Nagy András könyve a séta fogalmát félig játékos, félig komoly meta-narratívaként használja, amely által egyaránt megragadható a nyilvános és a privát, a kívül és a belül, a testi és a gondolati, és amelynek segítségével megtörténhet valamely szerzõ, mûalkotás, szöveg átfogó etikai, esztétikai, valamint karakterológiai megközelítése. A kötet maradéktalanul érvényesíti is az ebben rejlõ lehetõségeket.
Az elsõ pillantásra nem különösebben izgalmas cím az olvasás elõrehaladtával egyre inkább telitalálatnak tûnik. A külsõ és a belsõ metaforikus megkülönböztetésével, ugyanakkor összekapcsolásával utal a séta jelképes értelmezésében rejlõ platóni eredetû oppozíciókra - test/lélek, fizikai/spirituális, érzéki/érzékfeletti, látható/láthatatlan kettõsségére -, és utal a sétának szemiotikai folyamatként történõ megközelítésére is. A séta szimbolikus szervezõdése az imént platonistaként jellemzett ellentétpárok folyamatos egymáshoz illesztése és megkülönböztetése révén a nyelv "kettõs tagolódásának" strukturalista koncepcióját idézi fel, talán megalapozottabban is, mint amit a puszta hasonlóság sejtetni enged.
Mindemellett a sétálás attitûd is, ahogy az ember "a konkrét és absztrakt, szociális és spirituális térhez viszonyul" - írja Kierkegaard kapcsán a szerzõ. (15.) Ez az attitûd elsõdlegesen a céltalanságé. A séta fogalmából többnyire - ellentétben a világos célképzetet sejtetõ meneteléssel és a haladással -, hiányzik a teleologikus mozzanat. "Csupán egy-két emberrel találkoztam életem során, aki ismerte a napi sétálás mûvészetét, aki nem csupán lábait és testét akarta kinyújtóztatni, és nem is csak szellemét igyekezett felfrissíteni, hanem testét és lelkét egyszerre mozgatta át, és a legnagyobb és legnemesebb célt valósította meg azáltal, hogy maga mögött hagyott minden konkrét célt" - jegyezte fel naplójába H. D. Thoreau. (Ex Symposion , 1998/23-24. 1-2.)
Ezért is alkalmas a séta arra, hogy az esszé körüljáráson, analogikus gondolkodáson alapuló, példákat és idézeteket érvként mozgósító megközelítésmódját jelképezze, és szembeállítsák az értekezés végkövetkeztetés felé haladó, alapvetõen kauzális magyarázati sémákat használó mûfajával. Az esszé a séta metaforája felõl értelmezve gondolatok, szövegek, jelenségek közötti szabad kószálás, nem céltételezõ el járás mód, ellentétben az értekezés teleologikus haladásával, amely a kitérõket legfeljebb a lábjegyzetekbe, appendixekbe, exkurzusokba számûzve engedélyezi. A séta az esszé poé>tikája felõl megfigyelve kényelmes, kötetlen csapongás, ahol mellékes dolog az úticél. "Mert a séta is talán csak ennyi: hogy térbe teríti ki, ami egyébként odabent zajlik, mint a töprengés: amelynek iránya sejthetõ, de nem a pályája, s ahol a kitérõk és mellékutak éppoly fontos részei a folyamatnak, mint a pihegés, kifáradás vagy visszafordulás - mert a cél sem más, mint éppen az út: a séta." (6-7.)
A járásmód és gondolkodásmód egyetlen diszkurzusban történõ egyesítése éppen a szubjektív/bensõséges és objektív/külsõdleges egymásbaszövésével nyújt lehetõséget a karakterológiai szemlélet érvényesítésére is. Ennek megfelelõen idézi fel a szerzõ Kierkegaard sétáit, ahogy felbukkan "hóna alatt esernyõjével, enyhén meggörnyedve és járókelõkkel folytatott lendületes dialógusokban". Ugyanígy a külsõ és a belsõ együttes jellemzésének szándékával említi Mahler "kissé hisztérikus bicegését", Ernst Bloch "szuggesztív kacsázását", vagy ahogy Ritoók Emma alakját idézi: "így követi formálódó, jelentõs gondolkodók szellemi lépteit a maga tipegésével..." (6. illetve 313.) És ezek után nem meglepõ, hogy a szerzõ - nemcsak az emberi karaktereket, hanem a történetfilozófia lép tékeit is jellemezve - a filozófus és a mûvész "kószálása", az emancipálódni vágyó, neurotikus asszony "tipegése" mellett utal a "döngõ léptekkel menetelõ világszellem" útjaira is. (321.)
