Hideg volt már, november vége, talán december eleje, de én nem fáztam akkor éjjel, ugyanis elõzõ este a gyufahúzásnál a szerencse mellém szegõdött, nekem jutott ismét a rongyszõnyeg. Még azt az újságot is magamra terítettem, amit Filippó hozott néhány hete valahonnan, s amit megtartottam, mert ünnepi szám volt, majdnem dupla, melegebb, mint a napilapok általában.
Hóesésre ébredtünk, diónyi pelyhekben hullott. Valamikor hajnalban kezdhette, mert amint félrehúztam a marhavagon ajtaját, szokatlan kép tárult elém. Nem láttam a végtelenbe igyekvõ síneket, a vágóhídhoz vezetõ út lepiszkított betonját, mindezt jótékony fehér hab takarta, mintha egy könyörületes lélek friss sörrel töltötte volna az állomás öblét. Megvártam, míg Filippó negyvennégyes surranója elmerül a hóban, ezután merészkedtem csak a talpfák közé, ügyelve, hogy lehetõleg azokon lépdeljek, bokacipõm ne süllyedjen mélyre. Kár volt azonban óvatoskodnom, mert azon a reggelen Filippó úgy döntött, nem megyünk el a kerekes kútig, helyben ejtjük meg a tisztálkodást. Egy váratlan mozdulattal felkapott, fejem és lábam helyet cserélt, jobb kezével erõsen fogta derekamat, miközben baljával arcomra kente az undorító kristályokat. Hatalmas teste rázkódott a nevetéstõl, éreztem, gyengül, de õ tizedmásodpercre sem pihenve maszatolt. Már azt hittem, elejt, s én belefúródok orrommal a kavics>ágyba, ám ekkor hirtelen visszafordított, és letett, talán, hogy lássam, õ is beletemeti arcát havas tenyerébe. Amíg lódenem aljával körbetöröltem homlokomat, Filippó elõszedte a fejszét, ma több napra vágunk, nyilatkoztatta ki, lehet, hogy nagy hó lesz.
Az erdõ felé indultunk, jó három kilométer, nem szóltam semmit, de magamban igazat adtam neki, amiért ilyen elõrelátó, s örültem is, hogy nem kell egyedül mennem, hiszen aznap én lettem volna a soros. Csendben haladtunk el az õrház mellett, csak a hó ropogott lépteink alatt. Benjámin bakter szundított, tehette, hiszen ezen a töltésen ritkán jár szerelvény, a kilenc óra nulla ötös az elsõ, s az még messze. Ha aludt, hát bizonyosan zöldhasú sörösüvegekrõl álmodott, amint azt mesélni is szokta, általában akkor, ha Filippó teli szatyorral jön meg a városból. Olyankor Benjámin bakter meglátogat minket a marhavagonban, az ajtót behúzzuk, s õ velünk sörözik jóízûen. Néha ránk vigyorog, akkor mindig a százados úr feleségérõl kérdez, akihez Filippó négy-ötnaponta jár, amikor az asszony egyedül van, amikor a bakák elõre tudják a szolgálati beosztást. Filippó elkomolyodik ilyenkor, borotválkozni csak kell valahol, dörmögi az orra alá, s cigarettával kínálja Benjámin baktert, aki több szálat is kivesz a dobozból, jól van, mondja békülékenyen, bennem bízhattok, s a gyújtósra mutat, amit az õ tudtával vágunk az erdõszéli rönkökbõl, meg a tábori kályhára, amit segítségével sikerült kicsempésznünk a laktanyából.
