Bernáth Péter - Polyák Laura
Kényszermosdatások Magyarországon

Keretes írás

Jegyzetek

A telepeken élõ roma közösségek rendszeres kényszermosdatása a huszadik század Magyarországának egyik legszégyenteljesebb fejezete. És annak ellenére az egyik legfeltáratlanabb, hogy ezek az akciók a dokumentumok alapján a magyarországi romák több mint felét érinthették.
A mosdatások a szocialista Magyarországon minden addiginál tervszerûbbé és szélesebb körûvé váltak. Bár a szocializmus a korábbi rendszerek ellenében határozta meg magát - a romák hátrányait a kapitalista elnyomással és azzal magyarázva, hogy korábban pusztán rendészeti és közegészségügyi problémaként tekintettek rájuk -, a megrendszabályozás, az ellenõrzés és a "betörés" jegyében fogant programok fennmaradtak, sõt a totális államgépezet elõl csak keveseknek volt menekvés. E kérdés talán legfontosabb dokumentumaiból, a tanácsi jelentésekbõl kiderül, hogy a munkaerõ-piaci, oktatási és lakóhelyi modernizáció és emancipáció erõteljes programja rövid idõn belül feltöltõdött a hatalom és a többségi lakosság régi elõítéleteivel.1 Ami a háború elõttihez képest változott: a programok könyörtelenségét elkendõzõ "felemelõ", patronáló retorika. A "patronálás" azonban egy egyenrangúnak soha nem tartott viszonyon alapul, és könnyen leírható az az út, amelyen keresztül ez az attitûd a büntetések és a kirekesztés irányába visz, mert a másik hibáival, javíthatatlanságával magyarázza saját kudarcait.
A kényszermosdatások látványosan példázzák ezt a folyamatot. A szocialista hatalom, amely néhány évvel a több ezer magyarországi áldozatot követelõ roma holokauszt után "egyenlõ jogokat" deklarált, késõbb csak magát a roma lakosságot büntette katasztrofális közegészségügyi helyzetéért, higiénés körülményeiért, sújtva így több helyen még azokat is, akik már kiköltöztek a kolóniákról, míg csak igen ritkán azokat a többségieket, akik szintén a cigánytelepeken laktak.
A pártállam meghirdette ugyan a telepfelszámolás programját, de a legtöbb helyen engedett a nyomásnak, és ha átmenetileg a lakókörülmények javultak is, az új lakókörnyezet épp annyira szegregált maradt, mint a régi, ráadásul a többségi lakosság és a cigány közösségek lakóhelyeinek komfortfokozati különbsége sem csökkent. Ma látjuk igazán, hogy mennyire átmeneti és részleges eredményeket hozott csak a telepfelszámolás.
1971-ben a roma családok kétharmada lakott még ezeken a telepeken, a legtöbb helyen csatorna, vezetékes víz vagy villamos áram nélkül. Ez a helyzet, a nyomorúságos lakókörülmények intézményesítették és dinamizálták azt a sztereotípiát, hogy a romák piszkosak, és mindez "tudati elmaradottságuknak", "cigány életvitelüknek" és "megrögzött szokásrendüknek" köszönhetõ. Sok helyen a kényszermosdatás nem volt egyéb, mint egyfajta rituális megtisztulás a "cigányság mocskától", illetve a hatalom erõfitogtatása, hogy képes nyilvánosan meztelenre vetkõztetni asszonyokat, csíkot vágni a hajukba, és rendõrökkel végighajtatni õket a falun.

