LOVAS ILDIKÓ
A test harangja
Jobb, ha az íróról csak mûveibõl tud a világ.
(Ottlik)
A test legjobb állapotáról gondolkodom. Egy öreg és megfáradt asszony voltam éveken át, a magány emlékezéssé nehezült hangja szólt ki belõlem, beszélt egyfolytában, és még csak azt se mondhatom, hogy hazugság lett volna megidézni olyan idõket, amelyekben nem sétáltam, mert láttam azokat magam elõtt, Ottlik-mondatokkal a fejemben jártam, és tudtam, soha nem a megírt valóság lehet kérdéses, hiszen ne beszéljünk se egyféle, se kétféle valóságról, hanem beszéljünk sokfélérõl: a valóság modelljeirõl, inkább annak hitelessége. De mondták, azzal sincs baj: gondoltam, látomásos típus vagyok. És milyen remekül éreztem magam! Óh, ha tudnád. De cigaretta az elsõ pillanattól kellett. Piros Ronhill, York, ha még emlékszel ezekre. Ahogy odaér az ajkaimhoz, illeszkedik az ujjaim közé, míg ütögetem a billentyûket, jó. Biztonság: földelés. Mert a látomásosság éppen olyan, mint a vicces cigi, ellebegtet.
Tehát a valósággal és a hitelességgel semmi baj nem volt, ma is összeszorul a torkom, ha valami szövegben azzal az öreg és megfáradt asszonnyal találkozom, furcsa alkalmakkor, irodalmi esteken: ismertem. De azért mégse volt minden teljesen rendben. Mert közben azért én is voltam, ha érted; erre sajnos nem emlékszem. Elõfordul, hogy akivel megosztottam azokat az éveket, mesél nekem, elmondja, milyen voltam: reggel nehezen ébredõ, könnyen lelkesülõ, ilyeneket mond. Ja, de kötözködõ, utálatos és szép is voltam, ezt mondja. El kell hinnem minden szavát, mert nem emlékszem. Nem azért, mert nem számított. Éppen ellenkezõleg, azok voltak a legjobb éveim, csak nem a valóságra, hanem a látomásokra figyeltem. Meg arra, hogy legyen cigarettám. Éjfél körül volt, éppen a Színházi történet ben voltam, és hiába ütögettem szórakozottan a cigarettásdoboz tetejét, nem volt visszajelzés, csak kongott, akár a hajnali város felett a harangszó. Biciklire ült, és elment az éjszakába, akkoriban még nem voltak éjjel-nappali trafikok, a cigiüzérek is aludni tértek, szóval nem tudom, honnan, de hozott nekem két doboz Classic ot - akkoriban ez volt.
Vannak férfiak, akik mellett szép nõnek lenni. A füstízû csóknak is jó az íze. Akkoriban nem gondoltam erre, nem jutott idõm a valóságra figyelni, csak annak különféle, megírható és hitelesnek tekinthetõ modelljeire. Most, hogy a test legjobb állapotáról gondolkodom, most jutott eszembe a legnagyobb hiba, amit abban az idõszakban elkövettem.
Annak az öreg és megfáradt asszonynak, akinek magánya emlékezéssé nehezülõ hangon szólt ki belõlem, nem volt teste. Érted, mire gondolok? Nem hasogatott a dereka, nem volt csontritkulása, se kínzó kétoldali fejfájása az alacsony vérnyomástól, amitõl el is eshetett volna, ínysorvadása, amitõl bizonytalankodik szájában a protézis, aranyere se renyhe bélmûködéssel: nem volt teste, öreg és megfáradt.