Filippó néhány hete mondta, hogy fölösleges nagyon berendezkednünk, úgysem maradunk sokáig a marhavagonban. Még az esztendõ vége elõtt, meglátom, elmegyünk innen, s úgy lesz minden, ahogy annak idején az otthonban ígérte. De senkinek ne mondjak egy szót sem, még Benjámin bakternek se, mert akkor nem tehet semmit. Tudtam, Filippó Kanadában szeretne élni, legalábbis az otthonban ezt mondta mindig, ha a jövõrõl kérdeztem. Filippó szerint Kanada nagy ország, békésen elfér benne mindenki. Néha ugyan hatalmas a hó, de a hó alatt arany van, ezért az emberek és a srácok gazdagok, szánon közlekednek, a szánt meg kutyák húzzák, nem kell gyalogolni. De ott sincs mindig tél, ott is csak úgy követik egymást az évszakok, mint nálunk, és a fiúknak jó dolga van, nyáron nyaralnak, télen meg a hegyekbe mennek, még azok is, akiknek egyetlen rokona sincsen. Kanada egy ilyen ország.
Amint megérkeztünk az erdõszélre, Filippó legörgetett az árokba egy hosszabb rönköt, azok közül, melyek még nem voltak ölbe rakva, kérgét megtisztította kicsit a rátapadt hótól, hogy lássa, van-e benne görcs, azután nagyot lendített a fejszén, s élét hol jobbra, hol kissé balra tartva ütemes csapásokba kezdett. A két rövidebb darabot is kettévágta, a negyedeket szintén, az egész mûvelet nem tarthatott tovább huszonöt percnél. Amikor ezzel megvolt, elõrenyújtott kezeire raktam a fa nagyobb részét, aztán felnyaláboltam a maradékot, és a fejszét vállamra perdítve utána indultam.
Szinte abban a pillanatban, ahogy visszaértünk a marhavagonhoz, a hóesés elállt. Miután leraktuk a fát, a megmaradt gyújtós mellé pakoltam a hasábokat, és elkértem Filippótól a gyufát, hogy befûtsek a kályhába. Korábban a borszesz>égõn melegítettem az ételt, de mióta Filippó elhozta a laktanyából a kályhát, azon készítem. A dolog nem túl bonyolult, mindig konzervet eszünk, általában töltött káposztásat, mert a bakák is ezt kapják bent. Egy sörért három adagot adnak, igaz, a konzerveknek kissé fém ízük van, de megmelegítve, friss kenyérrel nem is kívánhatunk jobbat. Adamik tizedes négy-ötnaponta kerül felénk, általában az azt követõ napon, amikor Filippó a százados úr feleségéhez megy a városba. A tizedes szeptember vége óta mindig két újonccal jön, s ahogy megejtjük az árucserét, kíséretével tovább indul a határ felé.
Adamik tizedes aznap váratlanul állított be, talán ha két nappal elõtte járt nálunk, Filippó borostái éppen csak látszottak. Azon, hogy a tizedes egyedül jött, mindketten meglepõdtünk, de láttam, Filippó különösebb jelentõséget nem tulajdonít ennek, sõt mintha az elsõ pillanatban örült is volna. Adamik tizedesen viszont az öröm leghalványabb jele sem látszott, pedig víg kedélyûnek ismertem, olyannak, aki elégedett az életével. Hozzám is volt mindig egy-két szava, igaz, csak jelentéktelenek. Ám ezen a napon Adamik tizedes nem sokat beszélt, úgy tett, mintha engem észre sem venne, és Filippónak is csak annyit mondott, hogy megjött a konzerv, és hogy sört most nem kér, majd máskor. A hátizsák tartalmát a tizedes a marhavagon deszkáira borította, a töltött káposztás konzervek szanaszét gurultak, a zajtól alig hallottam, hogy Adamik kihívja Filippót a vagonból. Amit beszéltek, nem sokáig tarthatott, mert mire sikerült egy helyre gyûjtenem a kóbor konzerveket, Filippó visszatért. Bizonytalannak láttam, olyannak, mint még azelõtt soha. De a bizonytalanság hamar eltûnt az arcáról, talán ha néhány másodpercig volt ott, s aztán Filippó ismét olyan lett, mint máskor. Bemegyek a városba, kora délután itt vagyok, mondta, és kabátjába gyûrve az ócska mûbõr fülesszatyrot, elindult. Már több száz méterre járt, amikor utánanéztem. Határozott és nagy léptekkel ment a friss hóban. Behúztam a marhavagon ajtaját, hogy ne menjen ki a meleg.
