Nagy Sandor irasai

Ember András szigetháza napsütéses tornácán ül és ír. Párja, Piroska vállára hajolva lesi az egymáshoz gyorsan kapcsolódó betűket, s szája mozgásával ismétli a toll nyomán kikerekedő szavakat, amint itt következnek
"A Kultúra-gyár felügyelőségéhez intézett kérvényük Ember Andráséknak, akik több pontban felsorolt oknál fogva arra kérik a Gyár felvételező bizottságát, hogy ott őket, mint Kulturamunkásokat alkalmazzák".
Ezek után pont. Leitatják. Piroska segít párjának: gondosan fordítanak, szépen behajtják a nagy ívet, s a túl oldalon Ember Andris írja tovább:
- Igen tisztelt Bizottság, alulírott az Egészélet szigetén lakom párommal, Ember Piroskával.
Nem is olyan régen még mi is a Nagyszárazföld kultura fogyasztói voltunk, s hogyan kerültünk mégis e szigetre, s most miért kívánkozunk vissza, még hozzá, mint kultúra-termelő munkások, röviden leírom:
Gyermekifjú koromban sok tévelygés, bolyongás közt a százazföld homokos tengerpartjára tévedtem. Ott himbálódott az élettengerén az élvezetek csónaka. Mint aféle ifjú, bátran beleugrottam, s nagy erővel neki lódítottam az élettenger belsejének. Aztán hajrá! vígan szeltem a hullámokat a közoktatás vékonyka evezőivel.
- Jaj, hamis víz az Élettengere: a partjain olyan csendes volt, mintha csak a homokkal tudna játszani, de mikor már jól becsalt a belsejébe, ugyancsak megkeserültem vad hullámait. Azt a bizonyos közoktatási evezőt négy darabban nyelték el a tajtékzó szörnyetegek, kormánytalan csónakomat pedig úgy dobálták a hullámok, mint valami élettelen halacskát.
Nem írom le küzdelmeimet, elég az ahhoz, minden bizonnyal ott pusztultam volna, ha az élettenger egy eddig ismeretlen szigetének a lakója meg nem lát és segítségemre nem siet,
Ez a sziget a fentemlített Egészélet szigete. Ez a szigetország ismeretlen a hivatalos térképen. Sőt nincs is másutt, mint a mi életünk Gondolati-oceánján. Az is meglehet, hogy nem is sziget, hanem csak félsziget, csak mi nem ismerjük azt a részt, ahol kapcsolódik.
De hogy van, s lakói nagy életet élnek, az bizonyosabb előttünk, minthogy Ausztrália létezik-e.
Itt laknak e szigeten a Nagytörekvők, az óriás Stréberek, avagy titánok, akik életünk történetét a Chaos óta figyelik és őrzik, s akik a jövő életünk utait egyengetik, hogy beteljesíthessük necsak a földi, hanem a Mindenségbeli szerepünket is.
Nem kincsásó koboldok ezek a szigetlakók, nem is lándzsatörő hősök, nem is élvezetben úszó tündérek, hanem a Gondolati-élet nagy törekvői ezek.
Aki engem megmentett az az Erkölcstitán volt. .
Jaj de nem az a jóságos jó, fanatikus, sovány, egyoldalú mézzel élő keresztelő, hanem egy hatalmas, széles mellű, tisztaszemű, bronzszínű, az élet minden viharának kiedzett igazi titán, aki nem az Eljövendő utait egyengetni jött, hanem maga is Eljövendő volt.
Mint egy pelyhet vitt a lakására és gondos szeretettel ápolt úgy, ahogy csak az Erkölcs tud: testileg, lelkileg újra nevelt. Testembe beleeresztette a napot, lelkembe a fényt.
De még csak lábadoztam, máris átadott titán húgának, az örökké dalos, hófehér kötényes Gyakorlati-titániának, hogy mellette hasznosan foglalkozva erősödjem.
Hogy mit tudott a Gyakorlati-titánia, kötetekben se lehetne elsorolni. Varázsos ujjai voltak, amik nyomására egymásra kelt a sok technikai csoda, mind hasznos és szép egyúttal.
Hasznosságát tanácsolta az Erkölcstitán, hogy szép is legyen, ahhoz hozzá segítette a harmadik titán testvérük, a Művészet-titán.
Én hálátlan, mihelyt megismertem a Művészet-titánt, nem soká maradtam Gyakorlati-titániánál, hanem követtem amazt erdőszéli lakásába. Egy patak partján laktunk, ahova lejártak vizet inni az erdőlakó őzikék, tigrisek - szelíd és fenevadak.
Velünk lakott a titán húga is, a gyémántszemű, aranyhajú Fantázia titánia, aki mindjárt elvitt magával felhőket szaggatni, eget pirosítani, sötétséget népesíteni és a titántestvéreknek mindenféle meglepetéssel örömet szerezni.
Tréfáit ugyan félték maguk a titánok is. Hogy is ne: egy nap összefogdosta a csikoshátú vadmalacokat, s fanyar képet vágó tigrisanyákkal szoptatta.
Meg egy éjjel összecserélte a szigeti állatok lábait. No csak látni kellett reggel a büszke huszas szarvasbikát, amikor egy vén barna medve lábain csoszog le a forráshoz vizet inni! Hát még az öreg medve. Hogy morgott, s balanszírozott a szarvas botlábain.
Itt a Művészet titán tanyáján igazán boldog, gondtalan, könnyed időt töltöttem. Csupa benyomás gyűjtés volt az életünk. Szemünk, fülünk, tapintásunk mindig résen álltak, s tódult az agyunkba forma, szín és hang jelenség-világ.
Bekalandoztuk a sziget rejtett szép helyeit, sziklás csúcsait, sötét barlangjait. Fürödtünk hüvös vízesésekben s gyönyörködtünk a napon egymás testének színében, vonalaiban, hajlásaiban. Tele énekeltük a berkeket s a visszhangok próbálva tanulhatták Fantázia titánia bájos melódiáit.
Itt értettem meg a formák és színek harmoniáját, s itt ébredtem arra a tudatra, hogy minden úgy alakul körülöttünk, amint forma és szín és hangöntudatunk művelődik és halad.
Majd elkövetkezett reám az az idő, hogy nem fogott a szem lencséje, a fül kagylója, s a benyomások észrevétlenül surrantak el előttem. Akkor azt mondta a Művészet titánia: Elég volt ebből, menjünk tovább. Elmentünk a sziget legmagasabb csúcsára naplementét várni. Ott talalkoztunk egy új titánnal: a Tisztánész, Szellemtitánnal.
Valami felmagasztaló érzésű odaadással követtem őt sasfészekszerű tanyájába. Elkérdezett tőlem minden benyomást, ami a Művészet titánéknál ért, s minden benyomáshoz fűzött az »ő azért van így« gyémánt kapcsaiból. Az így összefűzött benyomások rózsafüzére volt az a kincs, amit ajándékul keblembe rejtett. Tőle, abból a magasságból már mindent átláttunk, ott már semmi részlet nem zavart.
Abban a véghetetlen nagy szellemi csendben, ahol a földi benyomásos élet apró érverése csak eltompulva érzett, nagy, lélekrázó erővel hallatszott koronként a Mindenség életének dobbanása is.
Itt nem kacagtunk, mint amott lent Fantázia titániával, itt csak a derült mosoly járta, s a boldogságnak egy nagyon mély, komoly, fenkölt érzése. Ezt azonban csak az ő nagy lelke szuggerálta nekem, mert bennem bizony rezegtek nyugtalanító érzések.
Látta ő azt, s egy nap, csak úgy sétaközben elvitt a szigeti rózsaberekbe, ahol még nem jártam.
Itt lakott a szárnyas titán a Szerelem. Nem írom le, mit éreztem itt, különösen, mikor a rózsák körül egy égőhajú, kedves leány gyermek arca mosolygott felém.
Ez a lányka épen úgy került a szigetre, mint én, csakhogy őt a Szerelem-titán mentette ki.
... Nincs itt helye, hogy leírjam ... elég az hozzá egy nap beléfonta az én szöghajamat ~az ő égő, lánghajába; én meg vadrózsás ágat hajtottam feje fölé aureolának. Körülöttünk színes lepkék szállongtak a napsugárban, a völgyből gyümölcsfa-virágok illatát hozta a szellő ...
Így lett Piroska az én párom ...
Most már ketten, önállóan kalandoztuk be az Egészélet szigetét, s hol itt, hol amott bukkantunk a jóindulatú, kedves Titán testvérekre, mindig újat födözve fel.
Így megtaláltuk a Homer-fejű, vak Emlékezés-titánt. Sok időt töltöttünk vele, s hallgattuk, amint maga elé meredt szemüregekkel beszélt, beszélt mindarról, ami volt forma és gondolat és egyéb kialakulás a földön.
Tudott minden rejtett kőről, ismerte a szimbolumok eredetét, leírta jégbe fagyott ősállatok alakját, s beszélt tengerfenék alatt rejtőző kulturvilágrészek romjairól.
Egy nap rábukkantunk a Herkules-testű Akarat-titánra. Láttuk mire képes: a dió héjába könnyűszerrel szorította bele a termőfáját.
Voltunk a Jézus-tekintetű Önbizalom-titánnál is, aki puszta megjelenésével széjjel parancsolta a veszekedő fenevadakat; megleltük egy nap a hétbőrű Türelem-titánt, aki apró majmokat tanított korallgyöngyöket fűzni.
S aztán, hej, aztán egy nap ősszejöttünk az egyszemű, púpos, undok, tendenciózus Lelkiismeret-titaniával is. Ettől nem tudtunk többé szabadulni. Nem hagyott sehol békén. Akármelyik titánnál munkálkodtunk, vagy kis lakásunkba elvonultunk - minden semmiségből varázslatra megjelent.
Mind azt hajtotta, hogy nem járja így félre vonulva éldegélnünk, mikor tudásunkra a szárazföld-hazának is szüksége volna.
Regélt valami nagy óriási kulturműről, amelynek a létesítésén milliók fáradnak, milliók kidőlnek, milliók kellenek.
Olyan unszoló meggyőződéssel tudott beszélni, vagy tudta az igazságot hazugsággá törpíteni, s a hazugságot feldagasztani igazsággá, hogy végtére is hittünk neki.
De hiszen vele úgy se lett volna már maradásunk boldog szigethazánkban, hát csak elhatároztuk, hogy csakugyan szót fogadunk neki, áthajózunk szülőföldünkre, s felvesszük a kultúra munkáskötényét.
Ez az oka, hogy a tisztelt Bizottsághoz folyamodunk. Mivel mi leginkább a Művészet-titán oldalán munkálkodtunk, s az ő vezetése alatt produkáltunk legtöbbet, azért arra kérjük meg a tisztelt bizottságot, hogy lehetőleg ebben az irányban jelöljön ki nekünk munkakört.
Készséges munkavággyal várjuk szíves értesítésüket, testvéreik,
Ember Andrisék.
Kelt az Egészélet szigetén stb. ...
Így ni, mondja Ember Andris, most még címezzük meg, aztán bízzuk a többit a Lelkiismeret-nénire, ő vállalkozott, hogy elviszi írásunkat.
Elment a levél ...
Nemsokára megjött a válasz is. Így hangzott:
»Ember Andriséknak az Egészélet szigetén. Tisztelt Pár, különös formájú folyamodásukat nem terjeszthettem hivatalosan a megfelelő bizottságunk elé, mert eltekintve attól, hogy a hang nem felelt meg a tradicióknak, még a köteles okmányok is hiányzottak belőle: keresztelő levél, vagy anyakönyvi kivonat, házassági kötlevél, erkölcsi bizonyítvány a szigeti hatóságtól, érettségi, avagy egyéb felsőbb iskolák bizonyítványai stb.). Másrészt, mint bélyegten okiratot a finánc is megleletezte volna,
Reám azonban, mint magán emberre, hatással volt, s a küldönc is lelkembe markolt. Azért bizalmasan több tag úrnak megmutattam, akik szintén nagyon érdeklődtek.
Közös tanácsunk tehát az volna, hogy jelentkezzenek nálunk személyesen, s aztán majd találunk módot, hogy ügyüket hivatalosan is tovább terjesszük.
Megint csak, mint magán ember jegyzem meg, hogy helyzetemből kifolyólag módfelett érdeklődőm Önök iránt, s amennyi tőlem függ, érdekükben mindent elfogok követni. Kiváló tisztelettel
Zaklatott Gábor
ügyvezető ... stb.«
- Így is jól van, gondolták Ember Andrisék, s hozzá láttak az úti készülődésekhez.
A jó titánok elhalmozták őket szeretetük minden kigondolható jelével.
Nagyon nehéz is lett volna a búcsú, hanem hogy lejött a partra a tisztánész Szellem-titán is, s hogy belenézett fényes szemeivel az ő szemükbe, ettől a tekintettől világosság gyúlt az agyukban, erő a szívükbe, s vígan ugrottak a csónakba.
Beült velük az Erkölcs-titán is, hogy majd ő kormányoz, ők csak evezzenek.
Repült is vígan a csónakuk, süvítve szelte az Élet-tengerét. A gonosz vágyakat tátongó hullámok gyáván simultak széjjel csónakuk előtt.
Egszercsak meg is pillantották a Nagyszárazföld partjait. Furcsa érzést lelt e pillantás nyomán. A pozitívnek ismert világ egész tömege súlyával terjedt széjjel, mint valami ólomláva.
Pedig már messziről elhozta a víz a parti élet zaját. Óriási elevátorok emelődarui mint elbizakodott zsákhordó akrobaták álldogáltak a parton, várva, hogy messziről jött hajók és vonatok tartalmát emelgethessék.
Valahol kikötöttek. A búcsúzó Erkölcs-titán még biztosította őket, hogy ha mikor valami nehéz kérdés elé kerülnének, csak hívják őket benső, bizalmas indulattal, ők azonnal meg fognak jelenni. Aztán visszatért a csónakon.
Ők pedig, hogy az Önbizalom-titán búcsúcsókja felérzett homlokukon, bátran neki vágtak az ismeretlen utcák tömkelegének.
Különös viseletük mindenütt feltűnt, amerre jártak. Egy újságíró-féle tüstént hozzájuk is csatlakozott, bemutatkozott és interviewolt:
- Úgy-e, Önök Tolsztojisták. Arról gondolom, hogy hosszú hajuk van s szandált viselnek.
Úgy-e nem esznek húst se ...
S a nemi életet is megtagadják ...
Ámbár Ember Andrisék tartózkodók lettek volna a feleleteikkel, de nem volt reá szükség, mert a jó ember kérdezett és egyben felelt is - már ahogy ők szokták.
Majd megtudva, hogy merre igyekeznek, szívesen vállalta, hogy elkíséri őket.
Útközben, mintegy saját benső kérdéseire felelve, elmondta, hogy ő már nagyon únja a városi életet, imádja a természetet, s el is költözik falura, mihelyt lesz annyi pénze, stb.
Közben, sok keresztező utcán, kocsikon, embertömegeken keresztül fúródva végre elérték a Kultúra-gyár kapujait. Az a nagy épület nem volt valami biztató, lélekemelő látvány.
- Dehát ez a pozitív világ. Ezen nem lehet segíteni. S íme ezen belül fogy el annyi jóakarat, törekvés, erő, igazság, hazugság, ambíció, önzetlenség - gondolták Ember Andrisék, s csak béfordultak a nagy kapun.
Úri szolgák és szolga urak adták kézről-kézre őket, mignem elérték Zaklatott Gábor ügyvezető hivatalát.
Egy kicsit megszeppentek Andrisék, amikor beléptek egy terembe, ahol telefoncsengés, írógépek kopogása, hangos beszéd, szivarfüst, akták, tekercsek, rajzok, festmények, kották, épülettervek, szoborművek, szőnyegek, keretek, kéziratok, folyóiratok, ládák, írnokok között kellett volna meglelniök Zaklatott Gábort.
Szerencsére előbb meglátta ő vendégeit: ahogy Ember Andrisék szeméből kiragyogott a Szellem-titán tisztaész búcsúajándéka, ahogy villogott homlokukon az Erkölcs fehérsége, azonnal tudta az ügyvivő, hogy kik keresik.
Alig talált helyet, hogy hova tegye örömében a vendégeit.
De csak alig helyezkedtek el, máris kitört belőle a sok éveken összegyülemlet keserűség, érezve, hogy ez egyszer van kinek elmesélni:
- Mert az én helyzetemet jellemzi ez a környezet, ami valóban kétségbeejtő.
Csak gondolják el, hogy a kultúramunkások nem afféle elem ám, mint a közönséges munkások, akik a napszám felemelésén, s a rövidebb munkaidőn kívül egyebet nem kérnek - mert nem ismernek.
Ezek itt, ebben a nagy épületben az utolsó mű-hordárig, szóval mindazok, akik e szót »mű« valami címen elől ragasztva, avagy hátul biggyesztve alkalmazni tudják, valamennyien képzelt fél - háromnegyed és kilenctized - istenek, akik megkövetelik a tömjént, az imádságot, a mirhát, a honoráriumot, a jelent, a múltat, a jövőt, a szobrot és fényes aureolát a fejük fülé.
Képzelt hivatásukban teljesen egyoldalúak, egyszeműek, egyfülűek.
Önmagukkal s mással és egymással folytonos küzdelemben szüntelenül torzsalkodnak, gyülölködnek. S ez a harc itt folyik ezek között a felhalmozott holmik között.
Már most itt igazságot tenni, még pedig úgy, hogy az ő érdekeik ne szenvedjenek, se a gyár, tehát a kultúra érdekeiben se essék hiba ... higyjék el, ha érzéketlen volnék, mint egy telefonkagyló, s csak a szavakat adnám tovább, még akkor is meg kellene, hogy kopjak ...
Mert az a szótovábbítás is nagy harc egy ilyen institutumban, ahol még a számjegyben leírt tömegétől is megborzadnának a különböző bizottságoknak, hátha részt kellene venni bennük.
És most ide írnak Önök az Egészélet szigetéről.
Az Egészélet szigete! Itt, ahol a részlet még az alkalmaztatása módját se ismeri, nemhogy a céljáról tudna!
Itt, ahol személyes érdekszálak póknyálából kell fonni a kulturhajó köteleit és vitorláját szőni, s mikor egyik szál se akar a másikhoz igazodni, simulni ...
Itt, mint a tüdőbetegben a tavasz gondolata, úgy hatott reám ez a fogalom: Egészélet szigete! Nem menekülni akarok én ebből az Iliádból. Én itt akarok pusztulni, ebben a nagy küzdelemben. De olyanokat óhajtanék látni magam körül, akik a fáradt kezemből kihulló zászlaját az örök haladásnak öntudatos marokkal ragadnák fel, s vinnék a butasággal való harcban győzelemre ... mondta könnyező szemekkel, remegő ajakkal a jó ügyvivő, Ember Andrisékat átölelve.
Megbocsássatok, hogy így kiöntöttem keserűségemet, de éreztem, hogy tehetem.
Most pedig térjünk át a ti ügyetekre.
Én elviszlek benneteket most a Nagytanács elé. Az most épen együtt »ül«.
Elnöke egy áldott jó ember. Ő is tud már a dologról, Mint a legjobb gondolás, úgy siklik a tradíciók sikátorain, útközben nagyokat ütve a paragrafus cápákra ... No, majd meglátjátok.
Egy tág terembe vezette Ember Andrisékat, ahol a Nagytanács csakugyan együtt »ült«, s tárgyalta a napi ügyeket. Az ügyvezető odasúgott az elnöknek, aki kíváncsian fordult meg, barátságosan közelebb intette, s pár szóval bemutatta őket a tanácsnak.
Ember Andrisék kezén sokáig vibrált a tanács tagjainak különböző: kíváncsi, hideg, leereszkedő, meleg, gőgös és mindenféle érzelmű kézadása, s amikor ezeken szerencsésen keresztül estek, a barátságos elnök így szólt:
- Idegen jövevények, nekünk a Kulturmű érdekében azon kellene lennünk, hogy a tehetségeket felhasználjuk. Aki tehát bizalommal fordul hozzánk, mint ti is, alkalmaznunk kellene.
Azonban vannak kötelező formalitások. Ezek minket sok esetben még jobban kötnek, mint akikre alkalmaznunk kell. Kérdem azért, meghoztátok-e a szükséges bizonyítványokat, amikről az ügyvezető úr írt.
Ember Andris zavar nélkül mondá:
- Nekünk olyan bizonyítékaink nincsenek. Azért jöttünk személyesen.
Hogy megszülettünk, azt jelenlétünk igazolja. Hogy mit tudunk, arról a munkánknál azonnal meggyőződhettek.
E kijelentésre a tanács tagjainak szája szélén csak úgy habzottak a vélemények, de az elnök visszaintette őket, s folytatá
- Tegyük fel, elfogadjuk ezt a módját a felvételnek. Itt vannak tanár úrak. Rögtönözzünk egy vizsgát.
Felkérem Készvélemény tanár urat, hogy a nagyobb vizsgákon alkalmazni szokott kérdéseit olvassa fel.
Ti felelni fogtok, mi meg figyelemmel hallgatunk.
Készvélemény tanár úr íróasztala fiából egy hosszú ívet húzott ki, felcsíptette tekintélye ablakait s olvasá:
- Miután szerintünk a Kultúra nem egyéb, mint egy gyári rendszer - ez esetben, mondjuk, a mi gyárunk rendszerének tiszteletben tartása; s az ott előforduló mindennemű gépek, felszerelések, munkásviszonyok, vezető elemek és törvények tökélesítése, ehhez mérten mit tart a két Jövevény a legcélravezetőbb munkálkodásnak a Kutúra érdekében?
Ember András ránézett párjára. Azon is, mint a villam áram, most borsózott végig ez a kérdés. Az ügyvezető aggódva tekintett.
Ember Andris halkan felelt:
- Az Egészélet szigetén mi a kultúrát az Istenséghez, a Mindenségbe vezető útnak tekintettük, s nem találtunk kicsinek egy porszemet se, amit ennek az útnak az érdekében tovább leheltünk.
Minden lépésünk templomban-járás volt. Ez a mi Célunk. Minden egyéb magasztos idea csak tényező nekünk.
A tagok szájára megint kiültek a vélemények, de az elnök intésére Készvélemény tanár úr folytatá:
- Minthogy a Művészet nem egyéb, mint a Kultúra-gyár rendszerünk kemény munkáinak enyhítője, pihentetője, a munka virága, tehát fényűzése: mit gondol a két jövevény, a Kultúra elkerülhetetlen érdeke-e, hogy a művészet köteles fényűzés legyen?
Ember Andrisék szomorúan csóválták a fejüket.
- No, hát ti mit tartotok művészetnek, kérdezte megint az elnök?
- Nekünk, mondta Piroska, a Művészet egyik nevelőapánk volt. Ő arra tanított, hogy az állattól a meglátásban jutott el legmesszebb az ember, s ezt annak köszönheti, hogy érzékei benyomásait újra teremteni vágyott, s mindig tökéletesebb újrateremtésére vágyik. Ha ma abba hagynók, pár év alatt agyunk homoksivataggá válnék, amelynek minden egyes porszeme elvont fogalom lenne, amely beszéd közben szájunkon, mint egy homokórán lefolyna, s talán mutatná a tűnő perceket, de a szellők elszórnák, s ezzel megszűnnék minden kultura.
Tanító apánk mindig azt mondta, hogy az ő titáni munkaköre belejátszik az egész Mindenség továbbalakulásába, mert ő készíti elő a jövendő-jövők gondolati képeit, amikor az Örökhaladás forrásából felbugyborékoló minden új érzést, amely névtelenül tör elő: kifejezhető formába juttatja.
Azért a Kultúragyár fényűzésének nevezni ... de nem beszélek tovább, kérdezzetek.
- Jövevények, olvasta volna tovább Készvélemény »tanár úr«, de az elnök közbeszólt igy formulázott kérdéssel:
- Mondjátol: hát el jövevények, miként fogta fel Művészet-titán nevelőtök az ú. n. Grande-Art-t, az alkalmazott művészeteket, a művészi-ipart stb.
- Az Egészélet szigetének titán lakói, mondta Andris, elválaszthatatlan testvérek voltak, szellemi ikrek, a Nagytörekvés titka, oly formán, mint a Szentháromság titka, mint a Párkák, mint a Múzsák, mint a Horák, mint a Gráciák: egy működési célnak szervezeteként egyik a fej, egyik a szem, egyik a fül, csak azért, hogy a Nagycélt, a Nagyokot, a Törvényt így jobban szolgálhassák.
Amíg tanulmányoztak, mindegyik külön működött, hogy zavartalanul kutathasson, de az alkotás idejére eggyé lettek, s ebben az összeolvadásban rejlett a teremtés titka.
Amit így ki akartak fejezni, azt az egészéletből vonták le, s ahogy kifejezték, abba az egész tudásukat helyezték. Ha a Szellemtitánnak csak egy bögre kellett kísérletekhez, szólt a Gyakorlati titániának. Az kieszelte a legcélszerűbb alkalmazhatását, a művészet hozzá adta a formát. Emlékezés-apó leírt hasonló eseteket a múltból, s így vállvetve készült a legkisebb dolog is.
Hogy kinek volt az elsőbbségi joga benne, furcsa kérdés, ha a Nagycélt nem felejtettük el. Grande-Art, meg alkalmazott művészet el nem választhatók egymástól. Az alkotásban egyik a másikból folyik.
Más természetesen a tanulmányok ideje.
- Jövevény, szólt az elnök mosolyogva, most megfoglak: felállt, kinyitott egy szekrényt, elővett egy díszes aranykeretű képet, leterített egy gobelint, s az asztalra tett egy ékszeres dobozt: hát most mondjátok meg, melyik itt a Grande-Art, melyik itt az igazi műalkotás, kérdé, s nem tudott elnyomni egy gúnyos mosolyt, ha a kép hírneves festőjére gondolt, s arra, hogy a jövevények azt nem is sejthetik.
- Köszönnöm kellett a szerencsés összeillesztést, szólt Andris, végig nézve a három alkotáson - mert e három mű épen nagyon jellemző, s nagy szakavatottságra vall. Itt nem is nehéz a választás, mert nézzük csak: ez a kép, ebben a díszes keretben egy természet után festett naplementét ábrázol. Festője láthatólag erőlködött, hogy a gyors rögzítésre sarkalló impressziót ilyen nagy arányokban kenje vásznára.
Ezt az erőlködést elkerülhette volna, ha a célnál marad, s akkorára festi, mint a tenyere. De ő annyit gyakorolta már, annyira tudta erejét, hogy ennek tudatában nagy arányokra is törekedett, sőt tetszetős vonalakban húzkodta tele ezt a nagy területet.
Ez egy rendkívül ügyes és begyakorolt szemlélődő. meglátása, lelátása színeknek, foltoknak; egy gyorsan analizáló tanulmánya, aki a színek egymáshoz való viszonyát egy hunyoritásra felismeri, a színerők távolságba veszését hiba nélkül meglátta.
Ezeket meglátni, felismerni, s abban a pillanatban még ekkora arányokban rögzíteni is : valóban boszorkányos ügyesség.
Nem is sikerülhetett ez másként, minthogy valami elmaradt.
Nem a tanulmány szempontjából. A tisztán tanulmány szempontjából minden itt van, amit egyszerre feladatul tűzhetünk fejletlen agyrendszerünk lencséje elé.
S ha azt mondom, hogy kimaradt a forma-meglátás, még ez a tanulmány szempontjából nem hiba, nem is hiány. Mondhatom, hogy egy más alkalommal fogja pótolni, vagy pótolta is.
Ha megmaradunk amellett, hogy e díszes keretben foglalt dolog nem műalkotás, hanem tanulmány, akkor azt is hozzá tehetjük, hogy ez a céhbelieknek mindenkor érdekes munka, a tanulni óhajtóknak megfogható dokumentum : épen az, amit ti kerestetek rajtunk: egy ön-bizonyítvány arról, hogy ennek a munkának a festője tudja a mesterségét.
Most ha felmerül az a kérdés, hogy e mestersége tudásával mire képes?
Egy helyben mozgó motor lesz, ami maga se megy, egyebet se hajt, csak helyben zakatol? ... egy örökös bizonyitvány marad; egy folytonos ígéret, egy óriás »ha«, egy kirakatban felejtett ekevas? ... Avagy? ... De nézzük most ezt a kis ékszeres dobozt, mit mond.
Úgy hat reám, mintha a Gyakorlati-titánia összesúgott volna a Művészet-titánnal: »Te, holnap lesz az öreg Emlékezés apó 10 milliomodik születésnapja, lepjük meg egy plasztikus dobozzal: ha már nem látja, hát gyönyörrel tapogathassa. Jó, ez kedves gondolat; csak elő az ezüsttel, öntsd ki, mondja örömmel Művészet-apánk, majd én megdomborítom«.
Így beszélhettek.
Mert ezek a lélekből fakadt kis formák oly kedvesen szorongatják a szekrénykét, mintha akinek készült, azt ölelnék. Itt-ott csomóba bújnak a mütyörkék, emitt a kulcs körül szerényen eltávoznak, hogy útba ne legyenek.
Aki ezt dekorálta az pazarolt, mint minden teremtő szellem, mint a természet, amely poros országút mentén is millió virágot szór.
Ez a doboz, s a hozzá hasonló jószágok az emberi élet apró örömei, mosolyai, hímes mezői, a vonalak kötött beszéde, Csengő rímek ezek az ismétlődő mütyörkék, szóval egy vonalas lyra, amely ugyanabban a lélekben fakad, ahol az élet legnagyobb eposza vagy drámája játszik.
Hogy mikor tör ki ez, vagy amaz a lélekből, ki tudja? S elhatárolni, kicövekelni az útaikat, minő barbarizmus, minő professzorizmus, milyen természettelenség.
De valljuk be, hagy az a bőkezú teremtő, aki azt a kis dobozt készítette, nem pazarolhatott volna ám, ha az előbbi tanulmánynál leírt módon meg nem tanul látni, impressziót lelesni, vonalakat követni, színerőket meghatározni, s harmoniába egyengetni: szóval eltanulni, hogy a nagyteremtő Mindenség miként korongolja ezt az Úrnak díszes edényét, a Földet.
Most nézzük ezt a gobelint:
Ebben selyemszerű szálak bolyhos, színes lehelletébe jutott egy Gondolat, egy Eszme. Itt nem látok ecsethúzást, itt nem látok lázas sietség nyomát, ami szememet szúrja, mert ez a mű minden további kutatás nélkül egyszerűen van, mert kellett lennie, hogy kifejezhesse az Eszmét.
De mit is ábrázol ?
Ez itt a keresztfa. De nini, tele rózsás zöld ágakat hajtott, amelyek között nyugodtan ül Ő, a Forrás. Vörös haját tövis helyett illatos rózsák veszik körül s finom árnyékot lehelnek a fényes homlokra: tehát az értelme: már nem sebzi meg a testet a szellem tudása, hanem beárnyékolja, illatossá teszi.
Ő, a Forrás szelíd szemeivel örömmel tekint azokra az ifjú lánykákra és fiúkra, akik a kereszt tövében fakadt forrás lezuhanó, csobogó, üdítő vizét tele marokkal szürcsölik.
Mintha elégedetten mondaná: »Kétezer év, s már is mindenki maga ihatik a Forrásból. Kulturátlan fenevadak nem paskolnak bele, hogy eltömjék: spekuláció se keríti be, hogy ólmos üvegekbe zárja, s pénzért árulja: itt mind a két nembeli ifjúság a saját egyik karjára támaszkodva, pohár nélkül a másik markából ihatik.
Diogenes, vén cinikus, eldobhatod iskolabölcseséged fakupáját, s igyad a markodból a Forrást«.
Ez az Eszme !
Ezt az Eszmét én elviszem, te is elviheted, ti is elvihetitek, mindenki, aki megtalálta benne, s a gobelin mégis itt marad.
Ez a műalkotás: formába jutott Eszme!
Az örökhaladás vágya, mennél tökéletesebb formába juttatni az Eszmét.
A műalkotásban maga az Eszme kér alkalmaztatást, mert az Eszmében benne van az összes élettitánok munkája, s ezek szelleme sarkalja, amikor tovaterjedni akar.
Terjeszkedő útjában keresi a viszonyoknak legmegfelelőbb formát.
Ezer agyban is felmerül, s minden szemből lesi, hol fogják a legmegfelelőbb formába juttatni. A Krisztus eszméje hány agyat foglalkoztatott; az Eszmét szoptató örökanyag hány ezer agyban merült fel és hányféle módjával a kifejezésnek létesült?
Egyszer büszke a Gondolat, leveti a gyárilag törött, piszkos, megfeketedő olajos ruhát, széjjel veti a hamis arannyal díszített gipszkeretet: neki selyemszálak is durvák, még a színes üvegek se elég átlátszók, drága ékköveket követel; máskor megelégszik egy áhítatos pásztor földfestékével is, amit a legelső zápor lemos; beéri a legszerényebb fával, homokkővel, aszerint hogy hol és mekkorában akar megjelenni.
Egyszer mint a királyok a koronázásra, aranyos köntöst ölt; másszor, mint a szűz, ragyogó fehér, folttalan ruhát követel.
Szóval olyan a műalkotás, mint a mezők növénye: mielőtt maggá lenne, díszes virágformába jut, s mint ilyet alkalmazzák: lányka a hajába tűzi, a szerető keblébe rejti, az anya gyermekének adja, az ájtatos öreg oltárra teszi, a kereskedő üzérkedik vele.
Így a nagyeszme is, a nagyalkotás, a termőmagassá fejlődött szellemvirág is, mielőtt az élet tápláló magjává lenne, vagyis fogalommá, művészi formában éli virágkorszakát. S e formája szerint alkalmazzák.
Más a csináltvirág, a hamis műalkotás útja.
Alig hogy drótbordái között az automatikus élet megzörrent, máris hangosan követeli, hogy egy aranykeret hivatalába juthasson. Mert tudja, hogy innét nemsokára eljut valami amatőr birodalmába henyélni. Itt a legfőbb aspirációja sok ideig, hogy mennél gyakrabban jöjjenek az amatőr felpezsgőzött vendégei, s megcsodálják, amikor mindig följebb szökő árát gazdája ismétli.
És ha innét valami nyilvános múzeum nyugdíjába juthatna, akkor elérné vágyai mennyországát.
Itt aztán büszkén lehelné a megcsorbíthatatlan tekintély gőgjét, s inkább elviselné azoknak a mumiáknak a penészszagát, amelyekből a lélek rég kiszállt.
Mondhatlan gőggel tekintene alá azokra a fáradt, pihenni vágyó, mennyei pihenést érdemlő igazi műalkotásokra, amelyek két-háromezeréven keresztül, mint megbámult stílek terjesztettek réges-régen fogalommá lett eszméket, s amelyek a marthirium s purgatorium minden tisztító tüzét megszenvedték már azokban a saját gondolat nélkül szűkölködő agyakban, amelyekben, mint tipró-malmokban már-már megőröltettek ...
Így szólt Ember Andris. Majd párjára vetve tűzben égő szemeit, meglátta a néma figyelmeztetést, hogy talán sokat is beszélt, elhallgatott.
A tanácstagok megint véleménysóváran mozgolódtak, de az elnök elterelte őket avval a propozícióval, hogy talán már elég is lesz a vizsgából. Inkább tanácsolta, hogy alkalmazzák ez esetben is azt a kivételes törvényt, amelynek értelmében bizonyítványok nélkül is alkalmazhatók kiváló hivatást tanúsítók.
És ilyen értelemben szavazatra bocsájtotta ügyüket.
Az elnök döntő jogával bejutottak valahogy a Kultúra-gyár munkásai közé.
Megköszönték a jó elnöknek szívességét, aki barátságosan biztatta még őket, hogy most aztán csak neki gyürkőzzenek a munkának, mert sokat várnak tőlük. Meghagyta, hogy először menjenek el a legfőbb-főfelügyelőhöz, s aztán nézzék meg az egész intézetet.
Zaklatott Gábor örömmel kalauzolta őket.
Először is hát a Legföbbvalakihez.
A jó ügyvezető itt e környéken alaposan szorongott, hogy Szeretteit ne érje valami kellemetlenség.
Nem a társadalmi kefélt viasztól volt itt csuszamlós a padló, hanem a tekintély zord fagya tette tükörsima, rémsíkos jéggé.
De Ember Andrisék erről nem tudtak, a tekintély fagyát nem érezték, ügyes lábuk állta a sima jeget, s valami végzetszerű szerencsével a különböző előszobák cselvetéseit is kikerülték.
Úgy hogy észre se vették, már szemtől-szembe álltak a Legfőbbvalakivel.
De már itt igazán elámultak.
Ez a Legföbbvalaki egy furcsa alkotmány tetején ült: a szőnyegből egy tőr állt ki, aminek a hegyén egy szilárd gömb forgott, no, és ennek a pólusán ült őkelme.
Hajmeresztő mutatvány. De a forgási sebesség tartogatta. S úgy látszik, ebben ő teljesen bízott.
Zaklatott Gábor pár szóval bemutatta Emberéket, elmondta, honnét jöttek s mi a szándékuk.
A Legföbbvalaki ott a gömb tetején szigorú arcot vágott, s kinyilatkoztatott:
- Aha, az Egészélet szigete. Új szekta, új rendbontó elemek. De ha ők magok jönnek, ám legyen.
Ámde figyelmeztetem önöket, hogy a nagy Célt, amiért ez az óriási apparátus itt küzd, mindenkor szemeik előtt tartsák, azt t. i., hogy a gyár minden darabja magán kell hogy viselje azt az egyesített nagy címert, amelybe mottóul az van írva: »nemzeti törekvés«.
Tradíciói intézetünknek ezer évesek, s ezeket szigorúan betartva akarunk haladni ... nemzetien haladni.
Ez a kitűzött nagy célunk. Ezt szemük elött tartsák.
S kérem ügyvezető urat, hogy azt az osztályt, ahol a nemzeti törekvések, mint külön osztály működik különös figyelmükbe ajánlja.
Talán nem is kellett volna szólni, hanem hogy a lélekből már kivált, Ember Andris csak elmondta:
- Bár a mi belső célunk magasabban tündököl, de egy irányba esik az Önök útjával.
Különben is egészen mindegy, hogy milyen nevet adunk a mozgató erőnek, az a fő, hogy felhasználjuk.
Itt magát a mozgató erőt tűzték ki célul: mintha a virág körülötte a földet, amiben gyökerei táplálkoznak, tekintené célnak.
Viszont, ha ez a virág megtagadná földjét, elszáradna: avagy ha idegen földbe jutna, nem hozna termő magot.
Így az ember is, ideien földbe jutva terjeszthet kulturát, de nem alkothat.
Ami az egyesre nézve egyéni alkotás, az egy fajra nézve: nemzeti.
A nemzeti érzés az egyedüli lehetősége az önálló egyéni alkotásnak.
De hol ez csak tényező s nem cél, engedjék, hogy szemeinkkel itt is a mi magasra tűzött célunkat nézzük, hisz a szívünk úgyis e talajban dobog.
A Legfőbbvalaki kegyesen nézett el Emberék feje fölött. Hogy más mit mond, avval nem törődhetett, csak ha róla beszéltek.
Innét tehát szerencsésen tovább mehettek.
Az ügyvezető arca kisimult ismét s nyugodtabb lett, annyira nyugodtabb, hogy meg merte kockáztatni:
- Ezek itt sohase tehetségtelen emberek - hanem az a pozíció, ott a gömb tetején - hiszen értitek ... Hát ott megmaradni, azon fogy el minden lelkierő, s csak a szelleme morzsái jutnak a kultúra munkájához.
Amint egy széles folyosón tovamentek, egy kiszögelésnél valami különös börtönalakú különépítményt pillantottak meg, ami elfoglalta a belső építkezés legnagyobb részét.
- Mi ez, kérdezték, börtön nem lehet, hiszen csupa aranyrácsos ablak. De akkor miért olyan vastag?
Ah, de ott bent valami szörny mintha taktusban mozogna is. Mi lehet az?
- Pszt ... suttogott az ügyvezető, csak halkan, ott őrzik leláncolva az Antikultúrát. A görögök Ares-nek hívták, most Háború a neve. Sok-sok bajt okoz az még így is.
Csak arany láncokat tűr meg, s azokat évenként fölfalja. Csak menjünk, siessünk innét, s tova vonszolta Emberéket szelíd erőszakkal.
Ők váltig hajtogatták a fejüket, vissza is néztek. Szemeik fénylettek, szívükben dac ébredt, s egész lelköket rossz érzés szállta meg.
De hirtelen feltűnt szemeik előtt a tisztán ész Szellemtitán, s egy emberi csontvázat mutatott, amelynek bordái közül egy mozgó fenevad kandikált ki.
Megértették a szimbolumot, szemüket lesütve követték az ügyvezetőt, érezve, hogy az a nagy szörnyeteg az ő lelkük leláncolt fenevad indulatait is felébresztette.
Aztán kérték, hogy csak az ő szakosztályuk felé vennék útjukat, mert az esetben az érdekelné őket legjobban. Az épület egy díszes szárnyába jutottak. Csupa műemlékek s fehér gipszek között haladtak. A nagyépítők osztálya volt ez.
Itt következtek rendre az egyes műtermek, s hogy könnyebben el lehessen igazodni, ki voltak írva az egyes szakosztályvezetők nevei.
Egy nagy széles ajtón olvasták »Román Frigyes osztálya«.
- Itt, mondta az ügyvezető, a régi kulturmaradékokat renoválják, mentik az időknek. Igen hasznos és szép feladat, ha nem járna avval a veszéllyel, hogy eltölti a vele foglalkozók koponyáját, s önkéntelenül hamis másolatokra ragadtatja el őket. Ahelyett, hogy a régiek formalátásának lényegét szívnák ki, a kész motívumokat rabolják el.
Mellette olvasták: »Gót Péter osztálya«.
- Hasonló célú műterem, sok követője van, magyarázta tovább ...
- Amott messzebb Barokko Pál, ni, éppen most gurul be nehézkes alakjával az ajtón. kövér, de agilis ember. Azelőtt fejedelmek barátja volt, most parvenűknek építkezik...
Benéztek a nyitva maradt ajtón, s látták, hogy ott bent egy épület készült, ami tele volt vattával tömött gypsz ornamentikákkal. Ezeket aranyozták épen.
Míg a plafonról emberek fityegtek dróton, olyformán, hogy a nyakuk és a lábuk fel volt kötve, s ők horizontálisan himbálóztak.
- Mit jelent ez, mért vannak azok felakasztva? szörnyűködött Piroska.
- Azok, mondta az ügyvezető, festők, ennek a kornak a festői, akiknek az építészek csak a plafont hagyták meg, mondván : ha tudtok, hát fössetek oda valamit, s törjétek ki a nyakcsigolyáitokat, meg azok is, akik oda fölnézegetnek. - Lám, mégis akadtak olyan boszúálló zsenik, akik ott hanyatt fekve is értékesebbet alkottak sok esetben, mint maga az egész épület.
De menjünk tovább. Emitt hagytuk Reneszansz Albert osztályát. Ez is sokad magával dolgozik. Büszke is, mintha az ő érdeme volna az egész cinquecento.
Nem tűr maga előtt senkit. Még a tulajdon elsőszülött testvérét is lenézi.
Folyton dulakodik a szomszédjaival. De a jobb szomszéd se hagyja ám magát.
Emez itt Szecesszió Józsi műterme. Nagy lárma, munkazaj és beszéd hangzott ki.
- Térjünk be, érdekelni fog bennünket. Itt van az osztályfőnök úr? kérdezte egy nagygalléros fiatal embertől.
- Nincs itt, kérem, csak a helyettes főnök úr.
- Kérem, szólítsa csak ide.
- Jó napot, engem keresnek?
- Igen, kedves tanár úr, de engedje meg elébb, hogy bemutassam Ember Andrisékat, - akikről - hiszen tudja - Studio János, tanár úr, ez osztály másodfőnöke.
- Örvendek!
- Örvendünk!
- Itt tehát, kérdezte Piroska, valami olyan készül, úgy-e, ami nem hasonlít az előbbi történeti-műtermek munkáihoz? - Oh igen, feltétlenül! Mi a mindenáron újat készítők vagyunk, mondta Studio úr, némi malíciával.
- Hogy érti azt, hogy mindenáron?
- Hát a dolgok ára, kérem, a konstruktív tradíciók elvetése. S már evvel újat érünk el.
- És mit tesznek az elvetettnek helyébe?
- Vonalakat. Új vonalakat, merészeket, meglepőeket, festőieket. Tessék csak utánam fáradni, majd elmagyarázom, ha érdeklődnek - mondta, s széjjel húzott egy nagy függönyt.
Valami szabó-, szűcs-, vagy szűrszabó-műhelyféle tárult eléjük.
A falakon végig nagy betűkkel állt: Nemzeti törekvések.
- Mi ez, varroda? de hiszen itt nem varrnak, kiáltott fel Piroska, itt fejtenek!
Studio úr élesen kacagott: Hát természetes. Mi itt lefejtjük a saját népművészeti maradványainkról, amiket a molyok és pandúrok még meghagytak; a bundáról, a szűrről, a bekecsről a tulipánokat, a búzavirágokat, az összes díszeket, s azokat nagy ügyesen kifeszítjük s felragasztjuk az új épületekre.
Így valami nagyon bizarrt és szépet alkotunk. Hát ehhez mit szólnak? Itt vannak - s egy láda tarisznya-csattra mutatott - ezek között a csattok között az összes magán- és középületeink homlokzatai kicsibe. Ezeket a csattokat nagyítottuk meg! Nem pokolian érdekes gondolat ez?
Főnök kollégámmal a munkát szépen felosztottuk: én rajzolom a Studioból az angol alaprajzi dispoziciókat. Hogy nem találnak az itteni viszonyokhoz? Nem baj! Hát az olasz reneszánszban talán jobb helyük volt? - Kollegám, Szecesszió Józsi pedig csattokat nagyít, fejtet és ragaszt. Kacagott Studio úr...
- Ez olyan egyszerű, s olyan praktikus, nemde? És a mellett nem olyan gyalázatos megalkuvó, mint a szomszéd Mindenstilű Izor művállalkozásai, s nem olyan unalmasan büszke, mint a Reneszánsz Albert hazugságai.
És ami fő - itt már nagyon csúnyán kacagott Studio úr - megfelelünk a mottónak: Nemzeti törekvések!
Ember Andrisék itt nagyon kellemetlenül érezték magukat, s az ügyvezető se tudta hova legyen.
Érezték, hogy Studio úr nagyít és keserűen gúnyolódik, de a gúny mögött a sarokban a szegény igazság irult-pirult, mint valaki, akit rossz társaságban kaptak. Épen szökni akartak; mert Studio urat elszólították, de az ajtónál majd összeütődtek Szecesszió Józsival.
Hát hiszen elég groteszk alak volt, olyan igazi átmeneti, aminőt az állatok között látni, s még hozzá kancsal is.
És mégis, az egész megjelenése Don Quichottera emlékeztetett, s közelebbről megnézve, rendkívül szimpatikusnak fönt fel Ember Andriséknak. Ugyanazt a fájó tiszteletet ébresztette, mint a jó Don Quichotte.
Öröimmel fogadták azért külön műtermébe való meghívását, s ott azonnal elmúlt belőlük az előbbi kellemetlen érzés.
Ember Andris nem állhatta meg, el is mondta, hogyan jártak Studio Jánossal.
- Hát, igen, szomorú dolog az a kezdet-kezdetén. S a szürke internacionális szemüveg így is látja a legszentebb törekvést is, mondta maga elé nézve Szecesszio Józsi.
De van vigasztaló is.
Mert nézzük csak, mi a célunk, A célunk, hogy a saját korunk, nemzetünk és viszonyaink milieőjében akarunk mi is elhelyezkedni.
- Hát azt el is értük. Csakhogy a mi korunk maga is átmeneti, meg amivel kifejezzük, az is. Csak a lelkünk tud messzebb szárnyalni.
A mi korunk most még az összes világnézetek konglomerátuma, s még egyik sem tudta magához ragadni a vezetést. Ezt .a keveredést fejezik ki épületeink is, azért is olyan barakk, olyan telepítvényszerűek. De nemcsak az épületeink! Nézzünk meg egy éjjeli szekrényt: rajta van egy Mária-szobor, előtte az örökégő mécs; mellette egy hatlövetű revolver, ez alatt az Újszövetség: hanyagul felmetszve áll itt Nietzsche Zarathustrája, s a rabszolgahívó csengetyűzsinór.
Mindez egy asztalkán, a legtöbbön. Az asztalon és az agyban és a lélekben.
Szépen elférnek ezek egymás mellett. Szépen? Hát úgy, mint a váróteremben az emberek: nincs közük egymáshoz, viszonytalanul néznek egymás külsejére, addig, amig az egyik meg nem szólal.
Megindul aztán a beszéd árja, se vége, se hossza.
Itt a műtermekben is: tanítványaim átjárnak a szomszédokhoz amazok ide jönnek. A lekülönbözőbb korok ismételt, újra visszaidézett, újra felkérődzött formában találkoznak, ennek a Kalevalabeli nagytinónak a szájában, hogy újra megrágva átalakulhassanak.
Így keveredik, így alakul a világ-lombik tartalma, s az idő forralja, szítja szakadatlanul.
S egyszer csak meg lesz, amire törekszünk.
Csak törekvésünk legyen őszinte. S az őszinte is, s arra irányul, hogy szabaduljunk a múltak erős benyomásaitól, s a magunk tudásából éljünk.
Erre való törekvéseinkben sok hibát követünk el: leromboljuk a selejtes mellett a jót is, s még igazi jót alig tudunk alkotni.
Ezen törekvéseinkben mindenféle elemek részt vesznek, s mivel ez egy szellem-háború, vannak előőrsök, tűzérek, rohanó lovasság, mozgó-fal gyalogság, szállítók, kufárok stb. stb., egy egész horda.
Amott rohannak a múlt kulturák rombolói. Minden eszköz szentesített nekik - hiszen háború, mondják ... Szóval, amilyen az egyik hadviselő fél, olyan a másik is: a csökönyös maradiakkal küzdenek a csökönyös mindenáronújítók; a boszúálló sovinisztákkal küzdenek az internacionalisták; a tunya tradicioeunuchokkal verekednek a külföldit majmoló lusták.
És e háborúnak vannak szomorúan komikus epizódjai is: Vagy nem az-e, ha elgondolja az ember azt a furfangos eljárást, amivel a maradiakat a szűk, kopott zsinóros nadrágjából az elavult, ősi szokásaiknak kirázzák. Erőszak, meggyőzés nem használna.
Hát fogják magukat olyanok, akiken rettenetesen áll, mert nem benne nőttek, s felhúzzák magukra a féltett öltözetet.
Mikor azt látja a maradi, hogy az ő nemzeti öltözetébe mindenféle renegátok bújtak bele, méregre gyullad, földhöz vágja sarkantyús, lábszorító csizmáit, s véres szemekkel kér pantalót a nyugattól.
Hasonlóképen van a művészettel is.
Mikor már elkopott minden nemzeti, s nem volt más érintetlen, mint az azelőtt lesajnált népművészet tulipánjai, hát görcsös kezekkel kapaszkodtak ebbe. Nem lehetett volna a kezökből kicsavarni se.
Mit tettek hát a furfangos küzdők?
Minden kigondolható helyre tulipánt raktak, jól tudva, hogy a legszebb melódia is útálatossá válik, ha valami rossz sípládában szakadatlanul halljuk.
Most került sípládába a nép formaművészete ebben a visszakérődző processzusban. Először végigrágták az összes létezett stíleket, aztán; megőrölték a japánit, s most őrölik a saját nemzeti termésüket.
A zenéjéről a kávéházak gondoskodtak, hogy elaljasodjék. És mindezek után nem arra gondol, hogy ő neveljen motívumokat, hanem mint a pantalót a nyugattól, kérne magot formának is.
És én mégis azt hiszem, hogy valahogy majd, talán amikor az utolsó is elszáradt az ősi hét szilvafákból, majd ha elhervadt az utolsó nemzeti virág is; majd ha elhangzott az utolsó könnyfakasztó kuruc melódia is, majd ha a mezítlen térde fityeg ki a kopott szűknadrágból: hirtelen elhatározással felugrik Bolond Istók, eszébe jut, hogy ő még fiatal és erős, szikrázó szemekkel néz bele a Nagytennivalóba, s az kiáltja:
- Hát ültessünk új fákat, ha magról neveljük is; hát vessünk új virág magjait; s találjunk ki szebb nadrágot, mint a régi volt! ... Szólt Szecesszió Józsi.
Majd egyszerre tekintve kancsal szemeivel Andrisra és párjára
- Hát ott nálatok, az Egészélet szigetén hogyan van?
- Ott, mondta Andris, az építészet nem külön problemája az életnek, hanem az élet tartozéka, mint a lélekzés. És nagyon egyszerű, mert a komplikált, a múltak komplikáló tudása nem zavar többé bele.
Emlékezés-apó, a jó öreg vak a tyrins-i görög alaprajztól kezdve a bazilikák komplikált szerkesztéséig mindenről mesélt, de már azok nem kísértettek bele az új, élő-stíl szervezeti életébe.
Az összes múlt stílek csak olyformán merülnek fel, mint az embrióban a fejlődés története ahogy végig megy a méhben történik az átalakulás láthatatlan törvénvszerűséggel, s az átmenetet csak csonttanilag érzi meg az ember: úgy a szigeti művészetben is minden múlt átmenet az agy rejtelmes méhében történik, s ami gondolat világra jött, már szervezetileg kész, mint a megszületett gyermek. Itt nálatok az átalakulás egyik történelmi műteremből a másikba mintegy szemmel követhető. Az evolució folyamatban van, s azért groteszk próbálgatások bújnak elő.
Míg a szigeten az átalakulás már megtörtént, s minden ami lesz, valami olyan törvényszerűséggel hat, mint nálatok kis körben a nép művészete.
A te műtermedben az átmeneti alakok óriási, csodás, groteszk alakjai létesülnek: nagy, ijesztő repülő kígyók, rettenetes bálnák, furcsa keverékek, mint a gnu, amely a patások, két és több csülküek rettentő keveréke.
Ez jellemezze a ti átmeneti törekvéseiteket.
Nem csoda, ha ettől ijedez a jó polgár, mint az állatkertben, az se csoda, ha a domesztikált agárszerű történeti stílutánzók fölénnyel néznek le rá; gúnyosan ismételve: Ni, a szecesszió.
A nép művészetében nincsenek ilyen mértékfölötti kialakulások. Ez valami olyan érthető, nyájszerű, mint egy falka göndörszőrű bárány: kedves, egészséges, festői jelenség, aztán kihasználható a végletekig és engedékeny -: mint a bárányok.
A történeti stílek kialakultak, szépek voltak, mint az ősszarvas, aztán magtalanná lettek, nem szaporodtak, elpusztultak.
A róluk készült utánzatok - csak utánzatok. Egy elmúlt kor szelleme, mint a lidérc-fény, megjelenhet, hogy ismét eltűnjék, de életet nem élhet már, hiába idézzük az iskolák boskó-vesszőjével.
A bengáli tigris ott Ázsiában? és egy kitömött tigrisbőr valamelyik vidéki múzeumban; ez a hasonlat rájok!
Szigethazánk élő stílusa? kérdezed:
Játékaiban elmerült gyermek, kedves arca viruló rózsabimbó, fürtös haja selyem, szemében a titokzatos jövő.
Ne háborgassátok még szerető csókkal se, hadd fejlődjék! ... Szólt Andris, párja homlokát simogatva.
Majd nagy barátsággal búcsúztak, megígérve kölcsönösen, hogy sokat fognak együtt lenni.
Ahogy a folyosóra kiértek, épen délre harangoztak a gyárban.
Nézegették a nagy ablakból, mint özönlik ki a sok fáradt munkás.
Hej, de hány kulturmunkást várt odakint a műveletlen családja! Hánynak züllöttek hozzátartozói : züllöttek lefelé, fölfelé!
Kint a gyár előtt pedig szájtátva ácsorgott a kultúra-éhes tömeg, s bambán nézett a kiözönlő boldogokra. Közöttük kultúrahamisítók árultak mindenféle kétes értékű holmit a kultúra nevében.
Mig az igazgatósági főkapu előtt egymást érte ez órában a sok fényes fogat: jöttek a kultúrafogyasztók, hogy pénzen vásároljanak kulturtermékeket, abban a balga hiedelemben, hogy a kulturtermékek bírhatása annyi, mintha valaki azt termeli.
Hej, pedig kölcsönösen csalják egymást azok is, akik áruba bocsájtják, azok is, akik megvásárolják. Más volna ennek a kiegyenlítési módja!
Aztán csak elbúcsúztak a szívélyes ügyvezetőtől megbeszélve, hogy délután ismét eljönnek, s elfoglalják munkakörüket.
Lementek a tengerpart egy nyugodt helyére, leültek egy padra, s falatozták, amit a gondos Gyakorlati-titánia dugott kis csomagjukba.
Jó volt elpihenni, s elgondolkozni ennek a gazdag napnak az élményein.
Némán tűnődtek.
Mindegyik a maga benyomásait rendezte.
De még alig voltak készen vele, máris elkezdődött közöttük az a gyönyörű szellemi processzus. amelyet egyedül csak az égi szerelemben egyesültek ismernek:
hogy az érzések nyomán kelt gondolatuk titkon átsurrannak egyik agyából a másikba. Némán, drótnélkül, észrevétlenül.
A besurrant gondolatok az agyban leltekkel keverednek, kavarognak, alakulnak az anyaméh-gondolat körül rajozva.
A nő érzései a gondolatok egész rajait indítják, s elárasztják vele a férfi lelkét, s mikor ott már nem férnek el, új kast keresni indulnak.
A férfi emanál, kibocsátja a közös gondolatok termékét, amelyek a nőt lekötik, elvarázsolják, mikor saját érzéseire ismer a gondolatok formáiban.
- Ugy-e, szólalt meg Andris, hogy húzna valami gyenge bágyadtság az elvek szigetére bennünket vissza. Mi mégis tudjuk, hogy az már lehetetlen.
Nekünk itt kell, ebben a hullámzó tömkelegben - úgy látszik - az Egészélet szigetét kivitelben megalapítanunk.
Igaz, mi csak annyi vagyunk e munkához, mint a hullámokból kiálló két fejünk: egy pilaszter. De ilyen pilaszter ezrivel dugja ki fejét a hullámok fölé.
Ezeken fennakad már az együttgondolkozók humusza, s nemsokára alkot egy új szigetet, ahol virulni fog a mi kertünk.
S a porondjában fog játszani a Rózsagyermek, a jövő stílusa? kérdezte félénken Piroska.