Nagy Sandor irasai

Nagy Sándor és Kriesch Laura leánya, a család és az ismerősök számára ma már inkább "Pintyő néni" vagy "Eszter néni" néven ismert Nagy Laura 1904. november 7-én született Veszprémben. 1956 óta Nagy-Britanniában, Cambridge-ben él. E sorok írójának abban a rendkívüli szerencsében volt része, hogy 1993 tavaszán egy hónapot tölthetett nála, és hangfelvételen rögzíthette a művészházaspár leányának visszaemlékezéseit szüleire, a gödöllői művészekre, a művésztelep történetére. Eszter néni ekkor már majdnem kilencven éves volt, de ahogy a mai napig is, élénken és frissen emlékezett gyermekkorának és fiatalságának éveire.
Ebbe a kötetbe elsősorban azokat a részeket válogattam össze a majdnem nyolc órát kitevő, eddig még sehol nem publikált hangdokumentumból, amelyek Nagy Sándor, illetve a fiatal művészházaspár veszprémi éveiről szólnak. Nem emeltem ki azonban környezetükből ezeket az adatokat, így együtt jelennek meg mindazokkal a visszaemlékezésekkel, amelyeket - feltehetően éppen a tőlük hallottak alapján - Nagy Laura szüleinek fiatalságáról mesélt. Rendkívül érdekesek a két család történetéről szóló emlékek: apai ágon egy elszegényedett dunántúli kisnemesi famíliához, anyai ágon pedig a német anyanyelvű városi értelmiségi réteg körébe vezetnek a szálak, jó másfél évszázad távolába. nagy Sándor római és párizsi tanulóéveiről részletes képet kapunk - ezekről egyébként maga a művész is megírta a saját visszaemlékezéseit még a második világháború előtt, illetve alatt. (Nagy Sándor: Kriesch Aladárral Itáliában. In: Emlékkönyv Lyka Károly hetvenötödik születésnapjára. Bp. 1944. pp 254-269.; Uö.: Párisi emlékek. In: Élet, 1921.)
A fentieken kívül néhány olyan részletet is kiemeltem, amelyek a család mindennapjaira, belső életére vonatkoznak. Nagy Sándornak a gyermeknevelésről szóló írásaival, mesekönyv-illusztrációival és Kriesch Laurának gyermekekről és a gyermekek számára készült alkotásaival párhuzamba állítva különösen érdekesek azok az emlékek, amelyek azt világítják meg, hogyan törődött a művészházaspár saját kislányával. A szövegben a tényszerű visszaemlékezéseken kívül anekdoták, családi történetek egész sorát találjuk; mindezek a mikro-történetírás számára igen fontos források. Segítenek abban, hogy Nagy Sándort és feleségét, kettejük jellemét, gondolkodását, humorát és életvitelét közelebbről megismerve egy lépéssel közelebb kerüljünk a gödöllői művésztelep arculatának, történetének megértéséhez.
Ezúton is szeretném megköszönni Nagy Laurának (Eszter néninek), hogy türelemmel viselte végeérhetetlen kérdéseimet, és mint a művészek életének egyetlen ma is élő szemtanúja, sok adattal gazdagította a gödöllői művésztelep történetének kutatását.

Budapest, 1999. február 21.

Szabó Krisztina Anna

- Eszter néni, mesélne valamit az édesapja családjáról?
- Apám édesapját Nagy Imrének hívták, a feleségét Molnár Máriának. Molnár Máriának a szülei: Molnár János céhmester volt Veszprémben, a felesége pedig Vaszary Teréz, Vaszary Ádám és Vaszary Éva leánya, akik valószínűleg kisnemesek voltak. Hogy hogyan került ez a két ember össze, azt nem tudom. az öregapámnak a szülei: Nagy Márton, a dédöregapám számadó juhász volt, s a felesége Ketskés Juliánna nevű nemesleány. még akkor más ruhában jártak a különböző osztályok, úgyhogy emlékeztek rá, hogy a nagymama mindig úri ruhában járt.
Apai ágon elvesztették az egész vagyonukat negyvennyolcban, borzasztóan elszegényedtek. Az öregapámnak olyan romantikus élete volt, mint egy Jókai-regény... Amikor összeházasodtak, ő a püspök erdejében volt erdész. Az esküvői igazolványon az áll, hogy Nagy Imre vadász - hogy mit jelent, nem tudom, de ők először a Bakonyban laktak, ott született apám. Aztán gazdálkodott öregapám... Apám nem volt ugyan vad gyerek, de bátor volt, egyszer az aratógépről majdnem leesett. Akkor kiküldték a juhásszal, adtak neki báránykákat, hogy vigyázzon rájuk, de akkor meg felült egy vad csikóra és az majdnem nekivitte az istálló falának, úgyhogy attól féltek, hogy nem marad meg. Két kisfiuk halt kicsikének. S akkor őt ötéves korában felküldték Veszprémbe, a Molnár Jánosékhoz, az öreganyám szüleihez. Ott járt elemibe. Ott volt az öregapámnak egy barátja, a Szentirmai, annak volt egy kisfia, olyanféle idős, mint apám, és azt csak időnként küldték az iskolába, s olyankor az apámnak a kezét fogta erősen... és ezek ötéves koruktól a halálukig barátok maradtak a Szentirmai Bélával. Sokat volt azoknál, és annak a családnak a befolyása alatt vette föl a modorát.
Pápán és Győrött járt gimnáziumba. Azt hitték a szülei, hogy katonatiszt lesz belőle, már lovat is választottak neki, huszárlovat, de aztán azzal jött haza, hogy ő művész akar lenni. Az öregszüleim tudták, hogy lehet valaki művész, mert ismerték Mikszáthot és Hubayt, a hegedűművészt, úgyhogy tudták, hogy azt lehet. Akkor fölküldték Pestre, a Mintarajziskolába, ez volt a Főiskola.
- Kiderült, miért határozott úgy édesapja, hogy művész lesz?
- Volt neki egy barátja a gimnáziumban, akivel mindig vagy írtak, vagy rajzoltak együtt, úgy látszik, már akkor kiderült, hogy a művészethez vonzódik (...) Egy évig járt a Mintarajziskolába, akkor aztán Székely Bertalan behívta, és azt mondta, hogy "ne járjon ebbe a szamárgyárba", menjen külföldre tanulni. Azt is ő mondta neki, hogy vegyen egy skicckönyvet, és amit lát, mindent rajzoljon, az legyen mindig a zsebében. Így mikor nyáron hazament, ahelyett, hogy olajképeket festett volna, mindig a csirkéket, a malacokat meg a teheneket rajzolta, és a szülei egy kicsit aggódtak, hogy hát jó lesz-e ez így. öreganyám írt is Székely Bertalannak, hogy gondolja-e, hogy apám tovább tanuljon, és Székely Bertalan nagyon szép levelet írt - ezt apám örökké őrizte -, amiben megírta, hogy rendkívül tehetséges, és lehetőleg küldjék külföldre, mert itt legföljebb rajztanárt csinálnak belőle, de sokkal tehetségesebb. akkor az öregszüleim kerestek valakit Olaszországban. Egy Dunántúlról származott öreg festő volt Rómában, Szoldatits nevezetű, csak egyházi képeket festett, és annak írtak. Az aztán atyai barátja lett, mert apám akkor még csak tizenkilenc éves volt. Rómában járt festőiskolába, és ott ismerkedett meg Kriesch Aladárral, mégpedig a vívóiskolában, és egy életre szóló barátságot kötöttek.
Aztán egy Braun nevezetű fényképész jött oda Párizsból, akinek az volt a fortélya, hogy a leghíresebb képeket mind a két oldalukról lefényképezte, és meg tudta mondani, hogy hamisítvány-e, mert ha egészen finom, majdnem ugyanolyan volt is a kép, de a háta, a vászon szövése csak nem volt olyan, s az nála volt lefényképezve. Ez aztán azt mondta neki: "Fiatalember, Rómába az ember akkor jön, mikor már tud - jöjjön Párizsba, és tanuljon ott." Akkor már három éve volt Rómában, így aztán a szülei elküldték őt Párizsba. A Julian-iskolába iratkozott be, ahol az volt a szokás, hogy a tanár csak egy héten kétszer jött be: egyszer adott nekik egy feladatot, egy történelmi vagy bibliai ábrázolást, s akkor arról kellett nekik egy vázlatot csinálni. Amelyiknek a legjobb vázlata volt, az kapta a legjobb helyet, ha modellt festettek. Akik rosszul skicceltek, azok aztán a kályha mellé szorultak, vagy olyan közel a modellhez, hogy skurcban látták... egyébként pedig csak egymástól tanultak. Ugyanazon a napon, amikor apám odaérkezett, akkor érkezett oda az angol barátja, Tudor-Hart is. Az egyik festő fiatalember erre azt mondja: "Na, ki ez itt, ez az új alak? Ez egészen olyan, mint Beans, az én majmom!" Aztán Beans-nek keresztelték el Tudor-Hartot, sokáig hívták úgy, még én is hívtam Beans bácsinak... (...) Ezeknek a művészeknek nem számított az égvilágon semmi, csak a tehetség. Akármilyen gazdag vagy akármilyen híres volt valaki, az nekik nem számított semmit. Egyszer valamelyik gazdag fiúnak a bankár papája jött kocsival, kirohantak, és megrázták a kocsiban...
Apám aztán leírta azt is, hogy hogyan ment: bejött a tanár és megnézte a munkáikat, de nem javította, csak azt mondta, hogy maga ezt így látja?... És mondom, egymástól tanultak. Volt ott egy angol fiatalember, aki egy aktot meg tudott festeni akár a lábujjától fölfelé, vagy a feje búbjától lefelé, vagy a bal karjától, szóval mindenképpen meg tudta csinálni. Aztán azt mondta, hogy egy idő múlva megállt mögötte az egyik a fiatalemberek közül, és azt mondta neki: "Te nem is olyan rossz, amit te csinálsz." Így lassan apám ott is barátokat szerzett, de Tudor-Harttal továbbra is megmaradt a kölcsönös barátság, egy ideig aztán együtt is laktak. És Belmonte, aki akkor még egész fiatal ember volt, tizennégy éves korában olyan portrékat festett, hogy nem lehetett már jobbat. Ő amolyan csodagyerek volt, és ugyanabba az iskolába járt. Svéd bankár volt az apja, és nem tudom, mi történt, de tönkrementek, s akkor az apám meghívta, és náluk volt Belmonte Leon egy évig.
Tudor-Hartot meg egy nyárra hívta meg. Az saját maga tervezte a ruháit és csináltatta. Csináltatott magának egy fehér bársony öltönyt gallérral, ami lila selyemmel volt bélelve, és biciklivel jött át Magyarországra ebben a ruhában. Aztán valahol az osztrák határon a biciklijével belerohant egy... lovak jöttek, egy ménes jött keresztül az országúton, és összerúgták. Agyrázkódást kapott és ott feküdt aztán egy darabig, nem tudott tovább jönni, a biciklijét is szétrúgták, és csak annyi pénze maradt, miután az orvost kifizette, hogy egy sürgönyt tudott küldeni apámnak, hogy jöjjön elébe. Az aztán Tudor-Hart mindig olyan jól mesélte, hogy amikor megérkezett a magyar határra, nem volt semmi pénze. Elment egy hotelbe, de onnan rögtön kirúgták. Akkor az állomáson akart aludni, ott is mindig fölköltötték, hogy itt aludni nem szabad. Aztán végül megérkezett apám, nagyon elegánsan, és előszedte a Tudor-Hart útlevelét, s abban az időben az volt a szokás, hogy bele volt pecsételve a királynő neve. Apám fogta az útlevelet és elvitte a hotelbe, és mondta, hát nézzék meg, a királynőnek a rokona, és kirúgták! Nem látják, hogy valaki úriember? összeszidta őket, aztán elment az állomásfőnökhöz, annak is elmondta, mire az: jaj, hát Isten őrizz, most akkor külön kupét fog neki lefoglalni, és óriási fölhajtás lett belőle. Ezt a mesét Tudor-Harttól hallottam. Akkor aztán együtt összeutazták Magyarországot, és átmentek Erdélybe. Addigra már kipucoltatta a bársonyruháját, s ott Erélyben meg vett egy hímzett mellénykét, egy kozsókot, és hogyha mentek keresztül a falukon kocsival, a parasztok kijöttek, hoztak nekik tojást meg mindenféle ajándékot, mert azt hitték, hogy egy királyfi, úgy nézett ki, mint a mesebeli királyfi ebben a ruhában. úgyhogy ő ezt a magyar útját nagyon emlegette később is, mert nagyon élvezte. Nagyon appreciálom az öregszüleimet, hogy azok mindenkit szépen elfogadtak: akit apám hozott magával, az ott lehetett náluk.
