Az ORTT legutóbbi döntése a 88,8 megahertzes frekvencia odaítélésérôl talán azért is váltott ki annyi vitát, mert ezzel Budapesten gyakorlatilag „elfogytak” a frekvenciák. Ha jól tudom, a BBC által vezetett konzorciumnak „odaígért” 92,1 megahertzes az utolsó az ORTT által ismert és meghirdetés elôtt álló frekvencia.

Ez így pontos: ez az ORTT által ismert utolsó budapesti frekvencia. És itt szeretnék egy félreértést eloszlatni. A médiatörvény is beszél a nyilvánosságra hozandó frekvenciatervrôl, de olyan lista, hogy ennyi és ennyi frekvencia van és kész, az nem létezik. Az volt a testület elsô fontos tanulási periódusa, amikor a médiatörvény szerint kérte a Hírközlési Fôfelügyelettôl a frekvencialistát. Erre a HIF válasza az volt: azoknak a frekvenciáknak a listáját oda tudom adni, amelyeket magamtól megterveztem, de ezen kívül neked kell megmondanod, hogy mit akarsz, és mi majd keresünk neki helyet. Akkor abban a pillanatban az lesz a lista, és utána az alakul majd tovább. De vedd figyelembe, hogy ha most ezt vagy azt kéred, akkor már a saját késôbbi lehetôségeidet korlátozod. Tehát ha te mondjuk nagy és kövér, országos hálózatokat akarsz, akkor az tutira azt jelenti, hogy nagyon csökken a helyi rádiózás lehetôsége. Ebben az értelemben ez egy interaktív játék. Az ORTT meghatározott idôszakonként, amikor valamitôl olyanja van, a HIF-hez fordul, és azt mondja: nekem van egy médiapolitikai vagy médiapiaci elképzelésem arról, hogy hol kéne még rádiózni. És akkor a HIF egy idô után visszaszól, és megmondja, hogy ebbôl itt és itt lehet, itt és itt nem lehet frekvenciát találni. Esetleg azt mondja, hogy ugyan nem kértétek, de máshol is tudok. Ebben az értelemben ez tényleg munka és alakítás kérdése. Az biztosan nem jelenthetô ki, hogy Budapesten vagy bárhol másutt nincs már frekvencia.

Viszont deklarált tartalékalap sem létezik, amelybôl esetleg felszabadítható frekvencia?

