Dunantuli faoszlopok

Hiába is erőlködöm, hogy a Dunántúl összegyűjtött e külömböző Faoszlopformák bemutatásánál tisztán csak az iparművészetet érdeklő részleteknél maradjak, mert tanulmányutam sokkal Fontosabb és eltörölhetetlen benyomása más elmondanivalóra késztet: hogy népies, hajdan olyan híres iparművészete csak volt a Dunántúlnak, míg most, amerre csak jártam s mert gyalog jártam, mindenütt a túlterhelt, munka alatt nyögő néppel találkoztam, amely az éhes ember tekintetével nézett reám, s elrongyollott modern, züllött ruhája mintha mondta volna: te cifra szűrt, varrottast, mázosedényt keresel nálunk, mikor kenyérre se telik.
Itt-ott faragcsál néhány ráérőbb pásztorember, s azoknak is messze megy a hirök, annyira kevés van.
Visszaidézem emlékemben az apró, színes fácskákból összerakott homlokzatú milejegyházszögi (Zalam. Göcsej) házacskát s fájdalommal gondolom el, hogy nincs paraszt, aki ráérne kivárni, nincs ács, aki ráérne elkészíteni manapság egy ilyen házacskát, pedig alig negyven éve, hogy az készült.
Ezek az itt közölt oszlopformák, meg a lap múlt évi első számában közölt temetői fejfák, olyan fantázia-termékenyítő adatok, hogy nem is kell nagyon törni a fejemet, s előttem áll ezekből összekonstruálva Attila fapalotás városa, s ezzel olyan valami mesés szépet látok az ő teljesen különálló egyéniségével, mint Venezia, Konstantinápoly.
Mert a fa, mint anyag, nemcsak hogy olyan becsületes valami, mint a kő, hanem még ennél tisztább is, s ha lényegének megfelelően van felmunkálva, hát valami meleg, intim, hozzánk közel álló.
Hanem akkor nem szabad úgy elbánni vele, mint az asztalosok, hogy valami érclaphoz teszik hasonlóvá fárasztó gépies munka árán, hanem úgy, mint ahogy azok vették kézbe, a kiket még nem hívtak asztalosoknak, hanem faragóknak. A közölt milejegyházszögi házacska homlokzata úgy készülhetett, hogy: "A komám becsülettel beígért, még az őszre egy akó bort is ád, hát meg is csinálom neki, hogy akárki megnézheti..."
Mostanában pedig így hallani: ."Kétségbeejtő az a konkurrencia, meg kell valahogy a belső anyagban takarítanom, a mit a külszín fényes kiállítására kell pazaroltatnom ezekkel a drága segédekkel."
Ám a fényes külszín mégis csak a rejtett benső szándékot hozza áruló őszinteséggel napfényre, s az érzés, amit az ilyen mű bennünk kelt, valami kesernyés ámulat, amivel a munkafelosztásból kelt precizitásnak adózunk - de csak adózunk a szó legteljesebb értelmében, s ezzel vége; míg az a durván faragott oszlopsor a kéménytelen házacskák kóválygó füstjétől szinte polírozottá fényesedve és pirosodva örömmel tölt el, mert a beléjük lehelt becsületes munka becsületes érzése jut kifejezésre.
Az asztalosok munkája, meg a régi faragók között lévő külömbséget olyannak látom, mint a zongora és tilinkó zenéje között van. Már most, ha valaki a tervezők közül egy villamos- és bérkocsizörejtől zúgó lakásnak akar egy berendezést tervezni, akkor csináltasson csak a zongorajátékhoz hasonló valamit a végtelen ügyes asztalosokkal s az érzés, mint a zongorázásnál, a billentyűk vezetékein közvetítve mire a húrokhoz érne, már csak mekanikai ütéssé válik, de a hang túlzörgi a villanyosokat. Ha pedig egy kedves kis sarkot, valami elvonultsággal csendes kis téli szobácskát óhajtana valaki, akkor tessék ez oszlopokhoz, azokhoz a temetői fejfákhoz fordulni, én tudom, hogy azok nagyon kedves dolgot fognak a fantázia segítségére nyújtani, akár a tilinkó hangja.