Nagy Sandor irasai

Csak pár hónapja, hogy az Élet hasábjain sírjába kísértük Székely Bertalant, akiről a temetése napjág "nem tudtuk, hogy ki volt", ahogy a temető pap bevallotta. Hát aki ekkoráig nem tudta, most a kiállításon meggyőződhetik róla, ki volt, ha van hozzá szeme, lelke. Minden személyes vonatkozás nélkül, átalakulva, fényesen szállhat fel új feltámadásában azok előtt, akik még nem ismerték. Ha nem kellene annyi szép emléket elvetnem, szinte magam is azt óhajtanám, bár most, megértő, ősz fejjel látnám először, hogy így az egész fényébe, lelke teljes világosságába vethessem bele magamat.
Hármas ember száll fel előttünk a magasba az egyik a mester-ember, a másik a magyar ember a harmadik az ember-ember. Mindenegyik jól körülírt, meghatárolt alak, akik egymást hűn, ernyedetlenül, odaadással támogatva megalkották Székely egyéniségében számunkra azt a tükröt, amiben láthatjuk a múlt század világos műtörténetét, jobban mondva művelődés-történetét.
A mester-ember küzdelme csak vázlatosan érdekelheti az olvasókat, mert hiszen egy műhely berendezése csak a szakbelieket érdekli, míg a nemértőkön csak zavaros frázisokat hagy. A külön céhbeli részleteket azért elhagyom, csak a mester-embert írom köriil, mert egyrészt módfelett karakterisztikus, másrészt a másik kettőhöz való szoros kapcsolatánál fogva is elmulaszthatatlan. A mester-ember Székely egy bőr-kötényes harangöntő-mesterhez hasonlít, ahhoz a mondabelihez, aki minden vagyonát a tűzbe szórta, hogy a kellő hőt elérhesse. Ő is belehordta az olvasztókohó pattogó tüzébe minden erő-vagyonát, hogy akkora hőt fejlesszen, aminél az anyag engedékennyé olvad minden forma betöltésére. A tűz, a nagy olvasztó-energia tehát megvolt, csak az olvasztandó érc hiányzott nem egyszer. Nem kapott itt azt senkitől, hanemha pár múzeumi nagy mestertől: a kohójába ércet. Máskülönben neki kellett a bányába menni, mint annakelőtte Ferenczy szobrásznak a márványért, ha faragni akart. De hogy jól csengjen a harang, azt meg tudta mindenki követelni. Rettentő küzdelme volt így a mester-embernek s e küzdelemben akkora energiahalmazt használt föl, amivel egy latin-fajú mester felkavarta volna egész Európát.
Az ő műhelyében a múlt század minden elűző stílust megismétlő összes fázisai egyenlő tudással készültek. A kiállítás rendetlenül hányta össze a különböző stílusú munkákat s ez fárasztó a szemlélőre, de úgy tűnik fel, mintha magában a mesterben se jöttek volna rendre, fejlődésszerűen, hanem eruptíve törtek fel a feladatok szerint. És a mester, a szó teljes értelmében mester, megfaragta, megteremtette az embert, ha kellett, lihegő renaissancenak, ha kellett, csavarodó barokknak, ha kellett, mozdulatlan, archaikus román-alaknak, Vagy góthikusan megnyúlt aszkétának. Minde formalátáshoz megvolt az ő külön berendezése. Titáni munka ez! nagyon más ám, mint öt-hat nyelven beszélni, Filológusok! Az ember maga, mint geometriai test csak egy henger, de ahány geometriai szeletre oszthatom e testet, annyi szempontból láthatom meg az embert is. Ez pedig végtelen. A stílusok egy-egy lényeges csoportot markolnak össze ebből a végtelenből s ez a kis lényeg is egy-egy kis végtelenség a szemlélődőre. Minden porcikáját ismerte ennek az ember-hengernek Székely, míg éveken át a bonctant magyarázta figyelmetlen nebulóknak.