Kóborból telepi, telepibõl cigány
A huszadik században született egészségügyi rendelkezések elemzése jól leírja azt az utat, ahogyan az "egészségtelen körülmények között élõktõl" eljutunk a teljes roma közösségig. A hatóságok a XX. század elején egy roma csoportot, a "kóbor cigányokat" okolták a kiütéses tífusz, himlõ és más járványok elterjedéséért,2 és még a második világháború elõtt született rendeletek és tanulmányok többségében is, amelyek a szegényházak, tömeglakások ellenõrzését is szorgalmazták, különbséget tettek a roma csoportok között. A második világháború környékén megszûnik ez a különbségtevés. Szentkirályi Zsigmond kassai tiszti fõorvos 1941-ben a járványok elleni lépésként már a romák és nem romák érintkezésének megakadályozását, és utóbbiak rezervátumba zárását javasolta.3
A háború után a közegészségügyi feladatokat már a "cigánykérdés megoldására" irányuló programokként írták elõ a tanácsok számára. Ezzel megtörtént a telepfertõtlenítések "cigánykérdésként" való intézményesítése. Azzal pedig, hogy a közegészségügyi programok kiemelt feladata lett az "elmaradott néprétegeket" célzó "felvilágosító munka", megtörtént az elsõ lépés afelé, hogy a "megrögzött szokásrend", ne pedig a körülmények legyenek felelõsek a katasztrofális higiénés körülményekért.
Az ötvenes évek végétõl rendszeres téma Magyarországon a villamos áramot és a vezetékes ivóvizet is nélkülözõ telepek felszámolása. Az akciók jelentõs része azonban már megindításakor elakadt, a romák beköltöztetése a legtöbb helyen a többségi lakosság ellenállásába ütközött, a helyi hatalom gyakran új telepeket hozott létre. Az egészségügyi helyzet terén alapvetõ változást jelentõ telepfelszámolás sok helyen tehát elmaradt, amit nemegyszer kudarcként ismernek el a megyei tanácsi jelentések is. Még 1980 körül is komoly összegeket fordítottak ezekre az akciókra azokon a telepeken, ahol a víz 25 évvel az elsõ rendelet megszületése után sem volt bevezetve. (Ugyanakkor a többségi házak általános komfortosságát - így például az illemhellyel való ellátottságát - jól mutatja, hogy a Vöröskereszt által 1953-ban beindított "Tiszta udvar - rendes ház" mozgalom kitüntetõ táblájának megszerzéséhez a legtöbb pontot éppen a mellékhelyiség, jobbára fából ácsolt budi, meglétével és tisztán tartásával szerezhették a résztvevõk.)
A körülmények tehát változatlanok maradtak, a hatóságok pedig a fürdetõ-fertõtlenítõ akciókkal próbáltak "eredményeket felmutatni". A szövegek gyakran hangsúlyozzák, hogy olyan körültekintõ akcióprogram szükséges, amely során megváltozik a "cigányoknak a társadalmi elkülönülésbõl eredõ megrögzött szokásrendje". A kulcsszó az "átnevelés". A Vöröskereszt a hatvanas évektõl kezdve - az akkor már rendszeres telepellenõrzések mellett - gyakran filmvetítéssel egybekötött elõadások sorával tartott egészségügyi felvilágosítást a romák számára.4

Az ellenõrzéstõl a pogromokig
Ugyanakkor az apparátus hamar rájött arra, hogy semmi sem fog változni, amíg "meg nem nyernek" egy-két romát, így nem minden nehézség nélkül5 a telepeken egészségügyi vagy tisztasági felelõsöket neveztek ki a romák közül. ïk voltak azok, akik a nem roma egészségügyi járõrökkel 1950-tõl a telepek rendszeres ellenõrzését végezték. 1958-ban országszerte 383 roma egészségügyi felelõst jelöltek ki, akiknek a lakások mellett az ott lakók személyes tisztaságának ellenõrzése is a feladatuk volt. A hatóságok eleinte a többségi hatalom jól bevált módszerét, a vajdarendszert is megpróbálták hasznosítani a cél érdekében. Látványos példája az ebbõl eredõ ellentmondásoknak, hogy egy bicskei megbízólevél tanúsága szerint nem riadtak vissza e párhuzamos hatalmi struktúra kiépítésétõl sem - bár azt egy másik jelentés törvényellenesnek ítélte.6
Az ellenõrzés mellett - nem kötelezõ formában - már 1955 elõtt is történtek fürdetések, az Egészségügyi Minisztérium utasítása alapján azonban ettõl az évtõl az egészségõröknek már megelõzõ jellegû - tehát mindenkire kiterjedõ - porzást és fürdetést kellett végezniük. A nagyobb településeken és városokban fürdetõ helyiségeket állítottak fel, míg a kisebbeken fürdetõkocsival jelentek meg az egészségügyi dolgozók - legtöbbször a rendõrség,7 több helyen a honvédség kivezénylésével, és néhol besegítettek a tanácsi dolgozók is. A fürdetés rendszerint fél napig, egyes településeken több napig is tartott: mint például 1985-ben a Pest megyei, akkor összesen 129 roma lakosú Bagon, ahol négy napig húzódott.
Az akciók rendszerint hajnalban kezdõdtek - egy 1963-as borsodi jelentés tanúsága szerint nem utolsósorban azért, "mert az egészségügyi járõr ilyenkor nem csak a tetvességet, hanem a vécé használatát is ellenõrizheti". A fürdetésen átesett embereknek papírt adtak az egészségügyi ellenõrzésrõl, amivel munkahelyükön igazolhatták a távolmaradás okát.
A legtöbben azonban inkább vállalták a felelõsségre vonást, mintsem a szégyent nem cigány munkatársaik elõtt.

A technológia
A fertõtlenítések során a szerek több fajtáját használták. A kiütéses tífusz legfõbb terjesztõjének tartott ruhatetvesség8 ellen krezol szappannal "egész testkezelést" (lemosást) alkalmaztak. A szappan habját 15 percig a testen kellett hagyni, majd folyó vízzel lemosni, mert a krezol a bõrrõl felszívódva mérgezést okozhat. A ruházatot gépben tetvetlenítették.
Széles körben használták a DDT-t, amit az Egyesült Államokban mint rovarirtó szert, kifejezetten mezõgazdasági használatra fejlesztettek ki. A DDT-t pumpával vitték fel a ruházatra, a hajra és a testhajlatokba. A szer mezõgazdasági használatát 1968-ban az ENSZ Élelmezési és Mezõgazdasági Szervezete, a FAO betiltotta, és Magyarország az elsõk között írta alá az errõl szóló egyezményt, a romák kényszerfürdetése és -fertõtlenítése során azonban még sokáig az egyik leggyakrabban használt vegyszer maradt. A Nemzetközi Rákkutatási Ügynökség szerint a DDT rákkeltõ, és csökkenti az immunrendszer mûködését. A DDT-származékok elraktározódnak a herében, a petefészekben, az emlõmirigyben és a csontvelõben is.
Mobil fertõtlenítõgépeket is használtak: általában a ZIL teherautók alvázára szerelt, kétkamrás DDA-2-t. A kamrák nagysága egyenként 2,5 köbméter volt, ezek mellé telepítették a fürdetéshez szükséges sátrat vagy sátrakat, amikben óránként száz fõt tudtak fürdetni.
A tanácsi jelentések alapján az intézkedéseket leginkább a többségiek védelme motiválta: a telepfelszámolások során például prioritást élveztek azok a telepek, amelyek a nem romák, azon belül is a turisták fõbb útvonalai mellett voltak.9 Nem ez az egyetlen jele annak, hogy a hatóságok nem elsõsorban a romák miatt aggódtak. Az egyik egészségügyi szaklap 1977-ben a következõképpen fogalmaz: "a szakemberek (...) elsõsorban a fertõzött tetvességi gócokból betelepített cigánylakosság tetvesség-terjesztõ szerepét hangsúlyozzák. (...) A hosszú hajdivat, a kialakuló rovar rezisztencia mind olyan tényezõk, amelyek elõsegíthetik a fejtetvesség emelkedését."10 1960-ban egy Somogy megyei jelentés: "a megyei Köjál fürdetõ kocsija rendszeresen járja a telepeket, amit a lakók szívesen is fogadnak, fokozatosan leküzdik azokat a gátlásaikat, melyek kezdetben a fürdetéssel kapcsolatban jelentkeztek. (...) A Köjál minél gyakrabban biztosítsa a cigánytelepek lakóinak fürdetését, hiszen ezzel az élõsdiek kiirtását, a járványveszélyt szüntetik meg. Ugyanakkor ez maga után vonja a többi lakos és dolgozó idegenkedésének megszûnését is. Sokan attól félnek, hogy tetût és egyéb élõsködõt kapnak tõlük. Ha rendes, tiszta öltözékben jelenik meg a cigány az emberek között, akkor nem óvakodnak közelségétõl és támogatják minden téren."
A közegészségügyi szervek ugyanakkor a programok igazolásakor a romák segítését hangsúlyozták, és a jelek szerint nem is igen voltak tisztában az akciók megalázó voltával. Csaknem valamennyi jelentés hasonlókat ír: "a közegészségügyi szervek tetvességre irányuló javaslatait és a szanálást mindenütt ellenségesen fogadják. (...) Sajnos a nagy költséggel beszerzett fürdetõ-fertõtlenítõ gépkocsik is éppen ezért kihasználhatatlanok. Éppen az a kategória, amelyik fél-vad, putris életmódot folytat, földön, rongyokon alszik és leginkább lenne szüksége erre a szolgáltatásra, idegenkedik, tiltakozik ellene. Pedig a fürdetõ-fertõtlenítõ gépkocsival, felfûtött sátrat, törülközõt és szappant nyújt a Köjál díjmentesen a használóknak. (A szappant nem is kérjük vissza.) Sajnos, egy ilyen gépkocsi megjelenésével szétrobban egy telep és csupán néhány gyerek és öregasszony marad vissza, akik inkább szórakozásnak, mint tisztálkodási lehetõségnek tekintik ezeket az igen drága lehetõségeket."11

Erõpolitika
Arra, hogy a kényszerfürdetések rendszere önmagában sem a telepek elmaradottságával, sem a valódi tetvességi aránnyal nem indokolható, szemléletes példa a Pest Megyei Tanács jelentése, amely szerint 1982-ben a 29 057 fõ telepi mellett csaknem ugyanennyi 21 707 fõ nem telepen élõ romát vizsgáltak meg. Csak romákat. Elõbbiek között 346, míg utóbbiak esetében 609 tetves személyt találtak.12 Ugyanebbõl a jelentésbõl kiderül, hogy 2135 embert tetvetlenítettek, annak ellenére, hogy 955 fõt találtak tetvesnek.
Másfelõl a hivatali retorikában a tetvességet hol az elmaradott körülmények, hol az alcsoportok közötti különbségtevés,13 hol az úgynevezett "cigány életmód" magyarázta. Ezt példázza a Csongrád Megyei Tanács 1982-es beszámolójának egyik mondata: "egyes csoportoknál a hagyományos életforma komoly egészségügyi és közegészségügyi feladatok mindennapos megoldását teszi indokolttá, bár tömeges fertõzõ megbetegedés a cigány lakosság körében az elmúlt idõszakban nem fordult elõ".
E fürdetések mindenesetre alkalmasak voltak arra, hogy a helyi hatalom fitogtassa erejét, és különösen a hagyományokat jobban tartó közösségek esetében szétszaggassa a tradíció kulturális jelentésein is alapuló szálakat. Utóbbira jó példa, hogy ezekben a közösségekben a lekopaszítás hagyományosan a megalázás eszköze, az oláh cigány közösségekben például a férj levághatja a hûtlen asszony haját. Bár az utasítások hangsúlyozzák, hogy "a kiütéses tífuszban nem szenvedõ személy tetvetlenítésekor a hajzat lenyírása és a szõrtelenítés csak olyankor indokolt, amikor nagyfokú eltetvesedés, nagyfokú testi elhanyagoltság, a hajzatnak szétbonthatatlan összetapadása vagy hasonló okok következtében e nélkül a tetvetlenítés megbízható módon, végre nem hajtható",14 végeláthatatlanok azok az esetek, amelyek során olyan asszonyokat borotváltak kopaszra, akik még csak nem is voltak tetvesek.
1960-ban Takácsi községben két fiatal lány leborotválása után öngyilkosságot kísérelt meg. Ugyanebben az évben Csót községben valóságos pogromot hoztak össze a hatóságok: búcsú napján nem csak a helyieket, de a vendégeket is megnyírták és megfürdették. Ugyanitt a fürdetések során a romák közül "többnek csak csíkot vágtak a hajába, öreget, fiatalt egyaránt megszégyenítettek. Meztelenre vetkõzve kellett a fürdetõ kocsiba bemenniük, a karhatalom és a személyzet szeme láttára, akik gúnyos megjegyzésekkel kísérték a mûveletet. A telepen lakók üzemi dolgozók voltak, öntudatos, tiszta emberek, akik közül többen bemenni sem mertek másnap a munkahelyükre. (...) Az egyik szemtanú szerint a látvány olyan volt, hogy dachaui emlékeit idézte fel benne. A szõrtelenítés olyan nagy felháborodást váltott ki a nem cigány lakosok között is, hogy a párt adminisztratív osztálya vizsgálta ki az esetet."15
1962-ben Tahitótfaluban "a községben lakó, évek óta egy munkahelyen dolgozó cigány férfi elkeseredve panaszolta, hogy nála - csak azért mert cigány - fertõtlenítettek, annak ellenére, hogy az egészségõr megállapította, hogy nem tetvesek".16 A Baranya Megyei Tanács ugyanebben az évben született, hasonló esetekrõl beszámoló jelentése17 ritka példája annak, amikor a hatóságok számot vetnek saját mulasztásukkal: "a tisztálkodás feltételeit sokszor nem is találni meg egy-egy cigánytelepen, amelytõl csak nagy távolságban található víz".
Döbbenetes, hogy évek óta széles körben zajlottak már a fürdetések, amikor egy 1961-es utasításra hivatkozva a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács elrendeli, hogy "a nõk fürdetésénél kizárólag nõi dolgozók segédkezhetnek".
A sorozatos erõszak miatt a központi vezetés ugyanebben az évben végül úgy döntött,18 hogy "csak azokat a cigányokat kell ellenõrizni, fürdetni és fertõtleníteni, akikben élõsködõket találnak". Az utasítás külön kiemeli, hogy "az indokolatlanul fürdetõ és szõrtelenítõ dolgozókat, illetve, akik az eljárás során megalázó megjegyzéseket tesznek a cigányokra, azokat felelõsségre fogják vonni. A cigányokkal szembeni egységes fellépés a tiszta és normális körülmények között élõ cigányokat sérti és ellenérzést vált ki belõlük." Az intézkedést a helyi tanácsok a jelentések szerint gyakran ezután is figyelmen kívül hagyták, folytatva az elõzõ, mindenkire kiterjedõ gyakorlatot.

Iskolai fürdetések ma
A "rendszer puhulásával" a telepeken tartott botrányos "közegészségügyi" akciók megszûntek, az ellenõrzés az óvodákba, általános iskolákba tevõdött át, és a higiénés kontroll ma is az oktatási intézményekben zajlik. Míg egyes telepek felszámolására vagy legalább közmûvesítésére fél évszázad is kevés volt, addig az iskolai döntések egy része kísértetiesen emlékeztet a korábbi évtizedek kollektív megbélyegzõ gyakorlatára.
A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Bogácson tavaly az iskolában csak külön vécét használhattak a roma gyerekek, külön (mûanyag) poharakból ihattak az ebédlõben, az õ asztalaikon viaszosvászon terítõ volt a többieknek járó vászonterítõ helyett. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tiszavasváriban, a helyi általános iskolában 1997-ben közegészségügyi okokra hivatkozva külön napon ballagtatták a nem roma és a roma gyerekeket. A romák egy része beperelte ezért az önkormányzatot, és a bíróság jogerõsen fejeként 100 ezer forintnyi kártérítésre kötelezte a helyhatóságot. A helyi cigány önkormányzat vezetõje szerint a roma gyerekeket azóta még inkább elkülönítik, és valószínûleg idén ismét külön ballagnak majd a végzõsök.
A hosszasan húzódó, de talán végre meginduló európai uniós (Phare) pénzekkel is támogatott roma oktatási program keretében az óvodákban és iskolákban fürdõszobák kialakítására is lehet majd pályázni. Nem világos, hogy egy ilyen kezdeményezés miért is speciálisan roma program. Arra mindenesetre alkalmas, hogy ismét intézményessé tegye azt a vélekedést: a romák koszosak.

Jegyzetek

1 Erre példa egy 1962-es Pest megyei jelentés, amely szerint a telepfelszámolás során az "áttelepítést" fokozatosan kell megoldani a romáknál: a putriból nem egy összkomfortos lakásba kell tenni õket, hanem a kettõ között átmenetet jelentõ épületekbe, ezek voltak az úgynevezett "Cs" (csökkentett komfortfokozatú) lakások.
2 1916-ban elrendelték a "kóbor cigányok" himlõ elleni beoltását (15 000/1916 BM rendelet), 1923-ban a vásároktól való eltiltásukat (83 274/1923 BM körrendelet); egészségügyi vizsgálatukat és szükség esetén fertõtlenítésüket (53 088/1923 M.N.M. körrendelet).
3 "Véglegesen csak úgy lehet leszámolni a cigányok luesével [vérbajával], (...) ha valami módon a cigányok és nem cigányok érintkezését meg lehetne akadályozni. Ezt csak úgy lehetne elérni, ha az államhatalom elhatározza magát a cigányok rezervációba zárására." Dr. Szentkirályi Zsigmond: A kassai cigányok veneriás fertõzöttsége. Népegészségügy, 1941, 1066-1077. o.
4 "Megjelentettük és a KÖJÁL-oknak terjesztésre átadtuk a Tisztaság-Egészség! címû, kevés szöveggel, sok képpel szerkesztett alapvetõ személyi és környezethigiénés röplapokat, az elmaradt néprétegek számára célzottan. (...) Az alkalmazott módszerek közül a beszélgetéseket, elõadásokat és filmvetítéseket helyezzük elõtérbe, mint a legeredményesebbeket." Az Egészségügyi Minisztérium Egészségügyi Felvilágosítási Központja jelentése cigánykérdésbeni (sic!) tevékenységrõl a Mûvelõdésügyi Minisztérium helyettes vezetõjének. 1962. IX. 21.
5 A Bács-Kiskun Megyei Tanács 1963. XI. 20-i jelentése szerint "sok telepen még problémát jelent az egészségügyi felelõsök beállítása, mivel nem szívesen vállalnak még ilyen megbízást, félve a többiek bosszújától".
6 "Fel kell számolnunk a vajdaság intézményét, ami a cigány származású egyének között (...) a vallással egy értékben jön számításba. (...) A jelenlegi vajdát ki kell oktatni, tudatosítva vele, hogy a régi szokásokon alapuló intézkedés nem felel meg a társadalmi törvényeknek és jogellenes cselekedeteket követ el. Rájuk is a fennálló törvények és egyéb jogszabályok az irányadók. Ezeknek betartásáért az állami szervek felelõsek." A Komárom Megyei Tanács 1962. V. 10-i elõterjesztése.
7 Makara György: Fertõtlenítés, rovar- és rágcsálóirtás. Jegyzet a Köjál-ellenõrök számára. 1973, 298. o.
8 A második világháború után nyolc-tízezer kiütéses tífuszos esetet regisztráltak Magyarországon, az utolsó járvány 1954-ben volt 154 fertõzöttel. Az utolsó megbetegedést (5 eset) 1961-ben regisztrálták.
