Szépe György
Előszó

1. A városról

 Azért ez mégiscsak egy csodálatos város!
 Ahol egy ilyen magas szintű lokálpatrióta sorozat jelenik meg, az sok minden egyébre utal. Nem szorítkozik ez a tudományra és irodalomra; benne van az egyetem, a színház, a filmfesztivál, a folyóirat, a kézilabda csapat és a vendéglátóipar is, hogy csak azokat említsem, amelyeknek országos jó hírét bizonyítani tudom. S úgy látszik beletartozik a művelődéstörténet (ezen belül a tudománytörténet) is.
 A város produktumai - az én értékrendszeremben - egy negyed milliónyi európai agglomerációhoz is méltóak volnának.
 Ez a város egyébként, ahogy látom, a legjobb úton halad afelé, hogy magához csatolja a Balaton-part egy részét is.
 Ennek a városnak megvan a múltja is. Nem véletlen, hogy Veszprémben született Simonyi Zsigmond, korának legkiválóbb magyar nyelvésze. S az sem lehet véletlen, hogy itt élte élete jelentős részét (s itt halt meg) Nagy J. Béla (1884-1969) akadémiai levelező tag, akinek a gimnáziumi záróosztály számára készült magyar nyelvtan könyve talán máig is a legjobb. (Ennek a tankönyvnek nagy szerepe volt abban, hogy belőlem nyelvész lett.)

2. A megyéről

 Magyarország 19 megyéje közül ez az egyetlen, ahol (vár)megye neve azonos a (fő)városának, székvárosának nevével. Talán ezért is szoros kettőjük kapcsolata. S ezt csak erősítheti az is, hogy Veszprém - a hajdani királynék városa - egy évezrede székhelye egy római katolikus (püspöki) egyházmegyének (néhány év óta: (érseki) főegyházmegyének).
 A megyének én legelőször a Balaton-parti részét ismertem meg fél évszázada, mint az országból szinte mindenki. Bensőségesebb kapcsolatba nagyjából 40 éve kerültem a magyar nyelvatlasz gyűjtése során a megye egyedi szépségű falvaival és a nyelvjárást segítő "adatközlő" emberekkel. Nagyon kellemes beszélgetések keretében gyűjtöttem nyelvjárási szövegeket több községből, így Lőrincze Lajos szülőhelyéről, a királyi vadászok falvából: Szentgálról is.
 Mivel magam is ebben a régióban élek, ezért fokozatosan jutottam el ahhoz az egyszerű felismeréshez, hogy Veszprém a Dunántúl központi megyéje, s Veszprém városa Nyugat-Dunántúl optimálisan megközelíthető városa.

3. A veszprémi egyetemről

 1992 szeptemberében a pécsi egyetem évnyitóján az ország hivatalban levő miniszterelnöke volt a meghívott előadó, mivel az egyetem alapításának 625. évfordulóját ünnepeltük (ez talán úgy lehet megemlékezésre méltó "kerek szám", hogy 252). S mivel Antal József valószínűleg a világ első olyan kormányfője volt, aki szakmája szerint eredetileg egyetemtörténész, ezért nagy megelégedéssel vettük tudomásul, hogy ebben a minőségében kívánt hozzánk szólni. Aztán alaposan meglepődtünk, amikor - a mi pécsi hagyományainkkal ellentétben - nem Pécset nevezte meg az első magyar egyetemi alapítás helyeként, hanem Veszprémet. (Ez bizony akkor is igaz, hogyha a veszprémi egyetem kényszerű szünetelése tovább tartott, mint a pécsié.)
 Amikor aztán 1949-ben megalakult a Veszprémi Vegyipari Egyetem, akkor azt lehetett észrevenni, hogy épp a középkori egyetemi modellen ütött rést ez az új egyetem. Első rektora, Polinszky Károly hamarosan - talán az alapítás pillanatától kezdve - készült arra, hogy a veszprémi egyetem kinyíljon másféle diszciplínák irányában is.
 A nyitásra azonban negyven évig kellett várni; voltaképpen az országos fordulat előkészítői voltak azok a helyi kezdeményezések is, amelyek - mint a veszprémi egyetemi példa mutatja - saját józan eszük alapján fogtak hozzá ahhoz, hogy a nagyszerű földrajzi fekvésű szakegyetemből egy multi-diszciplináris regionális egyetemet hozzanak létre.
 Ez a vállalkozás most félúton van. Létrejött az egyetemi Tanárképző Kar, amely voltaképppen egy "fél-bölcsészkar" és egy "fél-természettudományi kar" ugyanabban a keretben. Már ebben a stádiumban is látszik, hogy folytatódik az elmúlt fél évszázad hagyománya: olyan tanszékek jutottak jelentős szerephez, amelyek hiányoznak a hagyományos tudományegyetemekről. Hogy csak az általam ismert humán diszciplínákat említsem, ilyen az Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék és a Színháztudományi Tanszék. S nem szabad említés nélkül hagyni, hogy ez a kar abban is a legelsők között van, hogy egyetemi szintű angoltanárokat és némettanárokat képez ki; vagyis ezt a feladatot sajátlagosan oldja meg magas szinten, nem pedig a filológusképzés kényszerű melléktermékeként.
 Az alkalmazott nyelvészet egyik országos központja lett a város: a Magyarországi Alkalmazott Nyelvészek és Nyelvtanárok Egyesületének felkérésére két országos konferenciát, illetve kongresszust is rendeztek Veszprémben (1995-ben és 1999-ben); s egyre ismertebbé válik az Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék júniusi Balaton-parti pszicholingviszikai nyári egyeteme.
 Tudjuk azonban, hogy vannak még olyan kötelező részlegei egy universitasnak, amelyek létrehozása Veszprémben még hátra van. Ilyen a filozófia (tanszék és program), a matematika (program), a történelem (tanszék és program), s ilyen a magyar nyelv és irodalom szak (program és ezt ellátó két tanszék). Meg vagyok arról győződve, hogy Simonyi Zsigmond emlékének (s a vidék irodalmi hagyományainak) idézése előkészíti ennek a nagyon hiányzó magyar nyelv és irodalom szaknak a létrehozását is.
 Itt szeretném megjegyezni, hogy kezdetektől fogva folyamatos kapcsolatban álltam a veszprémi egyetemmel; először a diákokkal (az 1949-es Juhász Béla-féle, majd az 1950-es Szépe István-féle évfolyammal), később az oktatókkal: ha jól számolom, négy rektort ismertem meg. 1989-ben azon konzultánsok között voltam, akik megerősítették a veszprémieket elhatározásukban, hogy kiszélesítsék az egykarú szakegyetemet egy többkarú egyetemmé. S 1995 óta magam is tanítok - meghívott vendégtanárként - az Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéken.

4. A sorozatról

 A Vár Ucca 17 egészen különleges sorozat, ahogy én látom. Autonóm kötetekből álló sorozat, amely folyóiratszerű periodicitással jelenik meg.
 A sorozat bemutatása nyilván nem az én tisztem. A koncepciónak kitapintható része nagyon érdekes: alkotókat mutat be a sorozat köteteinek többsége; a többi kötet pedig egy-egy önmagában egyedileg indokolható gyűjtemény.
 A sorozat egyszerre több szinten lokalizálható: a város, a megye, a régió és az ország szintjén. Ahogy én látom, valamilyen módon sikerült megoldani azt, hogy ezeket egyszerre szolgálják; ebből kiemelendő a két szélső pont: lokál-patriotizmus és a magyarul beszélők közösségének a szintje.
 Ehhez persze az szükséges, hogy a helyi kiindulású témák országos (vagy annál szélesebb) érdeklődésre tartsanak számot.
 S arra is szükség van, hogy olyan főszerkesztője legyen a sorozatnak, aki saját maga több műfajban (beleértve a szponzorálás megszerzésének művészetében) oda és vissza bejárta az utat: a Sió pataktól a Tiszáig és a Dunáig.

5. A tudománytörténetéről

 Nem ez a hely, ahol a témáról bővebben kellene szólnom; nem is volnék ebben illetékes. Itt mindössze néhány megjegyzésre szorítkozom; olyanokra, amelyek szükségesnek látszanak a jelen kötet méltányolásához. A tudománytörténet "fókuszálásáról" és a tudománytörténet műfajairól szeretnék itt néhány megjegyzést tenni.
 A tudománytörténetnek én elkötelezett, de csak "amatőr" művelője vagyok; abban az értelemben, hogy kedvtelésből csinálom. Nota bene úgy vélem, hogy minden tudománynak bizonyos mértékben kötelező és tanulságos része saját története; s minden egyetemi oktatónak nevelői kötelessége a diszciplína történeti alakulását bemutatni. Ha ezt nem teszi, akkor megvan a lehetősége annak, hogy a legragyogóbb új elmélet is idővel dogmává kövül az elmélet hívőivé váló diákok számára.
 A fókuszálás metaforája ebben az összefüggésben arra utal, hogy mit állítunk figyelmünk középpontjába: az eszméket, az iskolákat, paradigmákat, a korszakok változását, intézményeket, publikálási módokat, vagy magukat az alkotókat (esetleg egyebet). Akármelyiket választjuk ki, mindenképpen tekintettel kell lenni a többi tényezőre is.
 Mivel az elmúlt évtizedekben egy kissé háttérbe szorultak maguk az alkotók, ezért én átmenetileg ezt a fókuszt igyekszem igénybe venni. Ennek - ahogy egyetemi kurzusaimon kialakult - az a fő módszertani fogása, hogy megkeressük a középpontba állított alkotó "titkát", vagyis azt, hogy miért és hogyan lett ő az, ami; s miért és hogyan művelte épp azt, amit művelt. Természetesen felmerül a létrehozott értékek kérdése, illetve az alkotás stílusa is; de ha egy alkotóval huzamosabb ideig foglalkozunk, akkor annyira megkedveljük, hogy inkább megérteni törekszünk, mint megítélni. Persze az ilyen személyre irányuló megközelítésben elbújtatott "ítéletek" is meglelhetők, ha valaki épp azokat keresi.
 A tudománytörténet személyekre irányuló változatát többféle műfaj keretében lehet művelni. Nagyon szerencsés "trouvaille" az Akadémiának a múlt magyar tudósaival foglalkozó portré-sorozata. Ennél - a dolog természeténél fogva - jóval elterjedtebb műfajok: a nekrológ, az emlékkönyvbeli életrajz, illetve az évfordulókhoz kapcsolódó megemlékezések: akár a tudós születésének 100. évfordulója, halálának 10. stb. éve, vagy épp eredményes életének megünnepelt (Pais Dezső kifejezésével) "fél-kerekszáma", vagyis 60, 70 vagy 75 alkalmából.
 Ennek a személyekre irányuló opciónak szerintem a legjobb formája a breviárium, amely egy alkotónak a legjellegzetesebb műveit, azok részleteit mutatja be egy bevezetővel és egy bibliográfiával. Ebben a műfajban az én szakmámban kiemelkedő a Leo Spitzer által összeállított Hugo Schuchardt-Brevier. Ein Vademekum der allgemeinen Sprachwissenschaft (Max Niemeyer: Halle, 1922). Érdekes módon mindkét - Ausztriában dolgozó - nyelvész (vagyis Schuchardt és Spitzer) munkatársa volt a Magyar Nyelvőr-nek, Simonyi Zsigmond folyóiratának. (Nemrég jelent meg Graf Rezső szerkesztésében az Anyanyelv és nemzet. Lőrincze-breviárium. Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága: Budapest, 1999.)

6. A nyelvészetrol és annak történetérol

 A nyelvvel a tudományok előtti időkben is foglalkoztak, s nyelv témája volt több kulturális hagyomány átfogó (osztatlan) tudományos vagy vallási megismerési rendszerének. A szisztematikus nyelvészet kialakulásának idejétől és módjáról azonban folyamatosan vitáznak. Annyi biztos, hogy a közép-európai térségben, a német kulturális-tudományos régióban jött létre a tudományos nyelvészet egyik központja a XIX. században. Ebbe a történeti és pszichologizáló - "újgrammatikus" elnevezésű - iskolába kapcsolta bele a magyar nyelv kutatását néhány XIX. századi óriás: a felvidéki német származású Hunfalvy Pál, a németországiból elmagyarosodott Budenz József és a dunántúli magyar zsidó Simonyi Zsigmond.
 A nyelvtudománynak a XIX. század végén más volt a paradigmája, mint a későbbiekben. A magyar nyelv ügye nemzeti ügy volt, a magyar nyelv tudományát pedig nemzeti tudománynak tekintették. Ez nem ment a tudományosság rovására, mindössze azt hozta magával, hogy szivárványszerű átmenet volt a csekély számú - általában külföldön kiképzett - professzionális nyelvész és a nagyobb számú műkedvelő nyelvészkedő között.
 Simonyi Zsigmond élete során - ha jól számolom, másfél nemzedéknyi új kutató jelentkezésével - vált a nyelvtudomány "lege artis" tudományos szakmává Magyarországon.
 Simonyinak élete során kisebb mértékben változtak tudományos prioritásai, mint az őt körülvevő közegé; Simonyinak inkább szélesedett a tematikája és mélyültek a módszerei. A század elején kialakult magyarországi hivatalos nyelvészettel támadt konfliktusainak egyik oka - de nem fő oka - épp az eltérő tudományos értékrendszer lehetett.
 Simonyi az újgrammatikusok második generációjához tartozott; az ő halála óta a magyarországi nyelvtudományban - az én felfogásom szerint - most a negyedik nemzedék működik (többféle elméleti keretben).
 Az ő idejében még nem vált el egymástól a nyelvleírás és a nyelvtörténet; egyszerre volt művelhető a grammatika és a lexikográfia; fokozatosan különült el az egyetemi nyelvészet és az iskolai tankönyvírás; a nyelvészet nagy felületen érintkezett a nyelvműveléssel; alig voltak interdiszciplináris kapcsolatok; s nem beszéltek alkalmazott nyelvészetről (de nagyon is gazdagították ezt a területet).
 A "Simonyi és kora" témakör a magyar nyelvtudomány története tanulmányozásának megkerülhetetlen témájának látszik. S mivel a nyelvtudomány abban az időben a magyarországi humán diszciplínák nagy része számára mintegy "vezértudomány" szerepét játszotta, ezért a téma jelentősége túlmegy egy tudomány határain: voltaképpen a magyarországi művelődés történetének egyik fontos szelete.

7. Simonyi Zsigmondról

 Ez az előszó nem megfelelő apropó arra, hogy teljes felelősséggel kifejtsem Simonyiról a véleményemet, s ütköztessem a témával foglalkozók véleményét. Azt remélem, hogy ennek a gyűjteménynek a megjelenése meg fogja könnyíteni másnak is, nekem is ennek a feladatnak az elvégzését.
 Itt csak néhány kérdést szeretnék megemlíteni; ezek az én problémáim: Simonyi Zsigmond munkásságának tanítása során alakultak ki és formálódnak mintegy két évtizede.
 Az első annak a konstatálása, hogy Simonyi - korának általános mértékén túlmenően - tekinthető alkalmazott nyelvésznek; vagyis olyan kutatónak, aki szemmel kísérte az őt körülvevő világ nyelvi problémáit, s folyamatos erőfeszítéseket tett ezek megoldására. Ebben nem kímélte saját magát és mozgósította iskoláját, követőit. Hadd hívjam fel itt a figyelmet egyik kedves könyvemre: Simonyi Zsigmond Középiskolai műszótár-ára, amelyet az Országos Középiskolai Tanáregyesület megbízásából készített a Vallás- és Oktatásügyi Magy. Miniszterium támogatásával (Athenaeum: Budapest, 1906). (Természetesen ma is akadnak első osztályú nyelvészek, akik a helyesírás ügyét fontosnak tartják, egy ideje azonban céhbeli nyelvészek nem vesznek részt iskolai tankönyvek írásában.)
 Simonyinak és iskolájának kiemelkedő szerepe volt a több-nemzetiségű Magyarország kisebbségi nyelveinek kutatásában. (Ezt mások később is folytatták; de ezzel kapcsolatos új átfogó koncepció csak az 1990-es években alakult ki.)
 A magyar nyelvnek és a magyar nyelvű tudományosságnak a külföld felé történő - tudományos szintű - propagálásában szintén kiemelkedő érdemei voltak Simonyinak. Német nyelvű kézikönyve hosszú időn át a legjobb referensz-mű volt a magyarra vonatkozóan. Ez egyébként nem is olyan nagy csoda egy elkötelezett magyar ismeretterjesztőtől, aki németül is kitűnően tudott.
 Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Simonyi Zsigmond mindenekelőtt grammatikus volt. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedek olyan jelentékeny - egymástól annyira eltérő - grammatikusai tartották elődjüknek, mint Tompa József és Szabolcsi Anna.
 Simonyi idejében még nem volt, nem lehetett szisztematikus szociolingvisztika; ez lehetett egyik oka annak, hogy az ikes igeragozásról "úri igeragozás"-ként írt; s ez a hübrisz lehetett az egyik oka tragédiává váló konfliktusának. A másik nyelvészeti oka a helyesírás reform volt, amellyel kapcsolatban az akkori, iskola-párti kultusz-minisztériummal összefogott a más értékrendet őrző Akadémiával szemben (ahogy ezt nagy egyszerűsítéssel lehet jellemezni). Természetesen a század elején egy szabadkőműves polgárnak több egyéb fronton is kialakulhatott az ellentéte a nagypolitikában és az Akadémiában akkoriban többségben levő eltérő felfogással szemben - még akkor is, hogyha a megelőző korszakban huzamos ideig választott tisztségviselőként szolgált az Akadémiában, annak testületeti rendszerében. (Gondoljunk csak mindarra, ami Ady Endre esetében történt.)
 Életének végét okozó konfliktusával kapcsolatban nem tudom megállni, hogy ne idézzem a század egyik legjelentősebb filológusának - 1921-ben írt - szavait: "S mit szóljunk ahhoz, hogy az Akadémia, mely oly bölcs tartózkodást tanúsított a Károlyi-forradalom és a proletárdiktatúra túlzásaival szemben, mégis belesodratta magát az ellenkező szélsőségbe, s nem átallott fölszínes gyanúsítások alapján kizárási indítványt tenni Simonyi Zsigmond ellen, akik lankadatlan munkásságban töltött életét a magyar nyelv ügyének szentelte." (Király György: A filológus kalandozásai. Szépirodalmi Könyvkiadó: Budapest, 1980. pp. 435-436.)
 Úgy látszik, lesz még mit felderíteni ennek a kornak a történetéből.

8. Errol a kötetrol

 A kötetet a sorozat szerkesztője Géczi János válogatta Kordásné Kenesei Andrea segítségével; a szerkesztés is az ő munkájuk.
 A kötet szerkezete az egyik lehetséges megoldása annak, hogy Simonyi Zsigmond hatalmas terjedelmű anyagát bemutassák - kortársainak és az utókor nyelvészeinek Simonyiról szóló írásaival egyetemben. Még számításokat sem nagyon lehet végezni ennek az életműneknek a terjedelméről; hogy hasonlattal éljek, ez a kötet talán 1:10,000 léptékű térképnek felelne meg. Ilyen nagy szorgalommal megírt ilyen méretű szövegmennyiséggel - úgy látom - senki más sem rendelkezik a magyar nyelvészet területén.
 A válogatók - ahogy én látom - olyan hosszmetszet jellegű művet állítottak össze, amely veszprémi szempontból, de országos igénnyel mutatja be Simonyi Zsigmond nyelvtudományi alkotásait.
 Nagyon sok egyéb megoldás képzelhető el; mindezek azonban feltehetően több ponton egybeesnének a jelenlegi kötettel. Remélhetőleg lesz még másféle válogatás is Simonyi műveiből. Válogatni kell, mivel a jelenlegi magyarországi könyvkiadási helyzetben - hagyományos eljárásokkal - elképzelhetetlen egy Simonyi-összes megjelentetése. (Természetesen scanner segítségével nem volna reménytelen - még ilyen méretű életmű esetében sem - egy számítógépes adatbank felépítése.)
 Úgy látom, hogy ez a válogatás felhasználható lesz a nyelvészet különféle programjainak különféle tantárgyaiban, valamint mindazok az érdeklődésének kielégítésében, akiket ez a kor, annak alkotói, illetve a magyar nyelv mélyebben érdekel.
 A magam részéről nagyon örülök annak, hogy a nyelvészet is belekerült ebbe a sorozatba. Remélem, lesz még olyan kötet, amelyben Lőrincze Lajos, és egy másik, amelyben Nagy J. Béla kerül sorra.

9. Az én közremuködéseimrol

 A Simonyi-kötetnek a sorozatba iktatását egyébként én hoztam szóba. Közbejött egészségi okok miatt nem tudtam részt venni sem a válogatásban, sem a kötet szerkesztésében.
 Amikor még azt gondoltam, hogy lesz erre időm és egészségem, akkor is nyilvánvaló volt, hogy feltétlenül szükség lesz egy szerkesztőtársra. A pécsi nyelvtudományi doktori program keretében az 1998/99. tanév tavaszi szemeszterében előadtam a "Fej(ezet)ek a nyelvészet történetéből" című kurzust. Ennek kiváló hallgatója volt Kordásné Kenesei Andrea tanárnő, a Veszprémi Egyetem Tanárképző Kara Angol Tanszékének oktatója. Vele egyeztünk meg az együttes szerkesztésről.
 Az előmunkálatokat úgy kezdte el Kenesei kollegina, hogy mindenről tájékoztatott telefonon.
 Amikor aztán hónapokra ki kellett válnom mindenféle munkából, akkor Géczi János főszerkesztő irányításával neki kellett egyedül végeznie a vendég-szerkesztő valamennyi feladatát: a válogatást és a (technikai) szerkesztést. Felépülésem után módom volt átnézni az időközben elkészült - kiszedett - könyvnek egy korrektúra-példányát. Ennek hasznát is vettem az előszó írásában.
 Ha szükség lesz rá, s ha egészségem megengedi, akkor másféle kötet elkészítésében is szívesen részt veszek - remélhetőleg a mostaninál nagyobb mértékben.
 Úgy gondolom, hogy olyan munka készült el, amely a már fentebb jelzett többféle módon is felhasználható lesz a jövőben. Végülis ebben az esetben Simonyi Zsigmond és az őt bemutató mű sokkal fontosabb annál, mint hogy ki készítette el.
 Most már "jó szívvel" tudom ajánlani a kötetet az olvasók figyelmébe.
 
 Kelt Pannoniában (vagyis Budán, Győrött, Pécsett és Veszprémben) 1999 szeptemberében