Bartis Attila: A kéklõ pára Tájékozottabb olvasói körökben nagy feltûnést keltett Bartis Attila bemutatkozó regénye: A séta (JAK-Balassi Kiadó, 1995). A fragmentált - emlékezõ énelbeszélõ fõhõsû írás nemcsak témáját, hanem eszközeit tekintve is érett, új hangként tudta megszólítani olvasóit. Ehhez mindenképp hozzájárult az a technikai bravúr, mely az elbeszélõ nemének kérdését érintette. A fõszereplõ nemérõl egészen "nõvé válásáig" nem tudunk semmit. Egy gyermek semleges nemû elbeszélése vezet minket a könyv feléig. A szereplõ kulturálisan, társadalmilag, biológiailag meghatározott nemi identitását jelölõ kódok alkalmazása az érettség állapotától veszi kezdetét. Az olvasó eddig a pontig bizonytalanságban van eziránt, illetve reflektálatlanul saját nemének olvasási szokásaiból következõen konstruálja meg a maga fõhõsének alakját, nemét. A nõi hang megjelenésével, illetve felfedésével egy ettõl eltérõ olvasási mechanizmus indul be, mely az elõzõ lapok alapján kialakult kódrendszert átszemiotizálja.
A séta által kialakított elvárási horizont átrendezõdését jelentõsen befolyásolja a szerzõ novelláskötete, mely a mûfaji eltérésen kívül is egészen más megközelítést kíván az elsõ kötet kísérletezõ megformáltságával szemben.
A kéklõ pára tizenöt novellát foglal magába, három, alcímmel elkülönített részben (Hazugságok Bohumilnak és más történetek , A kéklõ pára [eredetnovellák] , Három halálnovella) . Minden egységet Wittgenstein-idézet elõz meg, szám szerint öt. Maga a kötet címe is innen ered: ,,De ezt is mondhatjuk: sosem lehet nagy, aki félreismeri önmagát: aki kéklõ párát von szeme elé." Wittgenstein írásaiból (jobbára a Tractatus ból) kiragadott sorok talán csábítóan arra ösztönözhetnék az olvasót, hogy a filozófus korai idõszakának hatása által megrajzolandó kontextusban értelmezze a novellákat. Azonban a wittgensteini (nyelv)filozófia önmaga értelmezhetõsége terén is nehézségeket támaszt, mivel egységességének látszata folyamatosan megtörik. Célszerûbb hát mottóként tekinteni ezekre az idézetekre. (Az idézetek, visszavetítve A sétá ra, mûködésbe hozzák, hangsúlyosabbá teszik az ott elhangzó kijelentést - mely a Tractatus elsõ tételét építi magába -, a wittgensteini tételekhez való vonzódást.) "Szóval lehet, hogy a világ mindaz, aminek esete fennáll, de szerinte az, ott a víz alatt, mégis egy más világ." (A séta , [76])
A novellák címe azonos módon épül fel. Egy névbõl és az "avagy" kötõszóval kapcsolódó értelmezõi, ugyanakkor általánosító egységbõl, melyek kivétel nélkül valaminek a történetét jelölik. (Bohumil avagy a kenyérmorzsák története , Onedin avagy az unalom története , Oszkár avagy a fizika története stb.) A neveket csoportosítva találhatunk bibliaiakat (Azazel, Salamon, Gábriel), fiktív alakokat (Onedin, Oszkár, Valentin, Engelhard), létezõ személyt (Bohumil). A névvel ellátott történetek mint címek számos aspektusból fontossá válnak a szövegek értelmezésében. Az Engelhard avagy a fotográfia története címû novellában a név (illetve az általa jelzett személy) és a történet közti kapcsolatot önértelmezõi alakzatként elgondolva, a név a cselekvõ személy története(i) által konstruált önazonosságot, identitást feltételezi. (,,[A hullaszállítók] elvittek egy kilencszáztíztõl hetvenhétig tartó kusza történetet [az elbeszélõ nagyanyját]." [68]) A személy (a név) azonossága, behelyettesíthetõsége valami elbeszélttel más helyen is felbukkan, immár jobban kifejtve. Az Oszkár avagy a fizika története címû elbeszélésben egy kihallgatás során hangzanak el a következõk: "Oszkár, Oszkár, mit csináljunk veled - kérdezte [a százados], de igazából nem is a fizikustól, hanem az asztalon fekvõ dossziétól. Úgy nézegette, lapozgatta azt a dossziét, mintha az lenne az igazi Dóczy, az a másik pedig, aki a széken ül, tulajdonképpen csak valamiféle függeléke volna ennek az aktának, amolyan hús-vér illusztráció, ami fölhasadt ajkával meg könnyes szemével csupán megnehezíti a szöveg helyes értelmezését." (74)
A novellák olvasatában a nevek azonban további kapcsolódásokat is játékba hoznak. A cím(ke)nevek a tág értelemben használatos intertextualitás különféle formáit kínálják a megidézettségen keresztül.