Ilyen sem létezik. Bár a korrektség kedvéért meg kell említeni, hogy van néhány frekvencia – nem is olyan nagyon kevés –, ami valóban ott van tartalékként. Ez egy nagyon izgalmas, érdekes dolog miatt van tartalékolva. Jelen pillanatban a nemzeti fôadónak nevezett Kossuth középhullámon hallható, illetve a ma már kevés rádió által fogott keleti normás URH-n. Egy idô után felmerült, hogy a Kossuthnak át kéne mennie CCIR-re, merthogy a leghallgatottabb adó – még így is, hogy nagyon rossz minôségben jön. Még Katona Kálmán idején érkezett egy levél hozzánk, amelyikben a miniszter – jogilag korrekt módon, hiszen ilyen kérdésekben csak az ORTT dönthet – figyelmünkbe ajánlotta ennek fontosságát, és kérte, hogy ezt vegyük figyelembe a frekvenciatervezésnél. Ezzel párhuzamosan a HIF valamifajta hálózatot is megtervezett a Kossuthnak. Most lesz aktuális, hogy ezt meghirdeti-e az ORTT, és hogyan hirdeti meg, hiszen ez is egy pályázat. Jogilag persze nem korlátozza semmi a testületet abban, hogy egy pályázatot úgy hirdessen meg, hogy azon csak a Kossuth rádió vehet részt. Egyrészt ugyanis logikus, hogy a magyar közszolgálati fôadónak hallhatónak kell lenni a piacilag értékes frekvencián. Másrészt azonban a médiatörvény azt mondja, hogy a törvény erejénél fogva két országos közszolgálati CCIR frekvencia van, és nem több. Tehát felvetôdhet, hogy a Magyar Rádiónak végig kellene gondolnia saját funkcióját és adóstruktúráját, és azt, hogy ebben a formában kell-e fenntartania a hárommûsoros struktúrát.
A médiatörvény egyfajta arányosságot is elôír a különféle típusú adók – jelesül a kereskedelmi és a nonprofit rádiók – egyensúlya vonatkozásában, ami legalábbis Budapesten nem érvényesül a valóságban. Annak ellenére sem, hogy a pályázók körét erôteljesen meghatározhatja a pályázati kiírás megfogalmazása, illetve a feltételrendszer.
A médiatörvény megszületése elôtt létezett egy olyan elképzelés, hogy a frekvenciakészlet egy részét – egy frekvenciatartományt – közösségi adóknak kellene fenntartani. Ebben a tartományban sokkal sûrûbben lehetett volna frekvenciákat kiadni, hiszen ezek beszélgetôs adók, ahol a zavarok, a minél tisztább hangminôség nem olyan központi kérdés, mint a zenei adók esetében. Ez akkor megbukott, és ehelyett került bele a médiatörvénybe ez az egyszerûen harmados szabálynak nevezett kitétel – leegyszerûsítve: ahol már mûködik két kereskedelmi adó, ott egy nonprofit pályázónak kell nyernie, ha van ilyen. Vagyis a törvény ezt a problémát is kezelte – legalábbis a szándék szintjén. Ma, az ORTT tagjaként, úgy látom, hogy a médiatörvénynek ez egy elég szerencsétlenül és pontatlanul megfogalmazott szakasza. A szándékkal ma is maximálisan egyetértek – annak idején Molnár Péterrel mi küzdöttünk igazából ezért –, de az alkalmazás során kiderült, hogy ez a passzus nem a legtökéletesebben sikerült. Itt van egyfajta lebegtetés, tehát egyrészrôl ott van az elvárás, de a kibújási lehetôség is, hiszen az ORTT, ha nem akarja – a szabályok adta kereteken még belül maradva –, olyan nagyon nem is alkalmazza.
A szabály itt egy kényszerpályára vinné a testületet, amelynek ilyen esetben nem lenne mozgástere. Tehát alakulhat úgy, hogy valaki bead egy pályázatot, és ô nyer, függetlenül attól, hogy amúgy szép-e, jó-e, alkalmas-e.

Vagy például egyáltalán megvalósítható-e a pályázat…

A törvény olyan kényszert ír elô, amit az ORTT – többségi véleménnyel – nem hajlandó alkalmazni. Ha ugyanis következetes lenne, akkor a törvényi feltételeknek megfelelô közösségi adó akkor is nyerhetne, ha ez nem tetszene az ORTT-nek. Ezt pedig sajnos – noha a törvényi cél ez volt – az ORTT, úgy tûnik, nem tudja elviselni. Míg a kereskedelmi frekvenciák odaítélésénél a törvény valóban tág teret enged az elbírálásnál, addig a közösségi adóknál a jelenlegi „teret tágító” értelmezés oda vezetett, hogy a törvény „harmados logikája” nem érvényesül. A testület a törvényi kötöttséget azzal kerüli ki, hogy például a pályázatok egy jelentôs részénél kizárja azt a lehetôséget, hogy nonprofit, közösségi adók is indulhassanak, és számukra külön hirdet pályázatot. Ezzel teremtôdött meg az a „nonsense” helyzet, hogy egy Tilos, egy roma és két vallási adó közül kellett választani.
Az ORTT által alkalmazott mostani technika mögött azonban más természetû probléma is húzódik, és szerintem ez a komolyabb, mert ez nem törvényi, hanem gondolkodásbeli nehézség – mentalitás, közállapotok és kultúra függvénye. Azt gondolom, nem áll távol a valóságtól, ha azt mondom, hogy ebben a logikában, amiben ma, tehát a kilencvenes évek közepétôl mondjuk máig, a média helyzete alakul, bizonyos rádiók – és most maradjunk a rádióknál, mert itt igazából ez az érdekes – egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen juthatnak frekvenciához. A médiahelyzet átpolitizáltsága, illetve a politikának az az igénye, hogy nagyon benne legyen a döntésekben, majdhogynem eleve kizárja az olyan rádiókat, amelyek nem ebben a közegben helyezik el magukat. Egyszerûen a közeg viseli nehezen azt, hogy megjelenjenek olyan szereplôk, amelyek nem benne élnek, és nem benne mozognak, tehát nem egyszerûen ellenzékiek, vagy nem ellenzékiek – legyen szó az egyházi adóktól kezdve a Tilosig bármilyen ilyen jellegû kezdeményezésrôl. Szerintem az a legárulkodóbb jele annak, hogy valahol torz a magyar médiapolitikai gondolkodás, hiszen ezt a típusú függetlenséget nehezen vagy egyáltalán nem tudja kezelni. Esetleg megpróbálja ezeket az adókat belehelyezni a saját közegébe, és azt mondja: az egyházi rádió mondjuk a konzervatív kurzus rádiója, ezzel szemben a Tilos valamilyen liberális kurzus rádiója. Ez teljesen inadekvát megközelítés, hiszen önmagában egyik állítás sem igaz, de ma mégis szükségszerû, mert nem létezik másfajta gondolkodásmód.

A médiatörvény szerint az ORTT tisztán szakmai testület, amely szakmai döntéseket hoz. Egy tisztán szakmai döntésben nem sok helye lenne az Ön által említett szempontnak.

Én azt gondolom, hogy ezek – ha szépen szeretnék fogalmazni – politikai közegben születô döntések. Az ORTT történetének különféle hullámainál változó volt, hogy
mennyi volt a szakmai és mennyi a politikai elem. Ma, azt gondolom, az utóbbi dominanciája a jellemzô. Fogalmazzunk tisztán! Én azt gondolom, hogy a médiatörvény bizonyos általános dolgokat – az elvek szintjén – ír arról, hogy az ORTT független, csak a sajtószabadságnak, az alkotmánynak és a törvényeknek van alávetve. Ugyanakkor – és ezt egy újságíró írta le, amikor ’96-ban megszületett a médiatörvény – tulajdonképpen ezzel a törvénnyel intézményesítette magát a politika a médiarendszerben. Ez a törvény errôl is szól.

Például azáltal, hogy a pártok delegálják az ORTT tagjait.

Többek között azzal is. Másrészrôl a médiatörvény az ORTT-nek – vagyis az ORTT tagjainak – nagyon-nagyon komoly függetlenséget biztosít. Ha ehhez hozzáveszem azt, hogy minket pártok jelölnek, és a mûködésünk során legalábbis meglehetôsen erôsen megjelenik a politika, ezt akár úgy is megfogalmazhatom – és így válik érthetôvé –, hogy mondjuk az egyes testületi tagok szabadságába beletartozik az is, hogy úgy mûködjenek, ahogy a pártjuk az adott pillanatban gondolja. Tehát nem pusztán önmagában a delegálás miatt, hanem a delegálásnak ez a módja, plusz az a fajta szabadság, ami egy másfajta delegálás esetén valóban jelenthetne garanciát, ebben az értelemben azt a szabadságot jelenti, hogy akár azonosulni lehessen a minket jelölô párt konkrét, pillanatnyi akaratával.

Jóllehet, a jelölô párt két választás között nem hívhatja vissza delegáltját.

Nem, ilyen értelemben teljesen függetlenek vagyunk. De a gyakorlat azt mutatja, hogy a politika által jelentôsnek tekintett médiakérdésekben a testület tulajdonképpen leginkább azzal a szabadságával él, hogy beilleszti magát a létezô pártpolitikai közegbe. Ezt talán így lehet korrektül megfogalmazni. Ebben az értelemben az ORTT függetlensége a visszájára fordult, és sokszor engem kezelnek csodabogárként, ha éppen kiderül, hogy nem minden lépésemet ennek rendelem alá, ha kiderül, hogy szakmai szempontokat is figyelembe veszek.