Talán miattam. Mert annyira el voltam foglalva vele, lehetséges emlékeivel, hogy nem figyeltem semmi másra: magamra se. Nem törõdtem a saját testemmel se, hogyan juthatott volna hát eszembe az övé? Persze nem csak azért, mert elragadtak a látomások, egykor volt városomban megtörténhetett szépséges és szörnyûséges események, hanem a saját fiatalságom miatt is. Nem éreztem fáradtságot, ha hajnalig írtam, és alvás nélkül rohantam dolgozni, nem kapkodtam levegõ után, ha két doboz Classic ot szívtam el, nem voltak fölösleges kilóim, nem töredeztek a körmeim, és nem hullott a hajam, minden vágyam kielégülésre talált, amit természetesnek is tekintettem, hajlékony volt a derekam, szorosan ölelt a combom, követelõzött a mellem.
Hát így.
Most, hogy itt ülök, ebben a meleg szerkesztõségi szobában, forrón súrolja a cigaretta az ajkaimat, ujjatlan ingem is ledobnám, a szoknyám is felhúznám, akkora a júliusi hõség, hátravetném a fejem, hogy a folyton ide-oda bólogató ven>tilátor a nyakamba csókoljon, és arra gondolok, mi a test legjobb állapota, kimondom: az én test nélküli, a fizikai valóságot nélkülözõ öreg és megfáradt asszony-barátnõm jár az eszemben. Kérdezném tõle: mondja csak, kedves Gruber Emma, nem hasogatott a dereka, amíg velem volt? Nem kellett reggelente egy-két kanál szilvalekvárt bekapnia? Este langyos sört innia az álmatlanság ellen? Nem bénította meg a félelem? Mert akárhogyan is: igen sok szörnyûséget mesélt nekem, amit ha visszafogottan is, de beleütögettem a billentyûkbe.
Tudom, mire gondolnak. Igazuk van. Valóban nem a júliusi hõség miatti kínlódásom juttatta eszembe Gruber Emma testét. De ha úgy vélik, saját öregedésem miatt tértem vissza hozzá - bár igazuk volna! -, tévednek.
Történt egy-két dolog mostanában. Amitõl minden megváltozott. A tervek álmok lettek, az álmok távolságba tûnõ fantazmák, azok pedig nyüszítésre kényszerítõ fájdalmak.
És fontos lett a test. Csakis az volt a fontos: akár egy harang, amely ha eltörik, hang, zúgás, zengés-bongás nélkül marad a lélek. Vagyis nem tudni, mi lesz a lélekkel, de nem is ez volt a kérdés. Ez nem számított.
Ha pontosítani kell, azt mondhatom, történt egy-két dolog mostanában, ami eszembe juttatta, hogy a testemben vagyok. Mondok egy példát: fölriadtam az éjszaka közepén és hányingert éreztem - tegyük fel - a félelemtõl, és nem azért gyújtottam rá, hogy jól érezzem magam, írni kezdjek, hanem mert hányingerem volt, úgy remegtem, akár egy állat, és a Rodeo segített. (Rodeo: amikor már mindenki light Marlborót szívott, akkor egyszeriben csak ezt lehetett venni. Tulajdonképpen logikus. Lehetnek pillanatok, amikor csak a szavak jelentése bír tartalommal. És azok valóban a rodeo pillanatai voltak. Jól megszívtuk.) És akkor a testem eszembe juttatta, hogy benne vagyok, hogy õ a fontos.
És Gruber Emma elhagyott. Az öreg és megfáradt asszony meghalt bennem, tõle kapott látomásaim a talán megélhetõ - tehát bizonytalan - idõ lehetõségévé váltak. De nem gondolkodtam ezen, észre se vettem, csak az volt furcsa akkoriban, hogy mindenféle eszembe jutott, mint az is, hogy valaki elbicajozik az éjszakába, hogy cigarettát vegyen nekem. Ezt már elmeséltem.
Gruber Emma helyét a fizikai létezésem vette át. Talán mert minden átértékelõdött, kezdtem odafigyelni arra, hányszor gyújtok rá azért, mert ideges vagyok, megbántottak, és megfájdult a fejem, összerándult a gyomrom. És nem tetszett, hogy ilyen okokból dugjak cigarettát az ajkaim közé. Akkoriban fogalmaztam meg a dohányzás (dohányzók, nemdohányzók és kocadohányosok) és az emberi kapcsolatok viszonyát, de errõl késõbb.

Éppen a fizikai létezéssel meghatározott emlékek felmerülésérõl beszéltem a meleg szerkesztõségi szobában, arról, hogy milyen nehéz észrevenni és megtalálni a test legjobb állapotát, talán meg se történik velem, ha... A beszélgetõtársam elnézõen és belenyugvón figyelve újabb cigarettám parazsát, azt mondta: akkor éltük elmúlt életünk utolsó perceit. Ez van. Így már nem furcsa, hogy eszembe jutottak az emlékeim, hogy fontossá váltak, ahogyan az életem is. Lelkem harangja, a testem. És nem fogom rángatni, oda se figyelve hangjára. Minden rezdülésében benne akarok lenni. Mondjuk úgy, hogy rám ijesztett a mulandóság. A dohányosok ismerik a reggelente jelentkezõ érzést, amikor majdnem - de csak majdnem - úgy döntenek, abbahagyják. Az igen rossz minõségû cigaretták világában, amilyen a mi mostani világunk, ez gyakrabban elõfordul. De aztán a második nyújtózás után odanyúlnak a dobozért, mindenféle okos mentegetõzéssel testük felé. Mondjuk, csak ennyi történt velem: olyan rossz cigarettát árulnak, hogy sûrûbben kell a mulandóságra gondolni, arra, hogy mi a test legjobb állapota. Ami persze csak akkor volna igaz, ha még mindig Gruber Emma lakna az emlékeim helyén.
Több valóságmodell csúszott egymásra az elmúlt néhány hónapban. Megéltük elmúlt életünk utolsó néhány percét , ahogyan ezt beszélgetõtársam mondta azon a forró júliusi napon.
És ha már így történt, akkor nem tehetünk mást, mint újból felosztjuk már megélt idõnket, és az abban tanyázókat.
 

*

Vett egy Gillette önborotvapengét, egy skatulya hármas cigarettahülznit és egy-egy csomag Hercegovina és Finomtörök dohányt.
(Ottlik: Buda)

Van úgy, hogy megkérdezik, hogy vagyok. Mondom, jól, csak mintha harangok zúgnának a testemben. Nem tudok mindenkivel szóba állni - miattuk. Sõt az is egyre gyakrabban fordul elõ, hogy csak bizonyos emberek társaságában gyújtok rá.
Figyelem a testemben zúgó harangokat, csak azokat figyelem. Biztos vagyok abban, hogy azért költöztek belém, mert megsejtették a mulandóságot. Amiért minden nap hálásabb vagyok, és meg akarom találni testem számára a legjobb állapotot. A dohányzásról viszont nem tudok lemondani. Úgyhogy meg kellett indokolnom a rágyújtásaimat (bár nem tudom, hogy a testem méltányolja-e), aminek következtében elvi álláspontokat kellett kialakítanom az emberi kapcsolataimban. De nem is pontosan így történt.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy bizonyos félelmek miatt túl sok megbántást viselek el, túl sokszor gyújtok rá ideges fájdalmamban. Mert kevés dolog összehasonlíthatatlan, de a félelem talán azok közé tartozik. Arról nem lehet vitatkozni, fokozatait észérvekkel elfogadhatónak, illetve megokolatlannak tartani. De erre se akkor jöttem rá.
Üldögéltünk a kávéház elõtt, csak úgy. Összejöttünk. A fiúk a közeli trafikban cigarettapapírt vettek, hogy vicces cigit sodorjanak. A hülznivel mégis könnyebb, mondtam. Azt csak meg kell tölteni. Bár maga a szó, most, hogy szinte csak a szavak jelentése bír tartalommal, a praktikusság ellenére is taszító. Mert igaz, hogy hüvelyt jelent, de leginkább töltényhüvelyt. Igaz, ha cigarettapapírból van, akkor egészen más. Cigarettahüvely? Megfelel a töltényhüvely, mondták: vicces tölténnyel tömjük tele a cigarettapapírt: jó a félelemre; többet ér minden pálinkánál és sörnél, mert nem követi macskajaj, de a féltés ellen is jó.
Aztán nem is igen beszélgettünk, csak elvoltunk egymás gondolataiban: szerkesztõk innen-onnan, egy földbõl és vérbõl valók, amolyan sehová se tartozó, de abban kitartó figurák - láttuk, hogy ilyennek látnak a kávéház elõtt elhaladók. Amibõl már tudható, hogy nem így van. Nem emiatt vagyunk el egymás gondolataiban, hanem azért, mert egy idõben történt velünk valami: félelmet éreztünk, és nem kételkedtünk egymás féltésében. Ritkán adódnak ilyen pillanatok, igazán nem bántuk volna, ha elkerülnek bennünket, ebben egyetértettünk. De ha már így adódott, hogy megéltük elmúlt idõnket, legalább kihasználtuk. Üldögéltünk a kávéház elõtt.
- Mostanában harangok zúgnak a testemben - mondtam. - Úgy érzem, oda kell rájuk figyelnem. Akkor kezdtek zúgni, amikor megjelent bennem a félelem, hányingerem támadt, és rá kellett gyújtanom. De aztán olyan helyzetbe kerültem, hogy megkérdõjelezték a félelmet. És ettõl is rá kellett gyújtanom, de az már nem volt ugyanaz: mintha hagynám, hogy elhallgattassák bennem a harangokat, az elmúlt idõnkért zúgó harangokat, a mulandóságra figyelmeztetõ, a testért kongó harangokat. És azon kaptam magam, hogy meg kell indokolnom a rágyújtásaimat; úgy éreztem, ha hagyom, hogy bántsanak, elárulok mindent: azt az öreg és fáradt asszonyt, akivel a már elmúlt idõt megosztottam, a halálakor visszatérõ saját emlékeimet, amelyekben érzem az évekkel ezelõtti nehéz ébredéseimet is, és tudom, hogy valaki szépnek látott, de legfõképpen a bennem zúgó harangokat.
- Szerezz egy teknõsbékát, én attól tanultam mostanában a legtöbbet: semmi nem törheti el a páncélját - semmi, ami a természet rendje szerint való.
- Nem a rágyújtást kell megindokolni, hanem a társaságot.
Szóval így történt. A fiúk sodortak egy vicces cigit, és azt mondták, jó a fé>lelemre meg a féltésre. Akkor, hogy a bennem zúgó harangokról meséltem, fogalmazódott meg bennem, hogy megalázó, ha meg kell indokolni a félelmet: a megélt, elmúlt idõmet. Még Gruber Emmát is, aki meghalt, mielõtt megkérdezhettem volna tõle, álmatlanság gyötörte-e vagy székrekedés.
És aztán, amikor egyikük, feje fölé fújva a vicces füstöt, azt mondta, nem a rágyújtást kell megindokolni, akkor fogalmazódtak meg bennem elvi álláspontjaim a dohányzással (dohányzók, nemdohányzók, kocadohányosok) kapcsolatban. És azóta csak bizonyos emberek társaságában gyújtok rá.
 

*

A cigaretta már-már a körmömre égett (...) Ebben a pillanatban olyan magával ragadó erõvel tört rám a mulandóság érzése, mintha az a kis hamuoszlop (leomlott és darabokra hullott bár, de azért még mindig oszlop, az idõ kettétört gerincoszlopa), tehát mintha az idõnek ez a ledõlt oszlopa magát a mulandóságot jelképezné (...) (Ki : Fövenyóra)

Mert másfajta érzés a dohányosok szent körébe tartozva gondolni a mulandóságra, miközben a füst ködén át mondatokat olvashatunk valakitõl, aki mindent tudott. Talán ezért hagyta, hogy a körmére égjen a cigaretta. És megnyugtató is. Arra gondolhatunk, hogy akármilyen jelentéktelenek vagyunk, megérezhettünk valamit abból, amivel õk együtt éltek. Arra az elrévedõ, éles, látnoki és belenyugvó pillantásukra gondolok, amely csonkig égett cigarettájuk melléklete. Egy párizsi bisztróban, egy újvidéki beszélgetés alkalmával.
Elkövetkezõ, testük harangzúgástól hangos évei, most hogy már megéltük elmúlt életünk utolsó perceit, némely áldott rágyújtás alkalmával mondataik fizikai megélésévé magasztosulhatnak. Rengeteg idõnk van, csak éppen minden pillanatunkban ott zúg a mulandóság harangja. Ezért aztán úgy döntöttem, odafigyelek arra, hogy jól érezze magát a testem, felkészült legyen mondataik fizikai megélésére. De mást is akarok. Gruber Emma helyett megtalálni azt az asszonyt, akivel - emlékeinek megírása helyett - a saját, emlékké alakult, múlttá vált életemet megoszthatom, a test harangja, a mulandóság szerint. Minden kapcsolatot (mert emlékké fog nehezülni) ennek rendelek alá. Nem tudhatom, hogy sikerül-e, de van idõm a kísérletezésre.
Dohányzók: a szájba helyezett és meggyújtott rudacska okozta érzés a szeretkezés mélységével fûzi össze a körbe tartozókat, de a szerelmi együttlét esetében gyakran bekövetkezõ csalódás és a lelki konfliktusok hiányával (a teljes azonosulás lehetetlensége), éppen ellenkezõleg, az elsõ füst - megfigyeléseim szerint - egyidõben történõ kifújása az egymás szemében látható, de külön megélt kéj révén a megmásíthatatlan összetartozás kútjába taszít, a mulandóság bizonyosságával.
Kocadohányosok: leginkább azoktól kívánom távol tartani magam, akik idõrõl idõre rászoknak a dohányzásra, egy új kapcsolat sodró erejétõl, valamely mulatozás félrészeg állapotától, a munkahely légkörétõl indíttatva. Az ilyen hazugok éppen azt támadják meg alattomos módon, ami miatt rágyújtunk, mert elhitetik, hogy közénk tartoznak, a mulandóságra odafigyelõ és azt folyton átélõk körébe, és miközben õk az elsõ slukk mélységébõl már a perem felé kapaszkodnak, én megnyílok és kitárulkozom elõttük, megengedem nekik, hogy hozzám érjenek, szavaik és cselekedeteik megérintsenek, hogy aztán véresre súrolhassam bõrük tapintásától vibráló bõröm, kamillával borogathassam általuk igénybe vett izmaimat, a rájuk való emlékezéstõl undorodva sajgó csontjaimat. Szóval, a kocadohányosoktól tartózkodni fogok, azokkal semmiféle kapcsolatra nem vetemedem, hiszen a saját jövõbeni emlékeim foroghatnak veszélyben, de még ennél is több, a velük való fölösleges és fájdalmat okozó mindennemû kapcsolat süketté is tehet testem harangzúgása iránt, ami miatt megritkulhatnak vagy el is tûnhetnek azok a kegyelmi pillanatok, amelyekben az idézettek mondatainak fizikai megélésére kerülhet sor. Ezt nem kockáztathatom.
Nemdohányzók: vannak köztük undorodva odébb andalgók, ablaknyitogatók, hamutartó-tologatók, akikkel nem ülünk egy asztalhoz, akiket nem látogatunk meg, csókot pedig semmilyen körülmények között nem váltunk velük. Azonban olyanok is akadnak köztük, akik érdeklõdéssel szemlélik rágyújtásainkat, leültünkkor elénk helyezik a hamutartót (miután kiszedték belõle a dunsztgumikat, apró csavarokat, gyufásdobozt és más apróságokat), szemük az ajkaink között helyezkedõ cigaretta érintéseit figyeli: az ilyenekkel hosszan tartó barátság is kialakulhat, érteni fogják, ha a kék gomolygásban eltûnõ konyhájukban arról beszélünk, hogy egy doboz Symphonia cigaretta, puha csomagolás (megkezdve); sõt az is elõfordulhat, hogy megengedjük: ajkaik és nyelvük felderítse, megízlelje cigarettánk helyét. Velük lehet. Õk tudják, mit vállaltak, a füstnek milyen keserédes kavalkádja fogadja õket, éppen a mulandóság leheletét akarják magukba szívni, azt kívánják szánkból szürcsölni, részesévé válni annak a sajdító szépségnek, amit az elsõ slukk jelent az érzékeinknek. Õk tudják, hogy a halált féljük, nem a mulandóságot. A mulandóságnak parázsló részei vagyunk, mert szenvedélyünk ezt diktálja. Vagyis van bennünk szenvedély. Szeretjük agyonmérgezett testünket. Létezését naponta többször, a mulandóságot hirdetõ hamukukaccal ellenõrizzük. És másokat is tudunk szeretni. A körünkbe tartozókat cinkos összetartozással, a nemdohányzókat hálás remegéssel. Csak a kocadohányosokat nem. A semmilyeneket, a helyezkedõket, az álrajongókat és hamisan élvezkedõket nem. Azok dilettánsok. A mulandóság megcsúfolói, ekképpen az élet gyilkosai.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: jelenkor@c3.hu

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta
 

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/