- Ezeket a barátait mind a szüleihez hordta?
- Igen, igen. Azok meg nem szóltak semmit. Aztán apám később nagy lelki átalakuláson ment keresztül, meghasonlott magával, a művészetet is abbahagyta. Tolsztojt olvasta, s valahogy nagyon közeljutott Krisztushoz. Aztán annyira beleélte magát, hogy például... mesélte, hogy már nem volt pénze, de jött keresztül a hídon és volt ott egy szegény ember, egy koldus, aki rettenetesen fázott, és ő levette a kabátját és rátette. S amikor hazament, ott volt egy nagy stósz arany az asztalán... valakinek kosztümöt tervezett és azok pont akkor fizették ki, ezt el is felejtette. De annyira bízott benne, hogy az ember az Istennek él, az Isten pedig gondoskodik róla.
- Tehát még akkor bekövetkezett nála ez a változás, amikor a szüleinél lakott.
- Hogyne. Vagyis hát tulajdonképpen Párizsban lakott, a szüleihez jött át minden nyáron, vagy barátokkal, vagy barátok nélkül. Mikor meg hazajött, akkor ahelyett, hogy elegánsan járt volna, mezítláb, szandálban járt, és kerülte a társaságot. Fölment Csatárra, ez egy búcsújáró hely, ahol csak egy kanonoknak állt a háza a szőlőben, és odament lakni, hogy ne is kelljen sok emberrel találkozni. A szülei ezt mind szépen elviselték, kritika nélkül. Én ezt annyira csodáltam bennük, hogy milyen okosak voltak. Öreganyám sokat imádkozott érte, és azzal aztán be is érte. Addigra már nem gazdálkodtak az öregszüleim, mert öregapám már elfáradt, mire apám végül elhatározta magát, hogy hazajön. Ők azt hitték, hogy Párizsban fog maradni, és el is adták, amijük volt. (...) Visszavonultak a veszprémi házba, ami elég nagy volt, két lakás volt benne. És aztán amikor apám megnősült, akkor az egyik lakást nekik adták, de előtte kiadták azt a lakást, mert... ilyen L-alakú ház volt, s volt benne elég hely.
- Hogy ismerkedett meg Sándor bácsi és Pici néni?
- Kriesch Aladár révén. Anyám tizenegy évvel volt fiatalabb, mondta, hogy kilenc éves korában még az ölében ült az apámnak. Aztán később Erdélyben nyaraltak - Kriesch Aladár már addigra nős volt, gyerekei is voltak -, a másik bátyja anyámnak, az meg nagyon szeretett Erdélyben kirándulni, és kirándulásokat rendezett kocsin, lóháton, gyalog az erdélyi hegyek között. És oda jött le anyám után a sok udvarlója, mert mindig nagyon sokaknak tetszett, és ők is ott jöttek össze apámmal. Mondta anyám, hogy elküldte az udvarlóit virágot szedni, hogy az apámmal beszélgethessen. Valami malomban voltak megszállva, és ott jött az ablakhoz apám, és ott határozták el, hogy ők egymáshoz tartoznak. Na de anyámnak az anyja és a nagybátyja - az édesapja már nem élt, de a nagybátyja Kolozsváron volt kémiaprofesszor, hát ő érezte magát felelősnek értük - nem akarták, hogy apámhoz menjen. Azt mondták, nem kell mindjárt az elsőhöz hozzámenni, aki megkéri az embert, nem voltál még bálban sem, tizennyolc éves vagy, és... nincs neki állása, mit akarsz, ha igazán szeretne, akkor elmenne tanárnak. Anyám meg azt mondta, ha tanárnak megy, akkor nem is megyek hozzá, mert ők úgy gondolták, hogy szabadon akarnak élni. Egyformán gondolkoztak és mindegyikük úgy gondolta, hogy elég, ha Istent szolgálják, de ezt persze a szülők nem akarták megérteni. Nem tudom, mi hibát találtak apámban, de nem akarták, hogy hozzámenjen, anyám meg azt mondta, mama, ha nem