Még talán egyetlen gondolatot fûznék hozzá ehhez.
A testületnek elvileg eredményt kell produkálnia. Hét ember van, és a végén a hét emberbôl legalább négynek vagy ötnek – attól függôen, hogy milyen frekvenciáról van szó – föl kell emelni a kezét. A testület elég hamar szembesült azzal, hogy követhet egy nagyon logikus, tiszta pályázati értékelési rendszert, ahol mindenki saját maga kiszámolja, értékeli a pályázatot, lepontozza, utána ebbôl átlagol, és kijön valami eredmény. De ezután kell az is, hogy a szükséges számú testületi tag fölemelje a kezét a végszavazásnál, hogy valóban ez vagy az a nyertes. Ebben az értelemben tehát be van építve ebbe a törvénybe a lehetôség, hogy egy tiszta értékelési rendszer mellett számos pályázat lehet eredménytelen. Ezért megjelent egy fordított gondolkodás, ami abból indul ki, hogy meg kell nézni, ki lehet a nyertes.
Formálisan persze nem baj, ha nem születik döntés, kivéve az országos frekvenciák esetében, akkor ugyanis a testületnek automatikusan le kell mondania.

Persze, és az elôbbiek nem is azt jelentik, hogy el kellene fogadni ezt a rendszert, hiszen a sok eredménytelenség bizonyíthatná, hogy a testület alkalmatlan a feladatára. Ez történt a tavalyi helyi rádiós pályázatoknál, ahol a meghirdetett harmincnál több frekvencia egyharmadáról nem született döntés, mert a kormányzati oldal nem tudott megegyezni, nem tudta azonosan értékelni a pályázókat – ha szépen szeretnék fogalmazni. De a külvilág, a nyilvánosság szó nélkül tudomásul vette, és az ORTT is rezzenéstelenül viselte mindezt. Ugyanakkor nekem személy szerint ezzel együtt is nagy bajom van azzal, ha egy pályázat eredménytelen. Az én értelmezésemben világosan kiolvasható a törvénybôl, hogy a testületnek, ha van lehetôség a megszólalásra, akkor azt a megszólalást oda kell ítélnie valakinek. Tehát a törvényt akár tételesen is jobban sérti egy pályázat eredménytelensége, mint az a sajátos mechanizmus, amely mentén megszületik egy eredmény. Ebbôl a szempontból az ORTT egészének tevékenységét, ha praktikusan nézem, akkor pozitívabban ítélem meg, mint az egyes döntésekben megélt saját frusztrációimat. Budapesten most 16 rádió szól, és ebbe nem számoltam bele a mostani pályázat nyertesét, a C Rádiót. Sokféle rádió van itt jelen, van beszélgetôs rádió, hírrádió, autós rádió, diszkórádió, illetve a könnyûzene különféle szegmensei is képviselve vannak. Azt gondolom, akkor mûködik jól az ORTT, ha élnek ezek a frekvenciák. Ebbôl a szempontból a nem döntést érzem a legsúlyosabb hibának.

Nyilván ezért születhetett döntés a 88,8-as frekvencia odaítélésérôl, annak ellenére is, hogy itt egy meglehetôsen abszurd döntési helyzetbe került az ORTT, amelyben nem nagyon érvényesülhetett semmifajta „igazságosság”.
A baj eredendôen az, hogy az ORTT hagyta magát belekormányozni ebbe a szûkös frekvencialogikába. Ezért állhatott elô az a helyzet, hogy három ilyen teljesen eltérô típusú rádiót kellett versenyeztetni. Ez egy klasszikusan rossz döntés, bárki is nyer. Erre a konkrét történetre ráadásul áll az is, amirôl az elôbb beszéltem: hogy egy valódi közösségi rádióval nem tud mit kezdeni a politikai közeg. Én végig azt éreztem, hogy most sem születik döntés errôl a frekvenciáról. Olyan markáns értékeket és közösségeket megjelenítô pályázók versenyeztek, hogy épeszû, igazságos, normális, szakmai – vagy bármilyen pozitív jelzôvel leírható – döntés nem is születhetett. Végül egy nagyon egyszerû, politikai logika érvényesült: a romák körül jelenleg zajló viharok idején a politika nem teheti meg azt, hogy ne kapjanak egy rádiót.

Igen, de mégiscsak zajlott egy olyan döntési folyamat, amikor a testület maga leült, és valamirôl kellett beszélni. Nyilván nem olyan egyszerûen történt ez a dolog, hogy megkezdôdött az ülés, és a testület többsége azt mondta, hogy mi a roma rádiót szeretnénk, mert azt szeretnénk, és kész.

Kicsit karikírozva majdnem úgy történt, ahogy mondta. Persze ez hosszú folyamat eredménye volt. Átnézve a pályázatokat – magamból indulok ki –, az ember megpróbálta mérlegelni, hogy egyáltalán alkalmas-e a pályázó a vállalt feladatra. Közbevetôleg megjegyezném, úgy tûnik, mintha most is csak a budapesti frekvenciáról beszélnénk, de további hét frekvenciáról is született döntés. Tehát most az egész tényleg nagyon egyszerûen mûködött. Ki-ki felmérte (ideértve persze a jelölô pártok véleményét is), hogy körülbelül ki az, akit egyáltalán támogathatónak, támogatandónak tart, majd utána megpróbálta saját tudása alapján az esélyeit is megsaccolni. Ezután zajlik egy ilyen sajátos, részben formális, részben nagyon informális, de ebben a közegben pillanatok alatt lezajló egyeztetés, hogy minek van realitása.

Ez lenne a legendás „magántanácskozmány”, ahol valamilyen alkufolyamat – „ózdi frekvenciát cserélek siklósira”, ezt nevezi a népnyelv mutyizásnak – során megszületnek a döntések, amelyeket aztán a formális ülés csak szentesít.
Igen, ez lenne a magántanácskozmány. Ennek igazából persze akkor volt jelentôsége, amikor 1998 elôtt egyensúly volt a kormánypártok és az ellenzék között a médiatestületekben. Ma már a kormányoldal a MIÉP által delegált taggal kiegészülve mindent megszavaz az ellenzék által jelölt tagok nélkül is. Ma a magántanácskozmány jelentôsége az, hogy itt közlik velünk a döntéseket. Ugyanis egy idô után elég értelmetlen, hogy én teszek egy javaslatot, amit az elnök feltesz szavazásra, majd felemelem a kezemet megint csak én, meg jó esetben Ladvánszky úr, aki az MSZP delegáltja. Így, hogy elôre informálnak a döntésrôl, ezt azokra az esetekre tartalékolhatom, amikor tényleg fontosnak tartom, hogy megjelenjen egy eltérô álláspont a jegyzôkönyvben, esetleg a nyilvánosság számára is. Bár volt ilyen korábban is: a nagy televíziókról szóló pályázat esetében, ahol – egyedüliként – kilógtam abból a „nagy nemzeti egyetértésbôl”, hogy az Írisz Tévé helyett – politikai megfontolásból – az RTL és a tv2 nyerjen. Szóval itt úgy nagyjából kiderül, hogy mi fog történni, és akkor indul el a valós, formális procedúra.

Mármint a visszamenôleges pontozás? Vagy mit értünk formális procedúra alatt?

Formális procedúra alatt a pályázat formális értékelését értjük.

Tehát ha eldôlt, hogy ki nyer, akkor elkezdôdik visszamenôlegesen az értékelés – megszületik a gombhoz a kabát.

Azt, hogy ez visszamenôleges vagy nem visszamenôleges, ebben az értelemben hamis kérdésfelvetésnek érzem. A dolognak arról kellene szólnia, hogy korrekt, ellenôrizhetô és számon kérhetô módon dôljön el a frekvenciák sorsa.
A rendszer arról szól, hogy ez a hét ember van feljogosítva arra, hogy többségi szavazással eldöntése, ki szólalhat meg az éterben. Csinálhat a testület egy elôzetes pontozást, egy nagyon jó értékelést, ha utána kiderül, hogy nincs meg mögötte az a többség, amelyik megszavazza, és akkor üresen marad a frekvencia. Ez egy nullösszegû játék, tehát ha valaki nyer, akkor a másik veszít. Márpedig a politika – és itt most általában beszélek a politikáról – nem viseli el azt, hogy számára nem kezelhetô vagy elfogadhatatlan nyertes szólaljon meg. Ez tényleg a legjobban kitapintható konfliktusa ennek a rendszernek.

Például a Tilos egy olyan beszélgetôs rádió, és belsô struktúrája olyan, hogy maga sem képes – és nem is kívánja – kontrollálni az ott megszólalók megnyilvánulásait. Jóllehet ezek a megnyilvánulások alapvetôen nem politikai kihegyezettségûek, de a legtöbb téma esetében a személyes véleménynyilvánításhoz hozzárendelhetô egy politikai álláspont. Az ORTT pillanatnyi mûködési logikájában, a médiatörvény pillanatnyi állapotában tehát egy ilyen rádiónak elvben sincsen esélye arra, hogy frekvenciát kapjon?

Az a mostani meglehetôsen szkeptikus véleményem, hogy e pillanatban erre nincs esély a körülmények miatt, de nem csak egy ilyen rádiónak nincs sansza, hanem mondjuk egy színvonalas nonprofit jazzadónak sem, amelyre pedig szerintem szintén nagy szükség lenne. Itt mindig elôjön például a frekvenciaszûkösség kapcsán, hogy nemzeti kincs elherdálása az, ha valakik összevissza beszélhetnek, miközben pénzt is kaphatnék ugyanazért a frekvenciáért. Nem gondolom, hogy ez jó, de létezik ez a fajta logika, és számára igazolás az, hogy itt ez a picike ország a sokszorosát tudta mûsorszolgáltatási díjakból beszedni annak, amit más poszt-szocialista országok – ahol erre nem gondoltak, vagy nem ez volt a fô szempont – el tudtak érni. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy esetleg megérhet a helyzet arra, hogy a politika el tudja viselni ezt a fajta másságot. Ez azt jelenti, hogy el kéne fogadni – és ebben a médiatörvény nem segít –, hogy a közösségi rádiózás jellegében más vállalkozás. Ebben segíthetett volna, ha legalább vidéken meghonosodik ez a rádiózási forma. Én személyes kudarcként éltem meg, hogy annak idején – hosszú küzdelem után sikerült a testületet errôl meggyôzni – öt egyetemi nagyvárosban is kiírtunk olyan frekvenciát, amelyre egyetemi rádiók pályázatát vártuk, de egyetlenegy ilyen pályázat sem érkezett. Pedig ha ezekben a városokban elindultak volna normál egyetemi rádiók, akkor az eredményezett volna egyfajta szemléletváltozást, és akkor valószínûleg itt Budapesten is más lehetne a helyzet.
Egyébként a Tilosnak, ha frekvenciát kapott volna, feltehetôen nagyon sok konfliktusa lett volna a testülettel. Mert az egész mûködése nem abba a logikába illik bele, ami a médiatörvény logikája: a politikailag kiegyensúlyozottság, a szép magyar beszéd – bár ez nincs benne külön a törvényben, de mégis a szellemében ott van –, a politikai korrektség logikája.  Azt gondolom, hogy a politikai közeg figyelembevételét jelenleg realitásként kell kezelni, de nem fogadom el, hogy ez egyszerû pártpolitikai érdekérvényesítésként jelenik meg.

A politika máshol is jelen van a média világában, de sok helyen kulturáltabb módon, mint nálunk.

Mondjuk Ausztriában, ahol nyíltan is pártpolitikai alapon osztják fel a frekvenciákat, az adásidôt. Ami ha nem is kulturáltabb, de sokkal kevésbé álságos megoldás.
Van ilyen máshol is, Hollandiában is mûködött ilyen rendszer, ahol a választási eredmények arányában osztottak fel például mûsoridôket rádiók között. Lehet, hogy ez kevésbé álságos megoldásnak tûnhet, de a ma mûködô politikai erôk között nincs olyan, amelyik felvállalta volna, hogy ezt nyíltan pártpolitikai alapon kell csinálni. Ez egyébként szerintem sem eurokonform megoldás.

Mint ahogy az sem feltétlenül az, ha a testület tételesen is törvényt sért. Hiszen a médiatörvény kimondja, hogy ha egy pályázót már a pályázatról ki kellett volna zárni, akkor akár utólag is meg kell vonni tôle a már megítélt frekvenciát. Vagyis az ORTT nem lehetett volna tekintettel arra, hogy a felek az Írisz-perben a jogerôs ítélet után kiegyeztek.

A történeti hûség kedvéért: másodfokon a Legfelsôbb Bíróság igazat adott az Írisz Tévének, mert az RTL pályázatának befogadását szabálytalannak ítélte, plusz azt mondta, hogy az ORTT a saját szabályait is megszegve értékelt. Ekkor kialakult egy jogi vita arról, hogy a testületnek mit kellene tennie. Az ORTT végül annyiban lépett, hogy megindította mind az RTL Klub, mind a tv2 irányában azt a sajátos államigazgatási eljárást, amelynek eredményeképpen visszavonhatta volna a mûsorszolgáltatási jogosultságot. De ezzel egy idôben felülvizsgálati kérelemmel fordult a Legfelsôbb Bírósághoz, és a kérelem elbírálásáig felfüggesztette eljárását. Ez aztán elakadt, mivel a felek megegyeztek. Az ORTT tevékenységéhez máig hozzátartozik, hogy volt egy jogerôsnek tûnô elmarasztaló ítélete, ami azonban semmilyen következménnyel nem járt. Egyébként volt egy másik döntés egy helyi frekvencia kapcsán is, ahol késôbb választott bíróság elé került az ügy. A választott bíróság kimondta, hogy az ORTT szabálytalanul járt el. Akkor a testület újra lefolytatta az egész döntési eljárást, és történetesen olyan döntésre jutott, hogy a korábbi nyertes most már szerinte jogszerûen mûködhet. Ezt a történetet – a nyertestôl függetlenül – a korábbiak fényében igencsak aggályosnak érzem, hiszen mindkét történet arról szól: hiába van bírósági felülvizsgálati lehetôség, az ORTT azt csinál, amit akar.

Azért annyi hatása volt az Írisz-ügynek, hogy megszüntették a szó szerinti jegyzôkönyvezést.

Ez így nem pontos. Hangrögzítése továbbra is van az ülésnek. Ezenkívül születik egy írásos jegyzôkönyv, amelyik a napirenden lévô témákat, a hozzászólók nevét és a határozathozatal eredményét rögzíti. És ki-ki, ha akarja, akkor kérheti, hogy papíron is rögzítsék hozzászólását, amit amúgy a szalagon rögzítettek. Ennek nincs – vagy legalábbis remélem, hogy nincs – az a fajta logikája, ami általában mostanság felmerül a jegyzôkönyvezés kapcsán. Inkább az állt a döntés mögött, hogy nehezen volt megállapítható, mi az, aminek a szövegbôl érdemes bekerülni a jegyzôkönyvbe. Így most egy igazi, dokumentumértékû jegyzôkönyv készül.

Amely szabadon hozzáférhetô az érintettek számára?

Nem. Ettôl kezdve az egy külön kérdés és kaland az ORTT történetében, hogy teljes „transzparenciája” mellett mi az, ami nyilvános vagy nem nyilvános. De például az Írisz-perben érintett felek tanulmányozhatták az ülések jegyzôkönyveit. Ugyanakkor az adatvédelmi biztos is állást foglalt a pályázati eredmények nyilvánossága ügyében, és most meg is változtatta az ORTT azt a korábbi döntését, hogy nem hozza nyilvánosságra a pályázati pontszámokat. A törvény nyilvánosan hozzáférhetôvé teszi a pályázatok szövegét. Tehát mindent meg lehet tudni a pályázóról, de az értékelési folyamatnak csak a végeredménye nyilvános.

Éppen az ilyen jellegû, csak a gyakorlatban felfedezhetô ellentmondások okán kerülhetett annak idején a törvénybe, hogy az ORTT is tehet változtatási javaslatokat. De itt van a Kossuth Rádió Ön által is említett esete, vagy a 92,1-es budapesti regionális frekvencia, amelyrôl köztudott, hogy az angol, német és francia országos közszolgálati adók alkotta konzorciumnak van fenntartva, mégis pályázatot kell kiírni rá a törvény szerint. De említhetnénk az ORTT sajátos döntési mechanizmusát is, amelyrôl szintén esett szó. Nem gondolja, hogy helyénvaló lenne a törvényt úgy módosítani, hogy kiküszöböljék az ellentmondásokat, és a törvény a valóban mûködô mechanizmusokat kódolja?

Ha bárki nekiáll a médiatörvényrôl gondolkodni, akkor azt alapjaiban kéne átgondolnia. Én ma már úgy látom, hogy ez a médiatörvény a kilencvenes évek közepén fennálló helyzet megoldására született, és azt kell mondanom, hogy arra alkalmas is volt. Tehát bizonyos elemei úgy érvényesültek, ahogy ezt annak idején elképzelték. Az elsô konzervatív kormány idején a legnagyobb probléma a kiegyensúlyozottsággal volt. Ez azóta közhasznú fogalommá vált, a médiumok figyelnek erre, és ez részben a törvény eredményeképpen vált természetessé. A sokat szidott panaszbizottsági döntések esetében, amelyek egy része másodfokon fölkerült a testülethez, és nagyon nagy részüket mi megváltoztattuk, éktelen marhaságokat – azt gondolom – viszonylag kevésbé hagyott jóvá a testület. Baj az, és itt jön a másik része a kiegyensúlyozottság problémakörének, hogy a politikai közegtôl itt sem tudunk függetlenedni. Ez ugyanis egyfajta eszköz egyes mûsorszolgáltatók macerálására, ami, bár ez borzalmas ugyan, de jelen van az ORTT mûködésében.

Van itt még egy gumiparagrafus, amely azt szabályozza, hogy a kiskorúak személyiségfejlôdésére ártalmas, különösen az erôszak öncélú alkalmazását magatartási mintaként bemutató mûsorok mikor kerülhetnek vetítésre.

Ennek alapján összesen is csak néhány döntés született, de tény, hogy ezek elég nagy vihart kavartak. Ezeket én is megszavaztam. Szerintem sem biztos, hogy ma Magyarországon egy televíziónak a Született gyilkosokat este nyolckor kell vetítenie. Belefér a világba az, hogy ezt a filmet tizenegykor adják. A megfogalmazás viszont valóban elég szerencsétlen, hiszen ez alapján a kung-fu-filmek bemutatását is büntetni kéne. De például a Dragonball és a Pokémon rajzfilmek kezelése máshol is problémát jelent, más európai országokban is indultak ilyen ügyekben vizsgálatok. Angliában is van egy ilyen passzusa a törvénynek, és ott egy nagyon kulturált rendszer alakult ki ebben a tekintetben. Az ORTT – és valószínûleg az egész közeg – sajnos sokkal felkészületlenebb az ilyen típusú problémák kezelésére, és ezt is – mint annyi minden mást – a politikai logikában helyezi el a szakmai helyett.

De visszatérve az eredeti kérdésre, a törvény azzal, hogy két-három év alatt a nem legális vagy nem is létezô médiapiacból egy mûködô médiapiacot teremtett, ebben az értelemben betöltötte a funkcióját. Az ORTT nem vállalkozott többre, nem élt azokkal a lehetôségeivel, amelyek pluszban benne voltak a médiatörvényben. Kizárólag arra szorítkozott, hogy azt, amit hivatalból rábíztak – mert alkotmányosan nem lehetett másra bízni –, lebonyolítsa.

Három ilyen típusú intézmény született a Magyar Köztársaságban: az Alkotmánybíróság, az ombudsmanok és az ORTT. Ebbôl mind az Alkotmánybíróság, mind az ombudsmanok meg tudták oldani azt, hogy noha politikai többség által és politikai logikában lettek megválasztva, abban a pillanatban, amikor a helyükre kerültek, a nekik szánt funkciót függetlenként töltötték be. Az ORTT ezt nem tudta megcsinálni, és az már további elemzés kérdése, hogy ez a személyek hibája-e, vagy pedig szükségszerû volt. Ebben az értelemben azt gondolom, válaszolva a kérdésre, hogy a médiatörvényt csak alapjaiban lehet megváltoztatni. Itt lenne az ideje, hogy egy másik törvény szülessen, amely jobban elviselné azt, hogy ne a politikának legyen meghatározó szerepe ezen a területen. Ehhez sokkal egyértelmûbb eljárásokat és sokkal tisztább rendszert kell teremteni. Akkor végre megszûnne ez a belülrôl realitásként kezelhetô, de kívülrôl tényleg álságosnak tûnô rendszer.

A négy pályázó

Mária Rádió | Rádió © | Tilos rádió | Yes rádió

Keretes írások:

Keleti normák – nyugati igények
„Részrehajlástól mentesen”

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu