Tigristincs

Én nem felejtettem el a Kávait, mondta Orbán, a lebukó nap elõtt hirtelen lejátszódó hóvihart nézve a konyhaablakból. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tûnt, gondolta. Próbálkozott, de nem sikerült neki. Mármint a hóesésnek. A télnek. Szlovák, a borbély éppen ma magyarázta el Orbánnak, hogy az idén már nem lesz tél. Nyugodt lehet, az õ megfigyelései pontosak. Orbán tudta, hogy Szlovák, a borbély nagy horgász, komoly kuglipályás haciendája van a ludasi tó partján, mégis kíváncsi volt, miféle meteorológiai megfigyeléseket végez. A macskákat figyelem, ha február elsõ napjaiban tényleg elkezdenek bagzani, mérget lehet venni rá, hogy vége a télnek. A macskák nem fognak hiába lefiadzani. Csak akkor kezdenek bagzani, ha biztosak abban, hogy a kicsik már nem fagyhatnak meg. A többiek is a hirtelen kerekedett hóvihart bámulták, majd a gyönyörûen kifényesedõ égboltot. Pontosan olyan orange, mint a szentképeken, gondolta Kacsó, aki olykor még mindig ministrált. Csak akkor, Kávai nevének említésére fordultak ismét Orbán felé, aki valami hosszú mesébe akart kezdeni az elõbb.
Én nem felejtettem el a Kávait, ismételte, mintha csak azt akarta volna mondani, nem felejtette el a Kávairól elkezdett történetet.
Kit nem felejtettél el? kérdezte a látványtól szinte megvakulva Szanitter Tibike, aki épp mostanában ellenõrizte le nagybátyjánál, igaz-e, hogy ott a Don-kanyarban sötét üvegcserepet kötöztek a szemük elé, ha nem volt, akkor kormoztak, mint napfogyatkozáskor, mert már magától a végtelen fehérségtõl is kifolyt a szemük világa. Mondtam: a Kávait. Nem felejtetted el? A Kávait? Nem értem, tûnõdött Elemér. Majd megérted. Hányszor magyarázta már P. P. (Howard) Jenõke, hogy nem kell mindent megérteni, tette hozzá Gorotva. P. P. (Howard) Jenõke nem reagálta le Gorotva szavait.
Valamikor a hetvenes években novellát írtam (az újvidéki Magyar Szó pályázatára): kománk, Rodolfo legjobb barátja, Orosz István esetérõl, kezdhetett végre történetébe Orbán. Arról, hogy az egyik általa vezetett kis bolt leltára után hiánnyal gyanúsították. Ám ez a még valójában bizonyítatlan ügy is akkora ütés volt Orosz számára, aki felettébb precíz ember volt, mint Rodolfo, precíz és pontos, mint minden bélyeggyûjtõ (Rodolfo, említettem már, Tanganyikát gyûjtött, azért volt itt õ is a Vigadó nagyteraszán megrendezett Stanly-jubileumon, amelynek megünneplését még dr. Brenner fürdõorvos kezdeményezte '13-ban, Orosz pedig svéd hajós bélyegeket), hogy elhatározta: távozik az országból. Örökre Amerikába költözik. Már eladta kis házát a Tisza-parti halászfaluban (el bélyeggyûjteményét, mind a svéd hajókat), amikor az indulás elõtti hajnalon - Rodolfo és Vili boy vitték a belgrádi röptérre - még egyszer utoljára szépen, aprólékosan fölsöpörte a ház elõtti gidres-gödrös téglajárdát. A novella valójában errõl a különös reflexrõl szólt. Arról az utolsó söprögetésrõl. Õ akkor minden bizonnyal nem tudhatta, hogy valóban az utolsó, nem tudhatta, hogy Amerikában nincsenek járdák. Arról, ahogyan évtizedek során beidegzõdött mozdulatokkal, ritmusban haladt tégláról-téglára. A folyó, a Romániából (Erdélybõl) úsztatott rönkök illatát a legkisebb szellõ végighömpölygette a görbülõ utcácskán. Akárha minden egyes téglától búcsút akart volna venni, mert már rég nem voltak egyformák, sok eltörött, akárha valami hernyótalpas lény, amfibia talán, mászott volna végig rajtuk, sajátos profilt kaptak az idõ folyamán. Nem kerti söprût használt, pirosnyelû cirkot, amilyennel a bolt olajos padlóját is söpörte, ugyanis városkánk messze híres volt söprûgyáráról. Az a járda azért volt olyan különös, errõl persze nem érkeztem említést tenni abban a novellában, mert túlégetett téglából készült, majdhogynem klinkerbõl, amelyhez a téglagyári munkások könnyen hozzájuthattak.
