Nagy Sandor irasai

A párisi Louvre katalógusának a szerkesztője, - tehát műtörténeti tekintély - Mr. Hourtique, "précis" történetét adja a festészetnek, amelyben azt mondja, hogy "a festészet olyan nyelv, amelyet minden egyes festő azzal a kiejtéssel beszél, amely az ő sajátja.
Ez a beszéd idő, hely, iskolák, egyének szerint külömböző lehet, de történelmének folytonosságát hatalmas tradíció biztosítja. E tradíció kétféle, először a képírási (iconographique) tradíció, a második a technikai tradíció"
Az ikonografikus részt így írja körül: "A festészet tárgyalta sujet nagyon szűk határú. A motívumok invencioban felette gyérek. Spontán előszeretetet mutatnak a művészek olyan témák iránt, amelyekhez szemünk hozzászokott, s amelynek az értelmét azonnal fel lehet fogni, Még a legújabb motívumok is leggyakrabban csak felújítottak."
Így beállítva ez halálosan igaznak látszik. Ha Hourtique úr végigmegy a Louvre néhány kilométernyi műtörténetén, ott csörgedez végig minden iskolán az ó- és újszövetség, mint bővizű sajátforrás. Eleinte szinte egyéb sincs. Csak később folyik bele profán vize a görög-római mythológiának, ha mind igaz, amint bárkiben is jelentkezik a képes beszédre való hajlam, ott van azonnal a súlyos, évszázadok tekintélyével dölyfös tradíció, s úgy magához rántja a megmozdult hajlamot, hogy csak egy útja marad: elfogadja a kínálkozó sujet-t, vagy a legjobb esetben válogathat a mindig csak ugyanazok között.
Ilyen szempontból megítélve nem is lett volna érdemes az ikonográfiai résszel foglalkozni. A nyelv maradt a fontos, meg a kiejtés, meg a külömbözö tájszólások, s aztán az idő és a hely meghatározása. Úgy bánt el a műtörténet a keresztény, európai művészettel, mint egy filológus.
Már most ha ez nekem nem tetszik és nem elégít ki, mi hát akkor az én szempontomból az ikonográfia?
Minden alkotó művészetet, a zenét is beleértve, egy fogalom ölel magába: a kép. Van zenei, irodalmi, faragott és festett kép. A kép az ember szellemének a teste. Az emberi szellem legfontosabb tevékenysége a kép-zés, vagy képzelés. A képekkel való játék a gondolkodás kezdete. Semmi sincs kép nélkül, - de igen! - a képtelen, vagyis a még fogalommá nem kép-zelt érzés, vagy sugalom. A földi ember alkotása olyan, hogy csak az öt érzéken át tudunk, valamely rezgésre reagálva (amire a hatodik érzékünk figyelmeztet) befogadni, apercipiálni.
Nemcsak a szem fog fel képeket, A tapintás is élet, vagy síkot, felületet érint. Csak a kép képesít valamire. A fülünk hullámok formájában fogja fel a hangot. A szaglás lényege, hogy a legmesszebb eső múltunk képeit ébreszti föl bennünk egy illat, vagy rossz szag.
E pontnál fejthető meg a mozgóképek hatása a tömegekre; a mozgó felvételek tulajdonképen, hogy úgy mondjam, kép előtti képek. Még nem festett kép, mert időben történik és mozog. De mégis kép, mert síkra vetült és alá van vetve a perspektíva torzításainak. A még meg nem buzdult gondolkodásúaknak; s a dekadens, fáradt elméknek könnyebb, mint az olvasás, mert nem kell vesződni, hogy az olvasottakat elképzelje, tehát nem kell a képeket konstruálnia, mert azok azonnal adva vannak. Ülök, mint egy teremtő, a földön kívül, s nézem, hogy forog és szalad el előttem a föld minden jelenségével együtt...
A mindenfelől begyűjtött változatos irányú képek alkotják szellemünket, de hogyan?
A rádió egy megnagyított, tökéletesített fül, vagy hallás, aminek a révén nyilvánvalóvá lett az, amit úgyis sejtettünk, hogy körülöttünk nemcsak a fizikai és szerves élet nyüzsög, hanem a végtelenbe jutott gondolati is itt rezeg és vibrál.
Hogy nem tudunk onnét tetszés szerint mindent leszedni, az nem azt jelenti, hogy nincs, hanem hogy még tökéletlenek a szerveink, még nem reagálunk, csak durva rezgésekre.