Az elsõ novella (Bohumil avagy a kenyérmorzsák története) elbeszélõi technikája révén Hrabalt idézi. A valószínûleg erdélyi elbeszélõ szinte egyetlen mondattá szövi nagyapja történetét. Az olvasó már egy megkezdett történetbe kapcsolódik be (ezt a novellakezdõ három pont jelzi), majd nézõpontját tekintve közelít a monológba ágyazott megszólítási és feltehetõen párbeszédképzõ alakzatok révén egy csehszlovák (beszélgetõ)partner látószögéhez, illetve hallgatóságához. Az írásmódon túl a novella zárlata tematikusan immár a létezõ, biográfiai adatokkal jellemezhetõ Hrabal személyét, illetve halálának körülményeit meséli el a nagyapa végzeteként (galambetetés a toronyban). Mindehhez a mesélés szituációja is hozzájárul, mely jellegzetesen hrabali, hiszen egy kocsmában, sörözés közben zajlik.
A mindösssze száznegyven centiméteres testmagasságú Dóczy Oszkár fizikus alakjában A bádogdob Oszkár Matzerathja él át újabb kalandokat a kelet-európai diktatúra idején. Engelhard neve Bartis magánmitológiájához kötõdik. A séta fotográfus szereplõje, az elbeszélõ nagyapjának testvére. Salamon és Gábriel nevei természetesen a bibliai történetekre íródnak rá, míg Onedin kapitány neve inkább már egy közösen átélt korszakhoz tartozást, annak vizuális emlékezetét eleveníti fel. Ez utóbbi már abba az ideológiával átitatódott nyelvezet jelértékû halmazába sorolódik, mely át- meg átszövi szóhasználatá>ban az egész kötetet, és egy történelmi periódus tárgyi valóságán át utal az akkori életkörülményekre. (Példák a diskurzust felelevenítõ tárgyi megnevezésekre a hetvenes évekbõl: Elba zseblámpa, Consul írógép, Koh-I-Noor radírgumi, Ukrajna márkájú kerékpár, Electrolux rádió, Opera és Diamant televíziók, Dolond-féle zsebbarométer, golyóstoll a vetkõzõs nõvel, tanító elvtársnõ, párttitkár, tanácselnök, szovátai író-olvasó találkozó, stb.) Ez a nyelvi emlékteremtés, rekonstrukció legnyilvánvalóbban az eredetnovellákban jelentkezik, amelyek egyik fõ összetartó ereje, hogy az elbeszélésekben megszólaló ént Bartis Attilának hívják, és az õ családja kerül a történések változó centrumába. A diskurzív felidézés és a szerzõi alak-szövegalakkal való játék ezt a hét novellát például Garaczi László Pompásan buszozunk! címû munkájával hozza rokonságba. Másrészrõl a tér- és idõkoordináták és a mindennapok létmeghatározó ideologikus nyelvezete miatt Bodor Ádám Sinistra körzet ét említhetjük egyfajta elõképnek.
