Nagy Sandor irasai

Idres-bodros kontyu, háborus múzsák, fogadjátok az egész MAPE-tól legmélyebb szemrehányásunkat! Ti, akik ellenálhatatlan fülbesugással a nehezen mozdult balkáni Érdeklődést kiugrasztottátok a Közöny süppedékes díványáról s akkora általános szilárd hangulatot és vásárló kedvet ingereltetek belé a valódi olajfestmények iránt, amire csak a ti gonosz kis bodros fejecskétek képes, ugyan mondjátok csak, mint lehetett oly kegyetlen, szinte szándékos hanyagsággal, hogy ne mondjam, rosszakarattal a vízfestményekről megfeledkezni? vagy mit is mondok! Egyszerűen agyonhallgattátok! Hiszen tudjuk, hogy mesterségesen szították az olajfestmény egyedüli szentségébe vetett hitet. Igen, de ez régen volt s akkor megvolt erre minden ok. Akkor a valódi olajnyomatok iránt táplált s szinte görcsösen ragaszkodó előszeretetet kellett a Balkánból kiüldözni. Sikerült is ezt a különös ragaszkodást leüldözni valahova a Meótisz-tó környékére. Nem gondoljátok-e ezek után, hogy talán már itt az ideje egyet lépni s az olajba vetett előitélettől is óvatosan fellebbenteni (nem, a világért se lerántani) a takarót? Ha csak egy csücskét felemelem, már megláthatja mindenki, hogy a "művelt külföld (mivé lett ez a jelszó!) az olaj és víz között, amik köztünk legyen mondva, csak hígító szurrugátumok soha se tett különbséget, s ha még is, a valódi amatőrök akkor is a tiszta víznek adtak cuppogó elismerést. A hausse-baisse-ben csak ugy szerepeltek a világpiacon a vízfestmények, mint a legBloxabb desztillált olajjal felkent drágaságok.
Talán azt is szabad megjegyeznünk, hogy amott túl, (hogy min túl, azt rátok bízom, bodros múzsák) nemcsak az olajfestmény, hanem az egyszerű ceruza rajz is külön értékelt gyönyörűség, míg a vízfestmény valóságos csemege, amire az amatőr már messzizői csettintget.
Nézzétek meg kis múzsák, nézzétek meg a vízfestményt behatóan s akkor meglátjátok, hogy a legigénytelenebbje is megkövetel a festőtől bizonyos elmélyedést ugy technikailag, mint a megfigyelésben. Nem akarok én nektek a valódi olajfestményekről rosszat mondani. Tudja a ti gonosz buksitok nagyon jól, hogy mily könnyű az olajjal visszaélni, milyen egyszerű trükk az élénk színek tüzes foltjával, vastag pacnijával a fáradt lelket az élet nagy szürkeségéből ugy kiugrasztani, mint a bersaglierek vidám marsa, anélkül, hogy ennél mélyebb hatást keltene. Csak bátorkodnánk megjegyezni, mi MAPE-k, hogy a megfigyelésbe való elmélyedésre semmi se oly alkalmas mint az aquarell. A vízfestmény kiindul a minden fényt elnyelt fehér alapjából a jó papírnak. Ez a fehér marad a világitó test. Tehát a fehér nem felrakott fehér földtömeg, ami idővel megsárgul az olajtól, hanem a kiindulás és befejezés alakja, amivel ugy kell sáfárkodni, hogy a legsötétebb tónus alól is kivilágithasson. Ez az alulról, illetőleg belülről világító tendencia teszi hasonlóvá az ember lelkéhez, azért lehet benne elmerülni. Hogy hogyan éri ezt el a művész, arra a kiállítás elég példát nyujt. Egyik a nedves papírba szétfolyatja a színeket, hogy fedőtestet ne kapjon, mert akkor eltűnik a papír lelke: a másik apró foltocskákat rak egymás mellé, hogy a fehéret megőrizze, míg az egész konyhával ismerős egész bátran fest és mos. Úgy mos, mint a lelkiismeret minden kimondott szó után, a művész is minden, lerakott színt megmos, hogy a papír anyagába mintegy belevigye, beleolvassza a szint s átlátszóvá tegye, mint az üveget. Ezt amott túl, a megközelithetetlen istenek országában, ahol most az egész naprendszerünk sorsáról, a bolygók megengedhető járásáról határoznak, ott a szigetországban, ahol a papír a festés egész ideje alatt kellemesen nedves marad, ott ezt boszorkányosan értik. De ott, kis múzsák, ott ezt értékelik is a maguk módja szerint, s azért van kedve annyi nagy művésznek evvel a tiszta, de nehezen kezelhető materiával foglalkozni. Ha valaki behatóan foglalkozik vele, nem ismer határokat oly mindenre alkalmas. Határait csak a nagysága szabja meg. A monumentálist az olaj se bírja meg annak is vannak határai s ha elért oda, ahol már a dekoratív festés, vagy a gobelin területe, akkor az anyag egyszerűen felmondja a szolgálatot. Így van az aquarellel is. Ha a foltok területe bizonyos nagyságon túl ért, akkor a papír világító lelke egyszerre eltűnik s helyén bántó ürresség marad. Azért, ha lehet is, de nem szabad bizonyos nagyságon túl ereszkedni. Ez a megszorítás nem hátránya, ellenkezőleg erénye, mert az intimitásra vezet. Erre is van sok példa a kiállításon. Elmondhatnók még azt is, hogy a vízfestmények előnye minden más fölött a környű reprodukálhatósága, mert erre nagyon alkalmas s így egy kép ezreké lehet a mai reprodukáló technikák fejlettsége folytán, de hiszen mind ezt csak azért írtuk, kis múzsák, hogy talán sikerül gonosz szivecskétekhez irántunk némi szimpátiát kelteni, hogy ellenállhatatlan fülbesugástok ezentul a vízfestményre is kiterjedjen.

A MAPE nevében