Kronológia

Az 1999-rõl 2000-re forduló éjszakát az Ernst Múzeumban töltöttem, együtt mindazokkal, akik ma a budapesti értelmiségi társaság krémjének tartják magukat, s akikrõl a XXI. századvég majd eldönti, hogy maradt-e utánunk legalább két mondat. Az éjszaka nehézkesen indult, hogy aztán éjfél után tényleg elkezdjem magam jól érezni egészen addig, amíg – immáron a Tütü Tangó pincéjében – bele nem találtam ülni egy kosárnyi lemezbe. Nem kívánom senkinek azt a három másodpercet, amíg tisztáztam magamban, hogy a történtek ellenére is érdemes-e még családalapításra gondolnom. Mindezek ellenére 2000-ben is maradtam agglegény, s ennél többet nem is árulnék el személyes viszonyaimról. 2000 kísértetiesen úgy zajlott le az életemben, mint 1990. Az év elsõ felében úgy éreztem, hogy pályámon megállíthatatlanul lendülök fölfelé, hogy azután õszre kiderüljön, tartogat még meglepetéseket számomra a sors, vagy az emberi akarat.
Az új év egy nemzetközi üzleti blöff leleplezõdésével indult. Kiderült ugyanis, hogy semmire sem volt jó a Y2K hisztéria, a világ számítógépes rendszereinek semmi gondot nem jelentett az 1999-rõl 2000-re való átmenet. A második blöff pedig nyilvánvalóan az volt, hogy 2000-ben nem is volt itt az igazi évezredforduló. A tömeghisztéria azonban eleve akkora volt, hogy nyilvánvalóan drágább és nehézkesebb lett volna planétánk lakóinak zömével megértetni, hogy a bûvös szám beköszönte nem valaminek a kezdetét, hanem éppen a végét jelenti, mint kétszeresen kihasználni az üzleti lehetõségeket. A magát becsapni és becsapatni vágyó tömeg nem csak most játszotta el, amit eljátszhatott. Már 1900-ban is az egekig törõ hisztéria köszöntötte a XX. század beköszöntét, holott az, mint tudjuk, csak 1901-ben következett be. A honi közvélemény a magyar állam millenniumát is ünnepelte, a pápa az egész világnak katolikus Szentévet hirdetett. Az olimpia és az amerikai elnökválasztási küzdelem szintúgy lekötötte a figyelmet. Bár nem volt egy percig sem kétesélyes, a magyarországi elnökválasztás sem kerülhet ki figyelmünk középpontjából, Jugoszláviáról nem is szólva.
Ami a magyar politikai élet történéseit illeti, a politikai év történetesen éppen újévtõl szilveszterig tartott az idén. Miközben a megátalkodott mulatozóknak még az újévi korhelyleves és a lencse elfogyasztása is komoly próbatételnek bizonyult, addig polgáraink egy markáns része fegyelmezett sorokban állt az Országház elõtt, hogy a metszõ hidegbõl bebocsátsák a Nemzeti Múzeumból frissen és külön törvény nyomán átszállított korona elé. Az év lezáró eseménye pedig a kisgazdák gödi szilvesztere volt.
Ami a korona átszállítását illeti, a szimbolikus aktus nem annyira arról árulkodott, hogy mik a Fidesz-MPP vezette koalíció intenciói, nem jut eszembe kriptomonarchistáknak tartani õket e miatt az aktus miatt. Ugyanakkor feltûnõen árulkodik ez a tett arról, hogyan látják a magyar történelmet a jelenleg kormányzók, illetve, milyen magyar történelemképet sugallnak nekik tanácsadóik. A Szent Korona mint Magyarország nemzeti egységének közjogilag is megszemélyesített jelképe, az ország szimbolikus államfõje utoljára a Horthy-korszakban töltötte be ténylegesen e szerepét. Közjogilag természetesen a második köztársaság kikiáltásáig. A Szent Korona-tan szerint Magyarország Szent Koronájának tagja minden országlakos, s a nemzet által megválasztott, illetve elfogadott uralkodó éppen e koronával megkoronázva válik az országlakosokat megilletõ szuverenitás birtokosává. Az 1848-ban bekövetkezett alkotmányos változás lényege ezek szerint az volt, hogy az áprilisi törvényektõl kezdve az országlakosok fogalma alatt már nemcsak a nemességet, hanem valóban az ország minden lakosát kellett érteni, amennyiben a magyar király alattvalója volt. A Szent Koronának ez a szerepe azon a magyar közjogi hagyományon alapult, amely a magyar alkotmányosságot az Aranybullából igyekezett levezetni. Ez a hagyomány azonban éppen a XX. század konzervatív történészei, Szekfû Gyula, és még inkább Eckhart Ferenc kutatásai alatt omlott össze. Tekintve, hogy a legnagyobb kormánypárt gerincét jogászok és történészek alkotják, föltehetjük a kérdést: mire véljük az 1999. december 31-én bekövetkezett aktust. Egyfelõl nyilvánvalóan szimbolikus tettrõl, a magyar állam évezredes fennállása elõtti tisztelgésrõl van szó. Másfelõl viszont a Fidesz-MPP jól kimutatható taktikájáról. Engedni a támogatóinknak, a saját, vagy örökül kapott holdudvarnak mindaddig, amíg ez nem sérti közvetlen érdekeinket, sõt, ha kell, az ésszerûség határain belül visszavonulni azért, hogy a kormányzás biztonsága meg ne inogjék, s ha már az erdõ felõl kerülhetünk, akkor tisztes stafírunggal kipenderíteni a kellemetlen szövetségeseket a hatalom berkeibõl. Ez indokolta a 2000. év másik nagy szenzációját, a kétéves, azaz a kormányzati ciklus végéig elõre elfogadtatott költségvetést is, amely gyakorlatilag kiszabadította Orbánt és társait a saját koalíciós partnereivel kikényszerített alkuk alól. Bár Torgyán doktornak a sorok írásáig egyelõre nem sikerült nyakát szegni, a választási szövetségrõl folytatott tárgyalások felfüggesztésével a Fidesz-MPP világosan megüzente, hogy nem kér a további kisgazda különutaskodásból. Torgyán és társai, akiknek ez idáig szabad kezük volt a kormányon belül, immáron nem egyenlõ, hanem jó, ha alárendelt partnerei Orbán csapatának.