A nevek azonban a történetekben lecserélhetõek, összecserélhetõek, sõt a névváltás eredményeképpen maguk a nevek viselõi is kisebb-nagyobb alakváltozásokon mennek keresztül. A nagyapa Oroszlán nevû kocsmája az államosítás során Vadász kisvendéglõvé lesz (Bohumil) , a temetõi gondnok Gerebent a novella végén Bokai úrnak szólítja a lelkész (Sáfrány avagy a párhuzamosok története) , özvegy Májerné delíriumos képzeletében férje hol Columbo hadnagy, hol Lapussa Demeter, hol Onedin kapitány (Onedin) , Korbán, a hentes ,,egy marék ezüstért" Júdássá válik (Korbán avagy az utolsó napok története) , Piros Károly csótányirtó és egértelenítõ növekvõ nacionalizmusával egyetemben nevének hosszúsága is növekedik. Elõbb Kakasdi Piros Károly lesz, majd Kakasdi Piros Vereckey Károly (Károly avagy az irodalom története) , Valentin történetében az államvédelmi okokból fõbe lõtt, húszéves Groszics Valentin álnéven és harminc évvel idõsebbként jelenik meg (Rackovsky Mórként) új papírjai szerint, "[m]ert jobb holtan éldegélni, mint élve rohadni." (109)
A történetszövésben a bibliai kontextus bevonásán kívül a mitologikus látásmód is erõsen érezteti hatását, néha a kettõ együttesen van jelen, mint például a Salamon avagy a két folyó történeté ben. A történet kerete biblikus: "[Az Úristen] a világ végén ült, mert onnan lehet a legjobban rálátni a világra, azt pedig mindenki tudja, hogy a világ vége a Keleti-Kárpátokban van, azon belül is a Gyergyói medencét övezõ hegyekben. Annyira a világ vége ez a hely, hogy Macondó hozzá képest a fények városa." (92) A tér megjelölésével, mely az összes novella szövegébõl megképzõdõ világ helyrajzául is szolgál, valamint a hasonlítással, melynek alapjául egy fiktív "mágikusan realista" szöveghellyel kerül kapcsolatba, a történet mesés parabolába csúszik át. A salamoni döntés elmesélt profanizált mítosszá változik, a Parasztbiblia világából merítve.
A novellák többsége pontosan kijelöli idõ- és térbeli kereteit. Rendkívül precíz és kidolgozott belsõ strukturáltsággal bírnak ezek az írások, minden motívumnak, szálnak megvan a maga helye. Egyes esetekben azonban túlságosan kifejtettek, túlírtak, nem hagyják meg a befogadó-olvasónak az aktív közremûködés lehetõségét az értelmezésben, hanem már a poentírozás elõtt megadják a kulcsot a mû olvasatához. A Tar Sándor és Darvasi László írásmódját keverõ Onedin avagy az unalom története és a fent említett Salamon története bír ezzel a sajnálatos telítettséggel, szemben Azazel vagy Gábriel történetével, ahol a vég alakzata szituálja újra csattanószerûen a rövid elbeszélésekben foglaltakat.
Bartis Attila elbeszélõi készsége kifinomult, a szerzõ nagy képzelõerõvel és találékonysággal bír, talán csak az róható fel neki, hogy nagymértékben befolyásolják a kortárs magyar irodalom jelenlegi fõáramlatai. A sétá ban kialakított egyedi hangvételt nem sikerült megfelelõ módon továbbgondolnia, eszközkészlete gyarapodásával talán kevésbé sikeresnek lehetne nevezni azok hatóerejét. Mindezekkel együtt kötete kellemes olvasmány, habár újraolvasásra nem késztet.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: jelenkor@c3.hu

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta