Nagy Sandor irasai

Tiz éve, hogy a Céhbeliek társasága megalakult. Mit mondok, tiz év: évezredek multak azóta. A történelem maga se győzi soha se leírni, ami e tíz év alatt minden történt. Klio nem egyszer vágja földhöz a tollát és összetapossa, hogy nem írja tovább, annyi csúfság esett a teremtés remekén.
A megnyílt pokol tüzének ropogását, az emberhullák hegyeit egész élvezettel írja, hiszen erre volt beálítva - mióta történelmet ismerünk - az egész stílusa s erre illeszkedtek és csattogtak epikus váltakozó rímei is. De mikor a szokásos függelékhez: a kulturtörténet fejezetéhez jut, s ott látja az összeesett lelkeket és lélektelen élőket, a karaktertelen határozatlanokat, a szabadságtalan szabadosokat, akkor megtorpan ő maga is és nem talál rímeket.
Ilyen, még a történelemnek se való tízezer évet élt át a Céhbeliek társasága.
Ez alatt nemcsak a trombitaszó riasztotta szét a tagokat, nemcsak a politikai gyülölködés mocsaras áradása szórta szét tagjainkat, nemesak az alkalom sakálai dézsmálták meg műtermeinket és tudásunkat, hanem hiba esett még magában a művészi meglátásban is. Mert elhomályosultak az irányok, jobban mondva : ködbe vesztek a művészi célok.
A bolonddá tett tömeg-psyché erőszakos gondolkodása ráült, megrontotta, megállította a művész-psyhe egyedül jogos individalitásának szívverését, s ez alatt keletkeztek uj jelszavak, nem a művészet körébe tartozó célkitűzések.
Ez uj, de nem művészi célok uj alakulásokat teremtettek, s ezek megingatták az egész lép sejt-határait.
S ami mind a felsoroltaknál még ezerszerte nagyobb baj: alakulásunk és programunk főcélja, a művészi feladatok közös megoldása szintén felborult, még pedig azon, hogy nincsenek művészi feladatok. Az építészet, ez az erőket összegyűjtő orchester megszűnt, csak solo-kat játszik, ha még azt is!
Az egész programunk bele szorult egy darab X nagysága vászon keretei közé, s ezt kell megostromolnunk, s ami, ugyszólván, csak mellékes velejárója lett volna együtt működésünknek: a kiállítások rendezése ma egyedüli feladatunk.
Ekkorára cseppent feladattal, a felsorolt akadályokon át hol bukdácsolva, hol győzedelmesen átgázolva, vagyunk - amint látod - kedves és nyájas olvasó.
Ki fogjuk állni az u. n. művész-béke ostromló hullámait is.
És leszünk. Leszünk, mert minden egyes tagunk átérzi és akarja akarva a Szépet és Jót.
A tavasz kivisz bennünket a határokon tulra. S ha egyszer legyőztük e határok jégtorlaszait, akkor ismét művészeknek érezzük magunkat, mert miénk lesz ismét nemcsak e széles nagyvilág, hanem amiben a naprendszerek úsznak, a jó isten nagy végtelenje is.
Nincs messze az az idő, hogy a Sokadalom lelkének nagy örvénye nem nyeli el többé - mert eltelt már vele szörnyű bögye - az individualis lelkeket.
Eljönnek ismét a szabad lelkek és határozott karakterek, s ezekkel az a légkör, amelyben a Szép s a Jó ismét lehetséges. vagyis az örök művészet. A Szellem nem fog többé lemondani jogairól, mert a tömeg-spyché véleménye más. Ezt az időt várjuk mi: Céhbeliek.

Gödöllő, 1929. febr.