Ha jól emlékszem, novellámban egész Amerikáig kísértem Oroszt. Az amerikai rész természetesen gyengébbre sikerült, talán azért is nem nyertem meg vele a pályázatot (a második vagy a harmadik díjat kaptam, nem emlékszem már - az elsõ díjat rendszeresen az a keszeg, Lenin-képû ludasi újságíró kapta). Valaki, talán Rodolfo vagy az édesanyja, tudtom nélkül, Orosz után küldte a novellát. István állítólag elcsodálkozott, hogyan találtam ki, mi járt azon a hajnalon, söprögetés közben a fejében. Azután elmúlt egy-két évtized. Olykor megkérdeztem kománkat, Rodolfót, mi van Oroszékkal, sikerült-e megelõzniük magukat, milyen iskolába járnak, milyen sportot ûznek, megnõsültek-e már a gyerekek?
Elsõ amerikai utam alkalmával ('84-ben) nem mozdultam ki New Yorkból, de másodszor ('91-ben) már nagy körutat tettünk Jutkával. Eljutottunk Clevelandbe is, ahol a helyi magyar rádió hosszú beszélgetést készített velünk. Na már most akkor, beszélgetés közben, a stúdióban jutott eszembe, hogy Orosz is valahol Cleveland közelében él. Azonnal elmeséltem a novellámat.
Tudjátok, szeretek novellákat mesélni. Tudjuk, mondta Kafga, aki szintén ókanizsai születésû, mint Orbán. Sokszor aztán meg sem írom õket. Elmesélem õket néhányszor, annyi. Ott is ilyen részletesen, tégláról téglára haladva mesélted el?, kérdezte még mindig a megizzadt ablak felé kémlelve Gorotva. Ha jól emlékszem, igen. És azt is hozzátettem, hogy ha netalán Orosz István is hallgat bennünket, jelentkezzen. Ugyanis olyan mûsorról volt szó, amelybe a hallgatók is bekapcsolódhattak. Máris csöngött a telefon. Íme, nyúlt a kagylóért a rádiótulajdonos újságíró: íme, a novella folytatása. Ám nem Orosz István jelentkezett. Hanem? kérdezték egyszerre.
A Kávai.
A Kávai? Mit mondott?, ámuldozott Regény Misu, aki közben Jutka húsdarálóját próbálta megjavítani, s igyekezett úgy tenni, mintha nem hallgatná Orbán novelláját.
Mit mondott a Kávai? Kérdezte Szanitter ideges kíváncsiságában az orrában turkálva.
Mondta, örül, hogy földijét üdvözölheti Clevelandben. Azonnal jönnek értünk a feleségével. Magyarkanizsán majdhogynem szomszédok voltunk, de Kávai idõsebb volt nálam, és így inkább édesapámmal ismerték egymást, noha barátkozni, azt hiszem, õk sem barátkoztak. Második feleségét viszont jól ismertem a zentai gimnáziumból, egy-két évvel járt alattam, talán éppen Bodor Anikó és Bánszky Mária Róza osztályába. Be sem fejeztük a beszélgetést, amikor a stúdió ablaka elõtt felbukkant Kávai keskeny, vidám, buzgó alakja. Integettünk egymásnak, amirõl a talpraesett újságíró, aki egyben a rádió tulajdonosa is volt, szellemesen tudósította az amerikai magyarságot. Bravó!, mondta, Kávai úr máris megérkezett. Különös, majdhogynem bravúros helyszíni közvetítés alakult ki, ha több idõnk van, minden bizonnyal Kávaiékat is beinvitálja a stúdióba. És azon nyomban demonstrálja a novella utóéletét, folytatását, maga irányítja regénnyé való terebélyesedését. Misu felnézett, azt hitte a húsdarálóval kapcsolatban akar mondani valamit Orbán, kezét vigyázva a hajtókarra helyezte.
Ahogy befejezõdött a mûsor, Kávaiék azonnal kocsiba ültettek bennünket és elvittek magukhoz. Körülvezettek szép kis házukban. Kávai már nyugdíjas volt, otthon alakított ki magának mûhelyt az alagsorban, mint megjegyezte, már van is egy szabadalma, egy stabilizátor (tulajdonképpen az itteni áramszünetek tapasztalatát kamatoztatta, az itt kialakult stabilizátor típust tökéletesítette), amelybõl, noha a japánok lekoppintották, szivárog némi jövedelem. Feleségének a város másik részében több munkást foglalkoztató fogtechnikusi laboratóriuma volt. Valójában már Kávai is ott dolgozott nála. Kifutóként. Ahogy észrevettem, nagyon megfelelt alkatának ez a munka, szinte megfiatalodott tõle. Miközben beszélgettünk, iszogattunk, Kávai a telefonnal babrált. Tíz perc se múlott, máris felkiáltott. Megvan! Ki van meg? kérdezte felesége. Orosz!, mondta Kávai, kezembe nyomva a kagylót. Valóban Orosz volt a vonal másik végén. Üdvözöltük egymást. De a második mondat után máris azt kérdezte, kivel beszélt az elõbb ? Hát a Kávaival, mondtam. Kávai odaszólt, kérdezd meg, emlékszik-e rám? Emlékszel még a Kávaira?, kérdeztem Oroszt. Hogyne emlékeznék, mondta máris felvillanyozódva. Neki volt elõször televíziója Kanizsán. Kitette a készüléket az utcai ablakba. És a város ott korzózott elõtte. Mondd meg neki, kiáltotta Kávai, most hány televízióm van. Mondtam, hogy most még a mûhelyben, a garázsban és a vécében is van készülék. Megegyeztünk, még hallani fogjuk egymást, megpróbálunk összefutni.
Másnap Kávaiék elvittek bennünket a laboratóriumba. Az egykori magyar negyedet, a gettót átszelõ Bucckeye Roadot is útba ejtettük. Még ki is szálltunk a nevezetes, plexivel vont tulipános padoknál, de valahonnan ránk lõttek. Szép halál lett volna, motyogta Regény Misu. Szép, ismételte Gorotva. Mesélték, egy ideig még mûködött arrafelé egy pincében magyar kocsma. Puskás ember õrizte. Kizárólag hazai pálinkát ittak. És egy cigány hegedült nekik. Végül már olyan öreg volt, hogy ha nem ivott játék elõtt, s játék közben is néhány pohárral, kiesett a kezébõl a vonó. A laboratóriumban szimpatikus erdélyi fiatalember dolgozgatott. Nemrég érkezett Amerikába a családjával. Kávai kérte, mesélje el nekünk, hogyan sikerült kiszökniük, emlékszem Kávai a kiverekedni szót használta, tehát: hogyan sikerült kiverekedni magukat Ceau ses cu Romániájából. Hátha szükségünk lesz még a tapasztalatukra, sosem tudni. Hányban volt ez?, kérdezte Szanitter. '91-ben, mondta Orbán egy gyufaszállal parafamorzsát halászva ki poharából. A fiatalember elmesélte esetüket.
Kétszer megfogták - megszimatolták õket a határõrök farkaskutyái. Akkor valaki azt ajánlotta, szerezzenek be: tigristincset. Tigristincset?, kérdezte a fiatalember.
Tigristincset?, kérdezte Gorotva. Tigristincset?, tûnõdött Szanitter, lábát két tacsin nyugtatva az asztal alatt.
Tigristincset?, Hol?!, kérdezte a fiatalember. A bukaresti állatkertben, mondták. Úgy is lett, egy szép napon az egész család felutazott Bukarestbe.
Miféle állatkert az a bukaresti, kérdezte Kafga, akinek az öccse néhány éve még a palicsi ZOO állatorvosaként dolgozott. De senki sem válaszolt neki, ugyanis senki sem járt a bukaresti állatkertben, még P. P. (Howard) Jenõke sem, aki pedig a veszprémi és a heidelbergi állatkertben is megfordult már, lévén hogy a vidéki állatkertek melankóliájáról készült dolgozatot írni. Noha máris egyértelmûvé lett, hogy a reálszocialista ZOO-k melankóliája talán még izgalmasabb valami...
Már a nyitáskor ott ácsorogtak a ZOO bejárata elõtt, folytatta Orbán, akit P. P. (Howard) Jenõke egyszer el is vitt a veszprémi ZOO-ba, hogy megmutassa neki az enyhe pírban lobogó flamingókat. De alkonyodott már, amikor lépésre szánták el magukat. Már minden állat ismerte õket. Zárás elõtt, közel a hatalmas bengáli tigris ketrecéhez a fiatalember leszólította az egyik sötétképû állatgondozót. Tigristincsre lenne szükségünk, motyogta zavartan. Tigristincsre? Ja, persze. Semmi probléma, mondta az állatgondozó. Csak az a gond, hogy tegnap még fele áron megkaphatták volna. Rapidul szökik az ára. Istenem, mi lesz ezzel az országgal?! Pontosan akkora összeget mondott, amennyit - egy évi megspórolt fizetésüket - magukkal hoztak. Pár perc múlva már meg is érkezett az áruval. Újságpapirosba - a Scintea elsõ oldalába - csomagolt semmis kis gezemice volt. A tigristincs?, kérdezte egy bunsen lámpát tanulmányozva Jutka. Neve hallatára, Jutka átnézett a konyhapult felett. Mire Regény Misu azt hitte, a húsdarálót sietteti. Igen, mondta a fiatalember, valami finom hálószerû armatúrát bontva ki a gipszbõl.
Boldogan utazott haza, Kolozsvárra a család. És másnap ismét elindultak a határra szerencsét próbálni. A tigristincset közben felesége egy kis hímezett vászonzacskóba csúsztatta. Úgy, abban a hímezett kis zacskóban dugta aztán a tincset a gelebébe. Most, harmadszorra talán még nagyobb izgalommal indultak a határ irányába. Már jól ismerték a terepet. Majdhogynem otthonosak voltak arrafele. Amikor feltûntek a határõrök farkaskutyái a zónában, a fiatalember gyorsan elõhúzta a hímezett kis vászonzacskót.
De hát ez olyan, mint a mesében, mondta Szanitter. Micsoda, kérdezte Szlovák, aki épp kettétörte azt az Orbán által félrepöckölt, borban preparált gyufaszálat, hogy kipiszkálja a fogait. A történet, mondta Szanitter. Hagyjátok, hadd mondja az ember, ne szaggassátok állandóan, intette le õket Kafga. Te is szaggatod, mondta Szanitter Tibike. Én? Én nem szaggatom, én csak egy kérdést tettem fel a bukaresti ZOO kapcsán. Egy kérdést feltehet az ember, egy kérdéssel még nem szaggatod a történetet. De szaggatod, nem látod, hogy éppen szaggatod?!
Rezgõ ujjakkal bontotta ki a kis, hímezett zacskót, folytatta felülemelkedve Szanitter és Kafga vitáján Orbán. Azt nem magyarázták el neki, pontosan mire is szolgál, mit is kell tulajdonképpen csinálnia vele. Mármint a tinccsel. A tinccsel a határzónában. Csak tartotta verejtékezõ tenyerén az istentelenül bûzös gezemicét. A farkaskutyák már egészen közel csaholtak. De ahogy tenyerére helyezte a tincset, valóban, akárha varázsérintésre, nyüszítve elkotródtak.
Akkor Kávai, mint egy igazi mókamester, elnevette magát. Nagyon szemérmes a fiú, mondta a gipszfogsorok között matató technikus vállára helyezve kezét. Tudod, a tigristincs: a tigrisszar fedõneve. De hát neked nem kell mondanom, az erdélyiek mindig ilyen szépen, színesen s felettébb furfangosan fejezik ki magukat. Jót nevettünk, noha miközben hallgattuk, ott a sok vicsorgó mûfogsor között, minket is kivert a verejték.
