Nagy Sandor irasai

Ha már most az első formaélet-raj bevonult a fennebb vázolt módon az agyba, sőt már naiv formában ki is tört és tovább akar tökéletesedni, akkor felmerül egy új kérdés, hogy miképpen lehet ezt a tökéletesedést előmozdítani? Mert az első formaélet-raj bevonulta még a szülők körében történik, de már a tökéletesítés munkája az oktatóra vár. Tudjuk, hogy a kultúra kezdetén már abban a munkában kifárad az agy, hogy formát, szint megfigyel és lehámoz. Azért is siet nagy gyorsan a papirosra velük s odarögzíti a megfigyelést, hogy el ne párologjon. Ez a funkczió egyszerűen a forma felismerése s új, neutrális formába való áttétele, vagy utánzás.
Ez a munka csak úgy gyümölcsöző, ha a megfigyelt jelenség a maga eredeti formájában áll elénk, tehát bárminemű lapminta utánzása, ahol a formalehámozásra, formafelismerésre már nincs szükség, amennyiben az már megtörtént, nem vezet czélra s nem több értékű annak bárminő ügyes lemásolása is, mint egy már megoldott számtani műveletnek újból való leírása.
Mert a forma, vagyis azon látható és tapintható különbség, amely egyik jelenséget a másiktól elválasztja, nagy megfigyelést kíván, gyönyörű munkát ad a szellemi rekeszünk összehasonlító és következtető erejének, s ebben rejlik a lerajzolás kulturereje.
De ez a kultúrerő azonnal kivész, ha a nagy kultúrnépektől ránk hagyott forma-látást elfogadjuk s betanuljuk a görög szobrok után, mint az széltében-hosszában szokásos az iskolákban. A görög forma-látás olyan nagy, olyan magas, olyan megvesztegető, hogy örökre lenyűgözi a gyengébb látást.
Nemcsak elhibázott, de egyenesen bűnös ezt a klasszikus szemüveget felrakni a szemekre, mert az így szemlélődő a szó teljes értelmében hazudik. Hazudik pedig azért, mert stíllátást mímel, holott még a formák legnaivabb megfigyelésétől is távol áll.
A forma-meglátás három stádiumon megy keresztül: első a naiv, tisztán látszati felismerés, a második a tapintáson, vagyis plasztikán át megérzett naturalisztikus felismerés, a harmadik stádium a spontán átstilizálás.
Ez az utánzó, formakutató, szín-analizáló rajzolás vagy ábrázolás tisztán a papíron marad, nem jut az agyba.
Ha már a szín és forma ismerős a látásnak, tapintásnak egyaránt, akkor elkövetkezik a formák és színek életének a meglátása, mozgalmas cselekvése, a nagy élethez való tartozandósága. Ezt az életet nem lehet a papírra közvetíteni, ezt az agy követeli magának.
A formák ilyetén életének, a színek ilyetén hangulatának agyba vezető módja a vázolás. Ezt a látást kezünk, hogy úgy mondjam, mechanikus mozgásával követjük a papíron, de hogy mi marad ott, az teljesen mellékes, fő hogy a meglátott jelenség az agyba kerüljön. Ezt a módját az ábrázolásnak magvető rajzolásnak nevezném, mert valamint a vetett mag eltűnik a földbe, úgy ez is eltűnik az' agyba.
Ez: a látás és tapintás érzékein keresztül az agyba terelt látszati megjelenések állandósítása.
Ha az utánzó-rajz tiszta formulázásra tanított, ha a magvető-rajz életképes magot hintett el agyamban, akkor elkövetkezik az agyból kikívánkozó egyéni forma- és színvilág megnyilatkozása.
Ennek a benső világnak az ábrázolása a teremtő-rajz. De, mint mondám, a kultúra kezdetén már abban kifárad az agy, hogy formát, szint megfigyeljen, azért könnyebbség okáért elfogadja más népek formalátását és mímeli a klassziczitást.
Ekkor még arra gondolni sem mer, hogy a megfigyelt formákat és színeket, ezek életét, hangulatát az agyába terelhetné, hogy kiépítse agya benső formavilágát.
Arról pedig, hogy önmagából ezek után egyéni forma- és színvilágot varázsolhat elő, ha öntudatosan fejlődik, halvány sejtelme sincs.
Nagy munka is az agyunkba hordani azt a véghetetlen gazdag forma- és színvilágot, mely bennünket körülvesz.
Már pedig a haladás látható erőlködéssel tereli arrafelé az emberiséget, hogy megteljenek az agyak formai képzetekkel is.
Nagy kultúrát ért régi népek maradékainak, mint a czigányoknak és zsidóknak agya tele van zenei képzetekkel, mathematikai képzetekkel.
Számtalan zseni bukkan fel, aki már öt-hat éves korában logarithmusokkal számol. A zenei zsenik egymást érik s még alig kerülnek ki a gyermekszobából, már az impresszáriók világszerte mutogatják őket, azonban forma-zsenik ilyen életkorban még nem mutatkoztak.
Nemhogy rajzolni nem tudnak, de még lerajzolni sem tudnak ily életkorban.
Hokuszai, a leghíresebb japáni festő, úgy érezte, hogy 115 évig kellene élnie, hogy ideje legyen minden őt érdeklő formai benyomást agyába hordani, ott átalakítani s ismét új formába teremteni.
Ezt a forma-behordó és kivetítő gyönyörű kultúrproczesszust relatív tökéletességgel nagystílusú népek, mint a szumírok, egyiptomiak, de legfőként a görögök, több hullámmozgásban végigmunkálták már előttünk.
Csakhogy mindez minket, akik egy új világnézet magaslatáról vizsgálódunk, ma már nem elégíthet ki. Azóta sokat fordult velünk a világ, átestünk a kereszténység gyermekien naiv formalátását megszűrt és új formába teremtett primitívek művészetén. Átestünk a leutánzó ábrázolás naiv és naturalisztikus formáin, most folyik a spontán stilizáló leutánzása a természetnek - most kell, hogy elkezdődjék már a magvető rajzolás is, hogy aztán követhesse az öntudatos teremtő rajzolás.
Azért szerény öntudattal tegyük félre a különben mindenekfölött becsült görög formalátást, amely néhány ezer év óta vesztegeti meg az agyakat s őrizzük meg befolyás nélkül való, tiszta, őszinte és öntudatos látásunkat.
Akarjunk mi saját magunk látni, tapintani, tamáskodni, mert ez vezet s nem a görög formákba vetett dogmatikus hit, a mai szellemiségünkhöz teljesen átalakult formák őszinte meglátására.
Tegyük félre a lapmintákra préselt, megemésztett, avagy tendenciózusan az ifjúság számára kanálba rágott formarántást, tegyük félre az üres, krétaszemekkel bután néző holt gipszöntvényeket, mert makacsul leragadnak ezek agyunk fundamentumába s később, ha akarnók is, már nagyon nehéz lesz kipusztítanunk őket.
Tapasztaljunk magunk két hatalmas érzékünk munkájával, s a meggyőződés legyőzhetetlen erejével válogassuk meg, hogy mit vigyünk be agyunk korlátolt mennyiségű lemezeire.
E lemezek gyűjteményét gondosan őrzi nekünk az emlékezőtehetség, s csak a szomszédos tisztán szellemi rekesz óhajára adja ki őket a nagy átalakító munkára, amelyek ha újból előkerülnek, még magunk is meglepődünk, hogy minő átalakuláson mentek keresztül.
Megismétlem tehát röviden az egész proczesszust Végigvonul a szem lencséje előtt földünknek formákkal és színekkel gazdag éden-kertje. E formákat és színeket lefejti nekünk az utánzó-rajz, míg a magvető-rajz behordja nekünk az agyunkba az egész forma- és színvilágot, hogy az ott tovább élje a mi egyéniségünk diktálta életét, végre mindezen formák átalakulnak agyunkban s mint egyéni stílussá vált új formák, ismét újraalakulni törekszenek.
Mindezt pedig annak a kézen fekvő igazságnak a megvilágítására hordtam össze, hogy sem egyik, sem másik ábrázolás módja még nem művészet, tehát nem önczél.
Ezek csak a mi agyunk művészi rekeszének alkotó tényezői, amelyek azáltal, hogy formával és színnel megismertetnek bennünket, egyúttal az agyba is terelik ezeket, hogy ott az ember benső világának egyik legszebb részét alkossák.
Arra pedig minden embernek kivétel nélkül törekednie kell, hogy egész benső világa kiépülhessen.
Mivel azonban a mi agyunk négy főrekeszre osztható, amelyek közül most csak a művészeti vagy formarekeszről volt szó, meg kell említenem az öntudatos fejlődés szempontjából a másik hármat is.
Agyunk első rekesze a gyakorlati életé. Ebbe van összesűrítve minden, amit a gyakorlati élet napközben mint testünket illető munkát követel. Ezer csínja-bínja van ennek a rekesznek is, amit nem szabad elhanyagolni.
A második rekesz az erkölcsi életé. Itt rejtőzik testünk és szellemünk egymáshoz való viszonya, másokhoz való testi és szellemi viszonyunk, az egész külvilághoz és a mindenséghez való viszonyunk.
A harmadik. amiről előbb volt szó, a művészet rekesze. Itt éli a forma és szín és minden érzékelhető jelenség az ő benső életét.
Végre a negyedik rekesz, ahol a jövőt csiráztató gondolkodás az ideákat rendezi, a benyomásokat összeveti, hasonlítja, definiálja, s ezekből a jövőt kovácsolja, vagyis a tisztán szellemi rekesz.
Ennek a négy rekesznek egyenletes, öntudatos telítése az a boldogságadó nagy óramű, ami az évezredek óta óhajtott harmoniát nyújtaná.
De ez nagyon nehezen megy. Majd az egyik, majd a másik rekesz telik meg a többiek rovására, s eszerint alakul a karakterek kimeríthetetlen különbözősége.
Csak a szélsőségeket említem:
Egy gyakorlati ember, ha megtelíti is az erkölcsi rekeszét, de már a másik kettőt üresen hagyja.
Tudunk aszkétákról, akik az erkölcsin kívül a többi rekeszeket üresen hagyják.
Ismerünk tiszta szellem-embereket, akik az erkölcsit és művészit lábbal tiporják ; végre előttünk bohémkednek százával művészek, akiknél a művészi rekesz átcsapott az erkölcsibe és szellemibe, a gyakorlatira meg reá se gondolnak.
Így variálódik ez a végtelenségig, míg az ideális törekvés czélja a négy rekeszt harmonikusan megtelíteni.
Csakhogy a mai, mindent részleteire szedő életben a többség még nem gondol e harmoniára, sőt éppen mintha homlokegyenest az ellenkezőjére törekednék. Csupa egyoldalú emberek között élünk, akik, miután érzik magukban a hiányzó részt, félve-félnek az egész, a való élettől, s egyoldalúan felépült életüket a többi oldalról kívül sánczolják meg biztos hivatallal, katonákkal, rendőrökkel, biztosító hivatalokkal, orvosokkal és e magas sánczok között élik le sajátmaguk kovácsolta rabbilincsek közt létöket.
Ezek közé a magas sánczok közé szorultak a szabad emberek is, akik öntudattal veszik fel a nehéz bilincseket s nem azon fáradnak, hogy elmeneküljenek, hanem hogy ledöntsék a sánczokat az ész szelíd fegyverével, a meggyőzéssel.
Az őszinte meggyőzés nem a legyőzés triumfus menetével gázol keresztül a legyőzötteken, hanem testvéri szeretettel öleli át s úgy viszi magával a meggyőződéstől ragyogó arczú meggyőződötteket a megértés boldogságába. .
Ez az igazi, színtiszta kulturharc.
Lám, most ott volnánk, hogy a gyakorlati rekeszt a legczélszerűbb dolgok ismeretével tölthetjük meg csak meg kell gondosan válogatni az u. n. "modern vívmányokat".
Az erkölcsi is megkapta az ő relatív legfenségesebb értelmezését, csak követni kell.
A művészi és szellemi rekeszeket most tisztázzák minden oldalról.
Szóval itt az ideje, hogy bezáruljon a mult, amely egyedül arra való csak, hogy konstatáljuk s minden figyelmünket a jövő felkelő napjára fordítsuk, mert amint felbukkant, már jelenünkké lett.
Visszatérve a minket elsősorban érdeklő művészeti rekesz öntudatos megtelítésére - és csak úgy egy szempillantásra elém idézve a mai közoktatás menetét, megvallom, szinte magam is megijedek, ha arra gondolok, hogy hogyan lehet ide egy ideális törekvés még olyan finom ékét is becsúsztatni úgy, hogy az erőszak nélkül kiszélesedhessék, elhelyezkedhessék és kiszorítsa a sok feleslegeset és rosszat. Az institucziókban nem is találok akkora repedést sem, ahova egy kis moha gyökere be tudna férkőzni, de még ha tudna is, akkor sem ajánlanám még a mohának se.
De van egy nagy vigasztaló, ami kétségemben felbátorít és felemel: az ifjúság veleszületett hajlama.
Itt van a paedagogia átkos, bűvös vizéből kimaradt Achilles-sarok, itt be lehet férkőzni.
Mert az ifjúság hajlamát nemcsak hogy ki nem elégíti a közoktatás, de mintegy szándékosan ügyet se vet reá. A hajlam, vagyis születésünkkel hozott kultúrfok egy égből hozott szikra, amely minden ember lelkében pislog.
Ezt a szikrát a társadalmi rend a közoktatás piszkos hamuja alá temette, de szerencsére eloltani egészen nem lehet.
Már most rajtunk a sor, hogy kikaparjuk ezt az isteni parázst, még ha elégeti is a kezünket, s hordjunk reá a szellem gyúlékony anyagából s addig fujjuk élesztő lehelettel, míg lángra nem kap.
És hol fogna gyorsabban lángot, ha nem az agyunk művészi rekeszében, amely szinte tátongó lelkesedéssel nyelné magába a művészi szép minden benyomását.
Kísértsék csak meg, istápolják a berajzolás formaoldó, színolvasztó ábrázolásmódját ; dédelgessék a magvető rajzolást, hogy felvirágozzék agyunk benső formaélete, kísérjük csak figyelemmel a teremtő-rajzocskákat, amelyek a benső formavilág kialakulásáról tanúskodnak és meg fogják látni, hogy mint szorul ki az agykamarákból a felesleges és rossz.
Meg fogják látni, hogy az ifjúság agyába földünk formaédene bevonult, mint hull le az agybilincs és mint követeli az ifjúság, hogy az egész életét élhesse!
Csakhogy akkor ne legyen ám a rajztanár is, mint a más szakbeli kollegái, egy egyoldalról, a választott szakma igen keskeny oldaláról megvilágított test, mert tudhatjuk, hogy az ilyennek önárnyéka koromsötét, mint maga a tudatlanság esszencziája ; azt is tudjuk, hogy az ilyennek vetett árnyéka messze elnyúlik és elsötétít és elbutít maga körül mindeneket, s azt nem pótolja megvilágított keskeny oldalának szegényesen világító reflexe.
Legyen a rajztanár maga egy világító test, akiben az öntudat ég s úgy világítson maga körül.
A rajztanárnak tudnia kell, hogy a fiatalság lelkéhez azzal, amit bensőjében számukra tartogat, legközelebb áll, mert hiszen az ő tudása felel meg leginkább annak. amihez a hajlam hajtja az ifjúságot.
Az intézetekben a rajztanár kell hogy legyen az a tisztán emberi ellenzék, amely a szép kultúráját tipró ősmaradisággal a szellem békés harczát megvívja, ő legyen az, aki a föltétlen szabadságot hirdesse, ő tartsa fenn az istenség nagy alkotásai közt a teremtés munkáját figyelő, éltető és élő szellemet a rabszolga-existencziával szemben.
Mert erős meggyőződéssel tudnivaló dolog, hogy a jövő közoktatás súlya a művészi rekesz fejlesztése felé fog dőlni, mihelyt a meddő filologia értékére csökkent s ugyanekkor természetrajz, földrajz s minden ami formai, a rajztól elválaszthatatlan szoros kapcsolatba lépnek s ezzel a fent vázolt módon vésődik be egész földünk formaélete az agyakba a történelem vésőjével, a rajzzal.
Persze a rajzzal-oktatás térfoglaló inváziója nem lesz kicsi dolog. Már csak azért sem, mert az ifjúságnak a természetes, veleszületett hajlamát, amelyen keresztül e hódító háborúnak vonulnia kell, alaposan megrongálta már a több mint egy század óta ismételten újrakezdett humanista tanítási módszer, amely egyedül csak az elvontak emlékezőtehetsége számára gyűjti a mások tapasztalatait s így a tárgyi emlékezőtehetség egészen elsatnyult.
Ezen idő alatt a saját maga szerezte benyomásokra és tapasztalatokra csak az oktatás háta mögött, lopva keríthetett magának időt a tehetségesebb, egészségesebb agyvelő.
Azért a fiatalság jó fele nem fog tudni se formát látni, se azt papírra közvetíteni, vagyis lerajzolni, megfigyeléseit az agyba terelni meg éppen nem.
Ezek azután éppen úgy fognak szenvedni, amikor saját tapasztalati megfigyeléseket várunk tőlük, mint most szenved az iskolákban legtehetségesebb rész, amely önmaga szeretne megfigyelni és hányási ingertől vergődik, amikor a paedagogia már egyszer megemésztett kultúr-kásáját tömik belé.
E két elem közt a kiegyenlítés munkája nagyon nehéz lesz, mert az átöröklés folytán olyan szülők gyermekei, akik több generáczión át törvénytudók, avagy filologusok voltak, ezek agyából annyira kipusztult a saját megfigyelő-képesség, .hogy csak újabb generácziók szorgalma tudja e patologikus hiányt kiköszörülni.
De mi ne legyünk ezekkel a betegekkel szemben olyan türelmetlenek, mint velünk voltak a magoltatók. Ott adjunk nekik teret, ahova képességük vezeti őket; az ilyenek, teszem igen szépen fognak geometrikus formákba adott alakzatokat kombinálni, azaz komponálni, mert őket agyuk önkénytelen funkczióval mindig az adott törvények leleményes variálására vezeti.
Szóval, ne eresszük el őket, hanem türelemmel tárjuk fel nekik a szabadban nyüzsgő életformákat, hogy agyuk elnyomorított művészi rekesze ismét kitágulhasson és hatások befogadására képes legyen.
Arra is nagyon kell ügyelni, hogy mielőtt a gyermek öntudatosan megfigyelt volna formákat, benső formavilágából rajzol mégis legelőször. Hát mi ez? Hogyan tud ő ilyet?
Ez az ő kultúrfoka, ez az ő örökölt benső formavilága, amelyről most tanságot tesz : elárulja agya örökölt művészi rekeszét.
E rajzokat ha megértjük, a kivetített formákról megítélhetjük, hogy milyen időből örökölte művészi rekeszét. Itt jegyzem meg, hogy ezen alapszik a szépművészet is, amely szintén örökölt formavilág.
Van rá eset, hogy a gyermek nagyon gazdag formavilágot örököl s a környezete hajlandó zseninek tartani s nagy a csalódás később, mert az ilyen telitett művészi rekesz új benyomásokra már nem képes, csak elkölti az örökölt vagyont s ebben merül ki összes képessége.
Mindezen elsoroltakkal csak azt óhajtottam volna bebizonyítani, hogy a rajzolás nem önczél, nem arra való, hogy több vagy kevesebb. jól vagy rosszul sikerült rajzot produkáltassunk az ifjúsággal, hanem
1. hogy megtanulja látni földünk összes forma- és színjelenségeit;
2. hogy a megfigyelt forma- és szín-éden bevonuljon agyába;
3. hogy ez a formavilág egyúttal résen álljon arra az esetre, ha az egyén kifejlődött s agya mind a négy rekeszének viszonyáról tanuságot kíván tenni, hogy akkor a megnyilatkozásban az összes formák és színek segítségére légyenek, mert ez lesz a valódi művészet.