"Minden mondatom egyetlen változat a lehetségesbõl. "> "A metafora nem helyettesíthetõ értelmezésével. "
(Jász Attila)
 

Az író dolga, hogy kérdezzen. Kérdezzen, még akkor is, ha eleve kételkedik a válaszadás lehetõségében. Mert ez is az író természetébõl adódik: a folyto>nos kételkedés. Meg a tudás. Annak ismerete, hogy nincsenek, nem lehetnek megnyugtató válaszai. Nincsenek elõre kész algoritmusai a válaszadásra, sõt a válaszok eleve adottságában való hite semmissé tenné minden emberi-mûvészi törekvését. Ha a keresés, a kérdezés során bármely ponton megfogalmazható válaszra találna, attól a pillanattól feleslegessé válna minden addigi igyekezete, minden mûve, teljes mûvészi egzisztenciája. A vanitas vanitatum, vanitas vanitatum et omnia vanitas salamoni bölcsessége, a hiábavalóság, csak hiába valóság - hiábavalóság, csupa hiábavalóság kilátástalanságának és reményte>lenségének a tudata csírájában öl meg minden alkotó vállalkozást. A mûvészet táptalaja egyben a keresés és a hiányérzet terrénuma.
A kérdések alapvetõk. Hol vagyok? Mi az, hogy világ? Miért vagyok? - idézi kötetében Jász Attila a filozófia sarkalatos pontjait. És természetesen keresi rájuk a választ, ám messzemenõ távolságtartással, ugyanis tudatában van a ténynek, miszerint "a keresés elvileg addig tart, amíg meg nem találja azt a konk>rét valamit, ami hiányzott neki, amit keresett, de csak elvileg, mert az ember természete olyan, hogy abban a pillanatban, amikor megtalálta, természetesnek tûnik megléte, így nem is érdekli már annyira." Ez, a válasz megtalálásától leginkább tartó keresés Jász Attila esetében sajátos, talán a mûvészet terén egyedüli létjogosultságú módon történt. Az imagináció által teremtett vidéken indult szellemi körutazásra, olyan elõdök nyomdokán, mint Empedoklész, Platón, Go>ethe, Caspar David Friedrich, Nietzsche, Csontváry... azzal a hátborzongató tudattal, hogy az imagináció által létrehozott szellemi birodalom, az irodalomból és a képzõmûvészeti alkotásokból megteremtett vagy újrateremtett Szicília a szerzõ emeleti dolgozó- és lakószobájától alig néhány száz kilométerre ténylege>sen, fizikai, földrajzi, történelmi és szellemi valóságában is létezik, és kénytelen-kelletlen egyszer beólálkodik a mû imaginatív világába. Az csak bonyolít a helyzeten, hogy a szerzõ a könyvek és képek segítségével teremtett szellemi tájat késõbb földrajzi valójában is bejárta, és könyvében útvonalának a következõ, végsõ soron mégiscsak szellemi állomásait rögzítette: Messina, Taormina, Szirakuza, Akragasz, Agrigento, Erice és Palermo.
Ha a könyveknek megvan a maguk sorsa, ennek igazán megvan a magáé. Alcíme szerint részleteket közöl egy elveszett naplóból . A verset, imitált szonet teket és prózát tartalmazó munkát tehát naplónak nevezi a szerzõ, ami ráadásul el is veszett (néhányszor), az olvasó elé csak rekonstruált részletei kerültek. Eb>bõl a fikcióból a mûfaj irányában érdemes tenni egy kis kitérõt. A napló lénye>gében az írásbeli megnyilatkozások egyik archetípusa, reneszánsz eredetû mûfaj, és mint ilyenhez, elszakíthatatlanul hozzátartozik az én, vagyis a személyiség fontosságának a tudata, meg a szerzõnek az a meggyõzõdése, hogy tapasztalatai, gondolatai, bölcselkedései, töprengései méltóak a megörökítésre. Mivel a napló elsõdleges címzettje maga a naplóíró, az írásmû tényleges formai meghatározója az esetlegesség lesz, idõrendjének és szerkezetének ez a kizárólagos meghatáro>zója, nem pedig a mûvészi megszerkesztettség. A mûvészi szándékkal készült (ál)naplók stilizálása is bõven él a látszólagos esetlegesség adta konstrukciós lehetõségekkel.
A napló az énformájú perszonális elbeszélés sajátos változata, monologikus formájában egyszerre tartalmazza az eseményeket vagy élménye>ket és a hozzájuk fûzött kommentárokat. Lényegében közelebb áll az élethez, mint a mûvészethez, bár az említett jellemzõi, az esetlegesség, az akcidentalitás és a spontaneitás, a viszonylagos rendszeresség, a fragmentáltság, a kihagyásosság mind valamilyen módon stilizálják az eseményeket, a történéseket, ezért tehát a napló nagyszerû lehetõségeket hordoz magában, hogy a mûvészi alkotás benne leljen formájára. A huszadik századi magyar irodalom egyik meghatározó szerzõje, Szentkuthy Miklós például teljes életmûvét napló>ként, naplóanarchiaként tervezte meg és értelmezte: " Érzékszerveink vannak, intellektusunk van, és a halál bizonyos. Ez a három egzisztenciális vonásunk, ha teljesen használjuk, nem ismer különbséget, határvonalat napló és opus, for>mula és metafora, személyes kaland és örök dogma között. A valóság emberének nincs álma és mestersége, nincsenek szeszélyei és ex catedra megállapításai, nincs külön budoárja és külön katedrája, nincs magánélete és közérdekû agy>funkciója. Minden egybefolyik nála, s ez az egybefolyás nem káosz, nem zagyva flux, ahogy kémiai összetételek sem zûrzavart, hanem éppen hogy élet-fitnesst és ¯klasszikus (dear wort) eredményességet jelentenek."
"Ez már nem az eredeti kézirat" - szögezi le Jász Attila, és el is magyarázza, hogy a kézirata egyszer valójában elveszett, majd miután rekonstruálta, részben a tûz martaléka lett, a megmaradt lapokon az oltóvíz mosta össze a tintát. Az író azonban mégsem erre gondolt igazán abban a mondatában, hogy "ez már nem az eredeti kézirat". Inkább arra, hogy a mûvészi alkotás lényegében még a szerzõ számára se lehet soha igazán befejezett. Ezt egyfelõl azzal indokolja, hogy "a papír elégethetõ, ellopható, eldobható, mert a gondolattól a papírig megtett út a fontos, ez megmarad, és mint abszolút ¯eredeti , sohasem veszíthetõ el. És természetesen soha nem is írható le a maga teljességében". Másfelõl, ahogy a kéz>irat, akár az eredeti, akár az ellopott, akár az elégetett-eláztatott, nem azonos az eredeti imaginációval (miként a metafora sem helyettesíthetõ értelmezésével) , a mindezekbõl végül rekonstruált se lehet végérvényes. Jász Attila ezt a revelációt még a képzelete által teremtett vers- és szövegvilágnak a valósággal való szem>besítésekor tapasztalta: "Bár képzeletem gyönyörû részleteket generált, mégis egyértelmûvé kívántam tenni, hogy tudatában vagyok az imagináció másodlagos jellegének, s egy idõ elteltével egyre biztosabban éreztem, hogy kell majd születnie olyan betéteknek is, amelyek valóságos naplófeljegyzések."
"A mûvészt a megismerés dühödt vágya hatja át. Az emberben eluralkodó szenvedély dühe, hogy a világ és az én megismerése kimeríthetetlen folyamat" - jegyzi fel egy másik könyvben, a Gaál Józseffel közös szerzõségû Nosis hermeticus ban. Ez a keresés- és hiányélmény áll minden mûalkotást létrehozó szándék hátterében, talán mondhatnánk, tudatalattijában. A célját nem találó keresés, a választ nem igazán váró kérdezés - bármilyen szellemi tájakat is céloz>zon meg, az alkotói vizsgálódást mindig leginkább magára az alkotóra irányítja. Épp emiatt válik feleslegessé a kérdés, hogy: Miért Szicília? "Minden konkrét válasz hazugság lenne arra a kérdésre, hogy miért éppen Szicília." Ugyanis bármely más hely is lehetne. Van, aki egész életében Trójáról imaginált, van, aki másról. Egyre megy. Ugyanis nem a téma a fontos a mûalkotásban, így Jász Attila prózából és versbõl, imaginációból és tényekbõl, történetbõl és életbõl szõtt kötetében sem, hanem a téma által kiváltott intenzitás. "Nem a témáról van tehát szó (...) hanem egy olyan szimbólumról, amely egyszerre beutazható, térképen megjelölhetõ fizikai térség, és tiszta emanáció, e néhány személy hasonló lelki állapotának kivetülése, feltérképezése szavak által homályosan." A szöveg, va>gyis a mûalkotás nem egyéb tehát, mint a kauzális meghatározottság metaforikus megjelenítése a stilizálás útján, ami a téma realitása helyett a téma iránti érdeklõdés realitását nyújtja. Ezt a kérdést Szentkuthy Miklós Az alázat kalendáriuma címû naplójában a következõképpen összegezte: "Az élet olyan abszolút gazdag és provokáló, hogy a fantáziára nincs idõ; illetõleg a fantázia maximuma ex definitione nem lehet más, mint a realitás hiánytalan jelenvolta. (...) a kezdetleges fantázia álmodik és hallucinál, a teremtõ, a fantasztikus fantázia másolja - igaz, abszolútan, de másolja - a valóságot."
Ha már Szicília, legyen Szicília.
Jász Attilát tájiratának kialakításában neves és népes társaság kalauzolta: Ale12> Debeljak, Aliester Crowly, August von Platen, Borges, Cagliostro, Caspar David Friedrich, Cs. Szabó László, Csontváry Kosztka Tivadar, Dante, Diodórosz, Duchamp, Dürer, Empedoklész, Földényi F. László, Goethe, Hamvas Béla, Hans-Jürgen Syberberg, Hermann Broch, Hölderlin, Kemény Katalin, Kerényi Károly, Kierkegaard, Mallarmé, Márai, Nietzsche, Ovidius, Paracelsus, Platón, Rácz Péter, Raymond Russel, Richard Wagner, Theokritosz, Thomas Mann, Vergilius, Yeats és más írók, képzõmûvészek, gondolkodók, zeneszerzõk, muzsikusok, filmesek, vagyis mûvészek. Szövegei az említettek szövegeivel való párbeszéd által teszik belakhatóvá az imaginárius-valós Szicíliát. Mert a mûvészet szakadatlan párbeszéd az elõdökkel.
"... úgy tûnik nekem, mintha a világ valamennyi könyvét egyetlen szerzõ írta volna; ... oly mértékben megegyeznek, rokonok az elbeszélés motívumai és szempontjai, hogy kétségtelen: mind ugyanannak a mindent-látó, mindent-halló úrnak a munkája" - jegyezte le 1844-ben R. W. Emerson az irodalom panteisztikus felfogásának szellemében fogant észrevételét, és ez a gondolat mintha egy kicsit az irodalomelmélet mai állásával is korrespondálna a szerzõ (ön)megszüntetésének vonatkozásában. Akárcsak Shelley töprengése, amelyben azt fejtette ki, hogy "a múlt, a jelen és a jövõ minden verse annak a végtelen, egyedüli költeménynek a részlete vagy töredéke, melyet a földkerekség vala>mennyi költõje ír". Figyeljünk fel ebben a mondatban a töredék szóra, mint a mû>alkotás lehetséges (vagy egyedül lehetséges) formájára való utalásra. Mennyire rímel a mai elképzelésekre, pedig Shelley alig húsz évvel Emerson után fogal>mazta meg ide vonatkozó, és Borgesnek a Coleridge virága címû esszéjében is idézett gondolatait. "Hogyan is térhetnél vissza ma ahhoz a gondolathoz, amely tegnap foglalkoztatott? - Nincs olyan éjszaka, amelynek reggelén ne volnál me>rõben más, mint elõtte, s aki a folyamatosság komédiáját játssza, csal. - A töre>dék bizonnyal kiábrándító mûfaj, de az egyetlen becsületes" - állítja E. M. Cioran.
Ha igaz Angelus Silesiusnak a XVII. században papírra vetett gondolat>menete, hogy "minden boldog egy és ugyanaz a személy"; és hogy "minden kereszténynek Krisztusnak kell lennie", kis túlzással azt is állíthatnánk, hogy minden író tulajdonképpen ugyanaz a szerzõ, ami - ismét csak Borges szerint - a klasszikus elmék okfejtésében is támaszt nyert, hiszen õk az irodalmat tartották fontosnak, nem pedig az egyént, vagyis a szerzõt.
Itt már majdnem visszakerülünk Jász Attilának az elõdökkel folytatott párbeszédéhez. Borges említi Ben Jonsont - akit éppen Szentkuthy Miklós ta>nulmányozott igen alaposan -, aki a nagy mûvészekre jellemzõ módon vallotta az Ige mélységes egységét és tagadta az egyén korlátozottságát. Irodalmi vég>rendeletében véleményezte kortársait, ám nem a saját szavaival, hanem Seneca, Quintilianus, Justus Lipsius, Vives, Erasmus, Machiavelli, Bacon és a két Scalinger mûveibõl vett idézetek felsorakoztatásával. Carlyle meg éppen a Jász Attila által is aposztrofált Cagliostróról írt esszéjében fejtette ki, hogy a "világtörténelem egy Szent Írás, amelyet bizonytalankodva igyekszünk megfejteni, illetve megírni, s amelybe bennünket is beleírtak". Olyan elõdök ezek mindannyian, akiknek nyomdokán elindulva a kérdések feltevése megtalálja a maga for>máját.
"Minden mondatom egyetlen változat a lehetségesbõl" - szögezi le a Miért Szicília szerzõje, megfogalmazva azt a végérvényességben való örök kételyt, ami fenntartója az intellektuális létnek és az artisztikus alkotásra való törekvésnek. S mivel minden mondatból egy másik mondat visszhangzik, jegyezzünk is ide egy ilyen visszaköszönõ gondolatot Léon Bloy tollából: "Nincs a földön egyetlen emberi lény sem, aki meg tudná mondani, kicsoda. Senki sem tudja, mi végre jött e világra, mit tükröznek a tettei, érzései, gondolatai, azt sem, hogy mi az igazi neve, a Világosság jegyzékében szereplõ, kitörölhetetlen neve... A történelem egy hatalmas liturgikus szöveg, amelyben az i betûk és a pontok is érnek annyit, mint egy-egy teljes szakasz vagy fejezet, ám egyiknek is, másiknak is meghatározhatatlan és mélyen titkolt a jelentõsége."
A mûvészet téma-érzékenységének és intenzitás-érzékenységének alkotóról alkotóra való hagyományozódásáról a Nosis hermeticus címû füzetben is vall Jász Attila. Ennek a kérdésfeltevõ õs-ideaképnek a továbbhagyományozó>dását szerinte nem is a személyes kötõdés ösztönzi, hanem sokkal inkább a mû>vészi érzékenység. Mintha a mûvész tudattalanul is keresné a maga szenzibilitásával együtt rezonáló archetípusokat, és így találna rá "az általa leginkább azono>sulásra méltónak tartott elõdök munkáira, amelyek példaképet jelenthetnek szá>mára."
Jász Attila utazása, valós és képzeletbeli városokkal, prózával és versszö vegekkel megkettõzve, általános emberi és metafizikai kérdésektõl vezérelve ha>lad az imaginárius Szicília egyik lakójától, valós vagy képzeletbeli látogatójától a másikig, vállalván a félreértés lehetõségét. Bár a mûvészet inkább barátja a kö>telezõ félreértésnek, mint a megértésnek, mert ez utóbbi által egyértelmûvé válik és elveszíti mûvészet jellegét.
A megértés csupán abban az esetben lehet mozgatója a mûvészetnek, a mûvészi alkotásnak és befogadásnak egyaránt, ha az értelmezés az átértelmezés szándékával találkozva lehetõvé teszi a szöveg számtalan lehetséges olvasatát. Jász Attila ebbõl a gondolatból indult ki naplójának rekonstruálásakor és kínálta fel mûvét értékelõ továbbgondolásra:

a magány összekötõ szálát húzom magam után a homokban
lábnyomaim eltûnõben lévõ könnyû üzenetét bízom a szélre
vagy süllyedjen el ha nehéz temesse maga alá ha itt az idõ.

Tartalomjegyzék | Jelenkor

http://www.c3.hu/scripta