Egész nap nem csináltam mást, csak tüzeltem, és már délelõtt ki-kilestem a vagon rácsos ablakán, hogy lássam, jön-e Filippó. Nem jött, se kora délután, se késõbb.

Aznap éjszaka rosszat álmodtam, olyat, ami azóta többször visszatér.

Az álomban két egyforma ember jött egyforma bõrkabátban. A vágóhídnál szálltak ki egy katonai dzsipbõl, s ugyanolyan határozott és nagy léptekkel indultak a marhavagon felé, mint ahogy Filippó aznap reggel távozott. Egyikük elhúzta a vagon ajtaját, a másik meg azt mondta, gyere, öcsi, kocsikázunk. Felvettem a lódenemet, és indultam. Amint leértem a talpfák közé, az egyik bõrkabátos megfogott, nem erõsen, csak éppen rátette a kezét a karomra, a másik meg fellépett a marhavagonba, kigombolta a kabátját, aztán a nadrágját, és levizelte a tüzet meg a kályhát. Azt hiszem, ekkor kezdõdött bennem a félelem. A vágóhídhoz vezetõ úton indultunk el a kocsi felé, s az járt a fejemben, hogy azon a betoncsíkon, amin korábban az állatokat kísérték utolsó útjukra, most én megyek. A gondolattól megrémültem, ezért másra próbáltam terelni a figyelmemet. A hófoltokat néztem, a sarat meg a tócsákat, ami a délelõtti hóból maradt, és a hólében feloldódott ürüléket a betonon, ami a Hold fényében úgy csillogott, mint az arany.
A dzsip hátuljában, ahová be kellett szállnom, Benjámin bakter és egy szemüveges férfi ült. Korábban sok minden átfutott rajtam, s addig a pillanatig, míg ki nem nyílt a dzsip hátsó ajtaja, abban reménykedtem, hogy az otthonba visznek. Ám amikor megláttam Benjámin bakter csodálkozó és félelemrõl árulkodó arcát, már biztosan tudtam, hogy sokkal többrõl van szó. A két egyforma ember elõre ült, és a város felé indultunk. Fogalmam sem volt, hogy hová megyünk, de az meglepett, s ettõl a félelem csak még nagyobb lett bennem, hogy átmentünk a városon, s csupán jó néhány kilométerrel arrébb, miután befordultunk egy mellékútra, és áthaladtunk egy erdõsávon, álltunk meg. Egy kastélyforma épület elõtt parkoltunk, két nagy autó mögött. Az autók feketék voltak, az épület sárga, és a hatalmas ajtóig lépcsõsor vezetett. Órákig tartott, míg felértünk, legalábbis akkor úgy éreztem. S azt is éreztem, hogy valami visszafordíthatatlan történik, olyan, aminek nem szabadna.
Az épület kissé túlméretezett elõcsarnokából lépcsõ vezetett fel egy hosszú folyosóra, ahonnan jobbról és balról is ajtók nyíltak. Az ajtók egyikén-másikán kijött vagy bement egy-egy sötét öltönyös ember, többnyire húsz-harmincévesek, kezükben mindenféle gépelt papírokkal. Néhányan közülük elhaladtak mellettünk, ám egyikük sem nézett ránk, de a minket kísérõ bõrkabátosok sem vettek róluk tudomást. Benjámin bakter a szemüveges férfival és a másik kísérõnkkel együtt bement az egyik ajtón, amire semmi más, csupán egy kilences szám volt felírva. Én tovább mentem a másik bõrkabátossal, egészen a harminchetes ajtóig. Kísérõm oda kopogott be, s meg sem várva a választ benyitott, kitárta elõttem az ajtót, és elment. Az elõzmények után arra számítottam, hogy a szobában durva emberek lesznek, és mindenféle kérdéseket tesznek majd fel. Ehelyett csak egy szõke fiatalember volt ott, aki az íróasztala mögött ült, és aki hasonló fekete öltönyt viselt, mint azok, akikkel a folyosón találkoztunk. A fiatalember azt kérte, hogy vegyem le a kabátomat és foglaljak helyet. Amikor leültem az íróasztal elõtti székbe, elém tolt egy gépelt papirost, és azt mondta, ezt írjam alá, s már végeztünk is. A papír tetejére a nevemet és a születési dátumomat írták fel, meg anyám és apám nevét. Ezen kívül mindössze húsz gépelt sor lehetett az oldalon. Hozzákezdtem, hogy elolvassam, de a fiatalember sürgetett. Igaz, csak annyit mondott, hogy mi lesz már, ám ezt olyan hangsúllyal, hogy éreztem, nincs idõm olvasgatni. Ennek ellenére, miközben a tollért nyúltam, átfutottam a szöveget. A nevemet többször leírták, és a Filippóét is, de néhány számomra idegen név is volt a papíron. A szövegben egyebek mellett az állt, hogy azokat a feljegyzéseket, amelyeket Filippó négy-ötnaponta készített a laktanyában folyó tevékenységrõl, az õ utasítására én égettem el aznap délután a laktanya tulajdonát képezõ és onnan kicsempészett tûzhelyben. Dátum is volt a papíron, a fiatal férfi a mellé bökött ujjával, s azt mondta, némi gúnnyal a hangjában, hogy ott kell aláírnom, igazán nem nehéz feladat. Miután a dátum mellé biggyesztettem a nevem, azt kérdezte, van-e még az ügyrõl valami közölnivalóm. Én bizonytalanul ingathattam a fejem, mert a fiatalember felállt az asztaltól, szigorú tekintettel nézett rám, és megkérdezte, hogy tudom-e, melyik napra tervezte Filippó szökésünket az államhatáron. Nem beszéltünk ilyesmirõl soha, ezt válaszoltam, azt hiszem, vagy valami ehhez hasonlót. Láttam, a fiatalembert nem lepte meg a felelet, az arca inkább elégedettséget tükrözött. Visszaült az íróasztalhoz, s nem is kérdezett többet, de ha kérdezett volna, akkor sem árultam volna el, hogy Filippó meg én Kanadába készülünk.
Már több mint egy hónapja, hogy Filippót várom. Volt idõm gondolkodni a történteken, és tudom, nagyot hibáztam. Egyetlen mentségem, hogy Kanadáról nem beszéltem. Mióta Filippó elment, a vagon megváltozott, most már van ágy, és egy keskeny rácsos ablak, szemmagasságban. A változást követõ elsõ nap reggelén azt hittem, az ablak tejüvegbõl készült, de aztán rájöttem, hogy csak az éjjel esett nagy hó takarta el a kilátást. A hó még aznap elolvadt, és beszûrõdött a délutáni napfény. Úgy emlékszem, ez a délutáni napfény volt az elsõ jó dolog, ami történt velem azóta, hogy Filippót nem láttam. Néhány hete figyelem a látóhatár szélét, és egyre biztosabb leszek abban, hogy hegyek vannak ott, hiszen a távolban napról napra ugyanazok a körvonalak rajzolódnak ki. Ám a kulcsos ember, aki reggelente kikísér a vécére, s napjában háromszor ételt hoz, nem mond semmit a hegyekrõl, hiába kérdezem. Legföljebb a fejét ingatja, vagy nevet. Néhány napja papírt és ceruzát hozott, és azt mondta, írjak le mindent, ami eszembe jut, hogy addig se unatkozzam. A kulcsos ember nagyon rafináltnak hiszi magát, de eldöntöttem, hogy egyetlen sort sem vetek papírra, vagy ha mégis, nem mutatom meg neki.
Legalábbis addig, míg Filippó vissza nem tér hozzám.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: jelenkor@c3.hu

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta