kapcsolás nemcsak az elemzõ konstrukciója, hiszen a programon részt vevõ, és a halottak vizsgálatát praktikus kérdésként kezelõ férfi nyíltan bevallja: Drakula nélkül õ bizony be nem tette volna a lábát Kelet- és Közép-Európába.

A létezésbeli bizonytalanság, a kategóriákba való besorolhatatlanság, azaz: Kelet-Európa illetve Közép-Európa létének a lebegtetése jól illeszkedik egy, a diskurzív ellenõrzést szolgáló kognitív stratégiába.2 Hiszen a „valós létezéssel” nem bíró térség lakóinak minduntalan erõfeszítéseket kell tenniük azért, hogy megjelenjenek. Képletesen szólva: elõ kell bújniuk a sötét pincékbõl, sírkamrákból, erdõkbõl, és nappali fényben is meg kell mutatkozniuk, amennyiben persze ez nem jelenti teljes megsemmisülésüket. Ezen szörnykép azért is jól jön e térség „kontrollja” szempontjából, mivel morális bûneik, megoldatlan származási problémáik miatt bûnhõdhetnek „halott-sápadt” polgárai, akiknek ezáltal minduntalan a fejükre lehet olvasni a „temetetlen” múlt véres tetteit. A fenti horrorképet egészíti ki az a szintén „kontrollt” sejtetõ reprezentációs mód, amely szerint a térség teljes egészében oktatásra szorul, hiszen el kell sajátítania a terhes múltat elfedõ és a biztos jövõt jelentõ „civilizációs” formákat és technikákat.

E két kontrollelemet egyesítõ és a „Kelet–Nyugat” ellentétpárban „libikókázó” beszédmód – amelyet jól mutatnak Mester, Neumann és Dancsi alább közölt elemzései – nem értékelhetõ igazán anélkül, hogy ne helyeznénk el azt más térségekkel kapcsolatos attitûdök, reprezentációs módok között. Ezért nemcsak Oroszországról, hanem Brazíliáról szóló elemzések is az alábbi válogatásba kerültek. Sõt Várhegyi elemzése egy másik nagyobb kategória, Latin-Amerika képzetét is boncolgatja az angol–francia, illetve a spanyol és portugál enciklopédiák alapján.

E komparatív gyakorlat azzal a meglepõ eredménnyel jár, hogy például az 1998-as „globális” tõzsdeválság kapcsán Oroszország „civilizációs” jellegû távolítása jóval erõsebb, mint Brazíliáé, sõt felmerül a térség egyértelmû „kolonizációs” reprezentációja, amennyiben az Oroszországnak nyújtott segítség a „nyugati” ember terheként kerül említésre (Mester). E különbség a „feltörekvõ” piacokkal kapcsolatos eltérõ érdekkonstellációkat tükrözheti, a nyugati befektetõk rövid távú frusztrációit amellett, hogy valószínûleg megjelenítik azokat a térségen belüli törekvéseket, amelyek a „keletibb” szomszédok kárára próbálják „nyugatosítani” saját országukat vagy kisebb régióikat. E „periferiális” technika egyértelmûen megjelenik Dancsi fogalomháló-térképein, ahol Oroszország a „közép-európaizálás” érdekében marginális szerepbe szorul a szövegekben, illetve már az elemzett nyolcvanas évekbeli „klasszikus” Közép-Európa-tanulmányok egy részében „keleti” „konstitutív” másságot képez.3

A spanyol és portugál enciklopédiák Latin-Amerika-reprezentációja esetében érdekes megfigyelni a sok tekintetben hasonló kétfrontos harcot. Egyrészt, akárcsak a Közép-Európa gondolat esetében, egyértelmûen megjelenik a domináns angolszász reprezentációnak való alárendelõdés. Másrészt az angolszász bemutatás kettõs elutasítására (elutasítják egyrészt a spanyol és portugál gyarmatosítókat, illetve a kevert bennszülötteket is), a spanyol és portugál enciklopédiák védekezõ módon idealizálják a gyarmatosítókat, miközben nagyon élesen eltolják maguktól a korábban uralt és a spanyolok és portugálok által vérükben és kultúrájukban „nemesített” indiánokat (Várhegyi). E dél-európai „nemzetközpontú” stratégiát (a „közép-európai”, önmegsemmisítõ elemeket is magában foglaló ön- és másságmegjelenítés mellett) a Nyugat-centrikus világképhez való periferiális alkalmazkodás egy másik alaptípusának tekinthetjük.

Az identitásbeli bizonytalansággal összefüggõ neurotikus periferiális stratégiák egyébként nemrégiben szinte „hibátlan” esetet produkáltak Magyarországon a zámolyi romák franciaországi kivándorlása kapcsán. A „nyugatosodás” társadalmi és regionális intoleranciáit felszínre hozó „zámolyi ügy” során a diszkrimináció és a kilátástalan jövõ elõl menekülõ romák éppen azokat a határokat lépték át, amelyeket a periferiális stratégia egyértelmûen tilt, és ezért kerestek az ügy politikai szereplõi mitikus magyarázatokat. E „polgárosodást” és az áhított térség szintjére való felemelkedést támogató kognitív stratégia egyik legfontosabb célja, hogy „megszabaduljon” az „elmaradott” „orientális” elemektõl, hiszen azok zavaros helyzete az egyik ok, ami miatt nem kerülhetünk be a vágyott klubba.4 Ezen – nyugatról különben megerõsített – vélekedés számára kezelhetetlen, hogy az elutasított rétegek éppen arra a területre mennek, ahova úgymond az egész ország vágyik, és amely lépés felszínre hozza a velük kapcsolatos összes társadalmi és rasszista elõítéletet. Emblematikusan példázza ezt az a kapcsolódó vicc, hogy a romák hazajöttek, mert megkapták a munkavállalási engedélyt (értsd: a romák egyrészt munkakerülõk, nem segítik az országot, másrészt a „normális” Nyugaton dolgozni kell, és ezért õk nem valók oda, szemben a nem roma magyarokkal).

A „tiltott” határátlépés komoly zûrzavart okozott a nyugatosodási stratégia mindegyik résztvevõje számára. „Nyugatos”, és a romaellenes diszkrimináció kérdésében szinte teljesen béna értelmiségünk például megköszönte a menekültstátus kiadását a francia kormánynak, hiszen úgymond a Nyugat képviseli azokat a humánus értékeket, amelyek a magyarországi kormányzást kellene, hogy irányítsák. E kritikai és mitikus aktort keresõ nyilatkozat már csak azért is kínos volt, mert olyan „idealizált” szintre emelte a francia kormányt, amely miatt az egyik, máskülönben kiváló elemzést adó értelmiségi késõbb kénytelen volt nyilatkozatát korrigálni (Tamás Gáspár 2001). A határátlépés kínosságát (értsd: csatlakozni szeretnénk az EU-hoz, nem teregethetjük ki a szennyest) más ellenzéki politikusok azzal próbálták kezelni, hogy egyes kormányzati vádak szerint pénzzel gondolták hazacsalogatni a menekültstátusért folyamodó romákat.

A társadalmi és regionális, kelet–nyugati identitáspolitikai kötéseket és kapcsolatokat legbornírtabb módon azonban a magyar kormány „mitikus” törekvései mutatják, amennyiben rövid idõ alatt, néminemû angol titkosszolgálati segítséggel sikerült elõállítaniuk egy összeesküvési teóriát (Sz. Bíró 2001). Összesküvés-teóriát, hiszen az Európa felé robogó magyar vonatot csakis titkos ellenséges erõk állíthatják meg, miután „elrabolt” Nyugatként európai mivoltunkhoz kétség sem férhet (lásd Közép-Európa-vita). És ki más lehetne a titkos szabotõr, mint azon Kelet, amelytõl éppen megszabadulni kívánunk. Más szavakkal: orosz-keleti titkosszolgálat áll a hazai, „orientalizált” kisebbség akciója mögött, amelyet megtámogat a keleti szegény kisnépeket folyamatosan meggyalázó külsõ-belsõ (szintén közel-keleti kötõdésû!) zsidó „maffia”. Európai kisnép keleti gyûrûben – sugallják. Periferiális rasszizmus – mondhatnánk mi. Hiszen, mint azt a fenti példa is mutatja, a mitikus Európához való csatlakozás és a periferiális kétfrontos stratégia szinte törvényszerûen hozza elõ azt a rasszizmust és intoleranciát, amelytõl e mitikus nyugati nagytestvér elvileg meg kellene hogy védjen minket. Megjegyzendõ, hogy éppen e mitikus Nyugat-képpel állítható szembe Böröcz József elemzése ugyanezen szám Replika-rovatában, amelyben megmutatja a nyugati kolonizációs beszédmódok, „szubsztanciák” jogi-politikai használatát és intézményesülését az EU keleti bõvítése során (lásd még Böröcz 1998).

A válogatás a beszédmódok és a következmények elemzésén túlmenõen alternatívát szeretne mutatni abban is, miképpen lehetne térségünk történetét úgy megírni, hogy az elemzés nélkülözi a Kelet-Európával kapcsolatos hagyományos diskurzus legfontosabb elemeit. Claude Karnoouh erre nyújt mintát, amikor a szövegében fellelhetõ nyugati teleológiai primátus ellenére – a modernség és a tradicionalitás kelet–nyugati szétosztású ellentétpárjával való szakítás, illetve a diskurzíve „rejtett” keleti és nyugati történelmek összekapcsolása révén – kiváló példáját adja annak, hogy miképpen lehet szakítani a mára már közhelyes, félrevezetõ, és a legkevésbé sem ártalmatlan „tranzitológiai” (értsd: köztességi) elemzési móddal. Márpedig elemzõként más célunk aligha lehet, mint hogy végre „napvilágra” kerüljenek mai világunk közösen (keleten és nyugaton) megalkotott feszültségforrásai, a végletes kapitalista expanzió és eltárgyiasítás ma még csak rejtett, és elõre, a kognitív falak innensõ oldalára delegált horrortörténetei.

Hivatkozott irodalom

Jegyzetek

1 A válogatáshoz egy a Széchenyi Szakkollégiumban általam vezetett kétéves kurzus szolgált alapul, melynek címe Kelet–Nyugat diskurzus volt. A diákok közül hárman írtak komoly elemzést elõször TDK-dolgozatként, majd szakdolgozatként, amelyek az alapját képezik Dancsi, Mester és Várhegyi írásainak. Köszönet mindazoknak, akik segítették a kurzust, különösen Sz. Bíró Zoltánnak, Bodnár Juditnak, Kovács Évának. Böröcz József tartalmi kérdésekben nyújtott segítsége, õszinte lelkesedése és nyílt támogatása nélkül valószínûleg nem olvashatnánk az alábbi elemzéseket. Ugyancsak köszönet illeti a kurzus további résztvevõit: Erdõdi Katalint, Héber Verát, Mezõsi Tamást, Róna Dánielt, Simonfalvi Ildikót, Somogyi Cs. Ádámot, Szõke Anitát és Tönkõ Verát.

2 E kognitív „orientalista” technikát kiválóan elemzi Said ma már magyarul is olvasható mûvében. Said gondolatmenetének egyik kulcspontja a „valós” léttõl való megfosztás és a saját reprezentációval való behelyettesítés (Said 2000). Lásd még Wolff (1994); Melegh (1999).

3 E „kiszorítósdi” kapcsán lásd még Todorova (1997), különösen a 6. fejezetet: Between Classification and Politics. The Balkans and the Myth of Central Europe, 140–166.

4 Hasonló módon lenne érdemes elemezni a „balkáni” konfliktusok sorozatát is.

vissza