"...kezdõ költõrõl írjon kezdõ kritikus - így korrekt" - olvasom Korcsog Balázs Karafiáth Orsolya új verseskönyvével foglalkozó írásában ( Honnan hová - Jelenkor, 1999. július-augusztus). Mindezt Lator Lászlónak egy korábban megjelent, s ugyancsak Karafiáth Orsolya verseskönyvével foglalkozó kritikájával kapcsolatban nyilvánítja ki, s azzal indokolja, hogy a két pályatárs közötti életkori különbség - fél évszázad, tehát a fiatal költõnõ "költõi útját nem Lator imperatívuszai egyengetik."
Korcsog Balázs idézett gondolatának van bizonyos életigazsága, mert a többnyire egy nemzedékhez tartozó pályakezdõk helyzetüknél fogva elvileg nagyobb érzékenységet tanúsíthatnak egymás alkotó gondjai és törekvései iránt, s fogékonyabbak lehetnek az irodalom valódi - vagy vélt - újdonságaira. Mindez azonban nem jelenti egyszersmind a nagyobb kritikai-esztétikai hitelesség birtoklását. S Lator László Népszabadság-beli kritikája nem "imperatívuszokat" hangoztatott, fõleg nem az idõsebb nemzedékek nevében, hanem szerényen, az új tehetség jelentkezését megtisztelõ õszinte érdeklõdéssel csupán azt fogalmazta meg, hogy a költõi érték mérlegén mit ér - õszerinte - a szóban forgó kötet. S éppen ez az, amit leginkább hiányol irodalmi életünk valamennyi jóhiszemû szereplõje: a szakmai tudomásulvételt az idõsebb, s jelentõs írói múltra visszatekintõ pályatársak részérõl. Ha Korcsog Balázs gondolatát "kritikai imperatívuszként" fogadnánk el, akkor az általa meghirdetett kritikai erkölcsnek a nevében "inkorrektnek" kellene minõsítenünk például Juhász Gyula emlékezetes írását a Szépség koldusa József Attilájáról, Babits Mihályét Szabó Lõrinc Föld, erdõ, Isten címû elsõ verseskönyvérõl, meg kellene rónunk Kosztolányit Gelléri Andor Endre "tündéri realizmusát" fejtegetõ esszéjéért, Móricz Zsigmondot, amiért fölfedezte Szabó Pált. De hogy az "extra Hungariam" írói gyakorlatából is említsek példát: ezek szerint jogosulatlan volt Ezra Pound eljárása is, amikor kritikájával erõteljesen beleavatkozott T. S. Eliot költõi indulásába, s mit mondjunk Goethérõl, aki évtizedeken át joggal vagy jogtalanul mondott jót s rosszat mindenkirõl, Klopstocktól a nála húsz esztendõvel fiatalabb Hölderlinig és az ötven esztendõvel fiatalabb Heinéig? Illett-e az öreg Schöpflinnek fölfedeznie Ottlikot és Mándyt; Németh Lászlónak Pilinszkyt, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet vagy Fodor Andrást kritikailag jellemeznie? Igaz, a felsorolt írások zöme elismerõ volt, de hát a dicséret is kritika! De Korcsog Balázs kritikai kánonja értelmében a kezdõ kritikus részérõl is inkorrekt eljárás bírálatban részesíteni az idõsebb nemzedékek képviselõinek az alkotásait, tehát morális szempontból megengedhetetlen e szerint az a kritika is, amellyel Ignotusék és a Nyugat illették a népnemzeti iskola 19. századból itt maradt versbeszédzárványait, továbbá az ú.n. "esszéíró nemzedék" munkásságát is megengedhetetlennek kell tartanunk, s egyáltalán: minden olyan kritikai megnyilvánulást, amely nem elégszik meg egy-egy nemzedék vagy baráti kör (netán klikk) sündisznóállásával.
Nem szándékozom ad abszurdum sorolni tovább a magyar és a világirodalom történetének idekívánkozó példáit, amelyek Homérosztól napjainkig (illetõleg: majdnem napjainkig) mind azt bizonyítják, hogy a kritikai szabadság gyakorlása az irodalom szabadságának elidegeníthetetlen része, amelynek érvényessége egyáltalán nem függ a nemzedéki hovatartozástól. Úgy vélem, ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy milyen furcsa és éppen a kritikai gondolkodás korrektsége szempontjából milyen elgondolkodtató igénybejelentés rejlik Korcsog Balázs "imperatívusza" mögött.

Domokos Mátyás

Kérjük küldje el véleményét címünkre: jelenkor@c3.hu

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta