Dr. K. P., egykori megyei tiszti fõorvos (1947-78)
1940-ben felállították azt a zászlóaljat, amelyik késõbb bevonult Erdélybe. Két katona kiütéses tífuszos lett. Rettenetesen megijedt a hadsereg. Engem hívtak ki járványorvosnak. Körbevették fegyveres katonasággal a kiskundorozsmai cigánytelepet. Megmondták, hogy aki éjszaka szökni próbál, és az elsõ kiáltásra nem áll meg: élesen lõjenek! Nincs mese, élesen lõjenek. Megvolt a fegyelem. (...) Mind félig földbe ásott putrik voltak, 120-150 ember lakott ott. Kivezényeltük a társaságot, le lettek fertõtlenítve, aztán felgyújtottuk az egész cigánytelepet. Az mindenestül leégett. Egy rossz szót nem szólt ott senki sem. Dermedten nézte, ahogy minden elég. Nem is lett azután több megbetegedés.
Amikor a tetvetlenítést elrendeltem, kijött Dorozsmáról, a községbõl két borbély és elkezdte õket nyírni, akkor az öreg cigány jött, hogy az õ feleségének - mert teljes szõrtelenítés ment, hónaljszõr, szemöldök, haj, fanszõrzet - õneki a fanszõrzetét ne nyírja egy idegen borbély. ï maga lenyírja. Pléhvágó ollóval állt meg és lenyírta a feleségének a szõrzetét. Aztán a végén bemutatta. Jó, el van intézve. Ez nagyon megható volt. Hogy ott, énelõttem. Az, hogy õ az asszonyát így védte attól, hogy idegen emberek nézzék, meg röhögjék, ezt nem tudom elfelejteni.
Engem bírtak. Megoldhatatlant nem is követeltem tõlük, ugye az maga megoldhatatlan volt, ahogy több kocsi szalmával az egész cigány telep hamuvá vált. (...)
Krezolt mi nem használtunk. Az végtelenül büdös. Latrinák fertõtlenítésére vagy dögkutak fertõtlenítésére használtuk. Nem használtuk, csak a legdurvább fertõtlenítésnél. Fertõzött ruhák fertõtlenítésére is szokták használni, de az a ruha aztán tönkre is megy. Egy Simpson nevû sebész fedezte fel a krezolt és ajánlotta a mûtét elõtti bemosakodásnak. A sebészek 5 százalékos krezollal mostak egy idõben kezet, aztán egy-két hét múlva csodálkozva vették észre, hogy a finomtapintás kiesett a kezükbõl. Mert a tapintó idegvégzõdéseket a krezol tönkretette, mert a krezol oxidál, elroncsolja a baktériumot, de elroncsolja a sebész kezén lévõ idegvégzõdést is. (...)
A sátor az elsõ világháborúból kiszuperált, régi péksátor volt. Ezeket az összeomlás idején a katonaság leadta és kiosztották ifjúsági mozgalmaknak, fõleg cserkészcsapatoknak, táborozásra. Harmincszemélyes sátrak voltak, rendkívül erõs, nagy, két méter magas, és olyan három méter széles lapokból álltak, nagyon gyorsan fel lehetett állítani. Ebbe kerültek be a zuhanyrózsák. A sátor egyik oldalán betereltek egyenként és mindenki kapott a kezébe egy Alvus szappant. Nagyon jó házi szappan volt, kitûnõen habzott, illatosítva is volt. Az Alvus gyár készítette, nem kellett visszaadni. És mindenki kapott egy törülközõt. A nõk külön fürödtek természetesen, és még egy inget is kaptak, amit magukra borítottak a törülközõn kívül. A törülközõnek és a köpenynek a visszaszerzése nem ment szó nélkül, de úgy csináltuk, hogy amíg nem adta vissza, addig nem kapta meg a ruháját. Mert anyaszült meztelenül kellett ide bejönni, anyaszült meztelenül is ment ki, addig a másik autóban a ruháját kifertõtlenítették és ki volt terítve száradni és hûlni a mezõre. (...)
A pártvonal sokszor kritizálta a dolgot. Eljött például hozzám egy aktivista, egy újságíró hölgy, azt mondta: "kérem szépen, változtatni kellene a mûveltetõ igén, mert az sérti ezeknek az embereknek az önérzetét. Fürdetõ-fertõtlenítõ berendezés. Miért nem fürdõ?" Hát - mondom -, mert nem fürdõ. êgy van nyilvántartva, és nem akarom másnak hívni. Mert ez "fürdetõ". És akik bekerülnek, azokat hajtják, hajtja a vajda, hajtja a helyi rendõrség, amelyik azonban csak személyi biztosítást adott. Senki nem vállalta, arról szó nem volt, hogy biztosítsa az én személyzetemnek az emberanyagot és bemenjen. Azt a vajda hajtotta be, a vajdát kellett mindig megnyerni. Megtanultam azt a hosszú évek alatt, hogy ha a vajdát meg tudom nyerni, és a vajda beszél velük, akkor mindent megtesznek. Pofáznak vissza, de a vajda elküldi õket különbözõ helyekre, és mivel oda nem mehetnek vissza, engedelmesek. Az aztán bottal is, meg lábfejjel is behajtotta õket, akik renitensek voltak. Ez bizony erõszakszervezet volt. De ne itt kezdjük az erõszakot leállítani, ahol olyan emberek voltak, akikrõl már vakarni lehetett a koszt, bemegy, és szappant kap, meleg vizet kap. (...)
Olyan helyre kellett a sátrat telepíteni, ahol nem volt bámészkodó nép, és ahol nem volt a közelben konyhakert, hogy a szappanos lé ne folyjon rá. A bámészkodó népet a rendõr kergette el. Jöttek, mert látványos volt, mert azért nem ment szó nélkül. A férfiaknál fõleg nem ment szó nélkül. Szitkozódtak, átkozódtak, egyszer egy egészségõrömet - ez volt a legprimitívebb kategória, ehhez nem kellett csak nyolc általános - megbicskázták. Pufajka volt rajta, a pufajkát végighasította a bicskája neki. A rendõr rögtön közbelépett. Erre az egy esetre emlékszem.
Minden le volt tárgyalva, a vajda tudta, hogy mikor jövünk. Pillanatokon belül szétfutott a hír, hogy jön a Köjál. Már a kocsinak a zúgását is ismerték a kitûnõ fülükkel, és mint a bombából, úgy fröccsentek szét a férfiak a teleprõl. Nem lehetett õket összeszedni. A rendõrségnek messze nem volt az a tekintélye, mint volt a magyar királyi csendõrségnek.
A putrikban nem volt fertõtlenítés, így a fertõzésveszély továbbra is fennállt. Ez egy tûzoltó munka volt. Tökéletes volt? Dehogy tökéletes. Tûzoltó munka volt, valami történt.
Én annak idején szükségesnek tartottam, végre is hajtottuk. A lábamat sem ütöttem meg, úgy értve, hogy nem mentek panaszra a tanácselnökhöz. A hajnyírás, a fürdetés hosszú ideig volt, az utolsó idõkig, a rendszerváltásig ment, 1989-ig. A megyében minden telepre kijártunk, nem létezett, hogy valamelyik kimaradt volna. De mi nem voltunk egy cigányos terület. Csak J.-ben volt nagyon sok cigány. Sajnálom, hogy megszûnt, mert ez sok esetben nagyon jó volt.

Oláh Teofil (Pétervására)
Ezek olyan hatvankettõ körül történtek, még fiatal, suttyó gyerek vótam. ògy évente megcsinálták, vagy tizenkét-tizenháromszor. Ránk fogták, hogy tetvesek vagyunk, meg büdösek. Lehet, hogy volt valakibe, de vót, akire csak ráfogták. A rendõrség meg a katonák kora hajnalban körülfogták a cigánytelepet, se ki, se be. Felállítottak egy hatalmas sátrat, muszáj vót megfürödni. Hiába tiltakoztunk, ha bementünk a tanácsra, meg se hallgattak, kizavartak minket. Ahogy hallottam, a Köjáltól vótak ezek kikûdve, vagy talán a tanács rendezte, nem tudom. Már meghalt az az ember, aki ezzel foglalkozott. ï volt, aki a tisztaságra felügyelt. ògy hívtuk: a tetûvizsgáló.
Az édesapámmal pásztorok vótunk, aznap még azt sem engedték meg, hogy kihajtsuk a nyájat. Mi, gyerekek eleinte örültünk a fürdésnek, de aztán, ahogy nõttünk, már nagyon bántott. Fájt nagyon a dolog, mert nem éreztük magunkat piszkosabbnak, mint a többi fehír bõrû parasztok. De bele kellett mennünk, mer alacsonyabb rendûek vótunk, mint a fehír nép. Nem mosdattak ott fehír bõrût, csak minket, a barna bõrû cigányokat. ïket az iskolába se nézték meg soha. Mi elég tisztán jártunk, vót, hogy anyám éjszaka mosott, hogy reggel tisztán menjünk iskolába. Heten voltunk testvérek, nem volt nagy házunk, egy szoba-konyha, de mindig tiszták voltunk. A tanár soha nem mondhatta, hogy piszkosan járunk, vagy tetvesek vagyunk. Mégis ránk fogták: egy hónapba kétszer is megnézték a fejünköt, a holminkot, az ingnek a gallérját, vagy hogyha alsónadrág vót rajtunk, annak a gumis részét is megnézegették. De hát állandóan tiszták vótunk, minket nem kentek be az iskolába. Akibe vót azt bekenték féregirtóval, vagy mit tudom én, mivel. (...)
A mosatásnál se vizsgálták sohase, hogy tetvesek vagyunk-e. Csak az vót, hogy gyöttek, és behajtottak bennünket, elõre a nõk, utánuk a férfiak. Én is odakerültem, szégyelltem bemenni, de két gumibot után muszáj volt bemenni. Aki nem akart, már kapott is a gumibottal. El vótunk nyomva. Jól van, most is el vagyunk, de azér most szóba állnak velünk, abba a rendszerbe, ha bementünk a tanácshoz, kérdezni akartunk valamit, azt mondta a tanácselnök, hogy no, mi van cigány, mit akarsz? A bálból is kivittek a rendõrök, a munkásõrök, gyomorszájba vertek, jól megrugdostak. Azt üttek meg, akit akartak. …vék volt a hatalom, miénk a nyomor. Ezzel is úgy vótunk, hogy jobb, ha engedelmeskedünk, mer ha nem, kapunk. A nõk is vót, hogy kaptak, egyszer-kétszer õköt is elérte a gumibot. Mert hát ugye õk is lázadoztak, szégyellték magukot. Vót, hogy olyan fiatalabb, jóképû, mejjes lány fürdött, a tanácstól vagy a Köjáltól jött ember meg bement, oszt sivalkodtak a nõk, az meg röhögve jött ki. Erre nagyon jól emlékszem. Elkezdte mondani, hogy ilyen, meg olyan vót ennek a lánynak, ilyen melle, ilyen micsodája. (...)
Nem adtak nekünk semmit se a fürdéshez, csak egyszerûen bezavartak, hogy fürödj meg oszt kész. Fürödj meg, te koszos cigány. Megfürdöttünk, megmosakodtunk, kijöttünk, volt egy rongy, amibe megtörölköztünk, kiültünk a napra, és megszáradtunk.

Burdi Mária (Takácsi)
Levágták a hajamat, de le ám! Akkor kaptam meg a tisztasági papíromat, mert a gyárban volt a tisztasági vizsga. Megnézték a fejünket, szálanként a hajunkat. Megkaptam a mûvezetõtõl a tisztasági papírlevelet. Itt meg bosszúból levágták a hajamat, három-négy rendõr fogott karon, bevittek egy ilyen bódéba. Oda toloncoltak be. Lefogták a kezeimet, lábaimat, úgy nyírták le a hajamat. Bizony. Ilyenek történtek. Mert a Paksit, a volt a tanácselnököt a nyavalya törte értem. Szerelmes volt, én meg nem hagytam magamat, mondtam neki: mit akarsz tõlem, te csúnya törpe, még neked is nõ köll! Oszt aszondta nekem: megállj, lesz még olyan alkalom, hogy csúffá teszlek. És meg is tette, hogy a fene essen bele! Lefogatott a rendõrökkel, aztán megnyíratott bosszúból, hiába kaptam meg elõtte való nap a tisztasági levelet a gyárból!
Éjjeles voltam. Olyan jó mély tavasz volt. Reggel nyolc körül nyugodtan jöttem haza, a hídnál már vártak a rendõrök, hárman. Na, aszongya az egyik, éppen magát vártuk! Mondom, miért várnak, hát nem látják, hogy a munkából jövök, éjjeles voltam! Aszongya, éppen azért várjuk, mert mondták, hogy éjjeles. Meg se néztek, semmi, mán vittek is és lekopaszítottak erõszakkal. Lefogták a kezemet, lábamat, teljes tehetetlen voltam. Az egyik rendõr a lába közé szorította a fejemet, úgy nyírtak kopaszra, levágták a drága hosszú hajamat. Meg se néztek semmit se. Hiába mondtam én, hogy otthon van a gyári igazolásom, hogy nem vagyok tetves, nem hallgattak meg. Olyan bánatos lettem, mert a gyárba el voltam ismerve, hogy úgy egy hétre rá megittam a sok hypót.
Jártam én dolgozni akkor is, de a magyarok nem bántottak, mert tudták, hogy tiszta vagyok. Bekötöttem a fejemet, szégyenfejre. A gyári mûvezetõ meg az orvos is mérgelõdött. Ez nem igaz, hogy itt megvizsgáljuk, tisztának találjuk, ott meg megnyírják! Megittam a hypót, csak habzott a szám. Akkor bejött a lányom, nem vettem észre, mert eszméletlen voltam. Elkezdett kiabálni, jaj, anyu megitta a hypót, mert a hypós üveg meg ott volt mellettem. Idõbe észrevettek, ez mentette meg az életemet. Hívatták a mentõt, bevittek a kórházba Pápára. Csövet dugtak le nekem, kimosták a gyomrom. êgy mentettek meg engemet.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu