Nagy Sandor irasai

"Kedves testvéreim a harcban! A szívem mélyéből szeretlek benneteket, hiszen közületek való voltam és vagyok. S aztán a legjobb ellenségtek is vagyok .... Hát engedjétek, hogy megmondjam az igazságot!...
Ismerem én jól a ti szívetekben lakozó gyűlölséget és irígységet. Nem vagytok ti elég nagyok arra, hogy ne ismernétek az irigységet és gyűlöletet. Hát legyetek elég nagyok arra, hogy legalább ne szégyeljétek ezért magatokat. Ha nem lehettek a megismerés szentjei, hát legyetek legalább -: hadfiak...
Harc legyen a ti munkátok, s a ti békétek győzelem!"

Így mondta ezt meg előre "Zarathustra". És hát most ránk szakadt nagy német szellem jóslata. S hogy reánk szakadt, aminő cinikus alávalóság volna tárgyra térni fölötte, s vagy tenni a művészet nevében, mintha kívüle, vagy pláne fölötte állnánk e rettentő valóságnak épen olyan nyomorult szegénységet árulnánk el, ha művészi kulturális törekvéseink zászlaját most pilledten leeresztenők. Mint egy rövidárús, gyávasága pléhredőnyét ráhúzná a boltra. - Most, amikor mindenféle törekvés valamely megnyilatkozási formában belelengeti bátran a golyózáporba zászlaját, most eressze el a művészet, mert ki vagyon mondva inter arma silent musae?!
Mintha bizony a hátunk mögé szorult békekorszak idején valami szédületes büszke napsütésben lengett volna mostanáig a művészetünk hármaspajzsú lobogója! S most töméntelen alkotásainkról lábainkat lelógatva olvasgathatnánk a fejünkre font babérleveleket s mosolyogva nézhetnénk, hogy mint fonják most meg a harcfiak fejére.
Nem a! Sőt éppen csak ez utolsó napokban lett teljesen világossá előttünk, hogy az a béke, amit mi ismertünk, amibe szinte már leéltük életünk, az nem béke volt, hanem ezt a nagy világ-vihart megelőző nyomasztó csend, amiben levél se rezzent. Azért akármilyen magasra emeltük is a művészetek zászlaját, nem lengett az. Úgy kellett mesterségesen csóválni, hogy meglátszódjanak a színei. Nyomasztó csend volt a mi békés életünk.
Türelmetlenül fakadt ki ellene s hívta szilajon a költő

Mikor jön már a pillanat,
Mely nékem is hatalmai ad?

Fönnen mikor kiálthatok:
Népek ! Fegyvert ragadjatok!?

Ah, eljön, érzem, el a nap,
Dühöd viharja szertecsap.

Harcolni fogsz riadva, nép,
Hogy úr legyen a jó, a szép...

Komjáthy

De akkor nyomasztó csend volt. Nem rezdült a falevél se.
Most hát itt van, költő, ez a nagy idő. Talán még nagyobb, mint ahogy a te látnoki fantáziád elképzelni merte. S vajjon úgy lesz-e, ahogy te láttad

Dicső tusákra nyílik a határ,
Mienk a dús jelen s jövő!;
Ránk még pazar győzelmek üdve vár
mit költő álma sző.

Most álom; majdan ragyogó valóság
Mert érte küzd a fő, a kar,
Emeld az Eszme lobogóját Üdv,
Magasra, oh magyar..