A sors különös fintora, hogy voltaképen az következett be, amit a magyar jobboldali holdudvar sugallt Orbánéknak, de úgy, hogy õk fogják kárát látni. A politikai tér kétosztatúvá alakításának logikája valóban azt követeli, hogy a jobboldali térfélen csak egyetlen csapat maradjon, azonban nem mindegy, hogyan áll fel ez a csapat. Az elmúlt év legfontosabb eseményei éppen azt mutatták, hogy a hosszú ideig sok mindenben látványosan engedõ Fidesz-MPP helyretette a keresztény-nemzeti tábor maradékát. Bár valóban elkészül egy meglehetõsen semmitmondó státustörvény, az MVSZ nem rúg már több labdába, s ez a kijelentésünk fokozottan igaz a Tõkés László nevével fémjelezhetõ erdélyi intranzigensekre. Holott egy évvel korábban még éppen úgy tûnt, hogy Budapest látványosan támogatja õket az RMDSZ-ben biztos többséggel rendelkezõ Markó-féle vonallal szemben. Bár kicsiben, s nagyobb sajtófelhajtás mellett, de hasonló taktikát alkalmazott a kormányzat a Nemzeti Színház ügyében is. Miközben az érdeklõdõ közvélemény az Erzsébet téri gödör és a színház tervezése körüli huzavonákkal volt elfoglalva, a kormány megtette azt, amit idáig egyetlen elõdje sem. Kemény huszárvágással, de kipenderítette a Nemzeti Színház emblémája mögül az addig odabetonozottnak látszó (korábban Ablonczy László, most Iglódi István vezette) csapatot. A kérdés természetesen az, hogy ezeknek utána lesz-e egyáltalán Nemzeti Színház Budapesten. A jelenlegi helyzetben szinte bizonyosra vehetõ, hogy egyhamar nem. A megoldás egyébként korántsem áll messze attól, amit még az Antall–Boross-kormány alatt javasolt Demszky Gábor, aki szerint az új Nemzeti Színháznak olyan befogadó épületnek kell lennie, amelyet mindig az ország legjobb társulata kap meg egy évre jutalmul. Bár ez a javaslat nagy valószínûséggel színháztechnikailag kivitelezhetetlen lett volna, Demszky akkori üzenete világos volt: ne az Ablonczy-féle társulat legyen az új Nemzeti Színház gazdája. Hogy megérdemelten-e, vagy meg nem érdemelten, de lényegében ez a sors érte utol õket.
Kétosztatú politikai teret csak akkor lehet létrehozni, ha ahhoz megfelelõ partner is találtatik. Ezt a reményt viszont éppen az oszlatta szét, hogy Demszky fürge sólyomként felszökkelt az SZDSZ madarainak élére, s programja éppen a kétosztatú politikai tér kényszerének tagadásán alapszik. Jellemzõ, hogy a saját táborán belülinek számító ellenpropaganda, amely Demszkyt már-már diktátorjelöltként igyekezett beállítani, egy alaptételre volt kihegyezve. Ha a szabad demokraták nem kötnek feltétlen szövetséget a szocialistákkal, akkor a Fidesz-MPP köpönyegében óhatatlanul a MIÉP farkasa ólálkodik be a kormányközeli terepre. Ezt a jócskán leegyszerûsítõ megfogalmazást elõször még Grósz Károly híres sportcsarnoki beszéde dobta be a magyar köztudatba. Ô volt az elsõ, aki a még ki sem bontakozott rendszerváltás kapcsán fehérterrorról beszélt. Másodjára Vitányi Iván próbálta a szabad demokrata torkokon legyömöszölni a szocialisták romlott sóletjét még közvetlenül a rendszerváltó parlamenti választások után. Ez a táplálék a késõbbiekben a Demokratikus Charta dobozában talált utat a nyelõcsövekhez, 1994-tõl kezdve pedig a magát liberálisnak tartó magyar sajtó axiómájává vált, hogy aki az MSZP-t kritizálja, az a szélsõjobb számára kövezi az utat. Ebbõl következik az is, hogy az elmúlt évtized magyar belpolitikája voltaképpen kényszermozgások és szerepjátékok története volt. A politikai közvélemény alakítói nem úgy viselkedtek, mintha a kilencvenes évek problémáira kellene választ adniuk, hanem úgy, mintha az 1938 és 1949 közötti magyar történelmet kellene újraélniük. Ezt a helyzetet sikerrel aknázták ki a szocialisták, akik nemcsak a rendszerváltás kínjaiból kiábrándult tömeget tudták maguk mögé állítani, de a kitûnõen mûködõ, s voltaképpen a saját törvényeit követõ verbális csapda segítségével sikerrel terelték el a figyelmet a saját felelõsségükrõl is. Természetesen ebben a dráma többi szereplõje is készségesen a kezükre játszott. 