Üveghal
Kellett az asztalra egy
üveghal. Sárgult
a terítõ,
mint minden szobában, ahol haldoklik
valaki, és amíg
kiolvastam a halra írt
városnevet, a vízzel
teli ormótlan zsák
végre abbahagyta
a nyögdécselést: zöld volt
és csillogott Karlovy
Vary. Akkor én
már évek
óta attól féltem, hogy egyszerre
mindent elönt a pirosas
barna víz, és
úsznunk kell az
õ levében, ússzon az asztal,
a terítõ,
az üveg, túl minden városon,
csak az az egy maradjon
meg neki,
amely nem Pest, nem Kamenyec
Podolszk.
És amiért
féltem, mosolyogva megérintette
a fejemet, s elnevezett
ott galambnak,
mondván, menjek
el, és hozzak neki valamit
arról a cseh fürdõhelyrõl,
amelyiknek
olyan szép neve
van, itt úgyis mindent
elvisz az ár, "nézd,
a bokám, akár egy dézsa,
százötven
kiló vagyok, és az egész csak víz".
És látta
az asztalon azt az üveghalat. Ragyogott,
ahogy átsütötte
a nap, s az ormótlan zsák
helyén újra
egy öregasszony feküdt:
"nem emlékszem
semmire", pedig volt egy
város, nem Karlsbad,
nem Karlovy Vary, se Pest,
se Kamenyec Podolszk,
ahol ("honnan vetted
ezt a halat?") csupa emberszemû
galamb élt.
Az ágak mögül...
Az ágak mögül,
és mintha õ, túl nehéz
test, sárga mûszálas
köpenyben, jönne,
hogy mögötte
csupa zöld, negyven évvel
az agyhártyagyulladás
után, míg a fû ott
a vizes kõkockákra
nõ, és arcán mennyi
szégyenlõs
mosoly, ahogy csoszog
széles mûanyagpapucsban,
és a bántó
féltés,
mellyel nézik õt, mintha jönne,
és ugyanúgy
a házba, deréknyi vastag
a térd, mint a
fa mögül egy másik fa
árnya, mely végigsimít
a lépcsõfokon,
és számolni
kezd, hogy háttal a kertnek,
milyen rég, odaverve
egy kicsi föld,
amikor ugyanitt, hogy
tükre volt a
szürke vízfény,
fû ráhajolva, ha még élt.
http://www.c3.hu/scripta