akarod, akkor legfeljebb nem megyek férjhez. De az apám aztán visszament Párizsba, és leveleztek. Abban az időben azért úgy volt, hogy ha valaki nem ment férjhez húsz-huszonkét éves koráig, akkor már öreglány volt, úgyhogy mikor huszonkét éves lett, akkor mégis beleegyeztek, hogy összeházasodjanak. De addigra már anyám megharagudott rájuk, úgyhogy nem akarta elfogadni, amit az apja ráhagyott, hogy vegyenek neki bútort meg ilyesmit. egy szürke lódenruhában ment az esküvőre, aztán Németországba mentek nászútra, és aztán Veszprémben, a nagyszülőknél laktak. Fönt voltak nyáron Csatáron, ott borzasztóan szeretett az édesanyám, mert ott erdők voltak mögöttük, őzikék meg kis patak, és legföljebb a barátaik jöttek ki őket meglátogatni, meg az öreganyám küldte ki nekik a kimosott, kivasalt ruhát, vagy egy kis ennivalót, süteményeket csinált, aztán fölküldte valami kis cseléddel ez kosárban. Csatárnak csak egy baja volt, hogy nem volt kút, messziről, kis hordóval, szamárkocsin kellett hozni a vizet. Anyám nem is akart onnan eljönni. De aztán apám kapott egy levelet az Aladártól, hogy jöjjön és csatlakozzon, mert Gödöllőn akarnak többen összejönni.
- Mesélne valamit az édesanyjáról is?
- Igen. Az édesanyám roppant vidám lány volt, és ő is a Főiskolára járt. A legjobb barátnője azt mondta neki: "Könnyű neked, mert a kutyamosótól a királyfiig mindenki szerelmes beléd." Majd mutatok fényképet róla, nagyon helyeske volt és vidám is, még huncut is. Aztán később nagyon megkomolyodott, mikor már asszony lett, de lánynak roppant friss volt, vállalkozó szellem, viszont a nővére amolyan bálkirálynő volt, azt mindig öltöztette a nagymama, ő meg aztán éppen az ellenkezőjébe ment: leszedte a magas sarkú cipő sarkát, mert az kényelmetlen, aztán zokniban járt, és egész életében egyforma hosszú ruhát hordott, akár a hosszú volt a divat, akár a rövid volt a divat, őneki egy volt a cél, ami kényelmes. Hogyha a nagymama véletlenül vett neki valami divatosat, akkor hamarosan abban vagy lisztet szitált, vagy akkorát lépett, hogy fölszakadjon, roppant egyszerűen öltözködött, egyszerűen fésülködött. (...) Főleg a vallás és a művészet iránt érdeklődött. Bár keresztény volt, és nagyon szerette Prohászkának a könyveit olvasni, állandóan olvasta a hindu Bhagavad Gitát is, próbálta fordítani (...)
Az édesanyám a legkisebb gyereke volt Kriesch Jánosnak és Abt Laurának. Tizenhat éves volt Aladár bácsi, mikor ő született, úgyhogy nagyon nagy különbség volt, amolyan utángondolat volt ő. Azt hiszem, negyvenegy vagy negyvenkét éves volt a nagymama, mikor anyám született. És ő volt a "kicsi", Picinek is hívták és úgy is maradt, Pici néninek. Kicsi is volt, aprócska. A többiek mind idősebbek voltak, mire az édesapja; kicsi még, ne járassuk iskolába, nagyon élénk, nem lesz neki könnyű csöndben ülni, majd utoléri magát - úgyhogy ameddig az édesapja élt, addig nagyon kényeztette. Kilencéves volt, mikor az édesapja meghalt, és akkor, bár az édesapja már egyetemi tanár volt, de bizony az özvegyi nyugdíjból nem lehetett ugyanúgy élni. (...) Aztán mikor nagyobb lett, ő is a Főiskolára ment tanulni, és borzasztóan szerette a szabad életet, és mindig mondták neki az osztálytársai, hogy "Megy a Pici földet szagolni!", mert ellógott az iskolából, és aztán ki valahová. (...)
Anyám kertészkedett is, szeretett a kertben dolgozni, és minden héten összeszedte a nagy kosarat, akkor azt föl kellett vinni Budára a nagymamának ajándékba. Sokszor mondta apám, hogy miért nem viszi magával a Terkót, aki nálunk dolgozott Gödöllőn tizenöt évig, de nem, nem, azt ő akarta vinni. És akkor vitte föl a Rózsadomb tetejére. Gyakran látogattuk az ő mamáját. Apám szülei Veszprémben voltak, azokat nem láttam olyan gyakran, hanem minden évben lementünk hozzájuk vagy anyámmal, vagy apámmal, és azok aztán mindig nagy traktát csináltak és nagy fogadást: fölvirágozták az udvart és minden kilincsre egy csokrot tettek, mikor mi érkeztünk. öreganyám nagyon jól tudott főzni, és mindenféle jót főzött és sütött nekünk. (...) Öregapám mindig mindent teleültetett virággal, leanderek voltak dézsákban, és szőlő meg vadrózsa.
- Az is nagyon érdekelne, hogyan telt egy átlagos nap Eszter néniéknél.
- Jó. Hát például, amikor illusztrálták a Báthoryné "Tündérvilág a Városligetben" című könyvét, talán ismered... Azt rajzolták, és hol az egyik csinálta a skiccet és a másik befejezte, hol a másik. Akkor szabadságon volt épp a Terkó, úgyhogy anyám tejbedarát csinált a primuszon, almakompóttal, és csak az volt az ebéd, nem volt nagy főzés, és akvarelleztek meg rajzoltak egész nap. Mondjuk este aztán elmentünk sétálni a parkba vagy az erdőbe... Tavasszal olyan gyönyörű volt ott, voltak gyümölcsfák, amik virágzottak, öreg vadkörtefa, szóltak a fülemülék, és olyan gyönyörű volt oda este kimenni, hármasban. Vagy átjöttek az Aladár és a felesége, ültek a kispadon és beszélgetek. Vagy nyáron például este átjöttek a fiatal művészek, és sportoltak - volt magasugrás, távolugrás, gerelyvetés. Aztán mindenféle szerszámon muzsikáltak, s akinek nem jutott szerszám, az az öntözőkannával muzsikált, és nagyon vidám hangulat volt. Télen pedig sízni mentek a szabadidőben. Még mikor a Lipótmezőn dolgozott apám, akkor is reggel, hajnalban kirohant Szentjakabra, az úgy gyalog háromnegyed óra, de hát ő futott, és akkor ment Pestre. (...) A kertünkben végig az utat anyám csináltatta meg, mikor apám Olaszországban vagy Görögországban volt, végigásatta, hogy végig tudjon futni apám, mert rövid táv volt a háztól a kapuig, és akkor végig a két kapu között tudott sportolni.
- És csinálta is?
- Hogyne, minden nap, amikor csak olyan idő volt. Dobálta a gerelyt is a háztól a kapu felé, aztán én hoztam neki vissza, szaladtam utána. Arra is emlékszem, amikor kijött Vadon Géza a MAC-ból meglátogatni minket, és akkor apámmal mindent földíszítettünk kék-sárga virágokkal meg kék-sárga szalagokkal. (...)
Egy télen, mikor apám Temesváron festett, akkor anyámmal reggel korán elmentünk a rorátéra, valamikor hajnalban... akkor kezdett kelni a nap, amikor onnan kijöttünk, addigra kitakarított a Terkó és jól befűtött, és akkor olyan kellemes volt hazajönni, abba a jó meleg, tiszta szobába. Csak apám nagyon hiányzott nekem; mindig rosszat álmodtam vele. Anyám meg, hogy levezesse: hát akkor csináljunk neki mindenféle ajándékot, mire jön. Az édesanyám csinált apró kis rajzokat, és az apámnak minden fehérneműjébe, zoknijába, minden ingébe, minden holmijába tett egyet, egy kis rajzot, mire hazajött. Én meg, emlékszem, kispárnát varrtam neki. Apám nagyon kellemesen tudott elmesélni mindent, ami történt. Ha bement Pestre, akkor utána elmesélte, hogy kivel találkozott, vagy hogy vesztette el háromszor az ernyőjét - mindig olyan érdekesen tudta elmesélni az élményeit, mintha... ő valahogy színesebben látott. Hogyha moziba ment és elmesélte, hogy mit látott... Egyszer a felét látta a mozinak, és egy ismerős látta a másik felét is, kértük, mondja el, hogy mit. Hát olyan laposan mesélte el, hogy nem is ismertünk rá a mozira, mert amit apám látott belőle és amit ez a másik bácsi, azt nem lehetett összehasonlítani. (...)
- Mit gondol, Eszter néni, Gödöllő, az akkori lakosság hogyan viszonyult a telephez? Szerették a művészeket?
- Eleinte nagyon csodálkoztak rajtuk. Nem láttak például még sít. Azt is tudom, hogy egy bácsi sokáig járkált utána, hogy milyen állat lehet az, ami arra szaladgál az erdőben, mert az apám futócipőjében öt szög volt... Úgyhogy eleinte nekik mindez szokatlan volt. De aztán, tekintve, hogy a szövőbeliek olyan jól érezték ott magukat, és mivel az Aladárék és mindenki olyan bőkezű és humánus volt, megszerették őket, befogadták, elfogadták, jöttek kérni, jöttek tanácsot kéri, jöttek látogatni, szóval elfogadta a község a telepet.
- Eszter néni, meséljen valamit arról, hogy amikor kicsi volt, édesanyja hogyan foglalkozott magával?
- Édesanyám azt akarta, hogy minden mesterséget megismerjek, és elvitt például a kovácshoz - azt nagyon szerettem nézni, ahogy fújtatott, meg ahogy bent álltak a lovak, amikor patkolt -, aztán elvitt az esztergályoshoz, a fazekashoz, aki agyaggal dolgozott, elvitt a gyertyaöntőhöz, az Besnyőn volt, ők csinálták az egyházi gyertyákat, viaszgyertyákat, amik föl voltak virágozva, meg kis képeket ragasztottak rájuk. Volt óriási nagy húsvéti gyertya, voltak apróbbak, kisebbek, nagyobbak, dobozban lehetett venni hatot vagy tizenkettőt, és érdekes volt nézni, ahogy mártották, újra és újra mártották a viaszba. Benne volt a kóc a közepén, és addig mártották, míg olyan vastag lett, amilyenre akarták, és aztán tették a díszeket rá. Úgyhogy ezeket, meg a kötélverőt is néztük - azt akarta, lássam, hogyan csinálnak az emberek mindenféle ipari munkát. De egyébként is mindenfelé elvitt: fölvitt a Várba, hogy nézzem meg, fölmentünk a Siklón, aztán akkor a múzeumokba is elvitt, hogy nézzek meg mindent, és például elmentünk megnézni a jáki templomot egyszer. A környékbeli falvakat is, például Mogyoródra, Kerepesre is átmentünk. Volt egy bábszínházi majmom, amit föl lehetett venni a kézre, és akkor azt úgy magamhoz fogtam, mintha az ölemben volna, és a parasztgyerekek jöttek, követtek, azt hitték, hogy igazi kis majom van nálam, mert mozgott... Nagyon sok mindent megmutatott anyám, hogy lássam, hogy csinálják, az emberek hogy dolgoznak... Hét-nyolcéves voltam, amikor elkezdte ezeket, mert amíg egész pici voltam, úgysem értettem volna.
- És addig, amíg aprócska volt?
- Nagyon sokat sétáltunk, és akkor vittem magammal játékot, letettem a parkban a fű közé és ott játszottam. Sokat mesélt a gyerekkoráról, az édesapjáról, aki olyan nagyon jó ember volt. Aztán azt is mesélte, hogy a mamájuk nemigen ment el hazulról, de karácsonykor elment vásárolni, és akkor az egyikük az egyik sarokban imádkozott, a másikuk a másikban, hogy a mama hazajöjjön. És a kutyájáról is mesélt, a Polisson kutyáról, azt Aladár bácsi hozta neki, s mert a testvérei annyival idősebbek voltak, az volt a játszótársa, a kutyus. (...) Azt mondta, olyan kedves volt, ha ő beteg volt és mondjuk elaludt, akkor a kutya jött, nyüszített és kaparta az ágyat. Ilyesmiket mesélt, aztán rajzolt is nekem, kis állatokat embernek ábrázolva, mókusok szüreteltek, vagy nyuszik reggeliztek, nyuszi mama ült a karosszékben, szemüvege volt... ült az ágyamon és ilyen aprócskákat rajzolt nekem.
- Ezeket ki is színezte aztán?
- Nem mindig, általában csak rajzolt a ceruzával ott előttem. Aztán megrajzolta és papírból kivágta az egész kolóniát, az egész családot, és én játszhattam vele. (...) Benne volt mindenki, az Aladár bácsiék, a Muki nagybácsi, a nagymamák és az egész kolónia, és akkor azokkal lehetett játszani. Meg szabad volt a tubusokkal is játszani. A fehér volt az öregapa, mert az olyan jó kövér volt, és a többi tubusok is emberek voltak, azokkal játszottam. És anyám aztán például horgolt kis fészket, amibe madárkát lehetett tenni...
- Édesapja is játszott Eszter nénivel kiskorában?
- Hát... ő is vitt sétálni, megmutatta nekem a skurcot, hogy az ember hogyan látja: hogy az a fa milyen messze van, és akkor csak ekkorának látod, de az egy nagy fa, ilyesmiket tanított nekem. Megmutatta, hol vannak a fészkek, meg a mókus hol lakik, és odahaza meg, amikor még egész kicsi voltam, bújócskát játszottunk. Elbújtam egy nagy szilvafa mögé, és akkor úgy tett, mintha keresne, és megtalált, na az borzasztó nagy öröm volt, hogy megtaláltak. Aztán... volt ilyen apró kis tányérkám, bögrém, meg húsvéti fatojás, azzal megkínáltam apámat, mire ő úgy tett, mintha bekapta volna. Borzasztóan megijedtem, hogy jaj, most lenyelte a fatojást, s arra ő: "Jaj, hogy viszket a fülem!" és onnan kihúzta. Vitt minket sétálni a két Belmonte-gyerekkel, és ha elfáradtunk, akkor ő azt mondta: "Milyen lóra akarsz ülni?" S akkor vágott egy kis botot nekünk, hogy na, te egy szürkére akarsz, te egy pej lóra, s akkor rákaptunk és nem éreztük, hogy fáradtak vagyunk. Ha azt mondta valamelyik, hogy szomjas vagyok, akkor odament egy fához: "Na, mit akarsz inni?" S akkor úgy tett, mintha egy csapot csavarna, adott nekünk limonádét, kakaót, vagy tejet, vagy amit akartunk. Mindig jól elszórakoztatott bennünket.
Ha aztán ő vitt valahová, az igazi kirándulás volt -kocsit rendelt, megvette az első cseresznyét, elvitt a cirkuszba, meg a Körképet megnézni a Városligetben. Minden héten mentünk kétszer-háromszor sétálni, mind a hárman, borzasztóan szerettem velük sétálni, sokszor előreszaladgáltam a gabona között, vagy búzavirágot szedni, és mindenre fölhívták a figyelmemet. Anyámat érdekelték a növények, vett könyvet, hogy meg tudjuk állapítani, milyen apró kis növényeket láttunk az erdőben, s le is préseltük őket. Hozzászoktatott, hogy semmiféle állattól, akármilyen béka, kígyó, miördög, hogy ne féljek tőle. Apámmal sportoltunk: ő dobálta a gerelyt, én hoztam neki vissza, aztán a távolugrást is együtt csináltuk, abban én nagyon jó voltam. Ki volt ásva egy darab a kertünkben, hogy oda ugorjon az ember, és volt, hinta, gyűrűhinta, meg ilyesmi. (...) Aztán elvittek az első repülőt megnézni Budapesten. Akkor még olyan repülő volt, úgy ült rajta a pilóta, mintha lovon ülne, és a lába kilógott a levegőbe... Taubének hívták azt a német gépet, amit megnéztünk. Aztán amikor a Halley-üstökös jött, akkor éjszaka kiszedtek az ágyból, kihurcoltak pokrócban, hogy azt megnézzem... Amit csak tudtak megmutatni mind a ketten, azt rám pazarolták.