1990 õsze és 1994 tavasza között a magyar belpolitika fokozatosan abba az irányba torzult, hogy az egykori rendszerváltó erõk és az állampárt küzdelmét felváltotta a „reakciós” és a „demokratikus” erõk 1945 és 1948 közötti küzdelmének virtuális lenyomata. A kialakult politikai hisztériát csak erõsítette az az antiszemitizmus-diskurzus, amely jobboldali olvasatban nemzetiek és kozmopoliták, baloldali magyarázatban latens fasiszták és a vártán kitartó demokraták ellentétére redukálta a kilencvenes évek elsõ felének történéseit, ráadásul úgy, hogy szerencsétlen módon megkísérelte e diskurzust történelmi elõképeiben is megtalálni. Tekintve, hogy (talán Rákosiék sokkjának köszönhetõen) már a Kádár-korszak közismerete is hihetetlenül leegyszerûsített magyar történelemképpel dolgozott, a kilencvenes évek nem szakmai diskurzusában ez a történelemkép csak tovább szegényedett. Márpedig ez nem egyszerûen szakmai érdekesség, hanem az ország önértékelésének kérdése is. Így jött létre az az önmagából kifordult magyar önkép, amely a magyar mûvelõdés történetét eleve két egymással szemben álló tábor viszonyaként aposztrofálta. A jelenleg szemben álló két tábor e szerint a kép szerint nem két politikai csoportosulás, hanem két civilizációs minta értékrendje szerint szervezõdik, amelyek között nem lehet átjárás.
Demszky gyõzelme természetesen lépéskényszerbe hozta a kétosztatú hatalmi tér két elkötelezettjét is. Szájer és Nagy Sándor egyeztetései arra utalnak, hogy a Fidesz-MPP már nem érzi annyira lefutottnak a mérkõzést, mint az év elején, és ez már önmagában is jó jel. Azt már említésre méltónak sem tartjuk, hogy természetesen nem a MIÉP a Fidesz-MPP partnere. Mindezek arra utalnak, hogy a 2000. évben a magyar politika távol állt attól, hogy becsontosodjék, bár voltak, akiknek ez kapóra jött volna, mégis sokat tisztult. Elmúlt a kilencvenes évek elejének politikai sokkja, amelyben a liberálbolsevista kútmérgezõk és az antiszemita korporativisták szellemképei fújtak egymásra. Ez pedig önmagában jó jel. Még akkor is, ha a MIÉP jelen van a parlamentben, sõt, kósza kisgazda szavazatokkal még erõsödhet is. Ahelyett azonban, hogy eleve lefutottnak és eszmeileg megalapozottnak vegyen egy esetleges koalíciót a Fidesz-MPP és a MIÉP között, az SZDSZ lényegesen többet tehet a magyar demokrácia felfrissítéséért, ha legalább a Fidesz-MPP-t 1998-ban hatalomra segítõ szavazók és a Fidesz-MPP liberálisai elõtt nyitva hagyja az ajtót, mely utóbbiak egyébként ma sincsenek kevesen. Mindezek mellett egyértelmû, hogy lezárulni látszik a rendszerváltás nyomán bekövetkezett zûrzavar idõszaka. A 2002-ben összeülõ Országgyûlés négyéves ciklusa lesz az elsõ, amely már mentes lehet a rendszerváltás kínjaitól.
2000 vitathatatlanul legjelentõsebb magyar belpolitikai eseménye az új köztársasági elnök megválasztása és beiktatása volt. Bár megválasztásához egy percig nem fért kétség, különösen, hogy még jelképesen sem akadt ellenfele, az, hogy csak harmadjára nyerte el a megválasztásához szükséges voksokat, világosan arra utal, hogy a kormány által igényelt nemzeti konszenzus nem jöhet létre olyan környezetben, amelyben a kormány „sohanapján” törekszik erre. E szavazatok voltaképpen nem Mádl Ferenc személye, hanem a Fidesz-MPP politikai stílusa ellen irányultak, más kérdés, milyen eredménnyel. Ez a stílus folytatódott azzal, hogy a jobboldal Sztálin valóságban nem létezõ budapesti díszpolgárságának ügyével kötötte össze Göncz Árpád budapesti díszpolgárságának elfogadását.
