Nagy Sandor irasai

Kedves barátom,

Leveleimben eddig csak a külső viszonyokról azt fölöztem le neked, ami az eseményekből a legtetején uszkált, míg a benső küzdelmet és a lassan végbemenő változást csak egy-egy keserű sóhajtásom jelezte.
Pedig sok minden zajlott le belül is a művészet tomboló divatú pártfogolása ellenére is, úgy hogy ma már jó megkülönböztetőcsoportokra oszthatjuk a látszólag összegomolyodott kis- és nagyművészetek fő- és mellékformáit és külön-külön elnevezve ott helyezhetjük el őket a nagymúzeumban, ahova rendszerünk és világfelfogásunk helyüket kijelelte.
E rendszert egész terjedelmében meg fogom neked egyszer írni, egyelőre azonban csak arról a sajátos jelenségről akarok még neked írni, amely lidérczfényhez hasonlóan beszaladgálta először a képeket, aztán átszökött a rámákra, onnét a bútorokra, majd kisurrant a házak homlokzatára, felszabadította a kiszáradt görög oszlopfejeket és a sötétségben váratlanul fel-felvillanó fényével sikolyt csalt a kishitűek ajkára, a tudálékosokat megkaczagtatta, míg az ábrándozók a jövőt látták meg benne.
Ez a lidérczfény, barátom, a szecesszió!.
Sajátos módon lépett fel. Láthatnál kezdetben képeket, amik a rámán is folytatódtak, anélkül, hogy ott már befejeződtek volna; viszont olyan pretenziós rámák is függtek mindenfelé, amik nagy erővel nyúltak a képekbe, hogy onnét a vászonból kiragadják a szegényes sujet-t erőszakkal is annak, aminek való: műtárgynak, de a szerzőjük akkor még arról hallani sem akart, aminthogy mai nap is igen sok nagy apparátussal készült óriási méretű kép vindikálja magának a nagy művészet elnevezést, holott igazi helyét és méretét egy ékszeres doboz oldalán lelné. Azért ettől a lidérczfénytől se megijedni nem kell, se kikaczagni nem szabad, meg azt se szabad hinni, hogy ez már a jövő.
Ez a fel-felvillanó szentjánosbogárka, mely ma már minden bokorból feléd csillog, az az isteni parázs, amely a jobbak lelkén a mai viszonyok nagy hamutengere alá temetve is magában őrzi az isteni tüzet, várva, hogy amikor az új idők szellője meglebben, lángot foghasson. Ez még nem a jövő fénye, csak a múltak ellobbant tüzének parázsa: a jelen maga.
Amint vallás nem kezdődhetik füstölőkkel, olajtartókkal, süvegekkel, hanem ezek az eszme formatúltengésének jelenségei, azonképen nem jelenthet lényegi változást az a körülmény se, hogy székeink, asztalaink, házaink új vonalakra támaszkodtak fel.
Ez semmiesetre se kezdete valaminek, ez csak utolsó összeadása, kiíirt eredménye az eddigi műveleteknek. Ilyen összeadást azonban csak azok művelhetnek, akikben az említett isteni parázs ég, azért gondolták, szerették hinni, hogy a jövő művészete.
De a vonalak irányának változta még nem lényegi változás. Az eszmei tartalomban semmi, hacsak az nem változott, hogy még üresebbé vált. Hogy ez a búcsúzó végszava a jelenben a múltnak, azt látni abból a lázas, sietős eljárványosításból is, amint a szecessziót, hogy úgy mondjam. leközönségesítik, agyonpropagálják országos vásárszerű kiállításokkal, panorámákban, de leginkább falragaszok és levelező-lapokon, úgy, hogy a társadalmi rétegek legalsója és legfelsője egyformán válogat a képek között.
Így akarja a végén hamar-hamar helyrehozni az a büszke, exkluzív Nagyművészet, mint egy gőgös képviselő a választások előtt mindenkivel paroláz, akikre máskor rá se pillantott, úgy láthatod most minden utczasarkon, épülő házak állványain, de mindenütt-mindenütt a »Művészetet« vagy azt, amit ma annak neveznek, hogy mosolyog fanyarul mindenkire, azokra is, akikre máskor nem is hederített.
De mind ez elsorolt körülmény nagyon fontos arra nézve, hogy a dolgok valódi felismeréséhez jussunk. Mint a mésalliance-okot sűrűn elkövető dinasztia-tagok viselkedése még a legalázatosabb alattvalót is merésszé teszi, hogy belenézzen a trón fundamentumába, s megtegye, hacsak önmagában is a maga véleményét, ugy nézhetünk a legnagyobb apparátussal és követeléssel készült nagyművészet remekei fundamentomába, s ha látunk nagyméretű szobrot, amely az egekkel látszik viaskodni (akarni) bátran kimndjuk: íme, ez kicsi-kicsi méretekben, mint gyertyatartó milyen kedves és czélirányos lehetne és a nagyméretű genre-képeket egész bátran használjuk fel kályhaellenzőknek.
A megismerés· napvilága aztán míg egyrészről mindent, a legelrejtettebb titkokat is elfed, másrészről megmelengeti a talajt, és melegén rendre kibújnak majd a tavasz új virágai kedvesen, szerényen, hogy szívünkig érjenek illatukkal, színükkel, formáikkal.
Illatuk, szeretett barátom, neked is ismerős lesz. Ezek a keresetlen formák, ezek az üde színek rég leüllepedett emlékeket keltenek fel majd benned is, mert ezekben ébrednek újra, igazodnak formába ifjúkorunk légies ábrándjai, valósákgá válva.
Hidd ezt, oh, hidd ezt barátom, hogy így lesz!
A magasan feletted lebegő ideált ne téveszd soha szemeid elől, s bárha küzdelmek árán sokszor feljutsz arra a legmagasabb pontra, ahol előbb ideálodat láttad, s azt - csalódva - ismét a magasban feletted látod, ne csüggedj, törj utána újból, mert így csalogat ő fel, fokról, lassan, fel a Végtelenbe, önmagába, önmagadba...