Nagy Sandor irasai

Németországban kongresszusokat tartanak abban a kérdésben, hogy miképen lehetne segíteni azon az általános nagy nyomorúságon, melyben a képzőművészet munkásai sínylődnek. Nálunk még alig vették észre a hivatalos körök ezt a problémát, pedig hovatovább mi is odajutunk, hogy a művésztúlprodukció erős kérdéseket vet felszínre, melyek megoldását a kulturális haladás elengedhetetlenül szükségessé teszi. Az a ragyogó pályafutás, melyet néhány tüneményes tehetség produkál, mindig több és több embert vonz a dicsőség lámpafénye felé, kik nem veszik észre, hogy tömérdek nyomorvúságon, tengődésen át érhetnek csak közelébe.
Már most kérdés, hogy vajjon van-e szükség azokra, akik fejlődésükben félúton megállva, soha nem érhetik el a teljes kifejlődést, hanem kihasználva mindazt, ami bennük érték, fejlődésképtelenek és önmaguk ezerszeres másolói lesznek? Feltétlenül van! Szükséget tölt be mindenki, aki megtalálta a saját, bármily kiskörű közönségét, annak dolgozik, annak a szép utáni vágyát elégíti ki. Hogy azután a művészi lényeget tekintve, az értékek tisztultsági fokaiban is van különbség - az természetes.
De elvitathatlan tény az, hogy a kisebb kaliberű művészegyéniségek léte mindaddig jogosult, a míg útját nem állják munkájukkal a nagy úttörők harcainak. Mert ez utóbbiaknak csaknem mindig a zsíros koncokhoz jutott epigonok állják útját abban, hogy a maguk részére hódíthassák a közönséget. Ebben a harcban természetesen mindig a nagyobb és fejlettebb irányok győznek, de az azokat képviselő első egyéniségek rendszerint gúny céltáblái lesznek és vajmi ritkán találnak megértésre.
Mint minden téren, úgy a művészi élet frissebb lendülete érdekében is feltétlenül szükséges volna a decentralizáció minél rendszeresebb és radikálisabb keresztülvitele. Amint Nagybányán, Szolnokon stb. keletkeztek kisebb-nagyobb művész-kolóniák, ugy kellene lenni minden vidéki városban, hol elegendő emberanyag van arra, hogy egynéhány művészegyéniség fejlődésének anyagi garanciája meglegyen. Nem azt értjük ezalatt, hogy kínai fallal körülvett "művészkerület"-et kellene létesíteni és fejvesztés terhe alatt megtiltani, hogy veszprémi ember fehérvári- vagy győri művésztől szerezzen be képet, hanem módot és munkát kellene adni fiatal művészeknek vidéki városokban, hogy pár évre letelepedve, ott nyugodtan és anyagi gondok nélkül dolgozhassanak. A művész, midőn konvenciók nélkül dolgozik a megélhetésért, egyszersmind saját fejlődéséért is munkálkodik.
Élénk és szerves kapcsolatot lehetne teremteni közel városok és vármegyék művészei között, vándortárlatokat rendezni és demonstrálni a művészi felfogás sokféleségeért, hogy ez hasson kiválasztó erővel a publikumra.
Mert ma még vidéken jórészt az olajnyomatoknál, másolatoknál és nagy nevek kritikátlan imádatánál tart a közízlés. (L. Holló Géza: Művészi ízlés vidéken. Modern Dunántúl I. évf. 1. sz.) Pedig életképessé nem válhat sem irodalmi, sem művészeti irány, ha meg nem találja talaját a fővároson kívüli hatalmas néprétegekben. De miért szükséges az, hogy először a főváros népe kritikáján szürődjenek át az értékek és szüremkedjenek tovább?
Ezen csak úgy lehetséges segíteni, ha a művészegyéniségek kikeresik a nekik harmonikus vidéket és a vidék viszont nem bornyúra valló bámulattal nézi őket, hanem érdeklődéssel és szeretettel fogadja, munkájában támogatja és megrendeléseivel megélhetését biztosítja az illető művésznek.
A közvetlen hatás így sokalta nagyobb rétegeket mozdít meg és a művészi értékek állandó ismerete és szemlélete neveli a laikus publikumot az önálló ítéletalkotás felé.
Bizonyos, hogy ilyen módon rövidesen lekerülnének az alkalmi jelenetek kőmetszetei a falakról és a közízlés fejlődése új tömegeket nevelne nekik azokból az elemekből, melyek ma még kényelmi és művészi igényeknek (vagy mondjuk a szépérzéknek) legalacsonyabb lépcsőfokán állanak.
Hogy minő abszolút közönnyel viseltetik a vidéki közönség a körében élő művészemberek értékei iránt, arra karakterisztikus esetet mondhatok el Veszprémből. Hosszú éveken át lakott itt Nagy Sándor, a gödöllői mester. Már túl volt akkoriban első párisi nagy sikerein és Budapesten is jól ismerték a nevét. Egyszer egy fővárosi hírlapíró jött le, hogy meglátogassa. Végig kérdezősködte a fél várost és senki nem tudta megmondani, hol lakik. Végre a temetőhegyen egy öreg anyóka, ki rendszerint alamizsnát kapott tőle, vezette el hozzá. Pedig akkor ő már jó pár éve élt Veszprémben. A dolgai után nem érdeklődtek, de hogy hosszú a haja, hogy szandálban jár és vegetáriánus, azt minden kávésnénike tudta jól.
A művészi értéknek a művész embervoltától való különválasztására és ez értékek megbecsülésére és istápolására van szükség, ha azt akarjuk, hogy vidékre tévedt művészemberek élete ne legyen pokol.
S ha kifejlődik vidéken a művészi szépségek utáni szükségérzet, akkor a művészgyomor nem lesz probléma, akkor minden kisváros adhat otthont egy-egy időre fejlődésképes egyéniségeknek, amíg új környezet utáni vágy messze nem űzi őket. Fejlesszük tehát minden eszközzel a vidék művészi ízlését és akkor megoldottuk a művészek gazdasági problémáját.