Tigrisszar?, ámuldozott egyszerre Gorotva és Kafga. A fedõneve?, kérdezte Szanitter. Regény Misu közben végre befejezte a húsdaráló javítását. Dugd bele a kezed, mondta Szlovák. Miért?, kérdezte Misu. Hogy kipróbáljuk, darál-e. A tökeidet, apukám, emelte föl a hangját Regény Misu, ami, mondani se kell, annyit jelentett: Nece uci u moj roman! * Misu romanja persze nem létezett, Misu valójában zománcégetéssel foglalkozott. Mondása valójában nevének egyfajta vállalása volt csupán. És mégis, barátai mind jobban féltek, rettegtek, hogy valóban nem fognak belekerülni abba a roman ba, amit valahogy úgy képzeltek el, mint egy tévésorozatot, jóllehet a Háború és béké t is nagy érdeklõdéssel hallgatták, amikor P. P. (Howard) az Antikvárium szeparéjában - ott, ahol a vécébõl kilépõ vendégek a sliccüket gombolgatják, szoknyájukat igazgatják - felolvasta a kiürült Moszkvát elözönlõ martalócokról szóló részt, és Gorotva, aki olykor ott sakkozott, éppen a vécén gubbasztott, s utána kijövet odaszólt az irodalmár gyerekek feje fölött: Jenõke, mi a szart olvastál az elõbb? Másnap megkérték P. P. (Howard) Jenõkét, nekik is olvassa fel azt a részletet. Jenõke aztán, belemelegedve, nem csak azt a martalócokra, arra a harmadik emberféleségre vonatkozó részt, hanem Andrej herceg sebesülésérõl szóló sorokat is felolvasta... Közben, többen észrevették, Szanitter szemeire fátyol ereszkedik. Elhatározta ugyanis, holnap meglátogatja Vendelt. Igaz, Andriját, a tigrisek gondnokát is ismerte. Együtt spriccereztek Ivanyos bácsinál, a sínek túloldalán. Ivanyos bácsi, az ezüstfejû festõtanár, aki már évtizedek óta a szõlészettel és a gyógynövényekkel cserélte föl a festészetet (P. P. Jenõke többször is írt róla a Palics és környéké ben), arról volt nevezetes, hogy a fröccshöz nem szódát: citromfûteát használ. Úgyhogy az õ hatalmas almafája alatt való fröccsözést egyfajta kúrának tekintették a lilafejû borisszák. Meglátogatja Vendelt, és egy vödör tigrisszart rendel nála. És otthon lekeni magát. Le az egész testét. Egyszer, emlékezett, P. P. (Howard) Jenõke és T. Orbán arról a cincérbajszú, dila festõmûvészrõl, Daliról mesélt. Mármint hogy amikor egy hölgy meghódítására indult a dila spanyol, bakkecske ürülékével kente be testét. És sikerült is a hölgyet elhódítania... Szanitter örök életében gyáva legény volt, ám akkor már, mivel napok óta dörömböltek az ajtaján a behívócédulát kézbesítõ rendõrök, eltökélte magát, átmegy a zöld határon. Átmegy az anyaországba. Sosem járt odaát. Útlevele sem volt. A '70-es években volt kishatárija, de egyszer sem élt vele, teljesen üres volt, amikor lejárt, és odaadta a gyerekeknek, játszanak vele: határosdit. De olykor, ha megemlítette, mindig anyaországot mondott. Mintha csak valamiféle erotikus vonzalmat érzett volna iránta. Gorotva egyszer látta, amint, titokban, Szlovák borbélyollójával kivágta a Magyar Szó ból a parlament Dunában tükrözõdõ képét.
Clevelandbõl Columbusba vonatoztunk, folytatta Orbán, majd onnan a Grey Hounddal New Yorkba vettük utunkat. A Grey Hounddal?, kapta fel a fejét Szlovák, miközben épp visszahelyezte a gyufaszálat a kihalászott parafamorzsák mellé, ugyanis borbély létére kamionsofõrként még Szibériába is eljutott volt. Kizárólag csak szép, fekete, sokgyerekes fiatalasszony utazott a Grey Houndon, meg fegyelmezett amisok. Szerencsére Jutka azt az utat is videóra vette, s így olykor ismét magam elé varázsolhatom õket, valamint a Grey Hound egész úton éneklõ, kövér, szintén fekete sofõrjét. Ha akarjátok, egyszer levetítem nektek azt a filmet, mondta Jutka, aki épp csirkét pucolt a pulttal leválasztott konyhában. New Yorkból az Óceánhoz, Sarasotába repültünk. Visszafelé egy kis géppel érkeztünk a clevelandi röptérre. Ahol azonnal át kellett szállnunk egy nagyobb gépre, hogy Chicagóba, onnan pedig Budapestre utazzunk. A clevelandi röptér üres volt. Ásítoztunk. Amikor egyszer csak egy vékony ember futott a gépünk felé. Kávai volt. A Kávai?!, kérdezte Gorotva. Sikerült beverekedni magam, mondta lihegve. Apró ajándékokat adott fel, s egy színes gemkapcsokkal összefogott (elfelejtettem említeni, már elõbb is elhalmozott mindenféle színes klipsszel) levélben: néhány száz dollárt. Szerettem volna kihozni Oroszt is, mondta. Már minden rendben volt, megbeszéltük, érte megyek, de ma reggelre hirtelen felugrott a vérnyomása. És az orvosa nem engedélyezte a találkozást. A légikisasszonyoknak kellett közbeavatkozni. Kávai egyszerûen nem akart elengedni bennünket. Fenn a gépen, ahogy egymásra néztünk Jutkával, láttuk, mind a kettõnknek könnyes a szeme. Nem értettük pontosan; mi is történt velünk, hiszen annyi emberrel találkoztunk, sokukat jobban ismertük, sokukkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint a Kávaival. Ám senkitõl sem volt ilyen nehéz elbúcsúzni. Ha még egy kicsit maradunk, ha nem lépnek közbe arkangyali szigorral a légikisasszonyok, mindannyian felzokogunk. Az igazság az, a mai napig sem tudom, mi történt, mirõl is volt szó.
Már mozgott a gép, amikor Kávai utánunk kiáltott. Ne felejtsetek el!
Ez a hirtelen hóvihar, itt a feketefenyõk fala elõtt, kis híján engem is megríkatott, mondta Gorotva. Lassan nekünk is kormos üveget kell a szemünkre kötni, mint kellett azoknak ott a Don-kanyarban, tette hozzá Szanitter Tibike.
És kis, hímezett vászonzacskóban: tigristincset kell hordanunk a gelebünkben, motyogta Elemér, akivel - Sóstóaljról jövet, ha nem a nemzetközi úton baktatott, gyakran elkeveredett -, nemegyszer megesett, hogy a belsõ zónában találta magát. Sosem fordult meg a fejében, hogy átsettenkedjen az anyaországba, de arra lett volna kedve, hogy ott az üres karaulákban a farkaskutyáktól békén hagyva matasson, a nyulaknak, fácánoknak csapdát állítson.
A Vendelt kellene megbízni, gyûjtse be a tigrisürüléket, mondta Orbán.
Talán üzletelhetnénk is vele, tûnõdött Gorotva. A bosztánosok biztosan megvennék, nekik van földjük odaát Mórahalmán is...
Hadd a bosztánosokat a fenébe, csattant fel a mindig halk Elemér.
Ja, hallottam, mondta Gorotva, hogy keresnek. Azt üzenték, a lékelõ bicskával fogják kiengedni a beledet.
Én is hallottam, hogy kerítenek, nevetett fel Szanitter, aki maga elõtt is titkolni szerette volna elõzõ, rejtett erotikával teljes elhatározását az anyaországot illetõen, kerítenek, mert a matrózzal megkúrtátok a dinnyés kofákat a Vértóban.
Hát akkor neked, Elemér, valóban szükséged lesz egy-két tigristincsre, kapcsolt át erre, a másik történetre, mármint a dinnyés kofákra, jóllehet inkább Amerikáról szeretett volna még mesélni, Orbán, hiszen jó lett volna még kihasználni ezt a ritka alkalmat, hogy újabb és újabb oldalról járja körül azt a pályázat határideje miatt túl gyorsan lezárt novellát.
Fogalmam sincs, mi történt, szabadkozott Elemér, honnan keveredett oda a Kék tó padjára az a tengerész. Fogalmam sincs, honnan kerítette elõ a dinnyés kofákat. Az évszázad legmelegebb napja volt... A biztonság kedvéért te azért csak beszélj Vendellel tigristincs-ügyben, mondta Gorotva. Legjobb lesz, ha mindannyian lekenyekedünk... Nyakig szarosan: necete uci u moj roman!, hördült fel Misu, a zománcmûvész.

A nap lement, a beizzadt ablaküveg tükrözni kezdte õket. Pontosan úgy néztek ki, úgy festettek, mint Peity Laura Filozófusok címû, kékkel és violával alighogy megérintett, fehér festményén, ahogy kinéznek - jóllehet abszolút kilátástalanságban... (A képet komoly tárlatokon is bemutatták.) Közben Jutka már feltette a paprikást. A salátára aprított fokhagyma illatozni kezdett. Orbán ujjbegyével arrább tolta a gyufaszálat, majd csak rágyújt már valaki, kitapogatta a parafamorzsát és ide-oda kezdte görgetni a békebeli viaszosvásznon. P. P. (Howard) Jenõke, aki összetett fedõneve ellenére állandóan ugyanazt az egy Rejtõ-könyvet, A három testõr Afrikában t olvasta újra (meg volt ugyanis gyõzõdve, hogy a szabadkai Városi Könyvtár balkonát tartó két behemót gipsz Atlasz konfigurációja azonos a Három testõr ben szereplõ Atlasz-hegység konfigurációjával - legalábbis Magda Marinko tudatában, amíg a regényt ott, a helyszínen, Afrikában olvassa), de különben sem tartozott a Rejtõt és Göre Gábort fejbõl idézgetõk táborába, sõt kissé berzenkedett is tõlük, P. P. (Howard) Jenõke egész este hallgatott. Formaérzéke jelezte, sok lenne neki is befonódnia Orbán és Misu duellumába. Az ebédlõ falán lógó gobelint tanulmányozta. Jenõkét ugyanis felettébb izgatták a 100 évnél idõsebb gobelinek. Különösen, ha nyeles nagyítólencséjével már elõbb megállapította: beleesett, jócskán átírta-átrajzolta a moly. A gobelinekhez fûzõdõ misztikus vonzódását csak igazolva látta, amikor az egyik Rejtõ-életrajzban azt olvasta, hogy kedvenc írója egy idõben: kézimunkákkal házalt. Meg volt gyõzõdve, sõt errõl már egész elmélete volt, s elméletét, szemléltetõ képekkel kísérve, ki is fejtette Kafga Ferinek, akit P. P. (Howard) Jenõke rendszeresen Franz Kafkának szólított, hogy Rejtõ kizárólag csak gobelinekkel házalhatott, kizárólag csak gobelineket árulhatott, azok közül is elsõsorban a Goe the nyári lakját ábrázoló munka különbözõ változatait... Ám Orbán novellája és Misu roman ja ellenére, a tigrisürüléktõl érintetlenül, a molyrágta gobelinrõl egy pillanatra sem véve le tekintetét, P. P. (Howard) Jenõke is ugyanott kötött ki, mint a többiek, akik egytõl egyik bekenekedtek, nyakig befürödtek: Jutka paprikásának, salátájának, a konyhát leválasztó magas pulton mind inkább áthömpölygõ, narkotikus illatában. Annál is inkább, mivel valami egészen más ügyben rántotta össze õket Özvegy, aki maroktelefonján már jelezte is, hogy vörös barkaszán úton van T. Orbán Homokvára felé, nevezetesen a NATO-bombázás utáni elsõ bácsszõlõsi szamárversennyel kapcsolatos koncepciók (ahogy mostanában szeretik mondani, filozófiák - ezek szerint nincs kizárva, Peity Laura festményének a címe, a Filozófusok is ezzel a tendenciával lehet összefüggésben) megvitatása, teendõk megbeszélése, a feladatok kiosztása végett.

* Nem kerülsz be a regényembe!

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta