Napos falon olyan szépen
úszott el
Az árnyéka
(Simon Balázs)
Egy bécsi bérlakás
belsõ udvarára nézõ ablaksor
nyári kitártságában
minden szárnyrebbenéssel egyre jobban
taszít a buta és
agresszív madarak marakodása,
nem hagy aludni, nem hagy
dolgozni, nem lehet megszokni,
ezredszer is idegbajosan
rezzenek össze.
Bár
szelídek
mint a galambok,
tartja az írás, és hiába
lapozom fel
a
Physiologus
aktuális
oldalait, nem szûnik az undor.
(Ha kicsinyeiktõl
megfosztják õket, nem neheztelnek
azokra, akik így cselekszenek,
hanem másik fészket
keresnek, és abba
költenek maguknak új fiókákat.)
Az ablak alatt az omladozó
falaktól körbezárt udvar
ürülékkel
kevert tócsáiban foszladozó galambok tetemei
nyugszanak szelíden.
Csak a versekben poétikusak,
miközben a lírai
én lassan lépked a város fõterén,
hogy egyenként
rebbentve fel õket, hátha eltalálják
az éppen megfelelõ
ívet, mely a költeményt is
tovább emeli,
viszi, ragadja magával fölfelé,
ahonnan már tényleg
szépnek mondhatók,
s a kellemetlen emléktõl
szabadulva estére
árnyékuk
marad csak ott a versfalon.
A folyosón lengve
K(elényi) B(éla)-szindróma
Mintha egyetlen hatalmas és
mozdulatlan
hullám
ban keverednének
össze
a séta közben
látott fák és bokrok,
ismert részletek
ismeretlenné bennem,
elmosva minden korábbi
emléket,
mintha
mozdíthatatlanul
állna
minden
ebben az örvénylésben,
egy régóta
keresett mozdulat a végtelenített
filmen,
egy parázsló
cigarettavég a vonat-
ablakban, kattogó kerekek az üres
síneken,
hosszú mondatok
szinte már túl lassan tagolva,
melyek
valahogy
nem
tudnak véget érni, mindig csak elindulnak,
nekirugaszkodnak újra,
ugyanannak.
Egy csupasz villanykörte
ég a folyosón lengve.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: jelenkor@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta