A zákhányos csuda

Ezerkilencáztizennyóc egyik szép csillagösvenyes éccakáján, Kézdin, a Fekete Vincze udvartér egy elég gübü tisztaszobájában Ladik Jeromos, a Csaba királyfi dicsõ lõcse címû népi játék és A székely rabonbánok derék üszküpülései címû nevezetes történelmi írásos munka megcirkálója nagy, táltos kártyajátékot álmodott. Azt álmotta, hogy Durumóval hatvanhatozna, a lelki üdvösségiér. Durumó szakasztott úgy nezett ki, mint a haragosa, a beste Oláh Gábor. Haragutt es Jeromos, de erõssen a hitván fajzatra, ki mind méncsergette a gülü szemeit, forgatta a fejibõl kifele, s igen-igen agyargott, s herregett, hogy így meg úgy, s hogy Jeromost elviszi, met a tûzzel mind bizsil. Ki es vágta nagy bõcsen a nagymarsot, s Jeromosnak ugyancsak béizzatt a hónya alja, amíg überelni tutta. Hogy így megúszta a pokol tüzit, örült Jeromos, s egybõl elé es szette a kacorbicskát, hogy a rusnya fajzathoz hezzavegyen, s kergesse, de azakkor valahonnat a dühübõl elérántott egy ménkû nagy vasvillát, s azzal mind nyeletlenkedett. Ekkor szerencsére Jeromosra rejaereszkedett a dúsmars, a béliben kuruttyolt, megébrett s szalatt es oda, hová még Csaba királyfi es gyalog kecmereg. Hogy ott mind ült s nyögött, érzett még más szagot es, kénkû vót az, mi jót nemigen jelent.
Ekkor egy pire eljöve a reggel, s a zoláh béduvatt a Fõtérre, ott mind hemzsegett, forgatta a büh nagy szuronyokat, s énekelt nagy bõcsen, hogy tajdok a székely, meg mutuly, s hogy jaj neki, s hogy õ lesz a zár, mi a fejit elboríttya.
Másnap valaki bémontta a zoláhnak, hogy Ladik Jeromos cseppet sem örül nekije, s hogy útájja, mint a görényt meg a patkányférget, s hogy így meg úgy, s Jeromost elcepelték, s gúzsba békötözve. Járta es Kézdit a temonda, hogy ejszen a haragosa, Oláh Gábor vót a hitván, béköpte, s montták, hogy Gábor olyan, mint a neve, s hogy más faszával veri a csihányt, s hogy a zapja es mocsok vót, még a zosztrák idejiben, de azétt nem ennyire. Jeromos nem es hazutta, hogy örül õ a zoláhnak, met derék, igaz ember vót, mint a nagyapja, Gábor Áron segéggye, ki majdhogynem hõsi halált halt vót, mikor béesett a zágyúkereke alá, de úgyes leitta fogadásból a nagyerõs fogoly kozákot. Lihegte a zoláh, hogy õ most véres buszut áll szép Erdélyországért, s hogy így meg úgy, s hogy kiirtya még a gyükerét es a zokoskodó székelynek, de Ladik Jeromost aztán leginkább. S hogy holnap reggel rejahúzzák a karóra, mint Drakula, s hogy megkerál belé.
A siralomházba Jeromos cseppet meg vót jedve, meg es színezte a harisnyaszárt, s még a könyüje es kicseppent a szemibõl szeppenetiben. Szekirozta ma gát, sokat, s mindenféle furcsa dógokkal, met okos ember vót erõssen. Hogy csuda álma ejszen megaszontta, s ilyen nagy bajok lesznek vele. Kellett neki elészedni a kacorbicskát, hogy Durumó most így megcsúfojja! Aztán eszibe jutott egy másik álma, s hogy kaszál a réten, s hátt láttya, uram, hogy vele szembe mind nyesi a rendet valaki, s hogy még nálánál es igen gyorsabban. S ahogy közelednek szembe egymással, a Halál vót az, s Jeromos tutta, hogy mikor ellesz a fû, lesz berdózás, s nagy csemerkedés. De azétt csak vágták a füvet, csendessen, míg el nem lett. Akkor montta vót a Halál, hogy kéri a napszámot, s Jeromos ki es forgatta a lájbija zsebit, de csak a déli szilvapálinkára való vót benne, azt meg oda nem atta vóna, a zistennek sem, nemhogy a rusnya fajzatnak. Bezgette es a Halál, rikótozott csúful, hogy így, meg úgy, s hogy behajtya ezt õ még Jeromoson, azzal megnyítt a fõd alatta, s oda bément.
Meg eccer álmodott vót valami bünagy csemer alagutakról, hogy akárhová nyüzsögött benne, a zistennek nem találta meg, hogy hol gyütt bé. Ott vót, hogy guruzsmás bihal szalatt neki, annak es olyan vót a képe, mint a haragosáé, s mind bökötte a bünagy szarvával, s bõgött erõssen, mintha meg akarná ozsonnázni. Meg valami a nyaka köré vót tekeredve, s mind nyuvaszgatta. Aztán felébrett, s hát a hites felesége eppeg valami veres fonálból lájbit kötött mellette a dunyhán, az csavarodott vót a nyakára, s a nagy kötõtû mind döfkötte. Meg es siritette a zasszont akkor, s így megnyugodott, de azétt hitte vót, hogy nem jót aszond a zilyen csuda álom.
Ladik Jeromos negyvenöt éves vót, s igazi székely. Kézdi határában vót négy hód fõdje, káposztát nevelt rajta, azt Brassóban elatta, de néha Szebenig es elment vele. A fõd szélin meg nõtt peccs meg burung, s murok, azt a zasszon szerette hersegtetni, meg a peccsbõl csinált teját, s a burungot a pástétomba belétette, amíg el nem pusztult. De gyermek nem lett, sem lejány, meddõ vót, mint a Kelemenék küpüje. Jeromos délutánonkint eljárt a városi tanácsba, met tanácsos es vót, azazhogy lófõ, met õ a tanácsot es ménesnek nevezte, s hogy ez hagyomány. Ott aztán beszéltek a város dógairól, s hol a jobb a káposzta ára, s hogy Csaba királyfi meg Gábor Áron, s hogy így meg úgy, s székely szarta a magyart, s hogy de vajjon ki szarhatta a zosztrákot meg a muszkát, hogy inkábbot lett vón rekedése. Mit tutták õk akkor, hogy nem a zosztrák a zellenség! Aztán este monyókolta a zasszont, míg vót benne szussz, de aztán eccer lobot vetett a tüdeje a mosástól, meg es kerált benne, nyóc esztendõvel a háború elõtt. Aztán már nem monyókolt, csak ivott, sokat s erõsset, de bírta, mint a zisten. Akkor kezdett vót el belémerülni a bötûbe, olvasott könyüt, s sokat, s aztán meg írt, s a nyárádi ispán ki es atta, a saját pénzin, Kolozsvárott, de ott nem vették, csak a Székekben. Cirkált egypár verset is, s kinyomták, rovásírással, de azt már nem értette a nép, met elfajzott azétt nagyon Csaba királyfi óta, a magyar vót a hibás, aztán meg a zosztrák, a deják meg a sváb bötüjivel. De azétt a népi játékát sokszor atták elõ, amatõrök, mulattak s okultak rajta sokan, s tisztelte es a környék, hogy ilyen nagyokos székely embere van Kézdinek, Ladik Jeromos.
Igen ám, de Jeromos nem fejezte bé még a szép verses regényit, amit Gábor Áronról cirkált, s avvót a címe es. Érezte pedig a lelkületiben, hogy allesz a nagy székely éposz, s hogy ezzel megmutatná õ a beste velágnak, s hogy hogy kell, s hogy a székely pojézis milyen legjobb ezen a velágon. Arról szótt vóna, hogy Csaba királyfi bémegy a zúr színe elé, egy prológusban, s mind aszondja a zistennek, hogy így meg úgy, s hogy mi a varasgyékot csál, így csúffá tenni a szép Forradalmat, hátt bölömbika-é a zúr, meg mind így, s hogy õ aztán átmegy egy más galaksziába, s mind elviszi a sok szép csillagot s még a Tejutat es magával. Megrestelli magát a zúr de erõssen, s visszacsinálja a zidõt, március tizenötödikére. Ráfáél arkangyal megjelenik Gábor Áronnak a zálmában, és aszondja neki, csinájjon egy bünagy álgyút, de akkorát, hogy csak, legalább kétszáz rõf hosszút, s megfelelõen vastagot. Gábor Áron és a székelyek megcsinálják a bünagy álgyút, s elindulnak. Eddig jutott el Jeromos, s szerette vón béfejezni, de erõssen, s hogy nyerjen a Forradalom, s legyen boldog a székely, sõt a magyar is, csak a zosztrák meg a muszka nyuvadjon meg.
Felfele nezett hátt, s hezzaszólt a zúristenhez: Muramista, ejszen tudom, hogy vónál, s ejszen én es vónék, met a tükör es mutattya, s hogy igaz székely vónék, s nemkülömben keresztény, s hogy életem értelme aza fránya verses regény, mit es cirkálni elkezttem. S hogy én vagyok a zéposz, s a zéposz es nemkü lömben én magam, s hogy bizonyítsd bé, szereted te még a székelyt, adj mán egy csepp idõt, verses regényemet béfejeznem, aztán nem bánom, tegye bé nekem a zoláh a karót, vagy ozsonnázzon meg aza csúf bihal, amit álmomba rejámkûttél. Met te vagy a zidõ fõbérese, és tijed a hatalom meg a dicsõség, meg a fene tudja megaszondani, mi minden.
Aztán elalutt Jeromos. Csuda egy álma vót meginn, azt álmotta, hogy bément a Fõtéren a Múzeumba, a Zsuzsi-babákhoz. Nezegette a sok szép babát s a szõtteseket, s eccer csak hezzalépett egy furcsa vén õr. Jeromos mingyár látta, hogy nem helybéli, met okosak vótak a szemei erõssen; világítottak, de szelíden, s pislogott. Meg es kérdezte Jeromost, s azonnal, s hogy mit kajtat. Jeromos montta, a zurat keresi. Ejszen aszonta a vén: A zúr a Zsuzsi-babák feje bõriben vóna, a háromszázhuszonkét Zsuzsi-baba kéccázhatvanöt milljónéccáztizenháromezeröccázhatvannyóc hajaszála közül a zegyiknek a gyükeriben. Kajtatta a nagyapám, s vak lett vót. Kajtatta a zapám, az es elvesztette a szeme világát, s én es, de szinte. A franc keresi tovább. És elment. Eppeg akkor császkált elfelé Mári néni, a takarítónõ es, s hátt mind rángatott egy Zsuzsi-babát, s aszonta, hogy így meg úgy, s hogy õ ezt most teszi szemétbe, met a moly hezzaevett. Jeromos elszette, s megkergette. S hogy egyedül maratt, csak nezte cseppet, majd bátran kitépte a zegyik hajaszálát. S hátt ott vótt a zúr a gyükérben, Jeromos ugyan nem látta, de hallott egy hangot, mind montta: Na jó van, ecsém, s béfejezheted! Met így beszél a zúristen a székellyel, mint egy komával.
Jeromos ébrett, hogy rugdossák, s viszik azonnal. A siralomház elõtt ott állott a büh karó, nem vót vastag, de hegyes erõssen. S a zoláh mind röhögött, s hogy így meg úgy, s hogy most hogy meggyalázza a székely seggit. Le es tolták Jeromos gatyáját, s röhögtek, pecegtették a lõcsit. Aztán két hitván cigán hóhér megfogta, s egy létrán felvitte, s tartotta oda, a karó felé. Még a zutolsó kévánságát se kérdezték meg. Jeromosban már alig es pislákolt egy csepp remény. Ekkor a tiszt egyet rikótott, s a két cigán rejabaszta Jeromost a karóra, reggel kilenc óra két perckor.
Azazhogy rejabaszta vóna, de ekkor úgy megállott a zidõ, hogy csak Jeromos pislogott jedten, a többi mind csak megmerett, még a zégen egy ülü es megállott röptiben, nagy, széjjeltett szárnyakkal. Jeromos csak nezte, nezte, forgatta a szemit, hogy mi a zisten történt, megkerált vóna, de akkor métt gondókozik? Aztán reajött, hogy meghallgatta a zúr, s hogy csak a velág meredett meg, s hogy most béfejezheti a verses regényit. Maga alá nézett, hátt látta, hogy a karó ott van szinte a csóré ülepiben, gondóta, leszáll, de ahogy megpróbálta, rögtön egy cseppet újra megmozdult a világ, s csusszant a karó hegyire, szinte hogy a vér es kicsordult a zülepibõl. Jeromos értette, hogy fegyelmeztetés, s hogy neki ott, csóré seggel kell béfejezni a mûvit, csak azt nem értette, miféle zákhányos egy csuda ez, s métt nem eresztette haza inkábbot a zúr, úgy, eccerûen. Dehát furcsák a zúristen ösvenyei, s Jeromos inkábbot nekilátott a mûvinek, semhogy a komplikáción eméssze magát. Elévette szépen a lájbijából a téntaceruzát meg a füzettyit, el nem szették vót, micsinájjanak vele, nem lehet megenni sem, s ott, s így, csóré ülepivel a büh karó felett, a levegõben, kétódalt a két cigánnal, elkeztte béfejezni.
Cirkálta es szépen, sorról sorra, részrül részre, szép kettészelõs, veretes tizenkettõsben, met rejajött a zihlet, mint Dobánra a lopás. Hogy elindulnak a székelyek meg Gábor Áron a bünagy rézálgyúval, s akkora mint a Feketetemplom, s széjjelbasszák a zosztrákot, de erõssen. Egy golyóval még tízezret es. Kossuth Lajos megteszi Gábor Áront, s fõvezérnek, s Petõfi Sándor kõtt néki tíz szép verset, dedikácijóval. Aztán jõ a hitván muszka, bünagy sereggel, de aztat es megsirittik, s Muszkaországot odaadják Bem Apónak, s hogy dirigálja. Gábor Áront megválasztyák elnöknek, Kézdi meg fõváros lesz, Petõfi Sándor es odakõtözik.
Tetszett Jeromosnak a mû erõssen, csak mind turálta magát, s hogy nem tutta hogy méltón béfejezni. Gondóta, rütyül egy bidony fickót, hátha ád ihletet, de ahogy ment vón a Bújdosó felé, hátt, mitadisten, meginn megmozdult a velág egy cseppet, s a karó esment a bélit bezgette. Dohogott hátt, s folytatta. A zepilógus aztán nagy lett, s szût melengetõ. A zúr kebelére szedi Csaba királyfit, s aszondja, hogy ezentúl ott ül a másik oldalán, Jézus Krisztussal átellenben, s hogy így meg úgy, s hogy a székely lesz a zõ választott népje, s még a Bibliát es újradiktálja, székely evangéliomistáknak. S hogy a teremtés után mingyár Attila nagy kargyával fog folytatódni, meg a székelyek kecmergésivel, allesz a zegzódus, s Erdélyország a Kánaán. S hogy a zelsõ magyart Csaba királyfi piszkából formájja meg a Fõtáltos, hogy legyenek a székelyeknek jó szomszédjaik. S mind így.
És akkor gyütt a nagy, végsõ pont a verses regény végire. S hogy rejatette, a velág rendje visszaállt, s Jeromost rejalepcsentették a karóra, a csóré ülepivel, hogy kijött a száján. Alig vót ideje egy cifrát kárinkodni, hogy a nyüvek rágják meg azokat, kik így megcsúfollyák a székelyt, s hogy így meg úgy, s hogy a hájderménnkû a kurva gelevõgyi annyukat. Aztán a monya megfeszült, s a lõcse nemkülömben, s lepiszkolta utolsó cseppjivel a kapitán lópofáját, s Ladik Jeromos ezerkilencáztizennyóc május ötödikén reggel kilenc óra négy perckor megkerált.
A füzettye béesett a lecspocsba, a vére rejafröcsögött. Kidobták a ganéba, onnét kaparta ki a tíz körmivel másnap a haragosa, Oláh Gábor, s röhögött rajta erõssen, s mind bõcskötte a Bújdosóban, de hazafelé megütte a setét, s esszement, mint a Tuli frakkja, s másnap elásták. A verses regény elveszett, ejszen ott rekett a hitvánnak a lájbijában, csak a jó híre maratt, s a népnek. S azóta es a kézdiiek mind kûdik a ménest a zokosokhoz, hogy a temonda szerént valaki cirkálná újra a mívet, de úgy hírlik, végül es meglesz, met odamentek Kovács András Ferenchez, Vásárhelyre, s rejabízták, met hogy se csinál egyebet, örökkétig csak mind másnak képzeli magát, s most eggyel több izé mit számít nekije?

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta