Nagy Sandor irasai

Beszélgettünk. A művészetről esett szó. A művészet, mondtam, gyönyör-kitevője az életnek, de az élet művészete, az maga az élet. Hát mondjam el, mint gondolom ezt. Szívesen. A központi fűtőmestert értesítettem, hogy fűttesse be a szervezetem gyűléstermét; aztán tanácskozásra hívtam össze a képtelen érzéseket, a mindenütt járkáló gondolatokat, a nagyon gőgös eszméket.
Meg is jöttek. Nem rendesen, csak úgy magyarosan, ki előbb, ki utóbb.
Egy existenciára szóló mandátummal elnöke vagyok minden ilyen tanácsozásnak. Alig foglaltam el azonban az elnöki széket, hát íme nagy robajjal tódul fel a karzatra a csőcselék, a frázisok és hangos dobolással követelik, hogy a tanácskozáson ők is részt vehessenek.
Mit tegyek? Felszóltam, hogy csendben legyenek, ennek fejében elfogadom egy képviselőjüket.
Rosszul cselekedtem, de már megesett. Mert alig foglaltunk helyet, csak alig mondtam el, hogy miért hívtam össze a tanácsot, máris fölkelt a frázisok követe és öblös hangján így beszélt: nagyméltóságú főrendek! Az élet, nagy hegyek, fakadó források, boldog papagájok, mátyásmadarak, seregélyek, képviselők, újságírók, és mindazok, akik nem kapcsolják a gondolat kerekét az agyhoz, mind mi vagyunk.
Fenséges közhelyek, szalmából font hajókötelék, szappanbuborékból trombiták, vattából sziklák, ha akarjátok tudni, mind mi vagyunk, a politika, a frázis.
Mi tartjuk a világot, a végtelent, a végest; mi ingereljük a tűzhányókat hányásra, mi nyírjuk oroszlánná a pudlikutyákat!
Mit nekünk a legnagyobb gondolat is! Mikor éhes, a nyomorult és mezítláb jár, és alig talál helyet néhány kopasz koponyában.
Mit nekünk minden büszke érzés, mikor alig tud magának szakadó szirettyűn formát találni!
És az Eszme? Mert a sziklához kötik, mert a keresztre húzzák, mert a máglyán égetik, talán azért büszke?
Nem látjátok, hogy a mienk a hétágú, a kilencágú korona, a tiara, a mitra, a trónok, a baldachinok, a páholyok, a pénz, a kényelem, a csipkés ágyak, a félvilági nők, meg az egész világ!
Az elismerés tengerén miniszteragyak úsznak velünk, mint óriási gályák, mert folyunk belőlük, mint a méz.
Szatócsot tanfelügyelővé protegálunk, zsebtolvajból rendőrfőnököt, disznóhajcsárból főrendiházi tagot.
Míg az Eszme? Míg a Gondolat?: Királyfiból napszámost, vértes-lovagból kolduló barátot degradál.
Mi seregélyből poéta-laureatust teremtünk - a Gondolat istenből sziklához kötött húsdarabot -; mi cipőtisztogatóból milliárdost - a Gondolat bankárból útszéli csavargót...
Míg így beszélt, hozzám ugrott az Erkölcs, s követelte, hogy vonjam meg tőle a szót. Ezt nem tehettem, csak figyelmeztettem, hogy beszédét rövidre szabja, mert más is akar szóhoz jutni. Sok kanyarulattal végre azzal zárta beszédét, hogy az egyedüli boldogságot e földre ő árasztja, adjuk meg magunkat teljesen az ő uralmának, s az lészen az élet művészete.
Szikrákat szórva szeméből, hevesen ugrott fel az Erkölcs, s izgatott, szaggatott beszéddel iparkodott mindnyájunkat meggyőzni afelől, hogy egyedül ő képes az emberek közé érinthetetlen boldogságot vinni. Hanem bizony beszéde erejét, s a nagy igazságokat az önkutatás, az önmagában való kételkedés, s főleg a nagy energiát pusztító önlegyőzés csak rapszodikus ugrásokra hajtotta, s végre is hevesen kezdett beszéde egy töredelmes megbánásban csuklott össze. Avval az őszinte, de nagy erőbe került beismeréssel végezte, hogy neki egyedül nincs igaza, s ha mikor kitör és erőszakos, akkor is csak a végtelen vágy a tisztulásra, s a jóindulat vezetik.
Utána az örökmunkás, vidám kedélyű Gyakorlati munka emelkedett szólásra. Higgadt, csendes dialektikával bizonyította, hogy a materiális megoldás az élet művészete és egyedül csak az általános nagy jólét a boldogság fészke. Ezt pedig egyedül a gyakorlati munkálkodással szerezhetjük meg, mivel egyedül a helyesen elvégzett munka teremti a megelégedés piros gyümölcseit. Adjunk neki hatalmat, hogy a munka becsét egy központból irányíthassa, majd megmutatja ő, hogy mi az élet művészete!
- Mit, - replikázott a Művészet, menj a te központoddal! Évezredes alkotásokra hivatkozom, hogy az egész mindenséget csak a szellem teremtésvágya tölti be, s erre sarkalt a végtelen, hogy így végtelenségét biztosíthassa a folytonos teremtéssel. A materialisztikus teremtés a mi akaratunkon kívül megyen végbe, az ember pedig a művészetben egyénit teremthet. És ez az egyéni teremtés, teremthetés adja igazi boldogságát, amikor olyannak érzi magát, mint a teremtő istenek.
Türelmetlenül, gúnyos mosollyal hallgatta ezeket a beszédeket a Bölcsesség, s hogy felszólalhatott, egy-kettőre elintézte őket a logika robbantó szerével.
Mint egy ócska lószőrpárnát, rúgta széjjel a múltat és jelent, s mellé odavarázsolta a jövő képét. Nem is maradt kétség afelől, hogy egyedül ő képes a hitté lett tudáson keresztül az élet művészetére vezetni.
Én, a szervezet elnöke, már nem is hallottam, hogy mit beszélnek. Az örök-teremtés morajában elhalt ez a beszéd, s gyönyörrel éreztem a végtelen kicsinek és végtelen nagynak érintkező esélyeit, s ennek egy sajátos formáját, az embert szenvedéses örömeivel.
Csak arra eszméltem föl, hogy a frázisok megint dörömbölni kezdtek.
Hirtelen egy megállapodás villant az agyamba, s ezt mindjárt ki is fejeztem, hogy menjenek el az itt felszólaltak együtt az emberekhez, s kísértsék meg az együttműködést: lássuk, kit hogyan értékelnek, s majd ebből levonhatjuk a következtetést.
i
Az én életművészeim tehát lényegük köré ismert alakot öltöttek. E körül is volt némi vita. Az Erkölcs orosz Leo muzsik formájába akart bújni, de hogy félreértés ne származzék, hát megmaradtunk a zsidó-keresztény mythologiánál, s hát Keresztelő János alakját vette fel.