Mi itthonmaradtak nem vagyunk más, mint feszült várakozás. Minden nap egy évszázad előttünk. A nyugalom, az alkotás elenyészett, ismeretlen fogalmak.
A szelíd múzsák elbujtak s reszketve tördelik kezeiket, vaj mi lesz?! A műhelyekben hamu alatt pislog a parázs. Nincs aki felfujtassa.
A sok vidám szín ráncosra szárad. A paletta görbe háttal sorvadozik. Az alkotás vágyát sehol sem ösztökéli várakozás, érdeklődés.
Csak egyfelé tör minden cselekvési erő. Minden szemsugár egyfelé tapad. Minden várakozás a vértenger felé mered.
Egyetlen egy szóvá lett az élet, mindent ez fejez ki: győzni.
Nem az alkotás vágya, hanem az újraalakulás romboló dühe rázza az egész világot.
Ez elől a szelíd kis múzsák belesimultak az örök nagy művészet bíborköpenyének egy ráncába.
A mi nyomasztó csendű békénk a szelíd kis múzsákat ismerte művészetnek, mert ő maga, a nagy fenséges alkotó soha nem jelent meg.
De most, nézzétek, egész nagyságában felemelkedik, beleáll háttal a nap közepébe, szétveti bíborpalástját, amitől rémes lesz az ég alja. Ebből a mitoszi távolságból nézi, amint a nagy tusában évszázadok munkája beleomlik a jelen egy rövidke pillanatába.
Most nem küldi a szelíd múzsákat. Most a lángpallósú ítéletes arkangyalai járják mezejét s belerakogat a kürtjük az ágyúk bömbölésébe.
Csattogó szárnyalással suhannak végig egy század művészetén, s amit ebből a fenséges alkotó szeme villanása jobbra int, azt az arkangyalok kiragadják a háború véres kezéből, s amit az alkotó balra int, azt könyörtelenül belerúgják a megsemmisülés örvényébe.
Nincs halvány sejtelmünk se róla, mi fog megmaradni szépnek, igaznak és jónak. Nem is sejtjük, mennyi minden értékesnek hitt holmi csúszik a semmibe vissza.
Nem az alkotások változnak meg, hanem a mi meglátásunk áll a legnagyobb változások küszöbén. Ma még így hisszük s esküdünk valamely igazságra: holnap letagadjuk s valami egész másra esküszünk majd.
Végképp új értékelések előtt állunk. Amint nemsokára egy marok búza többet fog érni egy marok aranynál, úgy változik majd minden művészi értékelés is.
Már az első dördülésre is mennyi fölösleget vitt el a vihar szele!
Amit legféltettebben dédelgetett ölében az elfinnyásodott ízlés és kufárkodás, öleb-művészetté lett, s mint egy kis didergő pincsi, vonítva menekült. De a hatalmas talpú bakancsok ráléptek könyörtelenül. Meg se nyekkent, úgy szorult bele a kis pára. Talán magja is szakadt!...
Az a félelmetes, nagytalpú bakancs azonban nem fog kímélni egyebet se - semmit. Csak a zászlót nézi és tiszteli.
Azért kell kitűzni a művészetnek a maga zászlaját, hogy messzebb lássék, mint a vöröskeresztesek fehér zászlója.
Mint egy hatalmas, érintetlen hadtestnek, úgy kell helyt állni s készenlétben figyelni, hogy azonnal elfoglalhassa fontos nagy pozícióját, amint reá kerül a sor.
Mihelyt pihenni térnek a megvadult, a nekiszabadult nagy erők, résen kell állni a kultúra nevében a művészetnek.
Mert a lelkekben a háború sokkalta nagyobb sebeket fog ütni, mint a testen. És az ütött résen éppen úgy, de még hamarabb bemegy a fertőző piszok, mint a gyógyító ír.
Amit évszázadok munkáltak a szellemen, egy roham kurjantása egyszerűen elsöpri a lélekből. De viszont, az érzékenyre sebzett lélek mélységes meglátása s egy pillanat századok lassú fejlődésével is felérhet.
Azért a művészetnek a legkomolyabb, a legünnepibb, a legfenségesebb köntösében kell várakoznia, hogy az első pillantásra érthető legyen nagy szándéka, szent akarata.
Ne kelljen a lélek-sebesültnek keresgetni apró kis akarások között, hanem lássa meg azonnal a tiszta kultúra kertjét s oda kívánkozzék annak forrásaihoz.
Akik a háborúba mentek, megmutatták a turáni párduc foga fehérét.
Akik itthon maradtak, azok mutassák meg, hogy hol vannak e drágán őrzött hazának messze jövendőkre elégséges kultúra-forrásai, amelyeket most fúrt meg új bugyogásra a saját értékeire ismert öntudat.