Idegen ország. Idegen idõ. Idegen tér. Minden levele csak titokban szólt arról, hogy nem találja ott a helyét, de én ezt azonnal megéreztem. Olyan helyzetben volt, amilyennek éppen az ellenkezõjérõl írt folyton nekem. Ebben a pózban az az üzenet rejlett, hogy ha más nem is, legalább én értsem meg, hogy neki ott csak a semmi van. Egybõl rájöttem erre, amiért valószínûleg nagyon hálás is volt. Másrészt gyakran éreztem azt, hogy elretten önmaga helyettesítõjétõl, a levélírótól, hiszen szíve szerint csak üres levélpapírokat küldene nekem minden áldott nap. Mintha udvariasságból alkotna mondatokat. Persze azt én sem értem, hogy minek leplezi, ha mindenképpen azt akarja, hogy leleplezõdjön számomra valódi állapota? Tart másoktól? Aligha. Az én elméletem az, hogy azért leplezi, mert tudja, hogy nekem tetszik, ha valaki rendszeres írással függönyözi el azt, ami számára nyilvánvaló, de nem megragadható. Tehát: õ aztán végképp ne legyen ott, amikor leleplezõdik számomra. A helyzetet bonyolítja, hogy teóriám valószínûleg eljuthatott a fülébe, mert egy éve minden levelét így kezdi: "Zavaros ez az egész, mint a Mondrian festményeibõl áradó erõ eredete."; ismétlem, egy éve folyton ez az elsõ mondata, kezdõ akkordja leveleinek. Olyan hatású ez a mondat, mint a dob és a basszus fölé teljes erõvel belépõ, alulhangolt gitár. Úgy ismétlõdik, mint az állandóan menekülõ ember naponta más-más idõpontban jelentkezõ elcsigázottsága. Ilyenkor teljesen elveszítem a bizonyosságból fakadó nyugalmamat. Már az is megfordult a fejemben, hogy én írom ezeket a leveleket magamnak, csak hogy kikezdjek a nyugvópontra jutott lélekkel. Milyen furcsa. Mintha egyetlen hosszú búcsúzás lenne ez a levélözön. A szellemem búcsúzik a lelkemtõl, mert elárulni készül. De ez a gyanúm még nem igazolódott be.
Tegnap megdöbbentõ felfedezésre jutottam. Kezembe került egy hetilap abból az országból, ahol õ él. A címlapon azonnal észrevettem az õ nevét. Elrohantam egy ismerõsömhöz, aki tudott ezen a nyelven, és kértem, hogy fordítsa le nekem a róla szóló cikket, amint lehet. Másnap már hozta is.
"Vallott az író gyilkosa. Hosszú rábeszélés után a rendõrségnek sikerült vallomástételre bírnia a tavalyi, nagy felháborodást keltõ írógyilkosság feltételezett elkövetõjét. Ám igazából csak a mi lapunk riporterének volt hajlandó elmondani a történteket.
¯Nem igaz a rendõrségnek az az állítása, hogy azért öltem meg az írót, mert az értelmi fogyatékos lánya meglesett engem önkielégítés közben. Jól ismertem az írót, a lányát is. A lánya csak egyetlen dolgot ismételgetett folyton: egy mesét az önmaga farkába harapó kígyóról.
Az íróval úgy kerültem kapcsolatba, hogy õ is ugyanabból az országból vándorolt ki, amelyikbõl én, csak sokkal régebben. És mivel szomszédok voltunk, gyakran összejártunk. Gyakran mesélt arról, hogy hogyan képzeli el a halálát, a temetését. Megmutatta azt a kazettát, amelyikre azokat a számokat válogatta össze, amiket le kellene játszani a tömegnek a gyászszertartás végén. Akkor elpattant bennem valami. Mit keres egy kazettán a Laibach God is God -ja és a Bananarama Cruel summer -je? Fõleg, ha belegondolok a két klipbe. A többi számról nem is beszélve. Én ezt nem értem. Remélem, az otthoni barátom (aki biztos, hogy el fogja olvasni ezt a cikket) majd rájön valamire. [A rendõrség szerint nincs a gyanúsítottnak odahaza barátja. - A szerk.]
Õt egyáltalán nem érdekelte, hogy ki vagyok, mindig õ beszélt, én hallgattam. De a hazaírt leveleimet elolvasta. Egyikre se mondott semmit.
A viszony akkor romlott meg kettõnk között, amikor egy estén kijelentette, hogy regényt kezdett írni: levélregényt, amelynek a fõhõse én vagyok. Úgy éreztem magam, mint egy porcelánbaba, akinek nagykalapáccsal szétcsapták a fejét. Szóval az a szemét csak azért pofázott nekem, hogy közben alaposan megfigyelhessen. Különben is, túl nagy közöttünk a generációs ellentét, a feszültség. Én nem egy szöveg rabja akarok lenni, hanem egy társadalom tagja. Én nem fõhõs vagyok, hanem kisember. Én a társadalomban akarok létezni, nem egy írói nyelvhasználatba bezártan, tébolyultan körözve önmagam körül. Nem tudom, érti-e, amit mondok? Mert látom, hogy egyre jobban undorodik tõlem, és sajnálja azt a nyavalyás írót.
Elkezdtem várni. Nagyon lassan készült az egész. Volt olyan nap, hogy egészen késõ estig egy széken kellett ülnöm, különbözõ pózokban. Õ néha körbejárt, zseblámpával belevilágított a szemembe, szurkálta az ujjaimat egy tûvel, kóstolgatta a kiserkenõ vérem. Közben a lánya egyfolytában azt az egy mesét darálta. Az író egyébként nem sejtett semmit. Azt hitte, nekem tetszik ez az >egész. Nem vette észre azt a maszkot, amit fölvettem szándékom végsõkig való eltitkolására. Ennyit ért ez az ember. Persze egy jobb emberismerõnek is ugyancsak nehéz lett volna a dolga, mert a maszk alatt volt egy másik álarcom.
Sokkal banálisabb történet az enyém, mint a rendõrségi változat.
Végül elkészült az írás. Levert volt, mert a végére ért. A többit már tudják. Megöltem az írót. A regényt elolvastam, majd elégettem.
- Egyesek szerint ön mégis hazaküldte a regény egyes részleteit, levél formában, egy ismerõsének.
- Ez nem igaz. Írtam haza levelet, de csak az anyámnak. És most fejezzük be a beszélgetést."
Mindez azt jelenti, hogy a kettõnk levelezése véget ért. Sajnálom, hogy így alakult. Egy tévhitet azért még szeretnék eloszlatni: én nem kértem tõle, hogy igazolja: õ nem én vagyok.

Tartalomjegyzék | Jelenkor
 

http://www.c3.hu/scripta