A kormány stratégiájának szerves része volt még az olimpiai részvétel megszállása. Maga Orbán Viktor utazott Sydneybe helyszíni útmutatást adni, Deutsch Tamás ifjúsági és sportminiszter a kormánypárti sajtó szerint hazafelé jövet még párnacsatázott is az aranygépen utazó magyarországi olimpikonokkal. Ennél többet azonban nem fogok írni, én ugyanis úgy tanultam, hogy kultúrember nem olvas Nemzeti Sportot, és ehhez tartom is magam.
Ilyenkor, túl az ünnepen, érdemes elgondolkodnunk azon is, mit hozott az országnak ez az évtized, és mit vitt el. Ami a politikai felépítményt illeti, Magyarország vitathatatlanul szilárd jogállam, amelyben a procedurális demokrácia és a hegemonisztikus hatalomgyakorlás minden eleme uralkodik. De ettõl még nincs itt a Kánaán. Ezek jószerivel már kötelezõ vizsgafeladatok térségünkben. A balti államok, Lengyelország, Csehország, Szlovénia és Szlovákia mellett már egy ideje rálépett erre az útra Románia, Bulgária is. Bár látókörünkbõl rendre kiesnek, de Macedónia és Albánia kormányzata is ezekhez a szabályokhoz alkalmazkodik, legalábbis elméletben. Az év elején fordult vitathatatlanul ebbe az irányba Horvátország hajójának orra, s úgy látszik, hogy lassan, bukdácsolva, a Kis-Jugoszláviát alkotó Szerbia és Montenegró is követi. Ha keletebbre tekintünk, procedurális demokrácia és hegemonisztikus hatalomgyakorlás jellemzõ Mongóliára is, amelyet egyébként nem sorolhatunk az átmenet sikerországai közé. Ami Oroszországot illeti, a föderáció szintjén szintén igaz ez az állításunk, bár a régiók szintjén még az autoriter hatalomgyakorlás az általános. Igazán bukott ország térségünkben már csak egy akad, Belarusz. Még Ukrajna is tesz hellyel-közzel komolyan veendõ kísérleteket arra, hogy procedurális demokráciaként viselkedjék. E felsorolás korántsem véletlen vagy önkényes. Az elmúlt tíz év sajátos magyar betegsége volt, hogy képzelt jó dolgunkban elfeledkeztünk arról, hogy tõlünk keletre nem a világ vége kezdõdik. Nagyjából olyan képet alakítottunk ki hajdani sorstársainkról, mint a világháború utáni német kispolgár rólunk:

„Iwan reitet im Pußta,
dann scheissen mußt er”

Olajos tekintetû részegek vágják a birkát a mocskos havon.
Errõl a betegségrõl pedig föltétlenül el kellene feledkeznünk. Nem csak azért, mert hasonló okok mián fagytak le a cseh–bolgár kapcsolatok, hanem azért is, mivel Magyarország ezen országokkal szembeni helyzeti elõnye viszonylagos. Ami a nemzetközi politikát illeti, sosem tudhatjuk, mikor lesz rájuk szükségünk. Ne feledkezzünk meg arról, hogy Magyarország egyik legjelentõsebb szövetségese a NATO-ban ma Törökország.
Ezt a félreértett szerepvállalást azonban nem elegendõ kárhoztatni. Meg is kell értenünk, mi vitte rá honfitársainkat arra, hogy éppen így próbálják megtalálni Magyarország önazonosságát. Ezt megérteni elsõsorban az elmúlt évszázad magyarsága felõl lehet. 1990-ben a világ pontosan a fordítottja volt annak, ahogy 1920 után hosszú ideig, szinte a rendszerváltásig kinézett. A Kádár-korszak Magyarországa ugyanis éppen azért vált a magyar történelembõl kitörölhetetlen sikertörténetté, mert e harminchárom év alatt fordult meg úgy Magyarország megítélése, hogy a Kárpát-medence legmostohább gyermekébõl a térség vitathatatlanul legsikeresebb országává vált. Ebbõl az következik, hogy a jellemtelen egyezségekre épülõ Kádár-rendszer hozta el az országnak azt a megbecsülést és elégtételt, amelyrõl két vesztes világháború és a joggal-jogtalanul elvesztett nemzeti presztízs után hiába álmodoztak ’56 hõsei. Ezt a fordulatot meglehetõsen sokáig nem fogja tudni megemészteni a magyar közvélemény. Ebbõl alakult ki a Kádár-korszak legjellegzetesebb szokása, az az életmód-nacionalizmus, amely a magyar nemzeti büszkeség alapelemévé tette, hogy „nálunk még viszonylag a legjobb”. Ez vált a magyar közgondolkodás egyik meghatározó élményévé. Magyarországon ekképpen a kilencvenes években kiteljesedõ kádárista sikertörténet egyfajta történelmi igazságtételnek is tûnik, amelyben a Trianonban megalázott és a második világháború után a vádlottak padjára ültetett nemzet elégtételt kap szenvedéseiért.
Bár senki sem mondta ki, de voltaképpen az utolsó évtizedben zajlott le az a folyamat, amelyet úgy nevezhetnek majd a jövõ történészei, hogy Trianon, illetve a Párizs-környéki békék interiorizálása. Az elmúlt évtizedben vált a magyar közgondolkodás mindennapi rutinjává az a tudat, hogy a Trianonban meghúzott határok olyan végleges határok, amelyeken már semmilyen nemzetközi megállapodás nem fog változtatni. E kérdés fájdalmát enyhíti, ha a pirulát jótékony ostyába csomagolva adjuk be a betegnek. Trianont eredetileg úgy tekintette a magyar közvélemény, mint Mohácsot, illetve a török hódoltságot. Egy reálpolitikusan tudomásul veendõ, de képtelen, igazságtalan, jogtalan és éppen ezért elfogadhatatlan helyzetet. Trianon így nem vált szerves részévé a magyar történelemnek, legfeljebb, ha mint a felsõbb hatalmak által a nemzetet sújtó büntetés jelent meg a közbeszédben, s ez kétszeresen is kitapintható volt a második világháború után. A szimbolikus magasságokba emelõdõ és ott misztifikálódó jaltai döntést, miszerint Magyarország a második világháborút követõen a szovjet érdekszférába került, a magyar közvélemény a Nyugat árulásának tudta be. Magyarország nem csak egy, a saját akaratától idegen politikai világrend kényszerû tagjává vált, de – így a korabeli magyar értékítélet – egy önmagától és Európától idegen kultúrzóna része is lett. Ebbõl következik az is, hogy a magyar, a lengyel és a cseh közvélemény, miközben hangsúlyozta saját (kelet-, közép- netán kelet-közép-) európaiságát, buzgón régióelméleteket gyártva önsorsának magyarázatául, éppen abba a csapdába esett, hogy (kimondva, de inkább kimondatlanul) keletebbi szomszédai természetes állapotának tekintette azt a rabságot, amely ellen maga tiltakozott. A közelmúlt régióelméleti vitái alapvetõen nem a múltunkat, hanem akkori jelenünket voltak hivatva megmagyarázni. Ezeknek az elméleteknek az alapvetõ üzenete az volt, hogy Magyarország (Lengyelország, Csehország) miért és mennyiben más, mint keleti szomszédai, illetve, hogy vannak-e olyan közös történelmi fejlõdésbeli vonások, amelyek eszmei alapot jelentenek az 1945 után felépült közös akol számára.
A jelenlegi magyar közgondolkodásban magától értetõdik, hogy Magyarország történeti útja a vörös poklokon át csak úgy magyarázható, mintha a mani-
cheus kozmogóniai mítoszt olvasnánk. Magyarország az immanens kategóriákként értelmezett Nyugat és Kelet harcának elbukottja, ki a sötétségtõl elnyelt Adam Kadmónhoz, a fénybõl lett Eredeti Emberhez hasonlóan ájultan került a keleti világba, amellyel érintkezési pontja nem volt. Miután többszöri segélykérése után kiszabadult, most arra vár, hogy megtisztulva visszatérhessen mennyei hazájába, ahonnan vétetett, s féltõn nyújtja ki karját a keleti sötétség démonainak kezei között maradt fiai felé. E kép nyilvánvalóan költõi, ezért tetszetõs, de nagy valószínûséggel nem igaz.
A magyar belpolitikában sorjázó érdemleges események közül külön ki kell még emelni a meginduló roma kivándorlást. Bár tudható, hogy az akció szervezetten zajlik, s hogy két kivándorolt zámolyi cigány ellen érvényes elfogatóparancsot adott ki a bíróság, az esemény mégis megdöbbentõ. Nem csak arra vet fényt, milyen körülmények között élnek emberek Magyarországon, hanem arra is, mennyire elhanyagoltuk saját magunkat és saját létkérdéseinket az elmúlt évtizedben.
Tõlünk keletre új elnököt kapott Románia a hatalomba visszatért Ion Iliescu személyében. Iliescu második elnöksége azonban meglehetõsen baljós elõjelek mellett indul, hiszen Romániában valóban valós veszéllyé vált a Corneliu Vadim Tudor nevével fémjelzett szélsõségesek hatalom közelébe jutása.
A szimbolikus vagy valós határvár, határbástya vagy végvár szerepére nem csak Magyarország tart igényt. Bécstõl Almatiig számos regionális központ hiszi azt, hogy ott van a nagy kelet-európai (illetve közép-eurázsiai) síkság és a nyugati civilizáció utolsó csereállomása. Ha nagyon szigorúan vesszük, akkor Ulánbátort tarthatjuk az utolsó postának ezen az úton. Ez azonban magától értetõdõen nem gyõzné meg Jörg Haidert, akinek pártja alaptételként hirdeti azt, hogy már Magyarország sem kívánatos szomszéd az Európai Unió bástyái mögött. Haider azonban nem csak emiatt kerülhetett kormányra. Éppen az nyitott számára utat, hogy az osztrák választópolgár beleunt az ottani két nagy párt osztozkodásába.