Figyeljünk a címbe rejtett, baljós csengésû `fõbenjáró` jelentés-mozzanatra is, amely a séta - persze csak viszonylagos - ártalmatlanságát a bûn fogalmával társítja. A cím kicsit disszonáns csengése és jelentése - sétát idéz egyfelõl, bûnt és bûnhõdést másfelõl - összekapcsol két, eltérõ dinamikával rendelkezõ képzetrendszert: a sétáét és az ugrásét. Az elsõben a kontinuitás, az utóbbiban a diszkontinuitás képzetei - ugrás, szakítás, törés - a meghatározóak. Ennek így is kell lennie, hiszen a séta metaforája önmagában véve túl könnyed, túl felelõtlen a filozófiai gondolkodás számára, a "fõbenjárás"-sal megidézett kockázat lehetõsége visszavesz valamennyit ebbõl a könnyedségbõl vagy - esetleg - frivolitásból. A kötet egyik centrális gondolata ugyanis az, hogy a ráérõsnek induló séta könnyen átalakulhat a konvenciókat és normákat - vagyis a szociális teret tagoló sövényeket és gátakat - átszakító váratlan nekirugaszkodássá. Jellemzõ a szerzõ plasztikus, képszerû, ugyanakkor minden részletre ügyelõ gondolkodásmódjára, hogy a bûn fogalmával kapcsolatban rendre e szó orosz megfelelõjét is idézi - presztuplenyije, annyi mint kihágás, áthágás - mely Dosztojevszkij regényének, a Bûn és bûnhõdésnek eredeti címében is olvasható. (Lásd 272.) A sétálás közben keletkezett gondolatoknak egzisztenciális tétjük van: fõbenjáróak és veszedelmesek, a tudás és a személyes egzisztencia egyaránt kockára van téve általuk.
A kötet fõhõse - kimondva, kimondatlanul - Lukács György. A címlapon és a tartalomjegyzékben Lukács mellett Kierkegaard és Mahler neve is szerepel, de a magyar filozófusé itt a legfontosabb szólam, és ez a könyv puszta terjedelmét tekintve is igazolható. A Mahler-esszék csak közvetve beszélnek Lukácsról, a századforduló Budapestjének, a nagy egyéniség életutat és életmûvet meghatározó izolációjának, a zsidó értelmiség szerepkeresésének és szerepkonstruálásának felidézésén keresztül. A Kierkegaard-esszék azonban nemcsak problematikájukat tekintve, hanem név szerint is Lukácshoz jutnak el: Kierkegaard élettechnikai döntései, szimbolikus gesztusai, paradoxonokban gazdag filozofémái Lukács életének és gondolkodói útjának teológiai és történetfilozófiai értelemben vett prefigurációiként jelennek meg a kötetben.
A kötet a maga körmönfont módján ismét arra a kérdéskörre kíván választ adni, amely már hosszú évek óta foglalkoztatja a szerzõt. Miért volt kudarcra ítélve a Seidler Irma-szerelem, miért vonzódott Lukács az orosz vallási-politikai messianizmushoz, miért lépett be a magyar kommunista pártba 1918-ban, és miért tagadta meg Lukács egész ifjúkori életmûvét? (Nagy András két regényt is írt e kérdésekhez kapcsolódóan: Kedves Lukács, Budapest, 1984, illetve Európa utolsó nyara, Budapest, 1992.). Noha tudjuk, hogy a Fõbenjárás esszéi a regényekkel párhuzamosan készültek el, a kötetbe szerkesztéssel az írások jelentõsége átstrukturálódik. Az esszék természetesen felhasználják a filológiai és a történeti rekonstrukció eljárásait is - a kötetet gazdag jegyzetapparátus és bibliográfia egészíti ki - de fontosabb szerepet kap ennél az analogikus-szimbolikus megközelítés.
Kényes egyensúlyt valósít meg a kötet. Lukács életének és életmûvének fordulatait elsõsorban nem eszmetörténeti jelenségekként, hanem szimbolikus gesztusokként vizsgálja és a filológiánál szemmel láthatóan fontosabbnak tekinti e gesztusok adekvát megértéséhez a kongeniális esszé-nyelvet és az esszé-mûfajt. Mindez - tudatosan vagy öntudatlanul - igazodik a fiatal Lukács szellemiségéhez. A történeti-filológiai megközelítésmód - és ugyanígy a pszichologizáló is - egyaránt viszonylagosítaná az életút és az életmû döntéseibe, gesztusaiba foglalt, feltétlen érvényûvé stilizált élet-mozzanatokat és a hozzájuk csatolt kulturális referenciákat. Lukács fiatalkori írásaiban jól érezhetõ az ilyesmitõl való idegenkedés.
Egy önmaga jelentõségén túlmutató példa: Nagy András is hivatkozik Lukács 1914-ben megjelent recenziójára, amely Thomas G. Masaryk Az orosz történet- és vallásfilozófiáról címû szociológiai tanulmányát tárgyalta. Lukács recenziója több szempontból is figyelemreméltó. Egyrészt példaértékûen jelenik meg benne az a vonzódás, amelyet a tízes évek nyugat-európai értelmisége az orosz szellemiség iránt érzett. Másrészt szemléletesen jeleníti meg Lukácsnak a történeti-filológiai módszer korlátaival kapcsolatos nézeteit is. Nagy András felhívja a figyelmet arra, hogy mind a cseh filozófus könyve, mind Lukácsnak A regény elmélete címû munkája egy-egy nagyszabású Dosztojevszkij-tanulmány prolegomenonjaként készült el, és mindkettõ torzóban maradt. Az esszéírás poétikájának megértése szempontjából azonban tanulságosabb az, amit Lukács Masaryk mûvének módszertani fogyatékosságairól írt. Lukács a könyvet alapvetõen elhibázottnak tekintette, és ezt a pozitivista hatástörténet magyarázó sémáinak elégtelen voltával indokolta, továbbá azzal, hogy a szerzõ nem találta meg elemzéseihez az esszéforma koherenciáját és érvényességét megalapozó metafizikai centrumot. "Nemcsak arról van szó, hogy kissé túlzott történetiséggel mindenütt forrásokat keres, és minden kijelentés különbözõ befolyások és ösztönzõerõk metszéspontja lesz - még az olyanok is, amelyek csak kimondásuk tényétõl, pillanatától és alanyától nyernek jelentõséget." Majd: "Masaryk egy szélsõségesen doktrinér rendszer minden hátrányát magára veszi - anélkül, hogy rendelkeznék annak termékeny egyoldalúságával." (Lukács György: Ifjúkori mûvek , Bp. 1977. 610.)
A recenzióban nem csak a pozitivista filológiai módszer hatékonyságában való kételkedés az érdekes, hanem annak hangsúlyozása, hogy mindez ehhez a feladathoz kevés. És a filológia magyarázati sémáinak - hatások, források kimutatása, okozatiság keresése - ignorálásánál beszédesebb, hogy Lukács bírálata az adekvát megértés lényegi akadályaként említi Masaryk liberalizmusát és relativizmusát is. (Lásd Ifjúkori mûvek, 609.) Ez az érv már az autoriter gesztusokat feltétlen érvényû, élet-formáló szimbolikus cselekedetekként végrehajtó Lukács mentalitásáról árulkodik. A kínzó hit és a gyötrõ kétely, a bûn és a terror végletekig felfokozott világában - amiként Lukács számára az orosz gondolkodás akkor megjelent - szétválaszthatatlanul egymásba fonódnak a szellem, a lélek és az élet territóriumai. Ezért inadekvát a filológia és az eszmetörténet módszere, e világ valóban érvényes megismerési módja a misztikus részvétel. Ahogy Kierkegaard stádiumaival kapcsolatban fogalmazott: "a kapcsolat közöttük a csoda, az ugrás, a hirtelen átalakulása az ember egész lényének". (Ifjúkori mûvek, 291.)
A Fõbenjárás -kötet esszéi, ha nem is hagyják figyelmen kívül az eszmetörténeti, filológiai megközelítésmódot, maguk is kísérletet tesznek egy ahhoz képest alternatív, saját rendszert, hierarchiát, normákat alkalmazó beszédmód érvényesítésére. A történeti-faktuális magyarázat háttérbe húzódásának jelképértékû példája az a hely, ahol a szerzõ Kierkegaard és Dosztojevszkij mûveinek belsõ rokonságáról értekezik és kijelenti, hogy nem tud sem közvetlen, sem közvetett filológiai kapcsolatról a két szerzõ mûvei között. "Dosztojevszkij se nem ismerte, se nem olvasta Kierkegaard-t - ugyanakkor eszméi minduntalan áttûnnek a regényalakokon, a sejthetõ transzparenciákat analógiák váltják fel, az inspiráció lépten-nyomon szinte közvetlenül követhetõ. Filológiai ismereteink szerint azonban nem csak közvetlen, de még közvetett kapcsolatra sincs bizonyítékunk. Ha pedig tények nem állnak rendelkezésünkre, és mégis meg vagyunk gyõzõdve a két szellem közötti koincidenciákról, nincs más választásunk, mint kutatói logikánk megváltoztatása, behódolás a feltáratlan eredetû összefüggések elõtt." (108.)
A fenti idézet - de a kötet egésze - alapján is megállapítható hogy Nagy András esszé-poétikájában fontos szerepet játszik az analógia. (Az analógiát - amennyiben nem lépi át egy adott problémakör illetékességi határait - Pléh Csaba megállapításait követve pozitív magyarázóerõvel rendelkezõ gondolati-retorikai eszköznek tekintem. Lásd Hagyomány és újítás a pszichológiában , Bp. 1998. 21.) A kötet felépítésének és értelmezési eljárásainak fõ konstrukciós elve az egyes szöveg- és gondolat-motívumok közötti analógiák megragadása és az ebbõl következõ jelentésalkotás. Így például a könyv hangsúlyozza a hasonlóságot Kierkegaard intézmény-bírálata, izolációs komplexusai, életfilozófiai gesztusai, illetve Lukács hasonló jellegû nézetei, cselekedetei között. A megállapított hasonlóságok között azonban van objektív rendszer, és ennek a rendszernek a belsõ logikáját elsõsorban a tipológiai gondolkodás érvényesülése határozza meg.
Nagy András kötetének szempontjából egyaránt fontosak a tipológiai írásmagyarázat bibliai aspektusai, illetve a tipológiának a tágabb értelemben vett, gondolkodásmódként és beszédalakzatként történõ értelmezése, ahogyan az Northrop Frye irodalomelméletében megjelenik. (Lásd N. Frye: Kettõs tükör , Bp. 1996. 149.) A tipológiai írásmagyarázat alapelve, hogy az ószövetségi figurákat és történéseket az újszövetség alakjainak és történéseinek - elsõsorban Jézus cselekedeteinek - prefigurációiként fogja fel. Így például Izsák feláldozása - és ami a Fõbenjárás -kötet logikája számára meghatározóbb, Ábrahám áldozathozatala - Jézus feláldozásának típusaként értelmezendõ.
E példa nem esetleges, hiszen ez Kierkegaard Félelem és reszketés címû mûvének alaptörténete, mely Lukács számára is paradigmatikus jelentõségû volt és Ábrahám áldozathozatalának motívuma Nagy András könyvét is végigkíséri. A fõszólam természetesen az ószövetségi áldozat és Lukács filozófiai gondolkodásának a kommunizmus oltárán való feláldozása közötti analógiát ragadja meg: "A döntés egész korábbi pályája, mentalitása és gondolkodásmódja fényében inkonzekvens volt, megvalósulásában azonban feltétlen: az irracionális áldozathozatalhoz (hogy erkölcsét, szellemét, lelkét sem sokallja a megváltás oltárára helyezni), többek között az ótestamentumi hit bizonyíthatatlansága is metaforául szolgált - Ábrahám döntését Kierkegaard értelmezte ismerõs lendülettel." (334-335.)
