Nagy Sandor irasai

Művészi diszpozíciónk alapja keleti származású. Ez elvitázhatatlan. Hogy ebben van művészi erőnk egyéniségének a látszata, az is kétségtelen. Erről ismertek reánk a nyugatiak iskolái, s ez az erő szorított nekünk az ismeretlenben helyet. De amióta magyar történetet írunk, ezt a keleti diszpozíciót kevés kivétellel mindig nyugatról tápláltuk. Ez idáig egészen természetes. A nyugat is átnyúlt fölöttünk és keletről táplálkozott. A különbség csak az, hogy a nyugat bizonyos öntudattal nyúlt keletre, nagy erők irányították és mérlegelték, hogy a viszonyaikhoz mérten mire volt szükségük. Míg nálunk soha de senki át nem vizsgálta és soha senki nem irányította, hogy mi kell nekünk nyugatról. Éppen azért mi mindig olyan titokzatos öntudatlansággal jutottunk nyugatra a művészi vágyak szárnyán, mint az embrió a méhbe s gondtalanul szívtuk magunkba, ami elénk került. Csak szürcsöltük a szájunkba unszolt csövön át a nyugat fölöslegét. Mert csak az jutott nekünk, a fölöslege.
Már egy százada, hogy nyugat felé jár apró lélekvesztőkön a művészetre vágyó fiatalság. Nem kísérte más őket, csak az aggódó szülők szeretete. Ez tartotta fönn a törékeny járműveket. Hogy hány ment el, senki se tudta, hogy hány jött vissza, senki se számolta. A statisztika mindent összeszámolt, de erre nem volt kíváncsi. Nem is lehetett, mert hiszen olyan igénytelenül s észrevétlentll csúsztak ki-be ez országnak mindenkori legértékesebb szellemi munkásai, kis bugyorral legtöbbször, hogy még a határfinánc se nézte meg őket.
Egy századon át húztak ezek a vándor költözködők keletről nyugatra, beláthatatlan sorban - a kis lélek vesztőkön. S mint ahogy a madaraktól se kérdezi senki, mikor s hova mennek, hacsak nem valami szerelmes költő, ezek a kultúrakereső legjobbak is így jöttek-mentek évről évre keletről nyugatra. És viszszajött, aki visszajött, nem kérdezte senki. A haza, ez a szentté lett fogalom nem kérdezte soha senkitől, hova megy, mikor jön vissza. De ha nagy küzdelmek után babéros fejjel visszajött, olyan természetes volt, hogy a babért tegye le az oltárra s aztán ... s aztán menjen a ... de hiszen amott jön egy másik ... S ez így folyt évtizedeken át.
A kis lélekvesztő törhetetlen akarattal addig járt keletről nyugatra, amíg azt a kis babért meg nem hozhatta. Így lett észrevétlenül nekünk is egy babérligetünk, így keletkezett a szent berek, a magyar művészet. De hogy hány kis lélekvesztőt nyeltek el a nyugat hullámai, hogyan tudnánk, mikor még azt se számoltuk össze, hogy a hazatért, babérral megtért kis lélekvesztőkből hány veszett el a hazai viszonyaink mocsárjaiban. Mert ahogy nem kísérték figyelemmel a nyugatra surrant kultúrakeresőt, úgy nem törődtek vele idehaza, ha sok küzdelemmel megszerzett tudásának itthon talajt keresett. Ennek az lett a következménye, hogy amíg a nyugaton kiki összefogott erőivel átlábolta a legnagyobb nehézségeket, mikor hazajött, mert a csatát újra kellett küzdenie, itthon elbukott. Még nem összegeztük. Még nem vallottuk be, még nem írtuk történetbe, csak fájdalommal elsurrantunk e kérdés mellett, de mindnyájan tudjuk, hogy hány nagy tehetségünk csúszott le arról a nívóról, amit a nyugaton megszerzett. És mennél nagyobb nívót hozott magával, annál félelmetesebben tátongott feléje az az örvény, amibe lecsúszhat. Pedig úgy-e még csak nem is arról volt szó, hogy a nyugatról hazahozott művészi nívóját itthon megtartsa, hanem hogy azt ide be is ültesse, itt talajt keressen neki - és még haladjon is. Sőt úgy haladjon, hogy a nyugati nívója mellé egy hasonló értékű hazai, nemzeti, magyar nívót emeljen. Nagy feladatok ezek! Nézzük egyik legnagyobb élő mesterünk példáját. Olyan nagy és szent elhatározások előtt állunk, hogy nem sértheti ez a beállítás. Benczur mesterről van szó. Példaképp idézhetem, hogy micsoda erővel összpontosította minden energiáját, hogy megőrizze azt a magas nívót, amit nyugatról hozott. Ahogy ismerjük ezt a nagy nívót ezen mód, készen hozta. Ebből nem engedett s ha ma visszamenne, intakt adhatná át a nyugatnak. Igen, de hogy ezt keresztülvihesse, el kellett hogy eresszen maga mellett korszakos nagy meglátásokat s egy pillanatra se volt szabad ingadoznia. Kevésbbé elhatározott, ha mindjárt erősebb, de nyugtalanabb temperamentumú tehetségek rendre kidűltek vagy félrevonultak, avagy alkotó kedvük a minimumra csökkent, amint ezt, sajnálatunkra, Szinnyei-Merse mester esetében látjuk.
Ez volt a legnehezebb és legfájdalmasabb része művészetünk multjának: nem megszerezni - erre mindig voltak kiválóságok -, hanem megtartani idehaza is azt a véren szerzett nívót. amit a nyugatról zsákmányoltunk. Sőt nemcsak hogy megtartani kellett volna, hanem még megfelelő talajba bele is ültetni és élővé is kellett volna tennünk. Ez olyan példátlan nagy erőlködést követelt, hogy ebbe pusztultak bele legjobbjaink s ez okozta azt is, hogy mind kisebb és könnyebb s hogy úgy mondjam, ledérebb feladatokkal jöttek haza nyugatról művészeink, hogy a rájuk rótt kötelességeknek megfelelhessenek s a nagyobb kultúrfeladatok nehézségei alól kibujhassanak.
Ezt szomszédaink túlzott ambíciónkkal akarták megmagyarázni, pedig ennek egyszerűen országunk földrajzi helyzete volt a legtermészetesebb oka. Túl hirtelen reánk épült a nyugati kultúra sínpárja, túl hirtelen reánk törtek határainkon a nyugati kultúra gőzölgő-füstölgő mozdonyai, s idő előtt kellett elfogadnunk egy olyan menetrendet, ami rendes lejáratú fejlődésre nem engedett időt. Még jóformán azt sem tudtuk, mit akarunk, még a rendes fejlődés állomáshelyeit ki se tűztük s máris berobogott a nagy nyugati expresz s kérlelhetetlenül hajszolt bennünket a nyugati tempó betartására. Ebből származott a bábeli zavar nálunk minden téren, de legsajnálatosabban a művészetben. Ez a sietős kapcsolódás okozta a mindenféle irányok gyors egymásutánját s a rettentő túlprodukciót. Az expresz elkerülhetetlen bizonyossággal meghozta óráról órára a nyugat minden ma kelt tücskét-bogarát már holnap. Nyugodt áttekintésre és meggondolásra egy pillanatunk se volt. Így ment ez napról napra éveken át, a menetrend kérlelhetetlenül hajszolt bennünket egy cél felé, ami nem volt a mienk, de még csak nem is ismertük, sőt most látjuk csak világosan, mióta megismertük, hogy sohase is lehetne a mienk. És hogy a művészi bábeli zavar tökéletesebb legyen, egyremásra tódultak vissza nyugatról a Schöngeistek és esztéták, akik a legújabb művészi meghatározások legmagasabb mértékét, mint valami zsebmérőszalagot, hozták magukkal és lázas sietséggel göngyölítették reá a hazai alkotásokra. Finnyás képpel, fölényes fintorral ítélkeztek élők és holtak művei fölött.
Ha mind ez egyszer revízió alá kerülne, aki ezt a munkát komolyan venné, nern tudhatná, hogy sírjon-e vagy kacagjon. Ki tudja, meddig tartott és hova vezetett volna ez a művészetpusztító hajsza.
Dehát ez már mult. Eddig a mult, amitől olyan messze dobott a világháború következtében előállt katasztrofális történelmi lódulás, hogy immáron nem is az a közelmult, amely megterhelhetné az öntudatunkat, hanem tisztán áttekinthető művészettörténeti incidens, amellyel könnyen leszámolhatunk, annál is inkább, mert a nyugat és közénk olyan széles véres Styx áradt, aki nem veszi egyhamar a hátára az említett kis lélekvesztőket. Odaátra most és még soká csak Charon szállíthatja a fogak rekeszén átszabadult lelkeinket. Mi halandók, akik nyugat felé nézünk, csak itt szoronghatunk a parton s azt hihetjük, hogy szigetre vetődtünk mindaddig, amíg eszünkbe nem jut megfordulni. De ha megfordulunk, ó örömök öröme, délibábos káprázatok vibrálnak felénk egy beláthatatlan végű horizontról, ahonnét a nap kel. Ez már a jövő!
Míg a kevély nyugat, ha áttekintene hozzánk, kaján mosollyal valami olyat gondolhatna, hogy most bennünket művészi tekintetben szigetre vetett ez a katasztrófa, ahol mi most, a művészet Robinzonjai egy darabig még hordjuk a hajótörésből megmentett nyugati rongyainkat, aztán hamarosan visszazüllünk a nomád botfej és tükrös faragásához és barlanglakásaink falára karcoljuk, amit még el nem felejtettünk.
Hát az igaz, hogy nem a magunk jószántából vetődtünk művészi önállóságunk ez új viszonyai közé. Nem a magunk bátor elhatározásából szakítottuk el azt a köldökzsinórt, aminek leszakadt csücskével még sokáig és sokan fognak itt a nyugati parton tehetetlenül szaladgálni a megszokott táplálék híján. Ez mind igaz.
De már azt tagadom, hogy ne örvendenénk a friss levegőnek és hogy ne volna hozzá tüdőnk. Azt is tagadom, hogy barlangokba kellene bujnunk. Megvan a házunk, s ha nyugati ablakait eltorlaszolta a földrengés, hát törünk napkelte felé ablakokat. S ha eddig elaludtuk a napfelkeltét, mert későig csodáltuk a nyugvó napot, "amint lefordult fejéről véres koronája", hát ezentúl új ablakainkból csodálhatjuk meg nem szűnő érdeklődéssel, hogy mint robog felénk arany szekere a felkelő napnak.
Ha ez nem a legbiztatóbb kilátás művészetünk Jövőjére, akkor igazán azt kell gondolnom, hogy a kereskedelem fürgelábú kis sakálainak több érzékük van, mert immáron nyáluk-nyelve szaladnak és űzik a fehér szarvast nyugatról keletre.
De csak hadd fussanak a mindig éhes sakálok, ezúttal mi még ne kövessük őket a fehér szarvas nyomán. Én tudom, hogy egyelőre még nem fut ki a haza határain túl. Majd csak itt kereng a Kárpátokon belül, mert van itt még annyi kelet, ami egy közel jövő napkeltéhez nekünk untig elégséges. Csak győzzük ezt a keletet megérteni, saját hazánk árú és formagazdagságát. Önállóságunk érzetében és tudatában befelé irányított szemünk nem is sejtett kincsekre fog lelni a saját házunk táján, aminek keletre vágott új ablakain jön nekünk elég fény, hogy csupa mesés ragyogásban lássunk művészinek mindent, ami körülvesz.
Önmagunkra lelve, most először is az a fő feladatunk, hogy meglássuk, méltányoljuk, fellendítsük keletiségünket olyan nívóra, aminek semmi köze ne legyen a nyugatihoz, csak az általános nagy emberihez. Nem kell a nyugati kényszernívó, hanem egy sokkal kötelezőbb, a becsületünk elevenébe vágó mérték áll előttünk: felülmúlni önönmagunkat. Ez sokkal több és célravezetőbb, mint másokat legyűrni - s aztán összeesni.
Mielőtt a keletről álmodoznánk s fantáziánkat nekibocsátanánk, gyökeres átgondoláson és alapos, egész a tégláig való tisztogatáson kell átesni (a többi nem tartozik ide, hát csak azt mondom) az iparművészetnek. A művészet 19 éves frigye az iparral egy maholnap szertezüllő családot alapított. Züllésének okául a házibarát kereskedelem bizonyult. Fényesnek látszó háztartásuk hazug. A művészet már csak a nevét adja, az ipar csak a karjait s a háttérben mindent a kereskedelem zsákmányol ki. Súlyos szavak ezek, de vagy tisztázzuk a helyzetet, amire soha jobb alkalom nem volt, vagy vonjuk vissza a művészetet, ha meg akarjuk menteni. Mert ahelyett, hogy a művészet megnemesítette volna a másik kettőt, inkább azok húzták le a maguk nívójára. Még az ipar valahogy alkalmazkodóbb és szerényebb volt, de a kereskedelem rikkancsot, kikiáltót, plakátot és plakátragasztót züllesztett a maga sacro egoismo céljaira a művészetből. Mielőtt önállóságunk új munkakörét elfoglaljuk, ki kell szórnunk a papírtalpú kultúra minden szemetét. Nem kenhetjük többé nyugatra hibáinkat. Minden felelősség a mienk.
Ha ezt a tisztogatómunkát elvégeztük, akkor, de csak akkor fog bennünket a fehér szarvas kelet csodái közé visszavezetni. Addig itt kering az ország határain belül.