Ami a világ történéseit illeti, Magyarország szempontjából elsõdleges jelentõsége van annak, ami Ausztriában történt. Egyfelõl azért, mert minden látszat ellenére a Martonyi János vezette külügyi csapat igazi profizmussal reagálta le a szomszédságból adódó kínos feladatokat, másfelõl azért, mert ezek az események nyilvánvalóan felgyorsították azokat a tárgyalásokat, amelyek a kontinens újraegyesítését célozzák. (Éppen ezért fontos, hogy Magyarország ne kezdjen úgy viselkedni, mint Haider Ausztriája.) Az a válasz, amelyet az Európai Unió adott arra, hogy a korábban Haider vezette Szabadságpárt bekerült az osztrák kormányba, egyszerre volt hisztérikus és hatástalan. Sokban emlékeztetett azonban azokra a módszerekre, amelyekkel korábban a Nyugat igyekezett kiszekálni a Törökországban hatalomra került Çiller–Erbakan kettõst. Ott sikerrel járt a hadsereg nyomása, Ausztriában viszont a kormány gyõzött. Mindenesetre nem volt leányálom osztrák diplomatának lenni abban a nyolc hónapban (februártól szeptemberig), amíg az EU-szankciók fennálltak. Még a budapesti osztrák misszió tagjai is arról panaszkodtak, hogy újabban a Bem téren beszélnek velük olyan kioktató hangnemben, ahogy korábban õk beszéltek a magyarokkal. Ebbõl a történetbõl is az a tanulság, hogy nem kell szomszédainkkal fölényeskedni. Január 24-én fölényesen gyõztek a horvát elnökválasztáson a Franjo Tudjman pártjával szemben álló erõk, s február 7-én hivatalosan is Stipe Mesic´ lett a horvát államfõ. Szerbiában pedig megbukott Milosÿevic´ rezsimje. Horvátország legfõbb gondja nyilvánvalóan az, hogyan kerülhetne beljebb az európai integráció sáncain. Ennek jelenleg elsõsorban politikai akadálya van, a Nyugat nem nézte jó szemmel Tudjman autokratikus uralmát és a horvát háborús bûnöket. Bár e mesét nem rólunk mesélik, tanulságai megint csak megszívlelendõk. Az a horvát mítosz ugyanis, miszerint a nyugati keresztény Horvátország az ortodox szerb agresszió áldozataként a nyugati értékekért harcolt és áldozatként nem lehetnek háborús bûnei, egyszerûen nem mûködik manapság. A Carla del Ponte vezette hágai nemzetközi törvényszék üzenete világos. Horvátország és a horvátság semmivel sem élvezi jobban a nemzetközi közösség bizalmát vagy bizalmatlanságát, mint a szerbek.
Mielõtt fellélegezve dõlnénk hátra fotelünkben, miszerint a világ igazságossága ezúton is bebizonyosodott, talán érdemes elõvennünk egy olyan kérdéskört, amelyet napjainkban nem nagyon szokás feszegetni. Ez pedig az, hogy mekkora felelõsség terheli a Nyugatot abban, hogy idáig fajultak a dolgok. A Nyugat ugyanis folyamatosan döntésképtelen volt, amikor kiderült, hogy a jugoszláv konfliktusban összeütközik a területi integritás elve a nemzeti önrendelkezésével. Ráadásul a jugoszláv konfliktus és annak utóhatása a szuverenitás kérdésének újragondolását is szükségessé teszi. Egyfelõl, akár a horvát, akár a szerb érvelés, miszerint nem adják ki önként saját állampolgáraikat Hágának, tökéletesen jogszerû, ha a nemzeti és állami szuverenitás hagyományos felfogásából indulunk ki. Ráadásul ez az elv nem csak Délkelet-Európában él még. Az Egyesült Államok is szigorúan ragaszkodik ahhoz, hogy nem hajlandó kiadni polgárait külföldi bíróság elé. Ez éppen azokban az esetekben okozott feszültséget, amikor például amerikai pilóták olasz civilek halálát okozták. Ha túltesszük magunkat azon a (térségünkben) szokásos kultúrlejtõ-elméleten, miszerint tõlünk nyugatra, pláne a tengeren túl minden eleve tökéletes és bírálhatatlan, sajnos helyt kell adunk annak az észrevételnek, hogy a nemzetközi közösség bizony nem minden esetben mér azonos mértékkel. Ez pedig nemcsak önmagában fájdalmas, hanem azért is, mivel ez a tény jó fogódzót nyújt annak a rabulisztikának, amely éppen erre hivatkozva próbál egérutat nyújtani a bûnösöknek. Október 14-én elköszönt a nagypolitikától a kilencvenes évek jugoszláv válságának harmadik vezéralakja, Alija Izetbegovic´ is. Ô azonban még pártja elnöke maradt.
Ausztria és Horvátország példáival eljutottunk a 2000. év egyik nagy kérdéséhez, a szuverenitáshoz. Haidernek is éppen az volt az érve, hogy Ausztria szuverén állam, amelynek törvényes, a procedurális demokrácia szabályai szerint megválasztott kormányában kapott helyet egy, az alkotmányos keretek között mûködõ párt. Ebbõl pedig az következik, hogy függetlenül attól, kiben milyen érzelmeket ébreszt a Szabadságpárt kormányzása, õk az osztrák kormány. Voltaképpen ez az álláspont gyõzött is. Más a helyzet azonban Jugoszláviában, ahol éppen a nemzetközi államközösség bénultsága érhetõ tetten. Az, ahogy nem tudnak mit tenni Koszovóval és Montenegróval, arra emlékeztet, mint amikor 1879 és 1908 között Európa nem tudott mit kezdeni a felbomló Oszmán Birodalom nemzetközi státusával. A birodalom ugyanis 1908-ig elvben fennhatóságot gyakorolt Bosznia, Bulgária és Kelet-Rumélia felett, amelyek ténylegesen 1878 óta nem tartoztak hozzá. Az a jelenlegi trend, amely úgy tesz, mintha nem kérdõjelezõdött volna meg Kis-Jugoszlávia szuverenitása Koszovó felett, illetve a Szerbia és Crna Gora közötti viszály még belügy lenne, voltaképpen ahhoz a sorozathoz kapcsolódik, ami arra kényszerítette a nemzetközi közösséget, hogy az elmúlt évtizedben csak a valós események mögött kullogjon.
A szuverenitás kérdése nem csak a Balkánon vált fontossá. Afrikában szintúgy alapvetõ kérdés, hogy meddig tekinthetõk szuverén egységeknek a gyarmati hatalmak által hátrahagyott államszimulakrumok, amelyek igen gyakran már régóta legfeljebb csak léteznek, de nem mûködnek. Afrikában az egykori Belga-Kongó és Zaire helyén kialakuló ûr mellett még egy nagyon fontos kérdés került a lapok címoldalára. A zimbabwei földfoglalóké. Noha Mugabe elnök bátorítása nélkül valószínûleg jóval késõbb került volna sor ezekre az akciókra, s Kenyában már a függetlenségi éra kezdetén kisajátították a fehér telepesbirtokokat, az akciók következménye mégis beláthatatlan lehet. Megint csak érdemes arra figyelnünk, hogy amit ezelõtt negyven évvel magától értetõdõen tudomásul vett volna a nemzetközi közösség (ti. hogy a gyarmati világ örökségeként megmaradt telepesbirtokok nem sajátíthatják ki az ország megmûvelhetõ területének hetven százalékát), azt ma már nem hajlandó tudomásul venni, legalábbis a jelenlegi keretek között nem.
A szuverenitással összefüggõ kérdések két távolabbi ország mindennapjai szempontjából is izgalmasak. Kína nyilvánvalóan hisztérikusan fél attól, hogy Tajvan, Tibet, vagy netán az egyre jobban forrongó Kelet-Turkesztán (Hszincsiang) egyszer csak eléri, hogy bánata utat találjon a nemzetközi jog asztalához. Ennél is érdekesebb Oroszország kérdése.
Oroszország a föld utolsó birodalmi szervezetû állama, amelyben eleve kérdés, hogy a föderáció testébe ékelt etnikai autonómiák, amelyek közül nem egy szabályos állam az államban, mennyire lesznek képesek békésen megegyezni egymással a szuverenitás kérdésében. Amikor az orosz politikai év megkezdõdött 1999 decemberében, midõn Jelcin bejelentette lemondását, a honi közvélemény nem vett tudomást arról, hogy az utód, a titkosszolgálati berkekbõl indult s azokhoz máig kötõdõ Vlagyimir Putyin nem furfangos jelcinista hatalomátmentõ, hanem éppen ennek a kérdésnek a megoldása áll majd politikája központjában. A magát Gorbacsov reinkarnációjának mutató Putyin körülbelül fél év alatt sikeresen fogadtatta el magát a nemzetközi politikában, s jelenleg Oroszország sikeresen lavírozgat Amerika és Nyugat-Európa között. Ezt a sikert még a Kurszk augusztusi tragédiája sem volt képes beárnyékolni. Sõt, amikor március 26-án immáron véglegesen az Oroszországi Föderáció elnökévé választották õt, úgy látszott, hogy a csecsen válság és a megoldására irányuló erõszakos igyekezet könnyen oda vezethet, hogy Oroszország kikerül a nemzetközi nagypolitika szalonképes államai közül. E téren is voltaképpen Oroszországé a siker. Lassan bár, de elfogadtatta a maga igazát a nemzetközi közösséggel.
Ami a szuverenitás egyéb kérdéseit illeti, az évtized elején még nagy valószínûséggel fantasztának vagy õrültnek nevezték volna azt, aki arra tesz, hogy a dánok az idei év során elutasítják a közös európai valuta bevezetését. Tudomásul kell venni, hogy ez is, akárcsak a szélsõjobb elõretörése, vagy éppen a globalizációellenes tüntetések, amelyek legnagyobbika éppen Prágában borzolhatta idén kedélyeinket, olyan válság tünetei, amelyet már régen nem lehet kézlegyintéssel elintézni. Sõt, éppen az a gond, hogy miközben az évtized elején még mindenki abban reménykedett, hogy végre lezárultak a válságok, az évtized folyamán kiderült, a világnak nincs épkézláb megoldása az 1990 után bekövetkezett helyzet kezelésére.