Így a gyakorlati is: Marx Károllyá akart lenni, de aztán csak megmaradtunk a közismert bibliai Szorgos Márthánál.
A Művészet disputa nélkül hasonult Raffael tetszetős formáihoz, míg a Bölcsesség teljes öntudattal csapta nyaka köré Faust doktor fekete köpenyét.
Így indultak útra. A frázisok követe ilyen összeállításra nem vállalkozott, nagy örömünkre nem ment velük.
Utasaink abban állapodtak meg, hogy egymáshoz a próbavállalkozásban szolidárisak lesznek, s csak ott térnek be, ahol mind a négyünket együtt fogadják bé.
i
Mire utolérjük őket, ők már fáradtan, porosan egy város elé érkeztek.
- Ez egy olyan kedves helynek látszik, hogy itt talán már az első házban szívesen fogadnak mindnyájunkat - mondta Mártha.
- Alig hiszem, véli Raffael, de lássuk: "Pálinka-mérés a lélek rongyaihoz"...
Gyorsan mennek odább, hogy az ajtón kiözönlő alkohol és trágár beszéd bűze ne érje őket.
- Talán a második, az a földszintes, az igazán kedvesnek látszik, vigasztalódik Mártha.
- Jó, jó, mondja János és olvassa: "Söröde a végnélküli butasághoz."
- Kezdetnek elég szomorú, s főleg az a kétségbeejtő, hogy még kísérletképpen se mehet be az ember. Különben is, úgy látszik, most már átgázoltunk az előváros szemetén. Abban az alacsony, sárga házacskában feltétlenül bízom, annál is inkább, miután valami kollégám, kézműves lakik benne. Majd inkább megyek elől. Szabad? Jó estét kívánunk, mester. Kaphatnánk éjjeli szállást ebben a kedves hajlékban? Én Mártha vagyok, talán ismer. Ez a társam János, a keresztelő, itt van Raffael, a művész, ez pedig Fauszt dokt...
- Szép társaság, de sajnálom, nincs helyem. Ámbár reád, húgom, a jó polgár időkből emlékezem. Násfás mentében járattak akkor, annak idején a céhmesterek és megsüvegelt a nemes ember is. Rólad, János, a te szigorodról tudok. Börtönbe került az a fehérszemély, aki ellened hibázott. A férfiakra, úgy látszik, törvényeid nem szóltak. Ennek a két úrnak azonban hírét se hallottam volna, ha a gyermekeim véletlenül nem járnának iskolába.
Rég kipusztult a művészi a mesterségekből, még a hagyományos, örökölt cifraságok is kivesztek az emlékünkből. Nem tud már tulipánt a mi időnkbeli egy se.
Az észről meg a bölcsességről? Jobb, ha hallgatok arról, hogy a mesterségekre csak az alja adja magát, mikor már nincs egyéb: se írnok, se díjnok, még napszámosnak és csavargónak is gyenge, akkor fog valami mesterséghez. Megmondom őszintén, mi csak a mindennapi életért vergődünk. Én nem szeretem a gyakorlati munkát, a munka nekem a legnagyobb kín, s a legfőbb vágyam az volna, hogy másokkal dolgoztathassak, mint az urak.
- Igen, igen, sajnos, ez így van, mondja Mártha, de lássa, Mester, mi éppen azért jöttünk, hogy újra felvirágoztassuk a mesterségeket.
- Nem használ itt, húgám, semmi, csak az ital. E közben felejt az ember, s kedvére szidja az állapotokat.
- Engedd meg, jó ember, - vág közbe János -, hogy elmondjam neked, minő káros az alkohol, minő pusztító a hatása...
- De hiszen éppen azért iszunk, mert különben, amilyen erős szervezetünk van, Matuzsálem koráig itt nyomoroghatnánk.
- Hallgasson meg, mester, - szólt Raffael, - nézze, az én agyamban ezer új forma kelt. A kacskaringós cifrák számtalan új tulipánja dugja ki fejecskéjét, mint tavasszal a mezőn. Gondolja el, milyen kevés volna, ha ezeket használható új formába öntve, a mesterségeknek új érdekét keltenők.
- Nem értem, uram, miről beszél. Azért csak menjenek az isten hírével...
- De, édes apám, - szól közbe a vasaló mellől egy leányka, - talán Mártha néni mégis maradhatna...
- Inkább Raffael, édes apám, - rikácsolja egy változó hangú diák.
- Ugyan mit fecsegtek. Lássatok dolgaitok után, magunk is alig élünk. Én most a "körbe" megyek, jojcakát!
Aztán bevágta az ajtót...
i
- Rajta, kísérletezzünk tovább! Nini, egy nagyablakos ház. Itt szeretik a fényt... az ám: "Kávéház a befüstölt észjáráshoz."
- Na, de végre itt van egy komoly külsejű ház. Dr. Arcátlan Gáspár köz és váltóügyvéd. Végre is a név nem határoz, ugyan nézzünk fel, sohase tudhatjuk... Szabad? Jó estét kívánunk! Nevem Faust doktor. Engedje, hogy társaimat is felsoroljam. Íme: Raffael, a festő, Keresztelő János, Szorgos Mártha. Megkérnők ügyvéd urat, nem adna-e nekünk szállást?
- Hm, hm... tehát önök négyen... ha jól értem: filozófia, művészet, erkölcs... munka, vagy mi, vagy talán éppen szociálizmus? Furcsa! Önök együtt utaznak? Ha jól utána gondolok, legokosabb, ha telefonálok a rendőrségért. Mert önök csalók, uraim! Igen, közönséges csalók! Mert indokaim, nagyságos elnök úr és tkts. Törvényszék!: az észt az erkölccsel, művészetet a gyakorlati munkával együtt; avagy ha tekintem a gyakorlati munkát az ésszel... művészetet az erkölccsel...? No már, amióta történetet ismerek, együtt soha se jártak. De nem is járnak. És szerencse is! Ugyan megjárnám, ha erkölcs járna az ésszel! Ezek ugyan nekem ki nem forgatnák a paragrafusokat!
A dolog így áll: a természetnek is vannak törvényei, meg az embereknek is. Én ismerem mindkettőnek a fogyatékosságait. Gyönyörű fogyatékosságok, amikből folyik, hogy soha ész erkölccsel nem szövetkezik... No, engedjük meg, két-háromezer esztendőnkint jön egy-egy futóbolond zseni, ez aztán alaposan belezavar mindenbe!
Mondok azonban valamit, dr. úr. Ismerem az ön tehetségét, nagy szellemét, meg azt a bizonyos vér-szerződést az ördöggel. Vegye át az irodám vezetését, de kikötöm, hogy patvaristának azt a bizonyos sánta fickót is vegye maga mellé.
Kedves művész úr, ön lefestheti a feleségemet, az úgy is bolondul az ilyesmiért. János, maga lemehet a cselédeim közé, rendet tartani. Ott elkel az ilyesmi, nem lesz annyi skandalum a házban. Te meg, piros képű húgám, gyere, hadd csíplek meg, aztán le a konyhába!
...Úgy?... Önök szó nélkül távoznak? Nem megmondtam, hogy csalók!...
i
- Nem kell engedni, gyermekek, Mártha ne búsulj! Gyertek, kísértsük meg egyebütt.
Egy hosszú vaskerítés mellett haladtak tovább, majd egy hatalmas palota elé érkeztek, ahol egy vörös bundás portás vesztegelt.
Mind a négyen zavarban voltak afelől, hogy hogyan juthassanak ide be? Mert Faust és Raffael könynyű szerrel sétáltak volna át a tekintély emez előrevetett ezüst sugarain, miután önmagukból is áradt hasonló erő, amely legyőzze amazt. Azonban itt van a szandálos János, itt van a felgyűrt ingujjas Mártha... Tanakodva álldogáltak, majd tanácstalanul közeledtek a vörös bundás kerberos felé, s hát íme, e pillanatban egy püffögő, láncos szörnyeteg zörgött, tutult, koppant, reccsent, s hirtelen megállt a kapu előtt.
Kerberos alázattal tört ketté az autó előtt, kinyitva azt. Egy finom-finom női alak lebbent ki. A nő tekintete Faust és Raffael alakjára esett és zavart tétovával nézett reájuk, mintha mondaná: vajon nem csalódom-e?...
Faust e tekintetet leolvasva szólt:
- Nem téved, grófnő, én csakugyan Faust vagyok és ő valóban Raffael. És engedje meg, hogy két más...
- Oh, minő kedves véletlen! De kerüljünk csak beljebb, mert ugye, hozzánk igyekeztek. Csak mondják ki, mert büszkévé tesznek vele. Menjünk csak fel.
Mártha és János tétovázva álltak, de Faust büszke eréllyel kézen fogta őket, s vitte fel a pár lépcsőn, ahol ama finom jelenség háziasszonyi mosollyal várta már őket.
- Amint mondám, grófnő, bemutatom még Keresztelő Jánost és Szorgos Márthát...
- Örvendek, mondta a grófnő szárazon, mindamellett avval a bizonyos leereszkedéssel, ami felülmúl minden gőgöt. Kérem csak, nevelő úr, folytatá hátrafordulva, s ön is miss Betty, eresszék le a gyermekeket a kertbe, s aztán érezzék magukat jól eh... hogy is,... Keresztes úrral és Cseléd Mártha kisasszonnyal. Mi pedig, kedves mesterek, menjünk az én lakosztályomba, mert égek önöktől valamit hallani. De ugye beszél nekem a szegény Margitról?...
- Úgy, de bocsásson meg, grófnő, mi szolidárisak vagyunk ez egyszer, s nélkülök a mi érintkezésünk is egyoldalú lenn...
- Értem, értem, de tudja, mégis... így szandálosan, az a borzas haj, az a vesébe néző tekintet, az a nyugtalanító... s aztán amaz a felgyűrt redőivel, ma foi, több mint nehéz. És végtére is, kérdem, kell-e ez egyáltalában nekünk? Nekünk, hiszen ért, ugye? Nem szabadultunk-e mi már fel a durvából a szubtilisakba?...
- Lányom, lányom, - szólt János szelíden, nem érzed-e, hogy Heléna szép lábacskáit tyúkszemes piskótává nyomta az előkelő kultúra? Nem érzed-e, hogy Artemis hajlékony dereka, ha így folytatjátok, két ízre szakad, mint a hangyáé, s csak egy vékony szál tartja majd össze ezt az örökölt és szerzett betegségekkel teli szervezetet?
- Jó, jó, de ez a manicure-re és a szanatóriumokra tartozik, s aztán, ugyan mi közöm hozzá...
- Nem, asszonyom, ez te reád, ti reátok tartozik és pedig addig, amíg nem késő. A szanatórium már csak a hüvelyt foldozza, de ebből a hüvelyből a magas érdekek közt vibráló erő már kiköltözött, s csak egy érdek didereg a fogak között; vajha csak egy szalmaszálon is, csak fityeghetnék még a létben.
- Ám legyen, ezt is megengedem. De, bocsáss meg, most már értem, miért kérte Herodiás felesége a fejedet. S ha már ide jutottunk, hát mit akar Mártha itt? Nem mondta-e Krisztus is, hogy Mária a jobb részt választá? Mit felel, doktor úr?
- Grófnő, nem csak kersztény-zsidó mythologia van a világon, amellyel symbolumokat megérthetünk. Mártha lehetne Penelope is. Penelope szövőszékének örök a jelentősége, ha megérti, hogy tíz év folytonos csábját hárította el a szorgos házimunka. Pedig, ha valaha, most csakugyan megismétlődik, hogy éppen az önök köréből a politika Trójája köré gyűjti a harcos férjeket, ahonnét csak az Odisseádok keserves tapasztalatain keresztül jutnak ismét haza a kifosztott birtok szívébe... s a birtok kifosztott szívébe...
- Lehet, hogy igazuk van, de már ez nekem sok. Hanem, íme, hallom, kis uram jő. Éppen jókor, jöjjön csak, jöjjön, segítsen nekem. Ezek az urak...
- Ah, a kedves kerületből talán? Tévedek? Hogyan? Faust, Raff... Keresztelő János?... De hisz e merő képtelenség! Itt históriai évszám zavar, magvas tévedés! Kedvesem, ezek a kóbor színészek - s még hozzá, ha nem csalódom, legalább ez a kettő: zsidók. Hát hogyan ereszkedhetik...
- Ah, úgy?...
i
Leverten távoztak. De alig tettek pár lépést, Raffael éles szeme egy műterem ablakát pillantotta meg.
- Jerünk, jerünk, - mondta örömmel, s vonszolta a házba mindnyájukat.
- Csakugyan, ott egy híres festő lakott. A lépcsőház tele volt mindennel, amit lekülönbözőbb korok szépet alkottak. És ez alkotások furcsa féltékenységgel kandikáltak egymásra. Vetélkedve kínálgatták a nézőnek sajátos vonalaikat és színeiket.
A parvenük cselédeit jellemző, nagyon tudálékos szolga jött eléjük, s leereszkedő mosollyal intett, mint aki tüstént eltalálta, hogy urának tetszetős, érdekes modellek érkeztek.
- Erre, erre, most éppen jókor, nem dolgozik a Mester.
Ami azt illeti, hát nem is igen dolgozhatott, mert ugyancsak zajos társalgás hallatszott ki a műteremből.
- Modellek érkeztek, Mester...
- Lássuk őket! - szólt a bohém fejű, lilakabátos mester. Jöjjenek, jöjj... Ah, de bocsánat, - mit beszélsz te ostoba - hiszen, ha nem tévedek, de hogyan is... Ön az, Rafael mester? Fiúk, venez, mes enfants! - kiáltott a műterem belső sarkában füstfelhőkbe burkolt lármázó alakokhoz, akik egy meztelenül hárfázó leányka körül csoportosultak...
- Méltóztassanak beljebb...
- Köszönjük, kollega, de előbb engedje, hogy bemutassam Faust dr...
- Faust? Végtelenül örvendek a szerencsének! Oh, be felséges zene, micsoda megrázó dráma, micsoda helyzet...
- Szorgos Mártha...
- Csókolom a kezét, van szerencsém. Látjátok fiúk, ez a haj, ezek a szemek, s ezek a ruhaerdők... he?
- És Keresztelő János...
- Nem találok szavakat, nagy Szent, hogy kifejezzem... De nézzétek fiúk, ezek formák, mi? Semmi háj, mi csupa forma, micsoda szín, mesés, isteni, csodás... Ilyen szerencse! De kérem, foglaljanak helyet. Párnákat, gyerekek, párnákat ide!...
- Köszönjük, mester, - szólt Faust, - de mielőtt elhelyezkednénk, hát értsük meg egymást, mert amint látom, némi tévedés...
- Oh, kérem, a zenét véghetetlenül kedvelem, sőt a drámában is megkapó jelenetek vannak. És eddig igazán csak azért nem foglalkoztam evvel a gyönyörű szüzsével, mert nem találtam megfelelő modellt. De most, hogy szerencsém van, ezer örömmel ragadok ecsetet... Ha megengedi, talán mindjárt egy színvázlat... Azt a vásznat, azt, azt...
- Csakhogy, kedves kolléga, most nem arról van szó. Sőt éppen nem! Mert nézze csak, Keresztelő János önnek modell és semmi más, pedig hát ő az erkölcs...
- Nem értem, kedves Raffael mester. Talán azt akarja mondani, hogy ezek a kis modell leánykák nem egészen az erkölcs...
- Az is, fiam, - veti közbe János, - bár csak egy mellék tény, de igaz, hogy itt, e körben a legszebbek, a legéletképesebbek pusztulnak rendre meddőn, annak az életfelfogásnak az alapján, hogy mennél több élvezetet szerezzünk.
- De kérdem önt, mindenekfelett Szent, hát nem az-e a legtisztább ethika: élvezni? Mert hiszen itt nem a fizikai gyönyör vonaglásáról van szó. Nem azt nevezzük mi élvezetnek, hanem a vonalak és színek ritmikus játékának a gyönyöre, amit élvezni tudunk, s ami minket ingerel.
- Jó, hogy éppen ezt említed, mert éppen itt fészkel a képmutatás, a hazugság - vagy enyhébben: az önámítás. Tudd meg, fiam, hogy az Élet a vonalak ritmikájával nem azért hat és váltja ki a gyönyör reszketését, hogy azt elpazaroljátok. Az Élet a maga célját célozza és követeli; hogy ha már a szellemben megtermékenyültél a látottakon, próbáld az Eszmét gyermekeidben is.
De ti ezt kihagyjátok. Nektek csak az élvezet kell belőle!
- Bocsáss meg Szent, de akkor a művészet nem produkálhatna annyit!
- Nincs is arra szükség. Hogyan van az, hogy ti folyton akartok virágozni, holott a természet törvényeit megcsalni büntetlenül nem lehet. Az agyba vetett benyomás csírázni is akar, szárba is szökni, virágozni, gyümölcsözni is. Ti mindig csak virágoztok! Hogyan van az? Onnét van, mert nem természetes, hanem csinált virágok azok! A teremtő zsenik organikusan fejlődött virágait utánozzátok! Hamisíttok!
- Szigorú kritika ez, Szent, s ön csak meghasonlást visz magával és felzavarja a kedély mélyét.
- Úgy van. Hogy megtisztuljon a kedély fenekére ülepedett, mindent elrothasztó piszoktól.
- Vigasztalódjék, Mester, - szólt Faust. Olvasok önnek a jövőből:
Nincs is olyan nagyon távol az az idő, amikor a művészet, illetőleg az, amit ma annak neveznek, nem lesz kiváltságos hivatás. Minden egészséges érzékű ember legalább is olyan fokban tudja lerajzolni és festeni, elbeszélni, vagy leírni benyomásait, mint ahogy most elénekelni, vagy elfütyülni tud valami tetszetős dallamot az utcagyerek is. Pedig azért - ugye - nem mindenki zeneművész?
Helyesen érzékelni valamit, azt tudja a színérzékeny, - meg a hangfelfogó lemez is, sőt visszaadni is tudja. És technikailag mennél tökéletesebbek lesznek ezek a szerek, annál nagyobb lesz az űr, és annál tisztábban látszik meg az érzéki benyomásokból leszűrődött azon szellemi termék, amit mi nevezünk művészetnek, szemben a leszűretlen, éretlen benyomásokkal. Fájdalommal hagyjuk itt az éretlen abstrakciók zűrzavarában és sajnáljuk, hogy nem tisztázhatjuk most. De viszont tudjuk, hogy a téves magyarázatok mindmegannyian a főmeder felé siető részletek, amelyek addig, míg el nem érik a gyűjtő folyamot, mind azt hiszik, hogy ők maguk a gyűjtő folyam.
- Én pedig kijelentem, hogy nem hiszek önöknek. Azt se kutatom, hogy miért sajnálkoznak rajtam. Térdig állok az aranyérmekben. Fejedelmek vetélkednek, hogy vásznamra kerülhessenek. A legszebb delnők és hetérák oldják meg a fűzőiket, hogy "Születő Venus"-omat megfesthessem.
Ezt pedig úgy festem meg, ahogy senki még előttem. Lionardotól szedtem a rajzot, Botticellitől a bájt, Böklintől ellestem hozzá a tajtékzó tengert - s mindezekhez Segantini vibráló technikáját. A végén pedig megfizettetem magamat, mint Carolus Durand az amerikaiakkal. Mit akarnak velem?
A lét felől nem okoskodom, mert ez útjába állna a produktív erőnek.
Ami pedig a Gyakorlati munkát illeti, meghagyom ott, ahol van.
Semmivel sem helyezem föllebb. Maradt nekem elég műremek a múltból, amikkel körülvehetem magamat. Újakon nem töröm a fejemet.
Így beszélt a büszke mester, s hátat fordítva utasainak, bámulóival eltűnt a műterembe.
i
- Hát csak menjünk tovább?
- Mentek, míg egy magastornyú templom terére értek. Itt egy sárga, földszintes házba becsengettek. Kövér, termetes fehérnép nyitott ajtót.
- Már megint kéregetők? (János áll elől) Nincs itthon az öspörös úr...
- Tévedsz, asszony, én Keresztelő János vagyok, ez pedig Szorgos Mártha.
- Jesszusmáriám! Én vétkem! Hiszek, hiszek! Tessék csak erre, itt van az öspörös úr...
- No, mi az?
- Bocsáss meg, testvérünk, én Keresztelő János vagyok, s engedd, hogy bemutathassam: Mártha, Raff... Faust doktort, testvéreimet.
- Per amorem del! Ezeket együtt látni, s még azt mondják, testvérek! Felfordult már a világ. Oh, sokat szenvedett egyházam, mit kell még megérned. De ti, akik színről-színre láttátok az Urat, drága szentek, hogyan mehettek ti Fausttal? Raffaelt tökéletesen értem a társaságtokban: "der so hoch pelm popst geacht ist", mint Dürer írta Raffael ajándékára. De Faust? Faust?!
- Értsd meg a symbolumot, jó ember, - mondta János. - Ő a szellemember, a tisztán ész, vagy ha akarod, s jobban érted, az Ige, a testté lett ige és a testtől szabadulni vágyott ige. Ő az, akinek a kedvéért tisztogattuk a Jordánban a kultúra-piszkos testünket. Ő érette sanyargattuk magunkat testben az egész keresztény epokán át, hogy mindenekfelett ő fejlődhessék.
Ő az, aki fényesen belátta most, hogy a testtől nem megszabadulni kell, hanem boldog kibékülésben és mindentmegbocsájtásban egyiket a másiknak támogatni kell öntudatosan, mert csak így fejlődhetik a megismerés. Lám, ezt hoznánk mi neked, akik benned is lakoznánk, ha szívesen vennéd.
- És mi az ára?
- Furcsa kérdés, de értelek. Te Faustban is Mephistót látsz, - szólt Faust. Mephistó rég elpárolgott mellőlem, mint az a hit is, melynek ő, mint árnyéka, a kételkedés szerepelt.
- Azonban megmondom az árat: vesd el az üres szertartások frigyszekrényét, amiből a kultúra már réges-régen kihordta a valóban beléjerejtett szimbólumok drágaköveit. Legyen egyszer bátorságod, nyisd fel, meglátod, hogy üres. De a szekrény, az sokat ér! Azt ne hajítsátok el, hanem inkább rakjátok tele az új szimbólumok ékszereivel: új erkölcsi felfogások, új fényt szóró megismerés-gyémántokat rakhattok belé!
- Cz! Hogyan beszélsz! Nem féled az istent? Nem vagytok ti azok, akiknek mondjátok magatokat. Látom én; hisz a szandálod neked, aki Jánosnak mondod magad, tisztára olyan, mint a boldogult Kneipp páteré volt, az inged meg gombos, holott...
- Ebben igazad van. Mi erkölcsi Keresztelő Jánosok, nem vagyunk már a Jordán mellett átkozódó prédikátorok egyedül és kizárólagosan. Mint ahogy Raffael se tisztán-pusztán festő többé. De megbecsüljük, viszont a hajlam erejét, s ha Faust többet tanul és olvas és ír is, mintsem rajzolna, azért nem hanyagol el bennünket se. Amellett vigyázunk, hogy hajlamunk ne a többi rovására fejlesszen bennünket.
- Én sehogy se érzem a szükségét ezeknek a dolgoknak, amikről itt beszéltetek. Inkább úgy érzem, hogy a gyakorlati alól fölment a hivatásom. Efelől tehát nem kell gondoskodnom. A szellemi részt nem kutatom, én kicsi ember, hanem alázattal elfogadom a kinyilatkoztatásokat. A művészetet, amikor akarom, megvehetem céljaimra. Az erkölcsöt? Hát, gyarlók vagyunk. Hehehe. És aztán... hát szépen meggyónom... Hehehe... Mit akartok még tőlem?
- Mi, szegény ember, semmit. Azonban, egyszer jusson eszedbe, hogy mekkora a Gondolat hatalma; hogy ő, aki elreppen egy pipadohánytól, egy pár pohár bortól, hangosabb beszédtől, viszont ő, a stubtilis pár pillanatot évekké tud tenni. Kiszívja egy éj alatt a haj szép barna színét; valamit halkan súg, s íme, már ezzel száz redővel írta arcodra azt, amit súgott...
- Hagyjatok, hagyjatok, nincs erőm, hogy igazat adjak.
Megint csak mentek tovább.
Már kezdett sötétedni is. Egy ház előtt égő lámpa hirdette: "Szerkesztőség".
- Ugyan menjünk fel, - vélte Faust. Hisz itt művelt emberek vannak, próbálkozzunk. Szabad? A Szerkesztő úr? Nevem Faust, engedje, hogy felsoroljam társ...
- Csin-csin - szólt a telefon.
- Pardon, uraim, azonnal Tessék helyet foglalni. Halló! Hogy tetszett mondani? Meggyilkolták az elnököt? A bűnöst üldözik... Hova utazott őfelsége? Az van vele, ja? A direktorral veszett össze... (Az iroda felé fordulva: ) kérem, jegyezzék fel. Költő, mit ábrándozol, írjad, hogy Sapponi Gemma összeveszett a direktorral, elhagyja Milanót... nagy skandalum...
No végre. Tehát, amint mondá, uram ön... (brrr, brrr). Ezer bocsánat, még valamit kell... szóljatok le a nyomdába, hogy Baróth képviselőnek azonnal küldjenek kefelenyomatot.
Tehát. Nagyon örvendek, dr. úr... s itt barátai? Mily szerencse reánk nézve... Ah, ismét telefon: Ki az ördög! Halló! Nánámpöttyén a rendőrség... jó, elintézzük! Halló! Még... de kérem... látják... itt meg kell bolondulni...
i
Siettek tova. Már egészen beesteledett. Az utcákon csak néha surrant el egy-egy ember. Céltalanul jártak utasaink, s úgy találomra nem igen mertek már bekopogtatni.
Amint mendegélnek, jő velük szemben egy szemüveges, magába néző, sovány férfi. Ahogy elkerülné őket, úgy félszemmel kinéz a szemüvege felett, meglátja Faustot, s megáll:
- Nem tévedhetek! Ugye ön Faust... s itt nem lehet más, mint Keresztelő János és... De hogyan? Itt az utcán ez órában? Engedjék, hogy bemutassam magamat: Theosoffy Ágoston doktor a nevem. Végtelenül örvendenék, ha szerencséltetnének, itt lakom a közelben.
- Köszönjük és szívesen fogadjuk a meghívást e késős időben bizony jól esik. Íme, két társam, akik doktor úr előtt szintén nem lesznek ismeretlenek: Raphael és Mártha...
- Oh, bizonyára nem. Igen-igen örvendek. Tessék, talán majd én megyek elől. Itt tessék ügyelni, az a sötét sikátor az én lakosztályomba vezet. Ez mind könyv. Az ember könnyen megbotlik bennük. Magam is nem egyszer átesem rajtuk. Itt volnánk! Mindjárt a villanyt. Így ni! Tessék helyet foglalni. Majd leszórom a székekről ezeket az írásokat. Itt egy kissé rendetlen nálam: nem engedek takaríttatni, mert a feleségem nem igen becsüli ezeket az irkafirkákat, mint ő nevezi.
Bocsássanak meg, ha tapintatlanul azt kérdem, hogy mi járatban vannak önök? Mert nem tudom megmagyarázni magamnak a kultúrelemek e sajátos széjjelszedését, vagy mondjuk összetételét. Mert ugye, ha jól értem: szellemi művészi, erkölcsi, gyakorlati?... nemde? Azonban miért együtt, s ha együtt, miért nem egyben? Hisz a szellemi önmagában foglalja mind, nem?
- Mi, kedves doktor, - mondja Faust - azon vagyunk, hogy megoszolva a szimbólum kedvéért, jól megkülönböztessük, mi hiányzik itt vagy ott; mi van túlsúlyban itt vagy amott. Ezzel valami harmóniafélére törekszünk, már amennyiben lehetséges.
- A harmóniát itt e földi exisztencián? Oh, elmaradt naiv kultúremberek, hát ti még nem tudjátok, hogy a földnek éppen a szenvedés a főkaraktere, amihez mindig csak annyi surrogatum öröm járul, amennyi kell a szenvedés könnyebb elviseléséhez? Elég ez exisztenciára az erkölcsivel egybeforrt szellemi. Ez előkészít a szenvedések megértésére, s ezt jól felfogva Nietzsche tevéjével boldogan térdeltünk le, hogy az élet telerakja mennél több terhével a hátunkat, s mikor már alig görnyedünk a nagy súlytól, még akkor is azt mondjuk: még többet, még többet! Mert a ránk rakott terhek mennyiségéről és minőségéről ismerhetjük fel saját értékünket. És mennél előbb megszakadunk bele, annál előbb elkövetkezik reánk a boldog Nirvana cselekvéstelen nyugalma, ahol még a Harmónia se zöng.
Művészek? Gyakorlati munka? Megtévedett profán lelkek szellemi és anyagi harca Tao-val: dacoló Bábelt emelni a felhőkig. De akármilyen magas legyen is, onnét be nem láttok Tao lakásába. Mondd, János, te értesz engem? Hát akkor minek ez a hangsúlyozott kultúr-quartett!
Értelek, testvérem, sőt nagyon is. Amit te itt beszéltél, az a, hogy is mondjam, hogy ne elcsépelt frázissal éljek: ez a "Szabadalmazott lassúöngyilkossági theoria", amelynek az irodája Angliában, a társaság részvényesei Indiában - s a kliensei az egész keresztény-zsidó világban vannak.
Mily szerencse, hogy csak theoria. Az életre következetesen sem lehet, szerencsére, alkalmazni. Nem fér össze a szervezet kerék- és szíjrendszerével. Akárhol akarod bekapcsolni, leveti a szíjakat a gép.
Lásd, mi azért szövetkeztünk, hogy ne engedjük egymást a szélsőségekbe jutni. Faust pl. könnyen ragadtatja el magát a homunkulus repdesésre. Szívesen sisteregne, mint bolygófény, alaktalanul, mert könnyűnek érezné magát az anyag törvényei nélkül. Raffael nagy örömmel ülne az oltárra, s tömjéneztetné magát. János a gaz iránt érzett gyűlöletében a virágokat is kitépné, Mártha - haj-haj! Ha lelökhetné Mammont, hogy felülne az aranyhalom tetejébe!
- Én erre soha sem gondoltam volna, - szólt Ágoston doktor - hogy minden individuum magába rejtse a négyet. Ha egy kicsit utánagondolok, úgy tűnik fel, mintha én azt a feleségemmel osztanám meg. De hol is van ő? Maud, kérlek csak, nézd, minő szerencse érte házunkat: Faust, János, Raff... Mártha...
- Nagyon örvendek, uraim. Foglaljunk helyet. De - véli körülnézve - nem lenne-e kellemesebb megoszolni? Nem jönnének-e át hozzám, édes Mártha és kedves Művész? Mert az urak bizonyára filozofálni fognak. Az pedig, ugye kedvesem, nem nekünk való? Se önnek, ugye kedves mester?
- Nagyságos asszonyom, kérdezze meg Faustot. Ő erről legjobban tudja önt felvilágosítani, mert nagy katasztrófa szakadt annak idejében a nyakába...
- Úgy van, asszonyom, a dráma villámát éppen ezek a kérdések sújtották reánk annak idején.
Az én szellemem az aetherben sistergett, nagy magasan; Margité még az anyag titokzatos méhében pihent. Én erkölcsileg a középkor pocsolyájában fetrengtem; Margit erkölcsi felfogása egy naiv gyermekmese volt. Ami a gyakorlatit illeti: mintha az a gyalázatos vérszerződés, az a papír-bankó kibocsátás evvel volna összefüggésben? Nem? És Margit? - Hát ebben a tekintetben jól oda volt kötve s az ő vállán pihent az egész Atlasz. Milyen frigy volt ez! Szégyen, gyalázat!
- Oh igen, egy leánynak nem szabad megfeledkezni magáról, - veti közbe Maud. - De hagyjuk is ezt a nehéz témát. Nekünk nincs gyermekünk...
A mi frigyünk? Pty! Én teremtem Ágoston társadalmi helyzetét és...
- S haj - én szerzem a pénzt - tört ki egy önkénytelen sóhaj Ágoston doktorból.
Utasaink belátták: az ajtón túl cifra, modern pompa - emitt minden porban és rendetlenségben; ott művészi - erkölcstelenség - gyakorlatiasan: emitt művészietlen, gyakorlatiatlan erkölcsi szellemiség.
i
Az én quartettem vigasztalatlanul ment bele az éjszakába. Úgy érezték, hogy lehetetlen tovább a házak nyomasztó légkörében maradniok. Ki kell menni oda, ahol a minden végtelenébe zavartalanul nézhetnek bele. Kiértek egy kopár fennsíkra. Fent csillagok miriádjai csillogtak az űrben, s létük titkait kínálták a szemlélőknek.
Így szemlélődve érezték azt a delejes nagy kapcsot, amely gondolatukat húzta fel a végtelenbe; de talányként állt előttük, hogy hogyan tud ez az érzés erőre kapni a földi anyagban.
Nagy cselekedetre vágyó suhintós gondolatszárnyuk csüggedten esett le, mert e nap sikertelen kísérletei jöttek eléjük. Az ügyvéd, a delnő, a festő stb...
Míg így gubbasztanak, hát íme, az erdő felől, a rétek felől, a gabonás mezőről egy sajátos illat szállt feléjük: az élet szaga. Az a bódító illat, amitől kora tavaszon megremeg a térd.
Majd úgy tűnt föl, mintha ez az illat színrekapna és alakulna: vibráló sárga fény lett; aztán hideg, vacogtató kék sugár, majd perzselő, rózsavörös láng.
A lángok szirmokká váltak - a szirmok rózsává csavarodtak, amelynek a közepéből hirtelen előtűnt ez ifjú - mintha Don Juan volna! - Egy ifjú: a szerelem.
Mikor a négy utast meglátta, vígan ugrott eléjük; majd mind a négyet egyszerre ölelte át:
- Ugyan régóta vágtatok utánatok. Mindenütt a nyomotokban; mindenütt sikertelenül: mind ti, szegények. De hát hogy is feledkezhettetek meg rólam, Igaz, nem voltam ott a tanácson, igaz! De hát engem az ilyes úgy sem érdekelt! Csak bujkáltam, én ostoba, ligetekben, utcasarkokon, ablak alatt, kicsit levelekben, röpke versekben... mikor... De te, Faust? Hát a te mindentudásodba nem kacagta-e mindig bele Mefistó kesernyés hangján: hát aztán mi alakul annak utána, ami most istenagyba se fér bele, a miriád évek után? Mint egy szagotvesztett vizsla jár a gondolat a végtelenben. Így rohantam én is szívből ki - szívekbe be...
Hogy megláttalak benneteket az imént, új remények buggyantak fel bennem. Gyerünk, tegyünk úgy, mintha most kezdenők. Majd meglátjuk!
i
A szerelemmel a nap is felkelt, a mindennap új nap. Utasaink a fennsíkról leereszkedtek az erdős részen, s a völgyben, ahol a patak futott, mellette futott egy kis út is. Ezt követték most már öten.
Amint így mennek, egy helyt a patak csevegésébe gyermekkacaj és anyagőgicsélés vegyült.
Felfigyeltek... A Szerelem csendet intett. Majd félrehúzva a bokrokat:
- Nézzétek, nézzétek - suttogá.
János melléje lépett, s lent a patak medrében látott egy napsütötte mezítlen férfit, amint egy kis gyermeket a sekély patakban ülő anya karjaiba ad át.
A rózsagyermek ujjongó örömmel üdvözölte a futó patakot. De amint a hideg víz kis testét érte, felhúzta gyenge vállacskáit. Ez csak egy pillantás volt a másikban már megismerkedett a hideggel: mind a két kis markával belehadarászott a vízbe, hogy elfogja azt a tréfásan kitérő, sietős patakot. Csakhogy az nagyon ügyes volt: mindig kisiklott ujjacskái között, s magasra szökve elhömpölygött a kavicsok közé. Milyen mulatság volt ez!
Odább aranyhajú, hótestű fiatal asszony feküdt a kis patakban és mosolyogva nézte, mint siet ez a vidám elem meleg testén keresztül. Majd erős nyugtalansággal nézett fel a sűrűbe. Nyilván megérezte a szerelem közellétét, mert hirtelen felült, odapillantott a sikongó gyermekre és boldog mosollyal szorította össze két mellét és mély, jelentős sóhaj szállt ki lelkéből. A Szerelem felfogta azt, szívébe zárta és elrejtette az ő egyedül jogos szándékával.
Még odább nyúlánk, barnatestű fiatal lányka hosszú mozdulatokkal húzkodta vizes, fekete haját, bontogatva az összecsapzott fürtöket. Előtte egy csontos, de izmos ifjú markolászott iszapot, s húsos izmaira kenve, mutatta a leánykának:
- Nézd, mint a piszkos, patinás bronz.
i
János benső, boldog örömmel üdvözölte magában ezt a jelenetet.
- Oh, hát megtérnek végre a tisztuláshoz. Itt az új Jordán, amiben ezek mind Keresztelők: önmaguk keresztelői, mert mindnyája öntudatosan tisztul.
Raffael gondolkodás nélkül bámult. Szerette volna, ha összes pórusai mindmegannyi szemek volnának, hogy fel tudja szívni a jelenet minden színét, formáját. Új-élet benyomási voltak ezek, amelynek nyomán új formalátást érzett magában fejlődni. Teljesen megfeledkezett a többiekről, csak művésznek érezte magát, s nem bántotta ez a tudat, mert érezte, hogy új formavilágba jutott: az öntudatos szemlélődés világába.
Mártha a nőket figyelte:
- Hát itt a szabadság! A keresztény-zsidó előítélet takaró rongyait le lehet dobni, s mégis tiszta maradni. Megtisztult a férfi-tekintet is, nem bánt többé. Szabad tehát a nő. A szemérem nem ingerkötő többé, vágysorvasztó, vágyrészegítő. Nem a ruha védi a testet, hanem a lélek ereje burkolja be mások elől. A vágy félreáll addig, míg a szellem nem egyesült. A vágy csak a végtelen biztosítéka, s ez a biztosíték az a rózsagyermek, az örömet sikongó, kicsi, édes jószág...
És Faust?
Az ő tekintete átsurrant ezen a látványon, amely mintegy szivárvány-híd emelkedett fel a jelenből, hogy a gondolat átmehessen rajta a színes, gyönyörű jövőbe. Oda, ahol a szellemegészséges, ruganyos testben maga is izmos erőre fejlődhetik. Amikor is a szellem nem a gyermek félő tekintetével néz az atya szemébe, hanem maga is férfi, maga is atya: a teremtő atya biztos tekintetével vizsgálja a mindenséget.
i
Eközben ott lent a patakban végeztek a fürdéssel. Már kijöttek a napra. A szülők a kis babát a nap sugarain szárazra dörzsölték, mígnem borzongó kis teste ismét rózsás lett. Aztán maguk is szárazra dörzsölték szép testeiket.
- Az ember valóban érzi, - mondá a férfi, karjait a napon dörzsölve, hogy mint surrannak be összes pórusainkon a napnak életet adó sugarai. És ezeket a sugarakat, amint a bőr alá jutottak, mint kapják folyóhangyaként millió vérpatakot a hátukra, s rohannak velük a belső részek sötétjébe, hogy legyen ott is világosság. Elárasztják az egész bensőt világossággal. Innét van a test vidám rugékonysága. Innét van, hogy az idegek a gondolat óhajait nagy örömmel hajtják végre. A szellem csak csenget, s millió ideg rohan teljesíteni kívánságát. Nem a training engedelmes rabszolgái ezek, hanem munkára vágyó ifjak. Még az akarat is félreülhet. Bedughatja szigorú jogarát a földbe, s bizton hiszem, hogy még az is kivirágoznék!
Ilyen viszonyban kell hogy legyen testünk és szellemünk!
De talán jó volna letelepedni, s előszedni a harapnivalókat...
Szorgos női kezek egy-kettőre előkotorásztak a hátizsákokból minden jót, s hozzá kedves, derült mosollyal kínálkoztak.
- De talán ne együnk addig, mondd el, apa, amit az este mondtál el, az új "miatyánkot", vélte a gyermekét szoptató nő.
A férfi felkelt, beléfürdött a nap sugaraiba - karjait kiterjeszté, s mondá:
- Valami megnevezhetetlent ölelek minden érzékemmel és minden érzékfeletti erőmmel.
Valamibe olyan boldogság belenézni, amit nem látok. Valami körülvesz, át meg átszorít, hogy majd a lelkem szakad ki belé.
Amivel felfogom mindezt, s azt, ami körülvesz anyag és gondolat; amivel átölelek minden életmegnyilvánulást, minden megismerést, ami volt, van és lesz, az te vagy, a mi atyánk.
Öntudattal emelem tekintetemet a csillagok miriádjai fölé. Túlérem gondolattal őket. Túl a mennyek országát, ahol téged sejtettek, téged, aki én vagyok.
Megszentellek porban és gondolatban téged: te képzelhetetlenül óriási nagy-én, téged, te láthatatlanul parányi-én.
Nem kérem a kenyeret se tőled, se mástól, mert hozzám tartozik, hogy dolgozzam érte, hogy kiérdemeljem, s aztán adjak másoknak is belőle, mint ahogy te szórod bőkezűen mindeneknek az érzést és gondolatot.
De utálnám magamban még a gondolatát is, hogy már ma megegyem azt, ami holnapra való. Megvetem azt a gondolatot, hogy eltegyem magamnak holnaputánra azt, ami talán másra esett volna ma.
Nincs bűn! Csak visszaesés van régi világnézetekbe. Hát ki vádol engem, s ki bocsásson meg nekem és mit? Ugyan kinek bocsáthatnék én meg és mit?!
A szédítő kontrasztok lejtőjét, az el nem rendezhető benyomások zűrzavaros sokaságát kerülöm, hogy megszédülve le ne bukjam, mert akkor késő már mondani, hogy ne vigy minket a kísértetbe.
És kerülöm azt a gonoszt: hamikor az ismeretlent megismerni óhajtván, azt kutatnám, ami megfejthetetlen ebben a véges agyvelőben. Ámen. -
Mindnyájan elgondolkoztak a mondottakon. Ki-ki hozzáfűzte a magáét. A szülők a rózsagyermek mellé telepedtek, aki kicsi ruháiból jó puha fészket kapott.
A sötéthajú ifjú az olajtestű leánykához ült. Mind a ketten benső nyugtalanságtól égtek. Ha tudták volna, hogy a Szerelem amott a bokrok mögött le nem veszi róluk perzselő tekintetét!
Az ifjú a lányka felé könyökölt és suttogá:
- Mondjak egy mesét?...
Elmentem az erdőre hűs reggelen virágot szedni, hogy mire felébred az én szerelmesen, várjuk őtet.
Az erdőben állt egy magános fa.
Magános fának millió levelén millió szó volt írva. Minden levélre az volt írva: én szeretlek téged.
Kihúztam a nagy fát, gondoltam: viszem szerelmesemnek, hogy mire felébred...
De mégis, kevesellettem a fa levelét, gondoltam: szedek hozzá a réten virágot.
A réti virágnak százmillió volt a szirma, mindegyikre pedig az volt írva: én szeretlek téged.
Összeszedtem százmillió réti virágnak százmillió szirmát, s hozzáfogtam az erdőben talált milliólevelű magános fának törzséhez, s vittem, hogy mire szerelmesem felébred...
De akkor eszembe jutott, hogy a patak kiöntött. Elmentem a patakhoz. A patak kiöntötte a homokot, s elszaladt. A homok minden porszemére ez volt írva. Én szeretlek téged.
Belemarkoltam egyszer a homokba, s felvettem annyi porszemet, ahány csillag van az égen, s tízszer vettem fel annyit. Beletömtem az ujjasomba, s vittem az erdőben talált milliólevelű magános fa törzséhez, s összefogva a százmillió réti virágot vittem, szerelmesnek, hogy mire felébred...
De akkor eszembe jutott...
Nem jutott eszembe semmit, mert a fák között megláttam puha, meleg vállát csillogni a napban...
Eldobtam erdőben talált millió levelű magános fa törzsét; elszórtam százmilió réti virág százmillió szirmát, kiöntöttem réti patak homokjának tízszerannyi porszemét, ahány csillag van az égen, ráborultam az erdőben talált millió levelű magános fa törzsére és... - sírtam.
A Boldogság szerelem! Rezső érzéseimet elvitted Hozzá. Az Ő lelkében megtermékenyültek, s most ilyen formában a poézis szárnyán rebbenne tova, s én nézhetem repülésüket - az én formára lelt érzéseimet, aminél egyéb fészkéből tovaszállnak.
Szívd fel ifjú nyugtalanító érzéseimet. Te vagy az, egyedül te vagy az!
Aztán... adj nekem, ifjú, egy ilyen rózsagyereket, hogy a gondolat bennem testté lehessen.
Mert nézd, hogy készült e test arra, hogy új életet nevelhessen.
Mert nézd, hogy remeg e két emlő, hogy táplálhasson.
Mert nézd, hogy vágyódik a lélek, hogy szellemedet fejleszthesse, mert én vagyok neked az örök földiség, az örök nőiség az örök anyag, akivel a szellem új formába jut.