S ez a hálátlan, végtelen ember-henger ideálja lett a mester-ember Székelynek, valahogy úgy, mint Michel-Angelonak. De annak a sok stilnak mind megtalálni az ember-hengert épen a leglényegesebb formájában, ez egy emésztő nagy munka volt. De neki meg kellett ezt tenni, mert egyedül állt a feladatra, mert egyedül benne volt meg az ehhez való nagy erő. Így aztán az történt, hogy míg másutt egy stilusnak egy-egy, vagy számtalan igazi képviselője van, ő több stílusnak egyetlen igaz képviselője volt a magyarok között. Előbb elköltözött nagynevű barátja, vezértársa, Lotz Károly kisebb feladatra vállalkozott - s ha itt bizonyos műhelyi tekintetben nagyobb tökélyre ért, hát a fentebbi okból nem is csodálatos meg hát nem is volt rajta az a rettentő súly, amit még az alkún kívül Székelynek le kellett győzni : székely volta, magyar volta. Van egy másik nagynevű művészünk is, aki talán a legnagyobb mestere a mesterségének, de ő a külföldről velehozott mesterfogásnál egész életén át megmaradt, abból egész életén át ki nem mozdult, se nem haladt, se nem hanyatlott. Mintegy nagy ellenlábasa Székelynek, azzal a következetes, egyformán kikerült kalapács-ütéssel hívja ki bámulatunkat épen ebben a vitustáncot járó ideges művész-érában, amikor az elernyedtek még az ecsetet se tudják tartani, nem hogy következetes munkára volnának képesek. Talán megismerték, hogy itt Benczúr mesterre célozok. Benczúrnak teljesen ellenlábasa volt Székely Bertalan. a mester-ember. A legaprólékosabb pepecseléstől a legtüneményesebben odavetett packákig találhat a szemlélő szebbnél-szebb példákat ennek a beigazolására.
És az ernber-henger formábagyúrásának e sokféleségét nem olyan könnyedén szerezte ám, mint a latinok, akik formafrázissal születnek már s minden gesztusra előretudott jelzőt használnak. Ne felejtsük magyar voltunk, barbár voltunk: Székelynek minden kis vonalat előbb a lelkébe, a tudásába, a logikájába kellett vésni, láttamozni, aláíratni s csak aztán kerülhetett papírra, vászonra vagy miegyébre.
Egy-egy kézmozdulat ilyformán fél életen keresztül elkísérte, míg megnyugodott a megtaláltban, ha megnyugodott. Lédának a hattyú csókján visszacsuklott kis kezét éveken keresztül kereste; a vérét eresztő vezér karmozdulata mindenütt kisért. Latin művész gyári áron, tucatszám kapja a hasonló frázisokat, de nálunk írmagul se látsz, mert ahol nincs forma-műveltség, ott nincs gesztus se.
Az ilyen igazán kereső és teremtő munkálkodás előtt, mint a Székelyé, a kozmopolita csak elsétál: "Messze világ ez nekünk, úgy gyalog, vagy lóháton járni, mi villanyoson megyünk". Hát én nem úgy vagyok vele! Nekem ezen a kiállításon minden vonal megfutotta, mint az élő vér, az ereimet, míg letalált a szívemhez, aztán fel az agyamba s ismét végig az egész valómon számtalan cirkulációban s kívánnám ugyanezt azoknak a legfiatalabbaknak is, akiket még nem rontott meg a modern keresés formája. Akik még nem lettek hangulat-lepkévé. Mert a modern hangulat-lepkét minden bolondos kis szellő a hátára kapja s oda csapja le, ahova a véletlen akarja. Hanem itt aztán úgy tesz a kis lepke, mintha épen ide készült volna. A szellő néha virágra is csalja őket, de már ezt még a véletlen se akarhatta, mert kicsi a virág felülete; annál nagyobb a szemété, oda hordja a véletlen, itt bizonyos a dolgában, itt rezgetik a szemétdombon kis szárnyaikat s mosolyognak, fölényesen mosolyognak - legalább azt hiszik, pedig csak kényszerült a mosolyuk.
Itt önkénytelenül tört ki belőlem ez a hasonlat, mert az a gyalogjáró mester-ember nagyobb magaslatokat járt meg másik énjének, az ember-embernek szellemi repülőgépén, mint a többi magyar rekordok. ltt megjegyzem, hogy nem vettem a kozmopolita méter-mértékegységet megfigyelésem bázisául, hanem a mi apró-cseprő ázsiai viszonyainknak megfelelőbb magyar arasztot, tekintet nélkül, hogy hányadrésze ez az egyenlítőnek. Aztán veszem az ember-ember mértékéül azt az ember-mértéket, amihez képest az egyenlítő csak a bugyroszsidó ajándékgyűrűje, azt a nagy rekrutáló mértéket, ami alatt mezítelenül állnak meg az indus mahatmák, a hortobágyi pásztorok, Hamlet is, Faust is, Madách Ádámja is s Székely Bertalan ideált űző s lebukott hőse is és ahol a vizsgáló orvos : az erkölcs, a vizsgáló őrnagy: a művészet s a bizottság elnöke: az ész egyhangúlag ejtik ki a "tauglich"-ot hősöm jelentkező hőseire. Mert Székely egy egész élő magyar mythologiát teremtett, amely tele van megértető szimbólumokkal. Vagy helyesebben, Székely a magyar mythologia roncsait egésszé fűzte, hogy kifejezze gyönyörű hősökkel, hogyan alakult ki nálunk a kultúrának - hogy is nevezzem, mije? ... Embriója? Ez sok. Ezt már megtermékenyülés előzte meg. Mondjuk csak: a kultúrának vágya. De még ehhez a legnagyobb alkotásához ért az ember-ember benne, addig a magyar ember még sok életfázison hajszolta át. De mindegyik fázisban hagyott egy-egy karakterisztikus, maradandó mesterművet a mester-ember az ember-ember sugallatára:
A nemzeti sóhajjá lett kultur-vágy visszatekint a múltba s örömmel lel reá a nagyszerű hasonlatra a fehérszarvas regéjében; "Hajrá hősök, ki jön velem nyugatra, hogy hozzunk, vagy raboljunk kultúra-tündéreket nyeregben". Felkapnak a vállalkozók a kivitel habzó szájú méneire s mennek, vágtatnak nyugatra (meddig megyünk még vajjon csak nyugatra?). Rohannak a hősök s ahogy a kultúra tava mellett körtáncban érik a műveltség tündéreit, nagy sietséggel, válogatás nélkül, csak aki a kezük ügyébe kerül, felkapják a nyeregbe s jönnek vele haza. Az itthon a próba: kit hozott? A haza Földje mutatja meg, kiki kit hozott?
A sebtében felkapott ideál lehet egy nagy, tisztult életre vezető, megtermékenyítő, valódi·művelődés-tündér - de lehet egy szép külsejű, csábító, romlott belsejű utcai leány is. Minden attól függ, milyen erő sugárzott a művelődésvágy ölelő karjaiban. Ha tiszta vágy feszítette az izmokat, akkor megfelelő energiát karolt a nyeregbe, amelyet önénytelenül, szent sugallatra vonzott magához.
De sajnos, hovatovább mindig szerencsétlenebb kimenetelű a modern kulturhadnagyocskák fehérszarvas-vadászata. Legtöbb a mocsarakba fúl s az meg, aki rabol, nem rabol, mert nincs is karja hozzá, hanem azt hozza meg a gőzmasinán, aki a járdáról melléje ugrott, a legelső jött-ment kultúr-prostituáltat.
Székely Bertalan kultúrvágyának hősei keménykarú, napégette, hatalmas, de nem brutális legények, akik mint a pelyhet, kapják nyeregbe a hajlótestű, anyatekintetű szüzeket, igazi művelődés-tündéreket, azokat, olyanokat, akik nekünk a Balassákat, Kisfaludyakat, Vörösmartyt, Ferenczyt, Aranyt, Petőfit, Komjáthyt szülték.
Nézzék csak meg jól azokat a kantonokat, hogy milyen tiszták azok a sátorok előtt munkálkodó tündérasszonyok. Hogy táplálnak, nevelnek hősöket, milyen liliomkarral ölelnek harcból térő daliákat! Csak ilyen tiszta, liliomfehér vágya a művelődésnek az igazi művelődés, ahol az agyunk csak felcsapott homlokú sátor a tiszta szabad ég alatt, ahol a serdülő erők gyermekkarjai a napon erősödnek s ha jönnek a ragadozó indulatok, úgy sujtanak kővel utána, mint Székely kartonjain azok a kis magyar gerincű Hunyorok és Magyarok. Ezek biztosan fejen találják a fene ragadozót, a vad, pogány indulatok belső ragadozóit.
Ilyen termékenyítő művelődés-tündért ragadott művészete hajlónyakú Pegazusára Székely Bertalan.
De... s itt a drámai fordulat, a nagy, elkerülhetetlen sötét folt, aminek lenni kell, hogy a fény annál fényesebb legyen: hiába lett Krimhildává Ildikó, egy csepp abból a germán vérből s képes az ember agyának egész Attila-udvarát vértócsává tenni.
Egy csepp idegen vér nyílt magyar sebre került s elmérgesítette, behegedhetetlenné tette gondolkodása testét s egy hosszú időn át akuttá lett. A bacillusok bőven szaporodtak, a germán bacillusok, mert a talaj, az iskola és a professzorság nagyban táplálták. Ez a betegség sok időre megakasztotta a magyar teremtést lelkében.
Ebből a germán betegségből egy egész terem van: a Leda-terem. Ő akiben annyi erotika se volt, mint egy aszkétában, ő egy egész teremre való Ledá-t festett. Mi vitte reá?
Míg nagy barátja, Lotz Károly kiállításán szinte megdöbbentünk volt, hogy milyen izzó, hogy úgy mondjam, latinos, szinte D'Annunzio-s erotika lángolt a palettáján s ha nem is színben, de vonalban minden művészi munkáján ez volt a lényeg, ezzel ellenkezően Székelynél a mezítlen test jobban felöltözött, mint az apáca, vagy jobban levetkezett a mezítelennél is, szinte a zörgő csontvázig.
Hogy fessen az Ledá-t, aki a "Nő élete" ciklust rajzolta! (A Leda-teremnek parallel baloldali termében.) A "Nő élete" irodalmi tartalmában egy szenvedélytelen Gyulai-elbeszéléshez hasonlít, de mennyire meggazdagodott a festőiségében. Itt látszik, milyen mögötte marad a leírt helyzet-festés a rajzos-leírásnak. Egy mozdulat, egy kézelhelyezés, egy csók, egy ingváll-csuszamlás, egy pillantás, egy sugár az ablakon át százszorta leíróbb, mint kötetek. S emellett milyen tisztaság, csupa fehér galambok, mint a "menyasszony" szobájába repült fehér galambok.
A Leda-korszak volt életében a legsivárabb időszak, a holt theoria, amelyben semmi érzés, csak a gondolat-gép jól megindított, logikus kattogása egy helyben.
Arany Jánosnak is volt egy ilyen korszaka, amikor Szellőjére úgy ült fel, mint a zsokék s pókháttal angolozott. Így németezett Székely is egy borzas cilinderrel a székely fején. És a műszerető professzor, aki embriólelkű ifjaknak tanította az ember-hengertest-ideált, egy piszkos műterem rossz levegőjében, rossz világításában, ha ezekkel végzett, akkor ment fel a műteremnek nevezett, még rosszabb levegőjű szobájába... Ledához.
Szomorú tragédiája a legmagasabb ideálért küzdő magyar művésznek, hogy olyan műtermet juttatott neki a magyar közélet, ahova a legutolsó kis képviselő, aki annyi kultúrát se hoz ez országnak, mint az Erzsébet-tér egyetlen egy verebének a guanója, nem akasztotta volna be a kabátját.
lde járt be éveken át Székely Bertalan, ez volt a műterme, mint az Ibseni "Vadkacsa" öreg Ekdaljának a padlása, ahol az egykori híres medvevadász házinyulakat tenyésztett és egy "vadkacsát", hogy egyszer lelőhesse.
Ez a vadkacsa volt a Leda hattyúja.
Az ember-ember feltette a nőre: "Te vagy az ideál, aki visszasugárzod az én szellemem fényét, ami az én eszem sugarából ömlik reád"; a mester-ember feltette a ragyogó női testre: "Te vagy az ideál. A te tested fehérsége dacol a fehér hattyú kőszárnyaival; dacol a habvászon minden fehérségével, dacol a rongy krétafesték olajos anyagával. Lássuk a hármas problémát, lássuk a megoldást".
S ment az ember-ember s ment a mester-emberhez ekkora feladattal a keblében, az ideálkereső, hajszoló, a híres medvevadász... a padlásra, hogy megfesse Leda kőtestét, hóhattyúval a testén, hólepellel a testén s a háttérbe az egész csillogó természetet.
Rettentő tragikum. Leda nem tudott a természet csillogó, ezerreflexes reszkető levelei közé jutni, bentszorult az öreg Ekdal padlásán, bentszorult a clair-obscur sötétjében, nem ért ki a plainair nagy fényébe, megmaradt emulziós kremzi-fehérnek.
Milyen más a magyar ember. Ha ő került felül a másik két alakján, akkor csak úgy ömlöttek a szebbnél-szebb szimbolumok, de mindig csak egy gondolat körül, a nehezen megszülető magyar művelődés körül. Nem csoda, hisz mindig és szünet nélkül csak ez van a lélek előterében: a művelődésre vágyó törekvés amint nekilendül - s aztán megszakad a kemény benső magyar gőgön és indolencián. Ezt fejezi ki "Mohács", ahol az egész fejlődésre szánt apparatus a mocsárba fúl, vagy a vad, pogány indulatok görbe kardjára kerül. Az a török, az, mennyi ideig kísértett s hej, még mennyi ideig kísért a magyar szellem belsejében, míg le tudja győzni s kitűzheti Budavára a művelődés zászlaját? Hányszor fúl még addig a patakba a szellem királya s felszedi a művész a sárga-zöld tetemét. "Jertek vitézek, megleltük, de nézzétek, halott". Ez a rettentő, az égető, a vigasztalan küzdelme a magyar szellemnek. Nem politikai küzdelem ez. Hagyjátok! Mi az! Ez a küzdelem a bensőnek az a nehéz kivergődése!
Hányszor kell még feláldozni a legbecsesebbet, a legszebbet, a legszeretettebbet, önkezével a szívébe szúrni annak az ideálnak, akit a vad-pogány indulatok prédára üldöznek, mint " Dobozi"-nak a feleségét. Míg egy ilyen képre vágyódik ki a művész, ki mondhatja meg, hogy hányszor szúrta le önmagában a legszeretettebb ideált, mert belső és külső vad-pogány indulatok halálra üldözték? Ki tudja ezt? Ezt legfájdalmasabban a magyar érezheti, mert vad indulatait nem tudja leküzdeni. Pedig mennyi elszántsággal rohan ki a feldúlt szellem Szigetvárából "Zrínyi". Mennyi ragaszkodó, szerető, ölelő kart fejtenek le magukról a kirohanó hősök' "Csak menjünk, végezzünk, vagy végezzenek a pogány indulatok velünk, pusztuljunk, csak ne legyen ez a félállapot!" mondja e kép minden formája, lángos színe, alakja. Így küzdött a mester-ember, a magyar ember, az ember-ember minden alkotásában. "Ébredjetek, ébredjetek!" unszolt bennünket, de ki hallotta s ki hallja szavát? Van még itt, akinek ilyenhez is van füle? Vannak itt magyar hangfogó lemezek?
És mikor intelmeit már minden irányban elmondta s minden nyelven megpróbálkozott, a végén az ősz mesterben összeforrtak a mester-ember, a magyar ember, az ember-ember - eggyé lettek s egy utolsó prófétai gesztussal felállt még a vászon elé a legnagyobb magyar művész s a sok kételkedés után reámutatott a meghódítandó igaz hazára, önmagunk felismerésére, amit a "Vérszerződés" kartonján a fakupába csorgatott vérünkkel kell, hogy megpecsételjünk: hogy mind a heten együtt fogunk visszavonás nélkül harcolni. Lázas sietséggel vonszoljuk minden összehalmozott tudásunk pereputtyát át a Dnieperen, ki a pogányságból oda, abba az igéretföldjébe, ahol az öntudat napja kél a Kárpátok mögött s ahova az ősz művész Álmos reszkető kezeivel mutat: "Ott, ott az új honunk, Árpád, fiaim, hét vezérek, tartsátok össze a lélek minden energiáját! Mind a hét energiáját!"
A budai bástyára tervezett utolsó művei ezek a vázlatok legnagyobb alkotásai. Ezekben a próféta erejével, egyszerű vonalaival, mélyen járó szimbólumaival nagyobbat alkotott, mint akármelyik poétánk. Arany Toldija csak a kultúrától a magyarságát féltő vad sovinisztát fejezi ki, akinek utolsó tette is, hogy halomra veri össze a verseket cincogókat. Petőfi Kukorica János-a nem marad itthon, elmegy a távoli kultúrák tündérországába s inkább csavar vizet a felhőkből, hogysem itt pusztuljon a kulturátlanságban. De Székely megérezte a magyar mythos töredékeiben a jövendölőerőt s ahogy Szent István sírkövéhez zarándokoló magyarok elmentek a szent kéz csodájára, úgy kell nekünk az önmegismerés el nem pusztuló Szent lstváni jobbkezéhez vándorolnunk, mert nagy, nehéz sír fogja födni Vajk-ot, bensőnk pogány részét, de egy, az önmagunk bensőjére mutató kulruraosztogató szent Jobb, egy élő csoda, amelyben hinnünk kell. Ha ezeket a magyar mythoszi szimbólumokat felfogtuk, akkor már nem szakadhatnak reánk többé sem a pogány-török indulatok, sem a "nyugat" veszedelme, mert az ember-ember magassága gátat vet a betóduló árnak, magából pedig kiveti azt, ami nem belevaló. Ahol a megismeréses öntudat szent jobbja minden cselekedetünkre reámutat, az már műveltség: féken tartott, nagy hőre emelt és munkára felhasznált erőket jelent.
Záradékul egy bevallást függesztek, ami mentsen ki, hogy róla ilyen hosszan mertem írni én, aki kócos gebémmel csak lihegve követem az ő büszke táltosát.
Mikor azt hittem, hogy tanítványa vagyok, akkor nem voltam az, mikor megszűntem az lenni, akkor valóban mesterem lett. S ha nem lett volna azelőtt, lenne most.
Bár a külső szemlélő nem tudna egy kis drótvékony formai szálat se levezetni Tőle hozzám - mégis a lényegben, abban a belső meglátásországban, amelyet fennebb említettem, sokkal közelebb érzem magamat a magyar szívéhez és véréhez, mintha fia volnék. És kívánnám, hogy a legeslegújabb nemzedék is - nem ezek a Dnieperen túliak, nem - hanem akik már átkeltek Álmos paradicsomába, azok is belésimuljanak a lelkébe.