Ami a világ legjelentõsebb hatalmát illeti, az év végéig bizonytalan volt, kié lesz az Ovális Iroda. Bush és Gore küzdelme eldõlt ugyan, azonban eldõlt más is. Bár a különféle büntetõjogi anomáliák kapcsán ezt tõlünk nyugatabbra már nemegyszer feszegették, az elnökválasztás során kiderült, hogy a világ legnagyobb és legszilárdabb demokráciájának jogrendszere bizony alapos korszerûsítésre szorul. Ráadásul nemcsak technikai, hanem szemléleti okokból is. Az elnökválasztást ugyanis az döntötte el, hogy egy szövetségi állam helyi törvénykezése felülírta a szövetségit, ráadásul a választók többségének akaratát. Félreértés ne essék, ifjabb George Bush legitim elnök, azonban a világ november 7-ig lélegzet-visszafojtva figyelte az amerikai politikai eseményeket. Az amerikai kontinensen még három eseményt érdemes mindenképpen tollhegyre tûznünk. Pinochet ellen immáron Chilében kezdõdött bírósági eljárás, december elején demokratikus keretek között megbukott Mexikóban az Intézményes Forradalmi Párt hetven éven át tartó uralma. Peruban pedig csúfosan megbukott Alberto Fujimori elnök.
Nem áll viszont jobban a közel-keleti válság. Sõt, a kilencvenes évtized végén szûkebb zsákutcába szorultak a tárgyalások, mint amilyenben az évtized közepe táján voltak. Túl a bizalmatlanságon, a két félnek szemmel láthatóan nincs mit mondania egymásnak. Iránban viszont gyõztek a reformerõk, úgy tûnik, hogy az ország a lassú nyitás útjára lépett. Szíriában meghalt Hafez el-Aszad. Még a közel-keleti események közé tartozik, bár elsõsorban Európának szólt, hogy március 12-én II. János Pál pápa, aki a Szentévben a Szentföldre zarándokolt, hivatalosan is bocsánatot kért azokért a bûnökért, amelyeket a katolikus egyház bár az igazság keresése érdekében, de elkövetett. A kereszténység szempontjából nem csak ez volt nagy jelentõségû, hanem az 1999. október 31-én aláírt Augsburgi Nyilatkozat is, amely a katolikusoknak és az evagélikusoknak a megigazulástanbeli álláspontját egyenlítette ki. Sokan már az ökumené feltartóztathatatlan diadaláról beszéltek, s éppen ezért keltett megdöbbenést, amikor a Ratzinger bíboros megfogalmazásában kiadott pápai enciklika figyelmeztette a világot, hogy a katolikus tanítás szerint továbbra is csak a katolikus egyház az egyedül üdvözítõ.
A pápához és a katolicizmushoz tartozik az a hír, hogy 2000 tavaszán az olasz bíróság szabadlábra helyezte, azaz gyakorlatilag kiadta Törökországnak Mehmed Ali Agùcát, a pápa egykori merénylõjét. Ô pont akkor követett el merényletet a pápa ellen, amikor jelen sorok szerzõje írásban érettségizett. Agùca kiadatásától a török közvélemény azt reméli, hogy végre fény derül a szélsõjobb terrorizmus, a maffia és az állami titkosszolgálatok nem egy piszkos összefonódására arrafelé, továbbá végre megtudhatjuk, miért kellett meghalnia Agùca elsõ áldozatának, Abdi Ipekcinek, a Milliyet címû liberális lap szerkesztõjének 1979. február elsején.
Törökországban is új elnököt iktattak be az idén. Bár az alkotmány szerint maradhatott volna, s maradni is akart, a török parlament nem Süleyman Demirel mandátumának még hét évre való meghosszabbítása mellett döntött. Május 16-án Törökországban lezárult egy négy évtizedes korszak, amit még az 1960. május 12-i katonai beavatkozás nyitott meg. Az új elnök, Ahmed Necdet Sezer, az Alkotmánybíróság elnöke hivatalba lépésekor ígéretet tett arra, hogy rohamléptekkel fogja felszámolni azokat az alkotmányos buktatókat, amelyek megakadályozhatják, hogy Törökország tagjelöltbõl ténylegesen is EU-tagállammá váljon.
Folytathatnám még a XX. század utolsó évének tetemrehívását, de nem teszem. A világ nem lett tõle igazán jobb, de ezt talán már nem is várjuk. Néha már az is elegendõ, hogy nem romlik tovább. Kérdés persze, hogy miben bízhatunk. Ami az emberi észt és leleményt illeti, nyilvánvalóan sok mindenben, elkészült az új orosz–amerikai ûrállomás, és már kezünkben az emberi géntérkép alaprajza. Az emberiség még soha sem rendelkezett ekkora tudással és ilyen technikai lehetõségekkel, mint manapság. Ugyanakkor csak kivételesen rossz periódusokban és csak nagyon rövid idõre fordulhatott idáig elõ, hogy egy társadalmon belül ekkora szakadék képzõdjék a legfelsõbb és a legalsóbb tízezer között. Most nem a rakacai vagy a szomolyai romákról beszélek elsõsorban, bár róluk is beszélhetnék. A globalizáció kora éppen arról szól, hogy tetszik ez nekünk, vagy nem tetszik, ma már Afrika lakóival is egy társadalmat alkotunk, hiába hisszük, hogy bürokráciánk és határõrizetünk távol tarthatja tõlünk a szegények baját. Jó lenne azt írnom, hogy a XXI. század elsõ évtizede az új lehetõségeinkkel való megbarátkozásé lesz, de tudom, hogy az emberiség nem igazán tanulékony.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu