Nagy Sandor irasai

Amikor az Értelem lángpallosú szárnyas angyala kiûzte az ösztönélet paradicsomából Ádámot és Évát, az állatemberek arcuk verejtékével elültették a kultúra gyümölcsfáját, nagyobbat, ízesebb gyümölcsût, mint az ingyen, munkanélkül kapott vackor. E fa árnyékában szürcsölte már az édes anyatejet Káin is, a kutató, az elégedetlen, a munkátlanul csillagokra bámuló pásztorember, szellemember, s ugyancsak e fa alatt serdült a folyton tevékeny, mindig dologban álló, veteményezõ gyakorlati ember, Ábel is.
E fa alá lopta, itt fújta, élesztette Prometheusz is a Gondolat tüzét, e fa alatt nyög Atlasz is, képviselve az egész föld munkás népét. E fa alól nézték a Fáraók, hogy mint emelkednek az égbe gúláik, s itt üldögélt, itt költötte örökigazságú paraboláit Krisztus is.
Csakhogy ne gondoljuk, hogy mindig ugyanez a törzs volt. Idõnként bizony elkorhadt az, amikor gyökerei fölszívták már az összes tápláló anyagot, vagyis amikor a régi kultur-eszméket a köztudat felszívta. De mindig gondoskodak róla, hogy magjáról csemetét neveljenek.
Most megint egy olyan idõbe érkeztünk, amikor az öreg kultúrfa törzse bizony nagyon megkorhadt, s ami még nagyobb baj, gyümölcse, amit õszre érlel, férges. Ettõl a férges gyümölcstõl mindig több a beteg, különösen a gyermekek.
Azért jött el hát újra az angyal. Elküldte újra a Tudós. Most szelíd arccal jött. Úgy jött, mint hajdan Lóthoz, alig felismerhetõ, poros vándorként kopogtat az ajtókon, s halkan figyelmeztet:
- Menjetek a régi kultúra korhadt törzsû fája alól, mert jön a tavasz szele s rátok dönti a fát. Pedig a tavasz mindjárt itt van. Úgy-e érzitek azt a nyugtalanító illatot?
Ne féltsétek ezt a fát. Csak a törzse lesz az enyészeté, a külsõ formája. A lényegét, a magját rég elszórta a Végtelen Gondviselése, még akkor, amikor nem volt férges a gyümölcse. Csiráznának is szerte a magok gyermekeitekben, de ti azt, balgák, mindig lenyesitek, attól való félelmetekben, hogy elszívják e korhadt törzstõl a nedvet ...
Még beszélne tovább is a gyermekekrõl, a csirázó új hajtásokról, de a hallgatók bizalmatlanul nézik a poros vándort. Hallják, amit mond, de nem hisznek neki. Be is csapják házuk jelenének kapuját orra elõtt, s beburkolóznak sovinizmusuk kopott, zsinóros mentéjébe, s megeszik az utolsó szemig õseik hétszilvafájának fonnyadt termését.
Ezek a megmozdíthatatlan maradiak, akiknél miután hiába kopogtat az angyal, hát elõveszi történelmi krétáját s oda írja a maradiak jelenének kapujára, hogy múlt.
Akadnak sokan, farizeusok és írástudók, akik nagyszívesen fogadják és vendégelik az angyalt, de csak azért, hogy ne látszassanak maradiaknak. Ezekkel nem tudja az angyal, hogy mit beszéljen, csak szánja õket, s odaírja a házuk elé a homokba botjával, hogy jelen.
És csak kevesen vannak, akik az angyalt testvérien fogadják s kicserélik vele közös gondolataikat.
Ezek kapujára csak évek múlva látható és kifényesedõ betûkkel írja oda, hogy jövõ.
Másként fogadják a gyermekek az angyalt! Ahol csak megjelenik, körülveszik, különösen a kicsinyek, belekapaszkodnak, ölelik, csókolják, ölébe kérezkednek s vele akarnak menni.
Vinné is õket szívesen az angyal, de hej, küldik a megrémült szülõk és oktatók a pápaszemes Nevelést, s ez tobákos, piszkos körmû ujjaival tarkón ragadja õket s visszakergeti rendre valamennyit a jelen iskoláiba.
Egy-kettõ mégis kisiklik a Nevelés ujjai közül. Ezek követik az angyalt. Az angyal nem erõszakos, csak azt viszi magával, aki önként jöhet. De aki vele ment, az meglátja a jövõt, megtanulja értékelni a múltat s tudja élni a jelent. Az ilyen embert a jövõ jövõ zseninek hívja.
Ezek a zsenik mikor az angyalnál felnevelõdtek, nem maradnak ám ott. Visszakívánkoznak a jelenbe, hogy elregéljék másoknak, amit láttak a jövõbõl, amit megtudtak a múltból s hogy mi fontos a jelenbõl.
Pedig, hej, talán okosabb volna, ha nem szólnának a jelenben. Ki bolondnak nézi õket, ki hülyének, ki gazembernek, már ki-ki saját nivója szerint, s aszerint hol kényszerzubbonyt csapnak a fejébe, hol kinevetik, hol megkövezik.
Mert, mi tagadás, furcsa dolgokat is beszélnek az ilyen emberek! Az egyik odahívja maga köré a kis gyermekeket s okos, meglett embereknek azt mondja, hogy csak akkor lehetnek boldogok, ha ilyeneké lesznek, mint e kis gyermekek.
Egy másik azt mondja: Unschuld ist das Kind ... ein Neubeginnen ... ein aus sich rollendes Rad, eine erste Bewegung, ein hieliges Ja-sagen... És az angyaltól jöttek mind azt mondjak, hogy a gyermeket csak az tudja megérteni, aki az emberben látja a Végtelennel való összeköttetést, az isteni lényeget s ennek a lényegnek folyton tovább fejlõdõ kapcsaként, mintegy Újrakezdést, a Végtelennek egy szent Igenlõbólintását látja a gyermekben.
Aki tudja, hogy az ember az egész Mindenség életébe tartozó öntudatos lény (ha már az), tehát nem tulajdona senkinek és semminek, hanem egyszerûen öntudatos és nem alárendelt része az Egésznek, az tudja azt is, hogy az ilyen öntudatos ember gyermekét nem nevelni kell többé, hanem engedni élni, mint gyermeket.
Uniformizálni a gyermeket akár felekezet, gyülekezet, vagy egyéb társadalmi kialakulás számára nem más, - no, elmondom az egész társadalmi rendet: az ákáccsemetét megnyírják büszke palota elõtt gömbölygõ golyó-ákácnak; vagy összekötik az elõítéletek békóival karcsú, égbetörõ jegenyeákácnak; vagy sûrûn összezsúfolják tüskés (fegyveres) kerítésákácnak, avagy kiültetik az árokpartra, kidobják az idõ viszontagságainak, hogy szerszámfa legyen belõle ... És rendelkeznek felõle.
Ah, de mind ez részlet, el velük.
Itt egy fontos: a saját életünk s annak folytatása: a gyermek. A saját életünk is folytatás s ez élet mozgató tüze, amit az égbõl szítanak, az a vágy, hogy bár e folytatás méltó legyen ahhoz, amit folytat. Ezt a vágyat a születésünkkel hozzuk. Aztán felébred bennünk a Szerelem, amely szintén a nagy Mindenség küldöttje. Ez meg arra biztatr legyünk azon, hogy a mi folytatásunk is méltó legyen hozzánk.
E kettõért küzdünk itt, e kettõért érzünk hivatást s hogy ezt betölthessük, nem fogadhatunk el mellék-kötelességeket. Ez akkora munkakör, amelynek, ha meg akarunk felelni, nem térhetünk le útunkról semmi hívogató kirándulókhoz, akik egy-egy emberöltõre kilépnek az igaz élet sorából, s szép hímes zászló alatt törtetnek s szépen hangzó jelszavakat kiabálnak.
Mellékes, hogy Caesar obulust kér, mellékes, hogy Caesar mit taníttat. Vesd oda az obulust! Amit a fejedbe gyömöszöltek, rázd ki! De ehhez aztán legyen erõd! Erõtt pedig adjon az a tudat, hogy nem az Úrnak alázatos, földöncsúszó szolgája az ember, nem is atomok véletlenül összetett játéka, nem is a társadalom organizmusának tátogató gyomra, aki utcaszerte kiabálja, hogy éhes. Nem!
Az ember a formatervezõ Gondolat, aki köré alakul minden anyag. Amikor saját életét éli, ettõl nem elterelni kell, hanem hagyni, hogy azt élhesse.
Az egész embert várjuk, s ha valahol, hát a tanítás körül! Mégis mit látunk? Számtalan össze nem rakható részletet, amelyek nem egy ugyanazon egésznek kiegészítõ részei, hanem a legkülönbözõbb világnézetek kis és nagy kerekei, amiket politikai szerszámokkal összereszeltek, összeszijjaztak, valamivel hajtják is, mozog is, de nem mutat semmit, eredménye nincs. Ez a legnagyobb baja közoktatásunknak. E füzet legelsõ száma fényes bizonyítéka annak, hogy ez ország mindenféle világnézet konglomerátuma és nincs összefûzõ kapocs. De kell, hogy legyen !
Minden részletre külön-külön szükség volt, de most itt az ideje, hogy Mindenkit összehívjunk, akik eddig szerte kalandoztak az empíria mezõin, s levonva a tanulságokat, félrevetve a részleteket, csak a legáltalánosabb, nem nemzeti, nem nemzetközi, hanem örök emberi igazságoknak felismerteket kell kiszedni; kiválogatni s azt nevezni el tudománynak.
Eddig minden empirista és a részlet embere a saját kis kutatása körét tette meg egyedül boldogító tudománynak, s kiírta cégérül, mint a borbélyok, hogy mûterem. És beráncigálták a mûtermekbe a járókelõket. És kit ráncigáltak, mert ráncigálhatták legjobban, ha nem az ifjúságot.
Ebbõl elég volt ennyi. Most már kiszívtuk mindennek a velejét. Olvan kicsi az! És mégis olyan nehéz a részlet emberének meglátni, mert csak a személyes, kicsi benyomások, az elvetett részletek érdekelték, azokba kapaszkodott, s nem akar tõlük megválni. Óriási könyvhalmazok, egyazon ág kutatásai körül összegezve, leolvadnak pár sornyi általános igazsággá: erre van szükség! A részletekbe belefúlunk különben és legelõször az ifjúság.
Az élet ritmikája lüktet az állatember ösztönében, az élet melódiája hangzik az Öntudatra jutott szellemember lelkébõl, de a nagyharmónia csak most fog felzendülni, amikor az ember, mint egymást megértõ és kiegészítõ szentháromság: apa, anya és gyermek, kezdi meg az új életet.