9 Erre példa a gyöngyösi tanács 1960-as javaslata a roma koldusokról: "a cigányasszonyok, de fõként az általuk kioktatott nagyszámú maszatos cigánygyermekek a nagy idegenforgalmú Gyöngyös város belterületén lévõ vendéglõk és cukrászdák elõtt leszólítják a vendégeket (...) köztük a kapitalista országokból érkezõ vendégeket is, hogy részükre pénzt adjanak. Számtalan esetben tapasztaltuk és erre a lakosság is felhívta a figyelmünket, hogy nyugati diplomáciai kocsikban utazó külföldiek e jeleneteket fényképezik és nyilván a valóságtól eltorzítva népi demokratikus rendszerünk elleni propagandára használják fel nyugaton e felvételeket." (Gyöngyös Város Tanácsának jelentése, 1960. 07. 28.) 1961-ben Mánfán az addig erdõben élõ romák megvették a mûút melletti domboldalt, ahová kis házakat építettek. Az akkori tanács azzal az indokkal, hogy a nemzetközi mûút mentén tûrhetetlen egy ilyen elmaradott telep, lebontatta a házakat, visszaköltöztette õket az erdõbe. Faludi András: Cigányok. Kossuth Könyvkiadó, 1964, 17. o.
10 Dr. Vass Ádám: A tetvesség nemzetközi és hazai helyzete és az ebbõl adódó feladatok. Budapesti Közegészségügy, 1977/3., 68. o.
11 Dr. Kneffel Pál: A magyarországi cigánytelepek közegészségügyi helyzete, higiénés problémái és feladatok. In: Zagyva Imre (szerk.): A cigánylakosság szociális gondozásának és nevelésének kérdései. Budapest, 1974. 207. o.
12 A Pest Megyei Köjál jelentése a cigányok közegészségügyi vizsgálatáról. 1982.
13 Az oláh és magyar cigányokról szóló leírások jól tükrözik a hatalom ismereteit. 1958-ban a Szarvasi Tanács munkás-toposzokat is használó stílusban: "a nélkülözõ, rosszul táplálkozó oláh cigányok sokkal egészségesebbek, mint a zenész fajrokonaik. (...) A sok nélkülözés, önmegtartóztatás és a hiányos öltözködés, a nem megfelelõ fûtés és igénytelen táplálkozás megedzette az idõk folyamán a szervezetüket és így a betegségekkel szemben is edzettekké váltak. Példa rá, hogy az oláh cigány fertõzött tetvei õt magát nem betegítik meg. A fertõzött kútból való ivás után nem kapnak hastífuszt. Az elhullott állati hús elfogyasztása náluk nem jár gyomorrontással vagy bélmegbetegedéssel. (...) S így sorolhatnánk fel még néhány példát, amely azt mutatja, hogy a szervezetük acéllá edzõdött a nélkülözések kohójában. De vajon rendjén van-e ez így? Nincsen rendjén, mert tisztátalan viskóik és ezek környéke a fertõzéses betegségek gócpontjai és ezeket embertársaink érdekében sürgõsen fel kell számolnunk."
14 Fodor Ferenc-Vedres István (szerk.): Közegészségtani-járványtani gyakorlatok és bemutatások. Budapest, 1981, 129. o.
15 Ferkovics Sándor: Feljegyzés. Magyar Országos Levéltár, XXVIII-M-8 1. doboz.
16 Tájékoztató jelentés a vöröskeresztes szervezetek munkájáról a cigány lakosság helyzetének megjavításával kapcsolatban, valamint más módszerekkel való együttmûködésrõl ezen tevékenység során. 1962. IX. 22.
17 A Baranya Megyei Tanács 1962. április 18-i ülésének elõterjesztése.
18 Az Egészségügyi Minisztérium utasítása a Köjál igazgatóihoz a kiütéses tífusz elleni védekezés tárgyában.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu