Nagy Sandor irasai

A Mintarajziskola

Hanem Aladárunk rosszul viselkedik. Az érettségi előtt megint alarmírozta az egész famíliát. Cikázik a sok levél Budapest és Kolozsvár között súlyos aggodalmakkal tele. Megint a gyenge hátgerinc! Nem tud iskolába járni. Az apai gondoskodás mindenféle magatalálta asztalokat szerkeszt, tükröt konstruál, hogy Aladár kilásson az utcára. A gondosságnak egész a kényeztetésig minden skáláját kitalálják, hogy tanulhasson. Minden szenvedés és nyomorúság mellett, mégis végez 16 éves korára. Az őszre Kolozsvárt és valami erdélyi fürdőben, ahová Tóni bácsi viszi, összeszedi magát. Ekkor az orvosok tanácsára, az alig ágybólmenekültet bevonultatják tüzérönkéntesnek! Decsak az első ágyús kivonulásig bírja, s aztán megint visszatér a hátgerinc-baj. Szörnyű fájdalmak gyötrik, úgyannyira, hogy csak akkor érez enyhülést, ha égetik. Az égési fájdalom helyi érzete pillanatokra megszünteti azt a szorongó, az egész testre és lélekre nehezedő szenvedést, amely gyötri. A tisztító szenvedés a megpróbáltatás más formája, mint Johannunké Wienben volt, de mégis csak megpróbáltatás, amelyet mindaketten vitézül álltak.
Végre most bejut ahova úgy vágyott, s amire úgy készült, a Mintarajziskolába! De sokan vágytunk és még sokan fognak oda vágyni, s aztán mély csalódással odább állni. Mert mi ez az iskola, amelynek ilyen furcsa nevet adtak. Mint nagyon idős szülőknek első és utolsó vakarcsa, oly ráncosan és öregen jött ez az iskola a világra. A legszembetűnőbb ez intézmény alapelgondolásában az a halálos félelem, hogy jaj, mi lesz a csemeténkkel. Ez az intézmény nem Wienből jött! Ez magyar a csontja szilánkjáig. Ugy kellett már a cimét is kitalálni, hogy ne legyen se akadémia, se rajztanárképző, se festőiskola. hanem mindezeket kikerülve, megkerülve, legyen mintarajziskola. Hát most ki érti ezt tulajdonképpen Mintarajziskola a minta gimnázium cimére, vagy mintarajz iskola, vagy mint a rajziskola. Hogy reszket, hogy citerázik benne az egész ország félelme, hogy mi lesz a csepürágó fiukkal. Benne van a szülők preventív gondoskodása arra az előre nem látható esetre, ha nem lenne a fiunk Munkácsy, legyen valami a kezében. De sokszor hallott nyomorult kifejezés! Ez a "valami a kezében" olyan pusztító gondolat, amely teljesen lehetetlenné tette, hogy mint abszolut szabad művész kerüljön ki, mert mindig ott van "a kezében az a valami" amivel az első nehézség beálltával már dezertál és bevonul a "biztos" révbe: de viszont teljesen lehetetlen, hogy onnét valaki, mint absolut rajztanár kerüljön ki, mert első sorban művésznek érezte magát, vagy legalább is azzal az illuzióval gyötörte magát, mikor végzett.
Egy ilyen koncepcióju iskolába hivták meg Székely Bertalant, amikor a bajor művészet akkori nívóján az elsők között volt, még Benczur, Wagner és Litzenmayer előtt. Nagy igyekezettel kezdte és csak később eszmélt, hogy mire hívták haza, amikor a "hatóságok" elkezdték kívánságaikat nyilvánitani, hogy mivel tartoznak a növendékek az intézménynek, mivel tartozik ő és mivel tartozik az egész intézmény a hatóságoknak, hogy viszont ők is beszámolhassanak az ő legfőbb fórumaiknak. És így tovább. Mert még itt nincs vége a sokféle tartozásnak. Így lett aztán a rajztanár-növendékekből művész, a művészhajlamuakból rajztanár. És künn az életben egymásra vicsorgatták a fogaikat mindaddig, amíg felelőtlen, nem ott végzett művészek kerültek bele tanárnak, s fölforgatták az egész intézményt ugy, hogy most már remélni lehet a szelekciót és elviszik a rajztanárokat, ahova valók, a tehnikára.
Ilyen körülmények között, hogy simán menjen a tanítás, Székely Bertalan kitalált teoriákat, amugy is hajlamos volt reá, amelyek szerint a legtehetségtelenebbek is az év végén pont ugyanolyan vázlatokat készítettek egy akt részleteiről mint Michel Angeló. Mindenki betanulta könnyű szerrel a receptet, amely egy séma, inkább sablon volt. Aki ezt végig csinálta, alig tudott megszabadulni tőle a művészi pályán. De hogy ez így volt, esküszöm, nem Székely Bertalan volt az oka, hanem a köréje rakodott művészietlen körülmények. Egy ilyen lehetetlen iskolába kényszerült a művészi pályára sodródott fiatalságunk vagy ötven évig. Azért kényszerült kócos gebére ülni s hajtani külföldön a szarvas üszőt és elnemzetietlenedni.
Ide járt nagy tűzzel és lelkesedéssel Aladárunk is, aki akkor még gyermek volt, alig 16 éves mult. Még az ő idejében, öt évvel előttem, több volt a művészi elem, Székely is szabadabb volt, még a kitalált teóriái nem fásitották és mehanizálták a látást. Az a köteles négy év kisebb-nagyobb sikerek, örömök és elbúsulások között hamar elmult.
Kriesch-papáék nemsokára, hogy lejött a Polytechnikum Pestre, a Nap-utcában építettek a maguk igényeinek megfelelő házat, szép kerttel. A fiuk elkülönített lakosztályban voltak, amely örökké tele volt barátokkal. Kriesch-papa ugy gondolta, inkább legyen a ház tele fiukkal, mintsem az ő fiai csavarogjanak el. Mindennaposak voltak a Székely Bertalan fiai is. Ákos és Árpád. Viszont Aladár is kijárt hozzájuk a szadai tusculanumba. Így ő is közvetlen érintkezhetett a nagy, univerzális tudású Mesterrel, aki így privátim nagyszerű tanácsokat tudott adni a bajusza közt, egy kicsit kesernyés, egy kicsit csalódott ízű modorában. Rövid, aforizmaszerű mondatai ugy bevésődtek a fiatal lélekbe, hogy csak később, hosszú évek mulva bujtak elő, mint életigazságok, amelyekre lehetett építeni. Aladárunkba is bejutott így Székely Bertalan kitörölhetetlen lelkierejével, mint annyi sok növendékébe, akik vele közelebbről érintkezhettek. Valahogy valami olyan közös vonást húzott növendékeire, amely nem külső hatásban, teszem festői modorban nyilvánult. Nem. Távol ettől. Valami pappá szentelés volt a vele való érintkezésben, amely a fiatal növendéket adeptjévé avatta az örök művészetnek.
És ezek az adeptek hiába kerültek ki a világba százféle irányok és befolyások közé, hiába tagadták meg őt és szórtak reá szemrehányásokat és lekicsinylést, megmaradt rajtuk az a kitörölhetetlen vonás, amely csakazértis.
Székely növendékké árulta el őket. Aladár most jól érezte magát. Mihelyt nem érzett fájdalmakat, azonnal kibuzgott belőle az öröm. Aki nem tudta az okát, elcsodálkozhatott azon a kitörő, minden csacsiságra képes életörömön, amely kificánkolt belőle. Hiszen olyan sokat kellett helyre hoznia Aztán készült a perfekt gavallér is, ahogy ez időkben Jókai szelleme szerint minden fiatal tökéletessé igyekezett válni. Ez a tökéletesség megkívánta első sorban a több nyelvtudást, mert Berend Iván ki tudja, ma itt, holnap ott... Aztán zenét, de főként zongorát is kell tudni, mégpedig a szabad "blattolásig", mert ki tudja, mit ütnek fel előtte a hölgyek. A szellemesség még Disraelinek se jött ingyen, ezt is csak gyakorolni kell, mégpedig két irányban: a hölgyek társaságának egyet, s a férfi kompániának egy nagyon másat. Táncolni eo-ipso kellett tudni és vívni. Ez a kettő együtt járt, mert a legtöbb párbaj a tyúkszemre lépésből keletkezett, esett légyen kis selyem topánkára, vagy lakk cipőre, vért kívánt. Illett minden számot tevő embert ismerni, aztán egypár cigányprímást, meg egy-két fiakkerost. És aki művésznek készült, annak ezen felül is kellett még egyet-mást tudni, legalább is a szellemaristokratákig kellett emelkednie, hogy érvényesülhessen. Minden ifjú művész lelkében ott élt már Liszt Ferenc híre, aki a világszalonok varázsfuvolása volt. Ő volt az első művész akit a magas körök nem csepűrágóként, hanem egyenranguként fogadtak. Ezt a fogadtatást nemcsak magának, hanem minden művésznek halálos komolysággal megkövetelte, s jaj volt annak a principessának, aki zongorajátékáért hívta meg. Azt is tudta már mindenki, hogy Munkácsy fogadónapján lovasrendőrök rendezték a felvonuló fogatokat. Így elő kellett készülni most már minden tudott lehetőségre. Ez volt a külsőleges előkészület a világ számára. Ez mindenkire kötelező uniformis volt. A kifelé fordított első hatás képe, a léha, a táncos. De hol volt még az a komoly tudás, amellyel a Múzsát lehet meghódítani. Ez már nemcsak finyás hölgy, hanem hozzá a szellem és lélek teljes fegyverzetével lehet csak közeledni. Ide már nagytudatosan készült Aladárunk, hogy semmi akadálya ne legyen erről az oldalról a szent csarnokba futásnak. A természettudományokat, mondtuk, a családi asztalnál szívta föl, aztán jöttek az irodalmak, rendre a magyar, a német, a világirodalom. Éppen így a zenével is a legkomolyabb formában foglalkozott. Ohó! Kriesch papa nem volt felületes nevelő! Mindent megkönnyített a gyermekeinek, ami oly nehéz volt neki Wienben.
Kisebb-nagyobb sikerek közt a négy évnek is csakhamar elkövetkezett a szüretje. A vizsgák idején tudósítást küld Kriesch-papa, hogy Aladár szörnyen tanul. Pár napra rá pedig arról megy levél, hogy a vizsgabiztos, Korzán főigazgató, azt a kétségét fejezte ki, hogy a tanári értekezlet nem akarja Aladárt vizsgára bocsájtani.
- Mi az, hát annyira nem felel meg?
- Erről szó sincs, sőt. De még olyan fiatal.
- Van a korhatárra törvény?
- Az nincs egyelőre.
- Hát akkor?
És nem mertek a nagytekintélyű professzorral ellenkezni. Így lett Aladárunk 20 éves korára diplomás rajztanár. Nagy lett erre az öröm Pest-Budán és Kolozsvártt. Az ifjú tanár ur vakációja zajos ünneplések között folyt le. Nem sietett, mint máskor, Kolozsvárra, hanem Pest környékét járta az ismerősöknél: a péceli szépleányokat festette, majd Gödöllőn mulatott a Szontagh famíliában, innét Szadára ment Székelyékhez. Kriesch papát a könyvei kiadása tartotta Pesten, s beszámolóiban panaszkodik Laura mamának, aki rég Kolozsvártt volt a kisleányokkal, hogy az ifju tanár urat alig győzi. "Küld utánam ezt, azt, festéket, vagy tábori állványt, vásznakat." "Valósággal kifoszt a megapadt nyári jövedelmemből", írja. A husz éves kamasz alaposan visszaélhetett, mert a számtalan levél közt egy sincs, amiben pénzkiadásokról panaszkodnék, noha ugyan igénybe vették a családon kívül a tanítványok is azt az apai-erszényt.