A kép a freiburgi katedrális,
a Münster tornyát ábrázolja,
ahogyan elõször
láttam. Olyan, mintha kiégett volna, a torony csipkeként
át van törve,
keresztüllátszik rajta az ég. Októbertõl
tíz hónapig
ösztöndíjjal
Freiburgban lehettem, az otthoni háborúval nem volt fizikai
érintkezésem,
nem éltem át, egyetlen egyszer a telefonálás
kezdõ pillanatában
robbant a vonal túlsó
végén egy lövedék, késõbb tompán
vijjogtak a
szirénák a
háttérben. Július végén hazafelé
jövet egyszerre elért
a háború, mint
egy feloldó és megsemmisítõ elv. Már
fölkelt a nap,
amikor átléptünk
a határon, kivilágosodott a földek és a falvak
fölött.
Az ország elhagyott
nyomorúságában egyetlen büntetõtelepre
hasonlított
a borulatban.
Emmanuel Lévinas
Totalitás
és végtelen
címû könyvében
a háborút a
"merõ lét merõ tapasztalata"-ként tételezi.
A létben tartó
háború Lévinas
szerint a nyugati filozófiai diszkurzust uraló fogalomban,
a totalitás fogalmában
nyer meghatározottságot. Az individuumok a
totalitás fogalmában
olyan erõk hordozói, amelyeknek nincsenek tudatában,
s amelyek a totalitás
keretén kívül láthatat>lanok. Az individuumok
értelmüket magától
a totalitástól kapják. A metafizikát Lévinas
az
ontológia fölé
helyezi, hiszen a nyugati ontológiák a létezõ,
a Seiende
létét a lét,
a Sein semlegességében gondolják, a létezõt
ezzel
végsõ
soron önmagára
vezetik vissza. Egyedül az eszkatológia ítélete
képes
a létezõt a
létezõ saját létében megragadni, Lévinas
ezért könyvében
messianisztikus eszkatológia
létrehozását kísérli meg. Anélkül,
hogy
a filozófiát
eszkatológiával helyettesítené, vagy filozófiailag
bizonyítaná
az eszkatológia "igazságait",
lehetségesnek véli a hátralépést egy
olyan helyzetbe, amelyben
a totalitás széthullik, az exterioritás
vagy a transzcendencia pedig
"fölfénylik" a másik arcában.
A metafizikai viszony, a magam
és a másik viszonya eredendõen
beszédként
jön létre. A másikat Lévinas a descartes-i
Meditációk
végtelenség
fogalmával határozza meg, amely a definíció
szerint a
gondolkodóban meghaladja
saját ideátumát: "A másikat megszólítani
azt jelenti, kifejezõdését
felfogni, kifejezõdésében a másik minden
pillanatban túllépi
azt az ideát, amelyet a gondolkodás kialakíthat
róla." A radikális
különbségtevés a magam és a másik
között éppen
azzal azonos, hogy lehetetlen
a magam és a másik egymáshoz rendeltségébõl
kikerülni. A másikhoz
fûzõ kapcsolat nem valamilyen szükséglet kielégítése,
hanem vágy. A vágy
a magam és a másik közötti végtelen távolságot
méri, ennek okából
nevezhetõ vágynak. A másikban a magasság és
a fenséges
nyilvánul meg, arcán
áttûnik az Úr orcája. A másikra irányuló
kérdés
abból az okból
artikulálhatatlan, mert a másik tekintélye a rá
irányuló
kérdést nem,
kizárólag a hozzá intézett kérdést
engedélyezi. "A magam
és a másik
viszonya metafizikai aszimmetria: annak radikális képtelensége,
hogy magamat kívülrõl
lássam és a másikról e kívüliség
alapján szóljak,
ennélfogva a totalizálás
lehetõségének képtelensége." A béke
a szemtõl-szemben
viszonyában a beszédre
és a szóra való képességben valósul
meg Lévinas
diszkurzusában.
Derrida
Erõszak
és metafizika
címû, Lévinas filozófiájáról
szóló esszéjében
elismeri a kétségbevonás jogosságát,
de megkérdõjelezi
a "görögség
nyelvébe belefeledkezett, önmagáról megfeledkezett"
lévinasi
eszkatológia hitelességét.
Nem látja a görögség hagyományával
való
szakítás, a
meztelen tapasztalathoz való visszatérés esélyét
abban
a helyzetben, amelyben a
végesség körülvesz minket. Egy olyan világban,
amelyben a metafizikai kapcsolat
két véges létezõ között keletkezhetne
- írja Derrida -,
ahol sem arc, sem igazi aszimmetria nem léteznének,
vagy ellenkezõleg,
egy olyan világban, melyben az arc teljes elismerésben
részesülne, háború
sem volna. A háború Isten megszólalásával
tör ki,
Isten bele van keveredve
a háborúba. "A háború csak a diszkurzus megnyílásával
kezdõdik, s a végével
huny ki. A kimondott szó az erõszak elsõ veresége,
az erõszak azonban
paradox módon nem létezik a beszéd lehetõsége
elõtt.
A filozófusnak (az
embernek) a fény eme háborújában
kell
beszélnie
és írnia, amellyel
mindigóta összefonódva tudja magát (...)." A
fény
háborújában
való részvételét a gondolkodó a "legsötétebb
erõszak",
a "prekantiánus infinitizmus
veszélyébe visszahullás" kockáztatásával
tudná elkerülni,
azzal tehát, ha a saját filozófiai diszkurzusának
végességére
irányuló kérdést nem fogalmazná meg.
A lévinasi exterioritás,
a másik abszolút kívüllevõsége
nyilvánvalóan
nem a térben helyezkedik
el, miért szükséges ennek ellenére a kint
és a bent kategóriája
leírásakor - kérdezi Derrida -, miért a kívül
áthúzása,
ha ez nem teszi olvashatatlanná, nem törli ki a nyelvbõl.
A nyelvnek kiiktathatatlan,
úgyszólván veleszületett sajátsága
a kint
és a bent metaforája:
"Még mielõtt retorikus eljárássá válna
a nyelvben,
a metafora volna a nyelvnek
mint olyannak a megjelenése. A filozófia
azonban nem más, mint
e nyelv maga, a legjobb esetben azt teheti,
hogy a kifejezés szokatlan
értelmében,
ugyanazt
mondja, a metaforát
magát
nevezi
meg, ami arra megy ki, hogy a metaforát a nem
metafora - a lét -
csöndes horizontjában gondolja." "A kitörlés ír,
még mindig a teret
jelöli. A hely mondattanát, amelynek archaikus
felirata a nyelv
fémén
olvashatatlan, nem lehet kitörölni:
ez maga a fém, sötét
keménysége és túl fényes csillogása.
Nyelv, a
föld és a nap
leánya: írás."
A lévinasi diszkurzus
beszédével szemben a nyelv írás, a
saját diszkurzus végességének
felelõssége, amelybõl nem lehet kikerülni.
Freiburgban végtelenül
foglalkoztatott a háború, végtelenül
nem volt jelen, itthon végtelenül
próbáltam keresni a maga után hagyott
jelekben, és nem találtam.
Nem vagyok ezt képes másképpen megfogalmazni,
mint hogy a háború
érzékelésének hiánya az exterioritás
tapasztalatával
szembesített.
A háború csak
a diszkurzussal veszi kezdetét, s a diszkurzus
a béke elsõ
szava. A freiburgi képeslapon nincs felirat. Az anziksz
a nem írás
beleírása a nyelvbe, amit most felolvastam.
*
Jegyzetek
* Elhangzott
a József Attila Kör szigligeti
táborában,
1999. szeptember 2-án.
http://www.c3.hu/scripta