A tipológiai szerkezet érvényesülése elsõ pillantásra csak látványos párhuzamnak tûnik, hiszen az elemzés egyik szintjén a deszakralizált történelmi folyamat paradigmatikus eseményeinek értelmezésére szolgál. Azonban figyelembe kell vennünk, hogy deszakralizáció és szekularizáció nem teljesen párhuzamos történeti mozgásirányt megragadó fogalmak. A fiatal Lukács számára - és vélhetõen Kierkegaard és Dosztojevszkij számára - a történelem nem az "Isten halott", hanem az "Istentõl elhagyott világ" birodalma volt. (Lásd Fehér Ferenc: Lukács és Benjamin - párhuzamok és ellentétek , in: Kardos András [szerk.]: A Budapesti Iskola I., Bp. 1995. 275.) E gondolkodók számára a szent nem egyszerûen elillant a történelem folyamatából, hanem önmaga negatív, de felismerhetõ és funkcionáló mintázatává változott.
Jézus alakja e szekularizált tipológiai séma szempontjából "a rendkívüli személyiség intézményesített diszkriminációjának" példázataként jelenik meg (27.), beteljesítve a bibliai próféták marginalizált élet- és beszédhelyzetét. Megváltás és intézményesülés, személy és közösség, lélek és társadalmi képzõdmények antinómiáira, konfliktusaira, tehát mindarra, amirõl Nagy András könyve Kierkegaard, Mahler és Lukács kapcsán beszél, végig az õ árnyéka vetül. Fontos látni, hogy Jézus példája nemcsak a nyilvánosság és az egyház intézményeinek kierkegaardi bírálatában játszik fontos szerepet, hanem az államnak, jognak, egyháznak "jehovikus" képzõdményekként értelmezett Lukács-féle megfogalmazását és elutasítását is anticipálja egyúttal. (Lásd Fehér Ferenc: A romantikus antikapitalizmus válaszútján , 167-169. in: A Budapesti Iskola I. ,)
Mindez azonban nemcsak a tipológiai séma érvényességét és mûködését bizonyító részletként fontos. Felhívja a figyelmet arra is, hogy a szerzõ milyen érzékenyen illeszti egymáshoz a modern értelmiségi helyzetét meghatározó történetfilozófiai és mûvészetszociológiai kontextusokat. Kierkegaard nyilvánosság-kritikája, személyiség- és autonómia-kultusza, ugyanakkori szenvedése az elszigeteltségtõl, egyszerre reagál a világ szekularizációjának és az eltömegesedésnek a folyamatára és tüneteire. E két eredõ részint vallási, részint szociológiai dimenziókat tartalmazó következményeként jelenik meg például Lukács életvezetésében és filozófiájában az autonóm személyiség izolációját reprezentatív közösségekké formáló exkluzív, szekta-jellegû csoportosulások kultusza. (Lásd errõl Fehér Ferenc, i.m., 119-120.)
De maradjunk az irodalomnál. Nagy András esszé-kötete - úgy vélem - módszerét tekintve tanulságosabban összevethetõ a Kedves Lukács mûfaji kísérletével, mint a Fõbenjárás hoz tematikáját, életrajzi vonatkozásait illetõen közelebb álló és ambiciózusabb Lukácsról írt regénnyel, az Európa utolsó nyará val. Mind a Kedves Lukács ban, mind a Fõbenjárás ban ugyanis meghatározóbbnak érzem két eltérõ diszkurzus-típus (a filológiai-oknyomozó és az analogikus-szimbolikus) egymásba fordítását, mint az Európa utolsó nyara esetében. A Kedves Lukács mint regény nagymértékben épített a filológiai-kauzális magyarázat sémáira. A szerzõ a könyv elején jegyzetben hivatkozott a felhasznált kordokumentumokra, valamint az eszmetörténeti, filozófiatörténeti forrásokra, a szövegben pedig kiemelte a forrásokból átvett idézeteket. A szöveg annak idején saját magát mint "nyomolvasást", egy "bûnügy" rekonst>rukcióját határozta meg. (Lásd Kedves Lukács, 12-13.)
Ezért a Kedves Lukács ban éppen a fordítottja valósul meg a mostani esszé-könyv logikáját meghatározó idõviszonyoknak: idõben visszatekintõ szemlélet érvényesül, az okozatokhoz (Lukács szakítása Seidler Irmával és a festõnõ öngyilkossága) a regény megkereste az okokat - amelyeket itt nem részletezek. Az esszé-kötetben az idõt illetõen elõremutató mozgás érvényesül: a bevezetõ meta-narratológiai fejtegetések sejtetni engedik, hogy nem tudományos magyarázatról, hanem ahhoz képest alternatív diskurzusról lesz szó. Ezután Kierkegaard gondolkodásának elemzése meghatározza - Ábrahám és Jézus áldozatának felidézésével - a tipológiai kontextust, és ettõl kezdve minden szóba kerülõ történés, szöveg és gesztus az áldozathozatal újabb és újabb variációja felé mutat. Ennek az áldozathozatalnak a szekularizált Kánaánba történõ bepillantást, majd belépést megelõzõ utolsó mozzanata Lukácsnak a párthoz való csatlakozása lesz.
Nem gondolom azt, hogy ez jó, és hogy ennek feltétlenül így kellett lennie. De az kétségtelen, hogy eviláginak és transzcendensnek, történetinek és örökkévalónak az áldozati oltáron való találkozása és egyesülése, végsõ soron az "empirikus életnek" az "autentikus életté" való átlényegülése (59.) olyan gesztusként értelmezõdik, amely fölötte áll bûn és erény konvencionális kategóriáinak, és amely szétrobbantja a társadalmi-intézményes rend üres képzõdményekként, puszta korlátokként felfogott kereteit. A probléma ott van, hogy mindez csak a cselekvõ szemszögébõl jelenik meg így, és az áldozati gesztus kárvallottjai számára nem jelent vigaszt. Ez vezet át a Lukács-apológia kérdéséhez.
Az "esszé mint séta" félig játékos, félig komoly meta-narratívája viszonylagosítja ugyan a Lukács-apológia jelentõségét, amely a Lukácsról nem-kritikus hangnemben értekezõ szerzõk esetében többnyire felmerül. A kötet - éppen megkonstruáltsága miatt - ügyesen egyensúlyoz a magyarázat és a magyarázkodás, illetve a megértés mint az interpretáció elõfeltétele és a megértés mint a megbocsátás aktusa közötti keskeny sávon. Nagy András rekonstrukciója transzparenssé, gondolatilag - és talán érzelmileg is - követhetõvé teszi Lukács emberi és gondolkodói habitusának zsarnoki és monstrózus jellegét. A tipológiai séma érvényesítése ugyanis nemcsak magyarázza, hanem heroizálja is Lukács alakját, akinek tetteire, döntéseire, szövegeire ily módon Ábrahám, Jézus, Kierkegaard árnya nemcsak magyarázatként, hanem feloldozásként is rávetül. Ez már nem tipológia, hanem mítosz: könnyebb meghalni annak, és könnyebb emlékezni arra, akit valamely archetípussal való (ön)azonosítás az emberfeletti dimenziójába emel fel.
"Sokaknak támadnak bizonyos életkorban komoly gondjaik (...) amelyek akár öngyilkossági gondolatokhoz vezetnek. Ez könnyen tûnhet szégyenletes dolognak számukra, túl közönséges helyzetnek ahhoz, hogy egy tragédia tárgya lehessen. Nagy felmentést jelent aztán, ha megmutatható: az életünk mégis inkább egy tragédia mintáját követi -, egy olyan minta tragikus kidolgozását és megismétlését, amit az õsjelenet determinált" - írta Wittgenstein. (Szummer Csaba [szerk.]: Filozófusok Freudról , Bp. 1993. 79.)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: jelenkor@c3.hu

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta