MENEKÜLÉS AZ IDÕTLENSÉGBE - A FELEJTÉS EMLÉKKÖNYVE

Fábián Noémi kiállítása. Vigadó. 1998. október 9 - 25

Fábián Noémi viasztáblái, noha kiegyensúlyozott, geometrikus kompozíciók, egyúttal írást rejtenek. Ez az írás azonban nem olvasható. Nem azért, mert nincs a jeleknek kulcsa, hanem mert a jelek roncsoltak. Feliratos táblákról lévén szó, óhatatlan az õsképpel való összehasonlítás: a Törvénytáblák kõbõl valók, ezek viszont puha viaszból vannak. Azokba Isten ujja metszette tisztán, tömören a mindenkire érvényes parancsokat, emezek egymás hegyére-hátára tett, karcolással folyamatosan írott személyes szövegeket tartalmaznak.
A táblához közeledvén az anyag is bûvkörébe von: a viasznak illata van; az illat pedig, a pillanat anyaga, mely a legõsibb érzékszervünkön keresztül hat. Nem tudunk felidézni egy illatot, ahogyan szavakat vagy képeket pontosan emlékezetünkbe idézünk; ugyanakkor az illat megannyi ködös emléket, még inkább emóciókat hív el. Ez a táblákat ugyanabba a homályos birodalomba utalja, mint ahova írott képei is vezetnek.
Hogy nem olvasható a szöveg, elsõ megközelítésben irritál, hiszen elõször az olvasás lehetõségével csalogat (mi több: rendbe szedett, régészeti lelet-szerû külsejével azzal kecsegtet, hogy egy õsi titkot tudhatunk meg), majd pedig kedvünk szegi.
Ez az olvasáskudarc azért olyan különösen erõs, mert az írás-olvasás számunkra alapvetõ rendezõelv. " Az írás ... gondolatokat eligazító, helyreigazító gesztus. Mielõtt írna valaki, gondolkodnia kell. S az írásjelek a helyes gondolathoz vezérlõ jelek. Az íráshoz való elsõ közelítésünkkor az írás mögött rejlõ motívum mutatkozik meg: azért írunk, hogy gondolatainkat a helyes útra tereljük... Csak az írás, a jelek sorszerû egymást követése teszi lehetõvé a történeti tudatot... S minél tovább rójuk a sorokat, annál inkább történetien gondolkodunk és cselekszünk."* Ebben az írásban azonban a lineáris rendbõl káosz lett, olvashatóság, értelem helyett olvashatatlan betûtömeg uralkodik, az idõ megõrzése és az emlékezés helyébe tagolatlan idõtlenség és felejtés lépett. Ez az írás csonka, mert annak csak a "felét" látjuk, azt, hogy valaki nyomot hagyott, hogy megtörtént az írás, de a másik fele, az olvasás hiányzik. Az író saját bensõjébe hatolt, de kifelé nem hat, illetve nem az hat, amit leírt, vagyis az írás nem eredeti értelme szerint hat.
Az írás gesztusa megmaradt, de a gesztus nyomai, mint a különbözõ geológiai - régészeti rétegek egymás fölé kerültek - szándékosan. Kihasználva azt, hogy a rétegek elhomályosítják egymást: az alsót takarja a felsõ, melyet áttetszõsége folytán megzavar az alsó. Fábián azzal, hogy mesterségesen képez rétegeket, mintegy felgyorsítja az idõt; a jelenbõl gyorsan válik megismerhetetlen múlt. Azzal ahogy ír és elrejt, majd újra ír és betakar, Fábián Pénelopéhoz hasonlóan cselekszik, és hasonlót tesz, mint Milarepa, aki kemény munkával felépített házait maga mind elbontotta, földig rombolta. Csakhogy ez nem szövet, se nem ház, vagyis Fábián nem az örök körforgás magától értõdõ metaforáját használja, és nem is az önépítését/önfeladásét, hanem az írást forgatja vissza, azt, ami ezeken túllépni volt hivatott, vagyis a fölöttük is uralkodó teleologikus (és lineáris) rend szimbólumát és eszközét.
A kézírás jegyezte nyomokat a tus láthatóvá tenné, de az elfolyik, s a forró viasz megeszi a karcolt jelek széleit. Fábián a megõrzés-rögzítés gesztusával a feledésnek adja az írást, újra felolvasztja puha viasszal, mely megmerevedik. Az írás-olvasztás-rétegzés egyfajta természetességet és szakralitást is imitál, mintha meg akarna óvni valamit. Ezzel az õrzõ gesztussal azonban álnok módon épphogy pusztít, merev burokba önt, miáltal fizikailag is megsemmisít.
Teszi ezt azért, mert kételkedik az írásban, annak igaz-voltában, merthogy az írás igaz és örök akar lenni azáltal, hogy rögzít, rögzíti a pillanatot. A pillanatot azonban nem lehet úgy rögzíteni, hogy igazsága megmaradjon, mert minden változik és a pillanat esetleges; ami itt és most érvényes, nem lesz az holnap. Az írás az esetlegességet kiküszöböli, egyúttal megmerevít; ezért életellenessé is válik, hiszen az élet folyik, hömpölyög, árad; mindaz, ami él, viszkózus, cseppfolyós; rögzítés által megváltozik, kikerül az élet-folyamból. Csak az eleven, tovatûnõ pillanat az igaz, s mint ilyen, megragadhatatlan.
Az írás azt hiteti el, hogy az idõ mélyére pillanthatunk (netán, hogy a jövõt kifürkészhessük). Fábián mûve ennek képtelenségére mutat rá, az õ írása a múlt mélyére pillantást azonnal elzárja; mivel az maga az idõ és a nyoma, az olvashatatlan történelem, az összepréselt múlt. Nincs mögötte semmi, ez maga az, ami megmaradt; az idõ metaforája, és munkájának sûrítménye. Nem titkolózó, hanem maga a titok.
Fábián e sorozta a rögzítés, az írás képtelenségének metaforája és annak a bizonytalanságnak is képe, hogy nem tudja eldönteni, vajon a mulandó vagy a maradandó az igazibb. A Különbözõ táblák, a Könyv különbözõ oldalai; hol átdereng egy-egy jel, másutt összetömörödnek az írott lapok, vagy inkább a szélre kerülnek, üresen hagyva a közepet. A flusseri értelemben képromboló írást Fábián ellenkezõjére fordította; éppen különös sokszorozása révén a képet helyreállította.

Tatai Erzsébet

*Vilém Flusser, Az írás, Budapest, 1998, 10-11. o.

VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