De minden időben voltak kifinomult szervezetűek, akiket aztán erkölcsi szemponfból prófétáknak, a babonás félelem szempontjából garabonciásnak, vagy boszorkánynak, a tudomány szempontjából távolba látóknak, vagy feltalálóknak, s végre esztétikai szempontból költőknek és művészeknek neveztek el. Ezek az antennás szellemű reagálók a sugalom nyugtalanító érzésével addig küzködnek az alkotás lázában, míg az a nyugtalankodó képtelen általuk formához nem jut. A magasabb gondolati életformák lesugározzák a képtelent, hogy az antennás szelleműek képekbe teremthessék avégből, hogy mindenek befogadhassák. A napsugár keresi a tükröt, hogy azon megnyilvánulhasson. Nem a tükör találja meg a nap-sugarát!
Így a magasabb gondolati életformák keresik meg az antennás emberüket, hogy az formát adjon nekik. Nincs titok, csak addig, amíg valamely magasabb életjelenség képtelen. A képtelenség a chaos, amelyből kivergődnek a képek.
Íme, ez volna a zene, az irodalom, a képzőművészetek hivatása és mindenekelőtt való fontossága, Tehát, - mint mondotta Mr. Hourtique, - nyelv a festészet, de nem az a fontos benne, hogy hol, mikor és hogyan ejtették ki, hanem, hogy ki mit mondott. Hogy majdnem mindig ugyanarról beszélnek a művészek, azért ne vesse meg az először szólott nagyszellemek ikonográfiáját. Inkább lássa meg, hogy mindig azt tárgyaltuk, azt az általános nagy emberit, ahol a főbenjáró szorongató érzések képtelensége leginkább zaklatta az embert, hogy az Istenséggel való kapcsolatot, a legnagyobb és legnyilvánvalóbb titkot tehesse képekben mindeneknek érlhetővé.
Nem kezdődött-e minden nagy művészet az egyetemes nagy titok keresésével? Az irodalom zsoltárokkal, a zene egyházi énekkel, a festészet-szobrászat Isten házával? De mivel önök, Mr. Hourtíque, az ikonográfiára semmit se adtak, el is felejtették ám, hogyan kell olvasni a kép beszédjét. Nem vcttck fáradságot, hogy egy képbe beljebb is hatoljanak, ne csak a szemükkel fussák be a felületét.
Azt se szabad ezek után rossz néven venni, hogy annyi és annyi kis ember ismétli eltorzítva, elferdítve, értelméből kifordítva ugyanazt, amit egy igazi antennás ember mondott. Mikor évszázadokon át nem akartak, csak a nyelvről beszélni! Beszélni mindenki tud, még a néma is. Hacsak az kell! Mondani meg úgyis hiábavaló volt, az igazat csak a és meghívottak fogták fel.
Azt, hogyan van festve a kép, azt olyan hamar át lehet tckinteni, mint valakinek a beszédjéből az első szónál tudhatjuk, dunántúli-e, vagy erdélyi, vagy keverék, folyékonyan beszél-e, vagy dadog. De ahogy ezereket megvesztegethet a demagóg betanult, de át nem érzett frázisokkal, s óraszám beszélhet, anélkül, hogy mondana is valamit. Így van a képírással is. Csak aki lényegébe hatol, az ismeri meg az elhadart szín- és formafrázisokat.
Hogy milyen helyi tájszólással (vagyis izmussal) beszél valaki, az is érdekelhet, de csak esetleg. A fő, hogy mit mondott.
Nos, ezt hogyan tudhatom meg?
Ha az ikon helyett symboIumot használok, ami szintén képet jelent, de már az elfogadott közértelmezésben valamely irodalmi képnek a grafikus ábrázolását, akkor közelebb jutottam a témámhoz. Teszem, az első keresztények mindenfelé telefestették a katakombák falát hallal. A római csendőrök törhctték a fejükct, hegy mit jelent. Mi tudjuk: ichtis = hal. I. Ch, Th. H. S. = Jezos Christos Theos Hüjos Sotér = Jézus Krisztus, Isten fia Megváltó.
Így rejtőzködött el profán szemek elől a képbe a megváltó-hitük.
Így a felhőkből lenyúló kéz jelenti az Atyát, míg a felfelé mutató kéz a haragosan figyelmeztető Isten újját. Négy vízsugár folyik a sziklából, jobbról-balról szarvasok isszák. Ez jelenti a négy evangéliumot a hívőkkel,
Így indult meg egy új világnézet művészete. Csak lassan, évszázadokon keresztül lett köztudattá az ó- és az új-szövetség, s e szerint gazdagodott sujet-ben a képírás. Az első, naív igyekezet talán több rejtve maradt érzést és konccntráltabb áhítatot fejezett ki, mint a későbbi. De a nyelv egyre gazdagodott, s mind több kifejezést talált a képtelen érzések megvalósítására. A természetből odalesett és a gazdag lelken át szűrt harmóniák, színpompák, hangulatok mind nagyobb skáláját használhatták, mígnem elérték az üvegfestés ezer regiszterű orgona-játékát is, nemcsak a mozaik kőötött, hexaméteres, époszszerű beszédét.
Felteszem a dekadens korszakról, hogy még él, noha csak az ösztönük mélyén, hogy Boticelli szép, hogy Rembrandt szép. Ez a két ellenlábas szépség még keresett büszkesége a múzeumoknak, noha a gyűjtők mai felfogásából ez logikusan nem következhetnék.
Az egyik is, a másik is csúcspontjai két ellentétes irányból indult és összeért útnak. Beleértek az egybefoglaló szépség fogalmába, noha az ikonográfiájuk ugyancsak ellenlábas. Botticelli arról beszél, hogy mint üt ki a belső szépség a külsőre is. Azért csak félfigyelmet szentel a természetnek, nem is másért, csakhogy felídézze emlékébe a maga bensőjében élő képet a természetről. A benső, tiszta, szűzi nőiességet tette képpé vonalakban, színben, mozdulatban, Aphroditéje Primavera, Primaverája Mária, mindegy: tiszta, mint a harmat, fehér, mint a liliom, szomorú, mint a bánat. A kifejezésre használt anyaga is a legszubtilisabb, a deszkára preparált gesso-sottile, ez az elefántcsontnál is fehérebb, világítóbb alap, amely úgy világít át a színeken, mint lélek a testen át.
Ellenlábasa, Rembrandt viszont a lélekre vet fél szemmel pillantást, egész figyelme a természeté. Az ikonografiai gondolat csak stereotip frázis, egy unos-untig ismételt jelenet a bibliából ráalkalmazva a természetből ellesett valami szépre, valami par exelence művészire. A párisi Bethsabée-ját nem a biblia olvasása váttotta ki, hanem a meleg szívű és színű Henrickje Stoffels. Nem is elbeszélő, hanem bemutató Rembrandt. Kertész ő, aki csokorba tudja kötni a természetből leszaggatott szépet. Rávilágít lelke - az ő saját lelke meleg fényével, mintegy bemutató, házias mosollyal, hogy mindenki megláthassa - nem az ikonográfiai témát, hanem Bethsabée vörös haját, gyönyörű meleg testét, a környezet lágyságát, a test fölényes szerepét a selymek, bársonyok, csillogó ékszerek között. Boticelli a lélek kifejezéséhez a természetet csak halvány symbolumnak használja föl, Rembrandt a természetre önti reá a saját lelkiségét.
Minden irodalmi és zenei nyelv fölé gazdagodott föl a képzőművészetek nyelve, hogy kifejezhesse kötött, vagy kötetlen stílusban a legködösebb hangulattól a legszikrázóbb üvegfényig a lelkiélet összes hullámzásait.
És mégis, mily kevesen törnek föl a magasabb gondolati szférák lekívánkozó és formáért esedező képtelenjei után. Pedig ott új világkorszak kínálkozik a képzőművészetek számára.
E helyett sorvad, összezsugorodik az ikonografia. Az expressionizmus csak e címig jutott. Nincs mit expressionálnia, mert a megelőző impressióit nem begyűjtötte, hanem eladta.
Amit Mr. Hourtique műtörténeti folyosói, hosszú évszázadokról rejtegetnek, azt mind megismételgetik külömböző név alatt a kis utódok. S ha csoportba akarnám szedni ezt az egész nagyüzemet, akkor azt mondhatnám: vannak konzerváló konzervativek; vannak maradi konzervatívek; vannak halódó dekadensek és vannak mocsárba tévedt dekadensek. Antennás szellemű ember mindig is csak kevés volt...