Elvonás

Az elvonással való szóalkotásról (elemző szóalkotásról, gyökelvonásról vagy visszaképzésről) már sokszor szó volt, magában a Magyar Nyelvőrben is, de többnyire csak alkalmilag vagy a nyelvújításra vonatkozva. Azért hát össze kívánom egyszer teljesebben állítani azokat a szavainkat, melyeket nézetem szerint így magyarázhatunk, hogy a példáknak nagyobb csoportjain áttekinthessük, milyen szerepe van e jelenségnek nyelvünk életében.
Ha elvonásról szólunk, rendszerint képző elhagyására gondolunk, ahogy p. a régi üdvösség szóból elhagyták a -ség képzőt s az így elvont üdvös melléknévből ismét leválasztották az -s képzőt, úgyhogy végtére üdv lett belőle. De vannak másnemű jelenségek is, melyeket szintén elvonásoknak nevezhetünk és hasonló okokból magyarázhatunk. Különösen kettő van ilyen: az egyszerű szó elvonása az összetételből és a szótő elvonása a ragos alakokból.

1. Összetételből való elvonás

A legtöbb összetételnek mind a két tagját külön is használjuk s e nagy többségnek analógiáját átvisszük néha azokra az összetételekre is, amelyeknek egyik tagját a köznyelvszokás csakis az illető összetételben alkalmazza. A szemöldököt pl. egy gyermek így ragozta: “Nézze papa, milyen a szememnek az öldöke”, s ez itt-ott egy-egy írónknál is előkerül, legkönnyebben költői szabadságképp, de prózában is pl. Ágainál: “Bozontos öldökei alól öldöklő pillantást lövelt arra a vakmerőre”.
Volt olyan idő, mikor a francia, anglia, bosnya, szittya és osztják szó csak az országnevekben volt járatos: Franciaország, Angliaország, Szittyaország (az ország már magyar toldás volt, eredetileg csak Francia, Anglia, Bosnya, Szittya vagyis Scythia és Osztrák = Ostreich volt az ország neve). De mivel a magyar országnevek előtagja rendszerint egyúttal népnév, mint Magyarország, Németország, Törökországban: amazokból is elvonták az első tagot és népnévvé s melléknévvé tették.
Néha ikerszókból válik önállóvá az a tag is, mely azelőtt magában nem élt, hanem csak az összetételében keletkezett a másik tag változatául. Tipeg és tipereg: ezeket alkalmasint a tipeg-topog és tipereg-toporog ikerszókból vonták el; a régibb nyelvben nincsenek kimutatva, a NySzban csak tipog-tapog s az egyszerű tapog van meg. Szintúgy előkerül izog e h. izog-mozog. Az ilyen önállósítást megkönnyítette az is, hogy az ikerszónak mindenik tagját külön szoktuk ragozni: tipëgnek-topognak, tipëgëtt-topogott, izgëtt-mozgott, mit tűröm-tagadom. Sőt néha páros mondatokban egymástól különválva szerepelnek, p. csak izëg, csak mozog, v. csak tipëgëtt, csak topogott. Kétségkívül így vált ki a dereb-darab alakból a MünchC. derebje s a diribol-darabol ikerigéből a székely diribol. Sok más úgynevezett megyer alak szintén így keletkezhetett a megyermagyar alakból, pl. kever < *kever-kavar, deged < *deged-dagad stb. Gyim: “üti mind a gyimot” < gyim-gyom. (anyalog, enyeleg: kelletlenül tesz vmit < anyalog-fanyalog, enyeleg-fenyeleg.
Így vonták el újabban a zene főnevet a zenebonából (rég. zanabona, Tsz. zenezuna), továbbá a zűrzavarból és zűröszavarosból a zűrt stb.
Szintén irodalmi elvonások, de nem ikerszókból, a következők: tár a tárházból. Azelőtt csak a tárházban és társzekérben volt ismeretes (meg a szlávságból átjött tárnokban). Először a szótárban alkalmazták s ezzel szók tárházát akartak jelölni.
ár az árvízből. Még Beregszászi azt mondja Dissertatiójában: “ár solummodo in árvíz et cum suff. 3. pers., ut árja, víz árja, est in usu”. (Gyöngyösinél így is: vízárni, vagyis vízárnyi, Mikesnél pedig árvíz mellett tréfásan ár-bor is.)
fűszer a fűszerszámból, mint szer van szerszám mellett. (A NySzban csakis ebben a kifejezésben fűszeres-szekrényke, egy idézettel; különben mindig fűszerszám.)
szikla a kősziklából. Az egyszerű szikla a NySzban csak kódexekből s most a MTszban egy-két vidékről.
őr, régi szó, de csak a 14. század végéig használták, azontúl őrálló volt; mivel pedig e mellett a strázsaálló is dívott, az őr szó újra divatba jött a strázsa értelmében.
nádor 1784 óta a régi nádorispánból elvonva.
pillantás a szempillantásból.
moha talán fa-mohából.
kelet oriens értelmében és nyugat elvonás a régibb napkeletből és napnyugatból.
(éjt)szak(a), árboc(fa), bitó(fa), kén(kő), ön(maga)
takarék a népnél ebből: takarékpénztár.
traktér, trakté: vendéglő < traktérház, Traktierhaus.
Néha összetétel gyanánt elemez a nyelvérzék egy-egy olyan szót is, mely eredetileg nem volt összetétel, hanem egyszerű szó.
Valószínűleg elvonás útján keletkezett a vegyít ige (melyre a régiségből alig van két-három adatunk) a régibb elvegyít alakból. Ez nem volt egyéb, mint az egyvelít, egyelít, elegyít ige kiejtésbeli változata, de az elkever, elegyenget s más effélék társának látszott, úgyhogy aztán az el-t igekötő gyanánt vették, s végre el is választották a szótól s e h. ne elvegyítsd azt mondták: Ne vegyítsd el, sőt pusztán így is: vegyít, vegyül.
Gyök a gyökérből a népnél (palóc és székely) s a nyelvújítóknál. A nép alkalmasint az ér, eret főnevet magyarázta bele a gyökér, gyökeret főnévbe. Hogy a palóc gyök nem valami megőrzött ősrégi szógyök, azt azért gondolhatjuk, mert sem a régiségben, sem a rokon nyelvekben nem találjuk. Ellenben ezekben is az r-végű gyökér alak megfelelőit találjuk: vogul je-kwer gyökér, osztják jogart ág, finn juuri és mordv. jur gyökér.
Csűr: a csűrcsavarintót játszó fiúkból álló lánc < csűrcsavarintó: játék, amelyben egymást csűrik-csavarják.
Balga (mint baranyai szó Kassai Szókönyvében) < balgatag.Egy kalotaszegi adat szerint “a béres felől fogott marha” türsö. Ez a magyar tülsö (mert uo. kürsö, berső, ferső, arsó a. m. külső stb.) s nyilván ebből van elvonva: kéztülső vagyis eredetileg kéztül eső. (Kéztülső Hevesben és Csallóközben “a rúd jobbfelére fogott” ló.)
Igen érdekes még a ded elvonása a kisdedből. A kisded eredetileg kicsinyítő szó a d képző kettőztetésével (vö. apródad, kicsinyded, könnyűded, gyengéded és apród, kicsind, könnyűd, gyengéd stb. A -ded képző idővel ritka lett, sok vidéken talán egyáltalán nem volt szokásban, azért a kisded szót összetett kifejezésnek vették, mint pl. a kis gyermek v. kis lány. Már a 18. században így írja Kónyi János: kis-dedek (Ábel halála 76), “rebegő nyelvű kis-ded”. Aztán magát ezt a látszólagos ded szót külön is használták egyrészt ,gyermek’ helyett (Göcsejben, az 1838-i Tájszótár szerint), másrészt pedig ,kicsiny’ értelmében. Így lett a kisdedóvó-ból sok vidéken dedó Ugyanilyen módon adott létet a nyelvérzék megtévedése a szoroz igének (ebből: sokszoroz) és az orvosok hűdés-ének (ebből: szélhűdés; szélhűdik olyan képzés, mint vérhűdik, bűnhődik stb. S így támadt az izmus szó is ’idegenszerűség’ értelmében a latinizmus, germanizmus szókból.
Nevezetes, hogy néha a népetimológia egy-egy jövevényszóban is összetételt sejt s aztán a látszólagos előtagot önállóvá teszi. Más nyelvekben is előkerülnek effélék, de minálunk az ilyen elemzésre különösen az ad okot, hogy az idegen eredetű szók magánhangzóik tarkaságánál fogva könnyen látszhatnak összetételeknek, mert hisz egyszerű szavaink többnyire meglehetős egyenletesen mély vagy magas hangokat foglalnak magukban. Nem csoda, hogy a kátékizmus-t a magyar fül káté-kiz-mus-nak fogta föl s aztán megelégedett az első taggal, a káté-val. Így magyarázhatjuk a következő szófelezéseket is: prep(arandista), cisztër(cita), pasas(ér), ókuláré: ókula, bugyi(lláris) Csík m. cinadó(nia), rece(pisz), spiritus: piri (,pálinka’ Nógrád, Gömör), papagáj: papa-madár, përne(fërnum: parafernum Csík m.), (biblio)téka, spór(hert), Bene(diktus), mizere(kordiáus), maga(rác): szamár, horvát magarac, (burg)india: burgonya, Szolnok-D. m., (?har)móniás: dalárdista (Ónod), (jo)viális ember (Debr.); under és tercik < undercikk, untercikk. Különös a (já)cintus (Szeged vid.)

2. Szótő elvonása ragos alakból

Amely szók rag nélkül ritkábban fordulnak elő, mint ragokkal, azokkal könnyen megesik, hogy a beszélő a megszokott ragos alakokból következtet viszsza s vonja el a ragtalan formát. Volt pl. régente s most is van némely vidéken ilyen összetett igénk: szed-vesz. Ezt az igét legtöbbször, különösen szitkozódáskor, ebben a formában használták: szedte-vette, ezt rímes ikerszónak vették és szëd-vëd igét vontak el belőle, illetőleg ilyen alakokat: fölszedik-vedik, szedő-vedő, szedés-vedés, szëdëm-vëdëm, szëdi-vëdi, szëdëtt-vëdëtt. Szintén a befejezett cselekvés alakjából, a sítt-rítt, sítt-rétt, ill. sitrétt formából van elvonva ez a zalai és somogyi ige: sitré, sitrí. Zalában így is hallottam: në sitréj!! Egészen hasonló eset az, hogy az egyetmást-ból, melyet rendszerint így a tárgyesetben használunk, kikövetkeztették az egyetmás szót e h. egy-más, továbbá a leggyakrabban előforduló 3. személyű felebarátja alakból felebarát-ot e h. fél-barát.
A gyermeknyelvben nem ritkán hallani ilyen elvonásokat, többnyire a tárgyesetből s a névszóknak személyragos formáiból; magam is több efféle alakot megfigyeltem. Leányom pl. kétéves korában azt mondta: “Itt van egy kapcs.” (nyilván a kapcsot alakból következtetve); máskor meg arra a megjegyzésre, hogy “Ne csinálj szemetet”, azt felelte: “Hát van itt szemet.” Fiam negyedik évében egyszer így szólt: “Ebbe is van ám lev”, aztán így igazította ki: lév (vö. levet és leve, neve és néz); másszor pedig: “Fehérek a háztetejek” (teteje: tetej = feje: fej).
Szakasztott ilyen visszakövetkeztetések a székely, palóc és nyugati nyelvjárásoknak szemet, szeker, level, bogar, nehez, keves-féle alakjai, a tárgyesetből, többes számból és személyragos formákból elvonva, szintúgy a dunántúli és háromszéki víz, tűz-féle rövidhangú alanyesetek. A gyermeknyelvi tetej szótárainkban is megvan, a népnyelvben pedig a belőle képezett tetejetlen, tetejez és tetejes is. Így van elvonva a szíve, öve, leve, szarva, hamva formákból a szív, lév, öv, nedv, szarv, hamv a régi szabályszerű szű, ő, lé, szarv, hamu helyett. A fej is elvonása a fejem, fejed, feje formákból; azelőtt fő volt a szabályos ragtalan forma. A hossz és lét főnevet a hosszá-ból és lété-ből vonták el; a hossza voltaképp a hosszú személyragos formája, mint p. borjú: borja. A díj szó is visszakövetkeztetés útján fejlődött az eredeti díja alakból. Ez török-arab jövevényszó volt, váltságot, bírságot jelentett; a végét aztán személyragnak érezték, több személyre vonatkoztatva így mondták: “Ha valaki árvákat pörbe fog, mindjárt diokon marad.” Végre a jogászok a személyrag nélküli alakot is elvonták belőle: dyba fyzeteth.
Kikövetkeztetett igealakok: alud-ott, feküdött az aludtam, feküdtem formából. Így több vidéken reszked(ett), viszked(ett) a reszkettem, viszkettem alakból, s viszont véd h. vét a védtem (= véttem) formából.
Az eddig említett esetekben nem új szók, csak új szóalakok keletkeznek a régiek mellett, pl. level a levél mellett stb. De már a többé-kevésbé eltérő jelentés miatt új szóknak is beválnak az ilyenek: nedv, szarv, hamv a nedű, szaru, hamu mellett, s még inkább a fej és hév főnév a fő és hő melléknévvel s viszont a kerek melléknév a kerék főnévvel szemben. (kerek a köznyelvben a kereken, kerekít-félékből elvonva.)
Néha azonban ragos alakokból olyan szókat következtet ki a nyelv, amik azelőtt vagy egyáltalán nem voltak, vagy pedig ragtalan alakjukban rég kivesztek a beszédből. Ez olyankor szokott megesni, ha a ragos alak valami erős jelentésbeli változást szenvedett, s ezáltal rendesen más beszédrésszé fejlődött.
Érdekes ezek közül a temonda szó, mely Mikesnél s a mai székely beszédben is pletykát jelent (átvitt ért. pletykázót is). Használatban vannak származékai is: temonda-beszéd, temondafészek, temondaság, temondáz, temondál. Ez a temonda régebben temondád volt, mint a NySz. idézetei bizonyítják: “Innét származik sátánnak eszközi, a közköpű (rágalmazó) és te mondád.” “Hamis tanúbizonysággal, temondádsággal bántottad-e istenedet?” “Nem okosság nyelvre sokra bizatása, sok temondád közt lesz vesztére jutása.” Nyilván úgy keletkezett e kifejezés, hogy a pletykázók egymásra hivatkoztak: “te mondád!” Idővel a temondád-nak eredeti értelme feledésbe ment s akkor a személyragot fölöslegesnek tartották s elhagyták.
Szintén személyragos alakból vonták el a kéj szót, t.i. a régi önkéjén, önnönkéjén alakból, mely a. m. saját akaratából, tetszése szerint; s a kéj főnevet eleinte csakugyan önkény értelmében használták íróink. A kény főnév is a régieknél rendesen csak személyragos határozó alakjában kerül elő: önnön kényén, maga kényén, kényére; rag nélkül régente csak szótárakban s aztán az irodalomban Gyöngyösi óta. Az önkény is a régi önkényén és önként alakból van elvonva. (önkény először Verseghynél, de önkénes Dugonicsnál már 1798). Úgy látszik a viszont, viszontag, viszontagság alakokból vonták el a viszony főnevet, mely a népnyelvben is megvan több vidéken; az irodalomban előbb az ige, visszanyoz (1774), viszonyoz és a melléknév, viszonyos (1784), s csak aztán jelenik meg a főnév, viszony (1805).
Egyetem főnevet a régi nyelv nem ismert, csak ezt a határozószót: egyetemben, ez pedig, úgy lehet, az egyett, együtt szó származéka volt. De mivel egyetemben olyan ragos alaknak látszott, mint községben v. veremben, s minthogy ezek mellett ilyen melléknevek divatoztak: községbeli, verembeli, a Döbrentei-kódex fordítója ezt a melléknevet is megalkotta: ’egyetembeli tisztelet’, collaudatio. Ugyanilyen analógia alapján hozták divatba a nyelvújítók magát az egyetem főnevet (eleinte világegyetem, mindenség jelentésével). Először Dugonicsnál fordul elő 1774-ben versben, de nem világos, vajon melléknévül vagy határozóul érti-e:
“Egy helyen lesz osztén boldog maradásod.
S ez isteneiddel egyetem lakásod.”
Némileg hasonló elvonás volt nyelvújítóinknál a heveny ebből: hevenyében, mint meleg: melegében. Hirtelen: hirtelenében, hamar: hamarjában, rögtön: rögtönében, egyszer: egyszeriben. Pedig az egész hevenyében valamikor csak a melegében-félék mintájára alakult a heven szóból, mely a. m. melegen.
A tönkre(menés)-ből vonták el újabban a tönk-öt bukás, csőd jelentésben, pedig eredetileg a tönk levágott fatörzset, tuskót jelentett és tönkre megy csak képes kifejezés volt. (Némelyek szerint tönkre tenni a. m. a tövéből kivágott tönkhöz hasonlóvá, csonkává tenni, mások szerint “tönkre megy a hajó” = a vízfenéken fatönkre akad, s ezáltal megsérül.)
A körül és körös-körül határozószókból vonták el nyelvújítóink a kör főnevet; szintúgy az egyedül-ből az -ül rag elhagyásával az egyed-et.
A reg szót Adámi, s aztán újra Baróti Sz. D. vonta el a reggelből, de utóbb előkerült a régi nyelvemlékekből is. Sőt az erdélyi népnyelvből is reggpír. Az éjjel helyett az éj alakot szintén a nyelvújítók élesztették föl; a beszédben úgy látszik már a 18. században is majdnem kizárólag az éjjel és éjtszaka formák voltak szokásban úgy, mint a mai népnyelvben.
Mohó nem volt a régi nyelvben, hanem csak moh, s ebből mohon és mohság (a Székelyföldön még most is így mondják: mohon). Mohó először Faludinál van, de ő bizonyára már a népnyelvből vette, mert éppen az ő vidékén, a nyugati nyelvjárásterületen él pl. ez a képzés is: megmohókodik: megcsömörlik (és megmohódik a kéz: földagad). Hogy lett mohó a mohból? Az –ó nyilván nem képző benne, hanem alkalmasint a leggyakrabban használt módhatározó mohon forma vált először ezzé: mohón (talán a mohókodik hatása alatt, mely a NySzban idézett moholkodik alakból magyarázható) s végre a későn: késő, olcsón: olcsó mintájára lett mohón: mohó.
Éber is fölötte ritka melléknév lehetett már évszázadokkal ezelőtt, a NySz. csakis Pázmányból idéz: “legyetek ébrek a hallgatásban” Hogy milyen ritka volt, következtethetjük a többféle kísérletből, ahogy régibb íróink az éber és éberség fogalmát jelölték: “ébredt elevenség” (Faludi), ébredtség, ébrékeny, ébrékenység, ébrenség. Ezt a kifejezést: wachende Träume még Kazinczy is így fordítja: “ébrenti álmok”, tehát nem: éber álmok. Még ébres is van a népnyelvben. Az éber csak 1830 táján tűnik föl, s alkalmasint az ébren ragos alakból vonták el, mint van bátran: bátor stb.
A bízvást-nak kétféle középfoka van a régieknél: bízvástabb és bízvástban. De az utóbbit többnyire rövidebben így ejtették: bízvásban. Innen elvonva találunk bízvásb melléknévi alakot egy 16. századi női levélben: “Jobbágyink bízvásbak és jó kedvvel is forgódnak.” A bízvást-ból meg a t-ragot hagyják el a moldvai csángók s azt mondják: bízvásan, az erőst: erősen stb. mintájára. Hasonlóképp írja Dugonics folyvást helyett: “Hogy beszéllesz Egiptomban oly folyvásan görögül?”
Érdekes még a kora szó története. Mint melléknév először csak Faludinál kerül elő: “Kora-forma s reménytelen látogatás ez!” “Kívánnám, ha megpárosodnál; nem kora, nem késő.” S valamint a mohó szót, úgy ezt is a nép ajkáról vette, hiszen éppen Faludi szülőföldjén, a nyugati nyelvjárásokban találjuk a kora melléknévnek származékait is: koráz és korít az óra (kora: korít = sánta: sántít). Ellenben a régieknél még a korán alak is rendkívül ritka így magában, hanem rendszerint jelzővel: jó korán, kellete korán, s legtöbbször ideje-korán és idején korán. Még a korábban alak sem fordul elő korábban, mint Kresznericsnél. Ellenben gyakori ilyen értelemben a régieknél: idejébben! Az idején alakból ezt nyilván a megfelelő későn: későbben mintájára formálták. S már most a kora eredetét is könnyen megfejthetjük. Idején-kor-á-n két személyragos alak kapcsolata volt, de utóbb a korá-n olyan határozónak látszott, mint ellentéte, a késő-n s aztán a látszólagos kora alapszót csakugyan elvonták a határozóból. Ezt előmozdíthatta még a nyugati nyelvjárásokban is meglevő koráll ige is (’korainak tart’), mely alkalmasint a koránl alak rövidítése.
Hasonló elvonások: Túladuna, Túlatisza, ezekből: túl-a-Dunán, túl-a-Tiszán. Kétségkívül így keletkezett a következő puszták neve is: Tulafok, Túlvíz, Túlkörös, Túlhatrongyos ilyen helyhatározókból: túl-a-fokon, túl-(a)-vízen stb.
Horhó e h. horh a helyragos horhon alakból lehet elvonva a kiejtés könnyebbsége végett, mint moh: mohon: mohó.

3. Képzők és látszólagos képzők elhagyása

Semmi se bizonyítja annyira az etimológiai elemző érzéknek s általában a nyelvérzéknek munkásságát és eleven erejét, mint hogy bizonyos alakú szóvégekből – megszokott analógiák szerint visszakövetkeztetünk a szónak szerkezetére, elemeire s különösen alapszavára. Mikor a kapálást jelentő szlovén kopa-ti s az esztergályozást jelentő strga-ti átjött nyelvünkbe, más ilyen dolgozást jelentő igék hasonlóságára -l képzővel magyarosították meg: kapálni, esztergálni, mert azt mondták kaszálni, gereblyézni, fűrészelni, hegedülni stb. De mivel ezeknek nagy részében eszköznév szolgált alapul, kasza, gereblye stb.: utóbb a kapál és esztergál igét is ilyen szerkezetű szónak érezték és kapa, eszterga eszköznévre következtettek belőle. Ilyenkor tehát merőben új főnév keletkezett. De néha az ilyen kikövetkeztetett alapszók eredetileg is megvoltak, csakhogy eredetileg más jelentésük vagy más alakjuk volt, s az feledésbe ment. A szlovén strgar a. m. esztergályos nálunk esztergár és esztergáros lett s az ige esztergárol. De evvel az esztergárol igével éppúgy bántak el, mint az említett esztergál igével, és kikövetkeztették belőle az esztergár eszköznevet eszterga értelmében, tehát más értelemben, mint amilyen értelme eredetileg volt az esztergárnak. Alakra nézve tér el a kikövetkeztetett szó az eredeti alapszótól a csendesség és üdvösség esetében. Ezekből ugyanis csendes és üdvös melléknevet vontak el (a másodikból mindjárt üdvöt is, pedig a csendesség eredetileg csendeszség volt s az üdvösség üdvözség, mert a két melléknév így hangzott.: csendesz, üdvöz.
Különösen megkönnyítik az elvonást az ikerszók. Az olyan ikerigék, mint pl. szurkál-piszkál, *kencsél-fencsél, irkál-firkál *kajál-bajál, *kelél-kólál (az első tag a kel gyakorítója, a másikhoz vö. kóvályog) a kifejezésben ezzé rövidültek: szurkapiszkál, kencsefencsél, irkafirkál, kajabajál, kelekólál. Ezek a cserebere: csereberél-féle denominális igékhez hasonlítottak, tehát igen könnyen látszhattak olyan ikernévszók származékának, mint szurkapiszka, irkafirka, kencsefencse, kelekóla, s azért egy részükből csakugyan kiválik és elterjed egy-egy ilyen ikerszó.
Az elvonással keletkezett szókat elsősorban legcélszerűbben a szóvégek szerint csoportosíthatjuk, melyeknek leválása által támadtak az egyes szók; e nagyobb csoportokon belül megkülönböztethetünk alak és jelentés szerint egyes apróbb csoportokat (ezeken belül lehetőleg időrendben soroljuk föl adatainkat, legvégül mindig a nyelvújítók alkotásait). Legtöbbször névszók keletkeznek elvonás által, igék sokkal ritkábban.

A) Névszók elvonása

l. Leggyakrabban l-végű igetőkből válik ki egy-egy névszó:
a) l-végű igékből elvont eszköznevek (ide számítva a helyneveket) a következők:
á) a e vegűek ál él végű igékből; kéttagúak:
kapa < kapál.
csuszka < csuszkál (tkp. gyakorító: csusz-kál).
bujka: búvóhely < bújkál (gyak. búj-kál).
hinta < hintál, a hintó (ered. hintó-szekér, hintó-kocsi) *hintani alapszóra mutat, ennek szabályos gyakorítója hintál (és hintáz), s ebből vonhatták el a hinta nevét; így keletkezhettek a vele rokon értelmű tájszók is: lóba < lóbál, lóbita < lóbitál, luobinta < luobintál Rábaköz, himba Vas m. Zala m. < himbál lomba < lómbál, lómbita < lómbitál, csimba: hinta < csimbálódik, csimbálkozik, vö. csimpalykodik, stb., csinga: függelék (tkp. fityegő) < csingál, csingallózik stb. kapaszkodik, csüng
sika: simító, takács-műszó, nyilván a. m. sikáló, tehát a sikál igéből elvonva. hehe: héhely, < hehél < ném. hecheln
pisla, pilla; álmos szem; mécs < pislál a. m. pislog, pislákol stb.

Háromtagúak:
eszterga (már Calepinusban, iszterga alakban) < esztergál (esztergálott)
csuszkora < csuszkorál Csallóköz
ironga, iringa: csuszka < irongál, iringál: csúszkál
csoronka vízcsurgó < csoronkál: csordogál. Háromszék.
mericske, merecske: merőedény < mericskél
guriga: gurító játékszer < gurigál (*gurítgál).
titula (igen elterjedt szó a népnél, p. felső Tiszavid., Debr., Gömör, Baranya; így Aranynál A bajuszban: “Kopaszszáju Szűcs György bátya; e volt az ő titulája; továbbá Dóczi Faustjában < családi kiad. 107) < titulál (lat. titulare < titulus).
numëra: szám < numërál (de numëra mint kaszárnyai szó)

Négytagú ikerszók: szurkapiszka: piszkafa, pipaszurkáló < szurkapiszkál; (pipaszurka < szurkál)
kencsefencse: kenőcs 1813, Néma Orvos, így a Tisza mellékén, < kencsefencsél Tisza vid. és Csallóköz (gyak. *ken-csél fen-csél); kencefice: kenőcs, Kecskemét < kenceficél uo. és több más vidéken (*kencél-fencél)
Barczafalvi a zongora szót valami *zongorál-féle hangutánzó igéből vonta el. Ezt igen könnyen felvehetjük, ha a rokon értelmű *zong-dong és zomborál igére gondolunk; vö. zongó-dongó és hogy a dongó-bogár “nagy dongó szavával zomborálva jár s kél” (Miskolczi: Egy jeles vadkert). – Persze az is lehet, hogy Barczafalvi a fujora (furuja, nála fúvora) látszólagos képzőjét alkalmazta a zongora képzésére.
irka 1843 óta, < irkál

ß) –u –ü -ó végűek -ul -ül végű igékből:
fütyü: síp, fütyülő (gyermekny. Heves m., Vácz, Veszprém, fütyő is Somogyban) < fütyül, fütyöl.

[horó] huru: nyeső-vas < horol, hurul: gyöpöt fölnyes
kerepő: kereplő Halas, Kecskemét kerepű < kerepöl, kerepül (kerepöl, kerepël)
áspó, áspu < áspul < ásop < *áspol
kobzu: koboz < kobzul, azaz kobzol
kohó (biztos adatok csak a 18. száz. óta) < kohól < kohol

ä) Mássalhangzó-végűek -ol -ël -öl -el végű igékből:
Egytagúak:
koh < kohol (ném. kochen)
ecs: ecselő < ecsel
resz : reszelő < reszel (hangutánzó ige)
csűr: a pörgőnek orsója (csörlő és csüvölő, csövöllő stb. a szövőszék gombolyítója) < csűröl, csűrl: fonalat gombolyít a csőre < csűll, csőll, csévöl, csévél stb.
kencs : kenőcs < kencsel
pót: additamentum < pótol, pót az élőbeszédben sehol se fordul elő, a régieknél pedig csak szótárban, tehát valószínű, hogy a szótáríró alkotta.
csáp : antenna, < csapol: csapkod, hadonáz

Kéttagúak, rendesen háromtagú igéből:
parázs (már a 16. sz. elején) < parázsol: < szlov. práziti

sikár és sikárfű: kannamosó zsurló, több vidéken (de sikár általában edénysikárló holmi, Kunság, Jászság, a takács simítója stb.), sikárkefe Jászság, Szolnok, Kecskemét, Fehér m. < sikárol
kelep 17. száz. < kelepel, 16. száz. (hangutánzó ige)
kolomp < kolompol (hangutánzó, és kolompoz)
pamacs < pamacsol
dugacs < dugacsol (gyakorító ige)
tapacs: tapogató háló Baja < *tapacsol? (vö. tapaskol, tapicskol, tapicskál stb.)
kukucs: lesőlyuk, barkó szó (így nevezte Arany J. a látócsövet) < kukucsol Gömör m.
karom, karmaz 1835 óta < karmol, legrégibb adat 1792. (vö. köröm > körmöl); karmol bizonyára a népnyelvben termett s a körmöl átalakítása
dörösz némelyeknél a. m. kréta, 1846 óta < döröszöl: dörzsöl

Háromtagú:

esztergár (mint eszköznév már 1591, azonfölül 1592. Calep. detorno: esztergárba faragok) < esztergárol

b) l-végű igékből elvont cselekvés nevek. Sok igénk csakugyan cselekvést jelentő főnéven alapszik, pl. munkál < munka, robotol < robot, énekel < ének, cserél < csere. Ezért a beszélők nyelvérzéke néha más l-végű igéket is ilyenformán elemzett és kikövetkeztetett belőlük egy-egy elvont jelentésű főnevet. Ilyenek az itt következők:
á) a e végűek -ál végű igékből, mégpedig először kéttagúak:
besze a Bécsi s Müncheni kódexben a. m. beszéd, alkalmasint ilyen elvonás a beszél igéből (ez tkp. beszéll, *beszédl a szláv eredetű beszéd főnévből); igaz, hogy a besze csak a tárgyraggal fordul elő: beszét, de ez aligha puszta kiejtésbeli rövidítés e h. beszédet* (a leubezes szó, mely Temesvári Pelbártnál fordul elő, nem tartozik ide)
vita a 17. száz. óta < vitálkodik Dtúl, vityálkodik Szék.
finca: fincálás (“Ha tudná a gyermek, mire nevelkedik, a fintza helyett inkább sírna”. < fincál (a NySzban csak fincol és fincároz).
kína: kínálás igen elterjedt népies kifejezés (első előfordulása 1815. Beregszászi Dissert. 85: “in Com. Beregiensi usurpatur: köszönöm a kend kínáját”), alkalmasint csak a kínál igéből elvonva
babra, babra-munka < babrál (babrál sincs még a NySzban, < tót babrat’ ’piszkol’?
csárma: lárma < csármál (Dtúl csármáz és csármás is van; amazt már Kreszn. említi; l. még a csárma melléknévet
lóba: hintázás < lóbál
dorga: dorgálás barkó szó, < dorgál
réja: a népdal versszakai után ismétlődő kurjantás, elvonás a réál igéből (1. gajdol, torkaszakadtából danol; 2. sírva lármázva kunyorál), ez pedig a rí ige gyakorítója: *rivál. Ugyaninnen lehet elvonva a ceglédi ria: 1. ijedt sikoltás, segedelemért kiáltás; 2. riadó
pacsa: pancs, pancsolás < pacsál uo. pacsálkodik

A nyelvújítás elvonásai:

séta 1801. < sétál
vizsga 1805. (Verseghy): vizsgálat, disquisitio (vegyük vizsga alá Tud. Gyűjt. 1836., így később gyakran pl. Aranynál is, aztán examen; mint melléknév már előbb) < vizsgál (ez valószínűleg -gál képzős gyakorító ige is volt). Vö. vizsgáz
eszme 1815. Barczafalvi < eszmél (vö. elme ) elmélet
szemle 1834, de szemle-cső: tubus opticus már 1781. < szemlél
számla 1836. Fogarasi < számlál

Háromtagúak:

hahota (már a 16. sz. elején) < hahotál (szlov. chochotati)
kunyora: kunyorálás, Szék. < kunyorál
csavara: lárma < csavarál?
csatara, csatora: lárma, csetepaté < csatorál: lármáz, zajjal jár ki s be (ú. 1. a csattog igéhez tartozik)
kaszaba: öldöklés < kaszabál (kaszabol mellékalakja)
zavadza: akadály (alkalmatlanság) < zavadzál: alkalmatlankodik, lábatlankodik (tót zavadzat’)
kórica: keringés, kóborlás < kóricál
lefete: lefetélés, habzsolás
vikota: vita, pörpatvar < vikotál, vikotálódik: vitatkozik, veszekszik (székely szók); ha ezek a ví ige származékai, akkor a vikotál gyakorító képzés lehet, a vikota pedig belőle való elvonás
szimota: szimat < szimotál uo. (ez a szimatol átalakítása)
tapota: tipegés-topogás < tapotál: tipeg-topog; ez is gyakorító képzés lehet a tapog, topog ige családjából
zakota: zakatolás < zakotál: zakatol uo.
huziga: huzigálás, tasziga: taszigálás, ránzciga: dulakodás, huzavona, bajlódás (< ráncigál), kornyika “idétlen, kellemetlen kiáltozás, rekedt hangú ének”

Két- és háromtagúak latin igékből; néha bizonytalan, vajon az elvonás a magyar nyelvben külön történt-e, vagy pedig már a középkori latinságban s úgy jött-e át készen a főnév. pl. disputa, veksza, trakta, vizita, (látogatás értelmében), akkorda a latinban is megvan. A következők valószínűleg csak a magyarban keletkeztek:

strapa < strapál (mind a kettőt országszerte használják, maga az ige is a latinos magyar beszéd visszakövetkeztetése a strapáció főnévből, mert ez a főnév is csak magyar-latin átalakítás a német Strapatze vagy az eredeti olasz strapazzo szóalakból)
szufla: szusz, lélegzet < szuflál (a szufla aligha a régi olasz *sofflo, a mai soffio, mely szintén elvonás a latin sufflare-ből)
guszta: gusztálás; egészen új keletű kártyaműszó.
diskura: diskurálás < diskurál (< lat. discurrere) “Ilyen diskurák, ládd, kedvesebbek nekem, mint bármi bölcseség”
licita: < licitál
vizita: katonasorozás, vizitálás < vizitál (a székelyeknél vizita: látogatás; ez a latinból lehet)
prédika: prédikáczió < prédikál, prédika-szó
trafika: sugdosás < trafikál

Négytagú ikerszók:

kajabaja: kiabálás (kajaba és kalaba is) < kajabajál, kajál-bajál; – agya-bugya: verés < agyabugyál (agyal, megagyal); terefere < tereferél? – diridara: üres fecsegés (deredarád több vid., derél-darál Háromsz.) – bibri-babra vö. bebrél-babrál; irka-firka, népies elv. < irkál-firkál – szurka-piszka: kötődés, áskálódás < szurkapiszkál

u, ü végűek -ul -ül végű igékből: fityű: fütyölés < fütyül

Köznyelviek : ború < borul, derű < derül

Mássalhangzó végűek -ol -ël -öl végű igékből:
Egytagúak:

për, pör – az elvonás ismert példái közt valószínűleg legrégibb (már 1334 óta van Peres tulajdonnév), a szláv eredetű përël, pöröl igéből – csör-pör: pörpatvar Veszprém, Kalocsa < csöröl-pöröl, csörül-pörül
vád – szintén régi elvonás (már a 16. sz. második felében előfordul) a szláv ered. vádol igéből
keh: köhögés és innen kehes) < kehël, kehöl (ez az igealak Dunán túl általános; a szintén dunántúli kehen Somogyból közölt kehél alakból lehet elvonva. Az ilyen hangutánzó szópárok közül rendesen régibb lesz az ige.
leh: lehelet < lehel (lehel gyakorító ige a régi leh-ni igéből)
gajd: dal (kuruc énekben < gajdol (ú. l. tkp. ,dudál’ Újvidéken a magyarok is gajdának híják a dudát).
dan: nóta, dallam (“ennek a versnek a dana igön szép” < danol – a nagyon elterjedt dana főnév a dannak elhomályosult 3. személyű alakja lehet, de most már azt is mondják: a versnek a danája (dana: nóta, Vas m. Kecskemét, Hódmezővásárhely, Mármaros m., Hosszúmező stb.
dúd: nóta, dallam (a régi szombatos-könyvekben, “E dalnak saját dúdja is van” < dúdol
gugg fn. (ebben a népies szólásban: guggon ül pl, Debr. Csongrád m.; innen guggon-ülő Fehér m., Ráczalmás, ugyanaz a babfaj, a mely néhol guggos-bab, Somogyban gugg-borsó) < guggol (ez pedig gyakorítója lehet a régi gugg-ni igének; gyermekjátékban: gugg le azaz guggj le! finnül: kyykkyä guggolni, kyykky guggolás
bók (bókot hajt a ló: a fejét hajtogatja, bókol, azaz bólogat) < bókol (ez -kol képzős gyakorító s rokona bólint, bólogat)
dőzs: dőzsölés, zsivaj < dőzsöl
nyak: benyakalás (ebben: “Úgy nyakban volt már, hogy mindenképpen össze akart csókolózni a tekintetes úrral”. Jókai: Rab Ráby) < be-nyakal (ez természetesen a. m. nyakába szedi a bort)
hörp “Csak egy hörpöt sem ittam” Gyarmathy: Nyelvmester, Nógrádban is mondja a nép) < hörpöl (a hörpöt a nyelvújítók is alkalmazták: “Leguli nem vala ellensége a jó falatoknak, hörpöknek.”

A nyelvújítás elvonásai:

taps Barczafalvi 1787, Mondolat < tapsol (vö. tapsi: tappogó járású, Szék. és Csáng.) gúny: Verseghy 1805 (gúnynevezet: csúfnév, Spitzname) < gúnyol
két: kétség (Kétem sincs, hogy tenni mered, vers) < kétel, kételkedik

Kéttagúak:

purancs < parancsol < ószlov. poraiti
szimat, népies elvonás a szimatol igéből. Ez hangutánzó ige, vö. “szimmog: piszeg, sziszeg” de tkp. ,szipákol, szíja az orrát’, szimmant: megszagol, szimati: szimatoló, jó szaglású stb.
pazér: pazarlás? (“pazérra ejteni a jószágot”: elpazarolni), pazar: luxus Verseghynél is < pazérol, pazarol

A nyelvújítók szavai:

inger: ösztön < ingerel
varázs 1805. Verseghy < varázsol < szlovén vráiti
érdek (Szemere 1831 előtt): tkp. érdeklés < érdekel (ez gyakorító az ér igéből s a régi nyelvben a. m. többszörösen érint)
mérsék (1831 különösen ebben maradt fönn: hőmérsék) < mérsékel (régi gyakorító ige, tkp. méreget. vö. mérsekél, mércsikél stb.; mérsekél Tisza-Dobon mérzsegél Debrecenben és mércsikél Gömörben is a. m. méreget)

c) A cselekvésnek tárgyát vagy eredményét jelentő elvonások. Valamint a munkálás tárgya is eredménye a munka, az éneklésé az ének stb., úgy lett a csóválás tárgyának csóva a neve, a rajzolás eredményének rajz stb.
a) csóva: 1. tűzgyújtásra való szalmacsutak, melybe tüzes taplót tesznek, aztán föl s lelóbálják, hogy tüzet fogjon 2. jelül póznára tűzött szalmacsutak < csóvál. Arany J. azt mondja: “Hogy a magyar népnyelv rövidítés által is képez igéből főnevet, arra csattanós példa a címbeli szó”. Albert J. kételkedik a csóva és csóvál összetartozásában. De az összetartozást kétségtelenné teszi a csóvának első jelentése, továbbá, hogy a csóvának is van csáva, s a csóvál igének is van csávál mellékalakja. A horvát ova a magyarból lehet átvéve sok más hadi szóval együtt.

risza (tréfásan: Hordd el fiam, hordd a riszát, ugord által Dunát, Tiszát! kuruc dalból) < riszál
pisa < pisál (vö. olasz pisciare)
zakota: összevissza hányt holmi, lim-lom Szék. < zakotál: zakatol
vizsita < regruta, akit vizitálnak (Bukovina)

ß) pös: urina “pis nem húgy” < pösöl, pësël, pisël stb.
hurc < hurcol
perzs (“valami perzs volt a ruhámon”, Szolnok-D. m., perzsbűz Szék. per(zs)szag Debr., përzs és përzsszag < perzsel
pörk (“pörköt kapott a ruha” Nép, Dtúl.) < pörköl
rajz (rajsz és rajszos 17. sz.) < rajzol, rajszol < ném. reissen. A nyelvújítás korában a rajz 1808-ban jelenik meg, de még 1838-ban is inkább rajzolatot írtak.
szoporty: “orr-tisztátalanság” < szoportyol: orrában szörpög, csángó szók
gönc: batyu, csomó Dtúl < göncöl: gyűr, gyömöszöl (göngyölít alatt; vö. döncöl, dencöl)
A nyelvújítás szavai:

karc (Verseghy) < karcol
roncs: panniculus, lacinia 1808, később hajóroncs < roncsol

B) Igék elvonása

Érdekes, hogy míg a gyökelvonás révén sok s nagyon fölkapott névszóra tettünk szert (kapa, csuszka, kína, vizsga, strapa, pör, parázs, varázs, parancs, érdek, csend, pír – a kapál, csuszkál, csendes, poros szókból stb. stb. igék aránylag igen ritkán keletkeztek ilyen elemző szóalkotással. Lássuk sorra az ilyen módon magyarázható igéinket.

1. Elvonások -z képzős gyakorító igékből:
Fold, foldani. Lehetséges, hogy a foldoz ige csak a foltoz ige kiejtésbeli módosulása, mégpedig a rokon értelmű toldoz, toldoz-foltoz igék hatása alatt, s akkor a fold ige a foldoz igéből való elvonás volna az old és oldoz, kérd és kérdez, küld és küldöz-félék analógiájára. Ámde úgy látszik, hogy a foldoz és fold alak a régiségben szokottabb volt, mint a foltoz alak, sőt most a Gyöngyösi szótártöredékben jóval régibb adatunk is van a foldani igére. Ez tehát kétessé teszi az elvonást és inkább arra mutat, hogy folt és fold közös *fol- alapszóból származik.
Ingad székely szó, előfordul Baróti Sz. D-nál is. Mivel olyan szűk körű a használata, lehet, hogy elvonás az ingadozik igéből, ilyen minták szerint: fárad: fáradozik, szakad: szakadozik, görnyed: görnyedezik stb. De lehet régi továbbképzés az ing igéből, mint csügg: csügged, él: éled stb.
Az ugrándani igét szintén a székely Sz. D. használja, az ugrándozik igéből lehet elvonva, de lehet, hogy csakugyan ennek az alapszava volt, mert ugyancsak a székelységben találjuk ezt a hasonló képzést: sikolándik ,csúszkál’.

Ritkábbak: ömledni, ömledezni, 1. omladni, omladozni 1808.; ömlödöz 1793. Kaz.: Diogenes IV., ömledezés és ömlödözés 1803. – réved < révedez (“Tekintetem belerévedt a róna magányába s lassanként egybeolvadt előtte minden kép, minden vonal.” Endrődi S.)
Más gyakorító képzők lehámlását még sokkal ritkábban észlelhetjük. Eger ,lót-fut, csavarog; esenkedik’ lehetne a keresgélést és leselkedést jelentő egerész igéből kikövetkeztetve. Ámde ennek a szónak az egérfogást jelentő egerész-től külön eredete is lehet: erre mutat a székely egercsél, egercsel ige, mely a. m. lassan-lassan előre halad, böngészget (s aztán egy adat szerint a. m. egeret fog, talán csak a hasonló hangzás miatt).
Magaszt, fölmagasztani; a nyelvújítók vonták el a magasztal igéből – anal. maraszt: marasztal, nyugoszt: nyugosztal – anélkül, hogy tudtak volna a kódexek magaszt szaváról.
A mozzanatos illan igéből vonhatta el SzD. az ill(ani) igét (vö. rogy: roggyan, bukik: bukkan stb.). Kisfaludy S. versben is írja: Illjunk innen! Illni készen (Megbosz. hitsz. 61). És Lisznyai: “Illok én galambom hozzád talácára” (Palóc dalok 58). A mai nyelv csak melléknévi igenevét használja: illó volatilis.

2. Műveltető igékből való elvonásra is kevés példánk van. rángatódzik e h. ráng, tehát mintegy a rángat alapszava, mint ingat: ing, kongat: kong – rángatódzik e h: ráng (ringani és ringadozni 1857. Ball., ringat e h. renget először Sz. D.) Vö. palóc ringó, ringő: padocska, és Aranynál rengő: “Ágyak, puha székek, drága rengők helyett Medvebőrös lócák álltak a fal mellett” (Toldi est. V: 3). Ringat-ból ringál, ringáz – Riasztgat < riogat < riog (ez először Kassai Szókönyvében, az újabb irodalomban is ritka) – Illeg < illeget; emez nyilván az illetget igéből rövidült (illet régente a. m. illeszt, emez csak Sz.D-nál először), úgy mint hitet: hiteget, mutat: mutogat stb. – Ritkább alkalmi képzések, versben: “Dicsfényben melengő szent arcát”
3. Visszaható igékből való elvonások: elmél, speculatur philosophice, elmélet: theoréma 1815. Barczafalvi < elmélkedik (mint gondol: gondolkodik, hálál: hálálkodik stb.); elmél Vörösmartynál is A romban, de 1872-ben a régi nyelvből is előkerült a Szabács viadalában; – bölcsel, philosophatur, bölcselet, bölcselő 1847. < bölcselkedik – bíbel < bíbelődik

4. Főnevekből elvont ige nagyon kevés van. Egy népnyelvi szó tartozhatik ide: a csángó
sér-ik, szér-ik ige, az ősrégi sérés, érvés főnévből, mely éppúgy viszonylik a régi rendes sérszik
igealakhoz, mint alás, fekés (a régi nyelvben s ma is egyes vidékeken) és alvás, fekvés az alszik,
fekszik igéhez. Gyöngyösinél is előkerül két helyen a sér ige, ő is ugyanúgy vonhatta el. (Az
elvonás azért valószínű, mert ez az ige annyira ritka; de persze nem lehetetlen, hogy e sér-ik
igében a sérés, sérelem, sért szóknak ősi alapszava van megőrizve, vö. az árt igének a csángóknál
fönnmaradt alapszavát (ár-ik: romlik, rothad) – HB. ildetvitvl szavából és a gyakorító üldöz igéből
vonták el az üldöz igét s ezt aztán alkalmazták is a költői nyelvben.

5. Igenévképzők is ritkán maradnak el. A népnyelvből csak egy valószínű példát tudok, az igenévnek nézett szűrő v. szűrű főnévből, “Az állóvízbe, ha egy kövecskét vetünk, kisded kerekdéd szűrűt indít”. Ebből a török eredetű főnévből a nép gyermekei elvonták a szűr igét megfelelő jelentéssel. Ebben az esetben az elvonással való magyarázatot Budenznek köszönjük:
“Van a szűréshez ige is: szűr- (szűr-ni); a szűrű-vető gyermekek mennek a tó partjára “szűrni”. Ez a szűrűnek atyja lehetne ugyan, de úgy hiszem, mégis csak gyermeke. Alakjánál fogva a szűrű magyar képzésű nomen verbale (agentis)-nek tűnik föl s az analógia-követésben erős gyermeknyelv könnyen kitalálta belőle a szűr igét. Hozzájárul, hogy amúgy is van ilyen hangú, bár mást jelentő ige szűr-ni. Az így kitalált szűr igének talán csak tovább gyengült változata a Szász Károly említette sző, amelynek előállítására akár a vetélő vagy a szövőszéken járó fonal képzelete is közrehatott.”
Hogy ez a sző népetimológia útján csakugyan könnyen keletkezhetett a szűr igéből, még inkább bizonyítja az emehhez közelebb álló szű hangalak, melyet ugyanúgy használnak.
Érdekes a toborz ige története. Toborzó és toborzék régente csak toporzékoló, tüzes táncot jelentett, melyet így látszik leginkább katonák jártak. A hétéves háború óta leginkább huszárok járták verbuváláskor azért verbunkosnak is hítták (verbunk a német Werbung), s így idővel verbuváló táncnak is érthették. Már most a nyelvújítás korában a toborzóból toborz igét következtettek ki, ’verbuvál’ értelmében. Berzsenyi azt mondja: “Toborzó vagy táborozó nóta és tánc az volt a régieknél, a mi most a verbung”.
A török eredetű gyarlót igenévnek nézték és gyarlik igét következtettek belőle, mások pedig gyarlandó-t képeztek belőle a rokon értelmű mulandó, halandó, esendő mintájára.
A képviselőből képvisel igét vontak el (így kárpótlás > kárpótol, gondviselő > gondvisel. A leányzó v. lyányzóból lyányzik; ördöngös > ördöngős