"Ember András szigetháza napsütéses tornácán ül és ír. Párja, Piroska vállára hajolva lesi az egymáshoz gyorsan kapcsolódó betűket, s szája mozgásával ismétli a toll nyomán kikerekedő szavakat, amint itt következnek: "A Kultúra-gyár felügyelőségéhez intézett kérvényük Ember Andriséknak, akik több pontban felsorolt oknál fogva arra kérik a Gyár felvételező bizottságát, hogy ott őket, mint kultúramunkásokat alkalmazzák. (.) Igen tisztelt Bizottság, alulírott az Egészélet szigetén lakom párommal, Ember Piroskával. (.) Ez a szigetország ismeretlen a hivatalos térképen. Sőt nincs is másutt, mint a mi életünk Gondolati-óceánján. Az is meglehet, hogy nem is sziget, hanem csak félsziget, csak mi nem ismerjük azt a részt, ahol kapcsolódik. De hogy van, s lakói nagy életet élnek, az bizonyosabb előttünk, mint hogy Ausztrália létezik-e.""Nagy Sándor egyik cikkéből idézett sorok is igazolják: a gödöllői művészekkel kapcsolatos (és a tőlük származó) írásokat egyaránt végigkíséri a "sziget"-tudat - nem véletlenül. Mentalitásukat és életmódjukat vizsgálva, a századforduló magyar polgárságának életével összehasonlítva szembetűnik különállásuk. A korabeli polgárság nagy része számára a lecsúszó történelmi középosztály, a dzsentri gondolkodása és életmódja a mérvadó, követendő modell. A gödöllőiek mássága már ott elkezdődik, hogy életük kiindulópontjául nem ezt, hanem a klasszikus, nyugat-európai értelemben vett polgári normát teszik meg, de még ezt sem fogadják el teljes egészében, hanem kibővítik az általuk fontosnak, hasznosnak tartott elemekkel.
 Az így kialakított értékrend, valamint a hozzá kapcsolódó életmód-modell eklektikus vonásokat mutat. Megpróbálnak átmenteni egyes XIX. századi polgári értékeket, megkísérlik a régi formák egy részének új tartalommal való megtöltését; emellett nyitottak az állandó fejlődésre, alakulásra, új gondolatok befogadására. Értékrendjük középpontjában az önmagát fokozatosan kibontakoztató, helyét a világban megtaláló, harmonikus személyiség áll, aki saját belső rendezettségét, kiegyensúlyozottsága felett érzett örömét kisugározza környezetére is: az emberekre és a tárgyi környezetre egyaránt. Az egyén belső harmóniája véleményük szerint nem külső körülményektől függ, hanem attól, meddig jutott el a megismerésben, önmaga és a világ feltérképezésében. A világgal való harmonikus viszonyát a gyakorlati, szellemi, esztétikai és erkölcsi szféra együttes gyakorlásában, tehát a munkában, a megismerésben, a művészetek élvezetében és a másokkal való szeretetteljes együttélésében fejezi ki. A munka az egyén helyzetéből adódóan persze sokféle lehet; saját feladatuknak embertársaik nevelését, felemelését tartják, művészi alkotómunkájukon keresztül, s ez próféta-tanító magatartáshoz, szemlélethez vezet náluk. Értékrendjükben az anyagi javak gyűjtése nem kap szerepet, nem alkalmazkodnak a polgári társadalom reprezentációs elvárásaihoz. Egyfajta puritán jómódot próbálnak fenntartani, amennyire lehetséges - a felesleget olyan dolgokra fordítják (könyvek, újságok, utazás, sport, modern szaniter-berendezések, stb.), amelyek valamiképpen az egyén belső fejlődését, szellemi és fizikai karbantartását szolgálják. Ide kapcsolódnak életmódjuknak leginkább előremutató elemei is: az egészségvédelem, a testedzés, a korszakban megszokottól eltérő táplálkozás, öltözködés - ebben nemcsak elérik, de meg is haladják a kor (nyugat-európai) polgári normáját. Ugyanakkor szellemi, művelődési tekintetben is nagyrészt önellátásra szorulnak, mert a polgári környezet nyújtotta kulturális kínálatnak csak csekély részét fogadják el.
 Mindezzel céljuk egy új embertípushoz vezető út megkeresése, olyan másképpen gondolkodó emberekhez, akik pontosan tudatában vannak a világban betöltött helyüknek, tudják a választ életük alapvető kérdéseire, s ez a tudat megadja számukra a teljes szabadságot, amit egyházak, más társadalmi intézmények és ezeknek erőszakos vagy erőszakmentes úton való megváltoztatása nem tudott elérni a történelem folyamán. Arra törekszenek, hogy a társadalom organikusan, minden egyes ember belső átformálódásával alakuljon át, és jusson el egy magasabb fejlettségi és szabadsági szintre. Gondolkodásukban a történelmi újkor előtti társadalmak organikusnak érzett rendje iránti nosztalgia keveredik a jövő utópisztikus képével. Körösfői-Kriesch Aladár így fogalmazta meg elképzelésüket: ".. a modern életbe újabb viruló művészetet nem tudunk belevinni mindaddig, míg annak új fundamentomát meg nem vetjük. Amíg öntudatosabb alakban újra vissza nem állítjuk ama társadalmi állapotokat, melyek öntudatlanabb, primitívebb megjelenésükben is szükségszerűen élettől duzzadó - mert annak minden nyilvánulását átható - művészetet eredményeztek. Amíg meg nem adjuk embertársunknak a testvéri szeretetet, a becsülést és tiszteletet, minden egyes tettében az erkölcsi felelősség érzetét, vele a munka megbecsülését és a minden egyes boldogságát egyformán szívén viselő eleven kötelességérzetet."
 De nemcsak szóban és írásban hívei a társadalmon belüli egyenlőségnek és az egyén szabadságának: családjaikon, baráti körükön, a településen belül, egyre nagyobb és nagyobb körben próbálják kisugározni azt a meggyőződésüket, hogy férfi és nő, felnőtt és gyermek, gazdag és szegény, művész és laikus között nincsenek határok, mindenkinek egyformán joga van a megismerésből fakadó szabadságra. Ám ezt az elképzelésüket nem próbálják senkire ráerőltetni, mint ahogy idegen tőlük bármifajta erőszakosság: a férfiak és nők nem próbálják egymást a kor normájához igazodó férfi illetve női szerepbe szorítani, a szülők nem kényszerítik gyermekeiket arra, hogy a család által megjelölt pályára lépjenek, a kolóniához csatlakozó fiataloktól nem várják el, hogy mindenben kövessék őket - ha mégis megteszik, csak saját meggyőződésükből, mert vonzónak találják az előttük álló példát.A sziget-lét kérdésköréhez visszatérve: amit egyes elemzőik hibájukul rónak fel, "önként vállalt izolációnak"írnak le, valójában nem más, mint az, amire elméleteik, erőfeszítéseik irányulnak: egy teljes, szervesen létrejött és működő, minden társadalmi osztályt magába olvasztó közösség spontán módon induló, kísérleti megvalósulása, annak minden előnyével és hátrányával.
 A visszaemlékezések tükrében úgy tűnik, hogy valóban rövidéletű, ám azalatt életképes és jól működő kolónia volt a gödöllői. De vajon hogyan képzelték a jövőt? Nagy Sándor fejezet elején idézett cikkének hősei, Ember András és Piroska úgy döntenek: ki kell lépniük a társadalomba, hogy ott valósítsák meg azt, amit maguk tapasztaltak, maguk kísérleteztek ki az "Egészélet szigetén". "Ugye, szólalt meg Andris, hogy húzna valami gyenge bágyadtság az elvek szigetére bennünket vissza. Mi mégis tudjuk, hogy az már lehetetlen. Nekünk itt kell, ebben a hullámzó tömkelegben - úgy látszik - az Egészélet szigetét kivitelben megalapítanunk. Igaz, mi csak annyi vagyunk e munkához, mint a hullámokból kiálló két fejünk: egy pilaszter. De ilyen pilaszter ezrével dugja ki fejét a hullámok fölé. Ezeken fennakad már az együttgondolkozók humusza, s nemsokára alkot egy új szigetet, ahol virulni fog a "mi kertünk"."
 Végezetül természetesen fölvetődik a kérdés: vajon valóban elérték-e mindazt, amire próbálkozásuk irányult? Erre nemmel és igennel kell válaszolnunk. Új társadalmat nem hoztak létre, mint ahogy nem sikerült ez előttük és utánuk sok másnak, egyéneknek és csoportoknak, akiket a "szép új világ" utópiája lelkesített. De azt sem mondhatjuk, hogy teljesen nyomtalanul múlt el minden gondolatuk, cselekedetük. Látványos nyomot - műalkotásaikon kívül - nem hagytak, talán nem is hagyhattak, hiszen éppen a türelmes meggyőzés, a példaadással való ráhatás volt az elvük, az embertől emberig, közvetlenül terjedő tudás és szeretet a céljuk. Mégis, mai szemmel úgy látjuk, életmódunknak jó néhány olyan eleme van, aminek ők megmosolygott úttörői voltak a századelőn, messze előremutató értékeket hozva létre - egyfajta rendkívül magas nívójú, értelmiségi küldetés- és felelősségtudattól áthatott életformát, melynek központi értéke az emberi szellem és fizikum kiegyensúlyozott fejlesztése. Hogy az általuk ezzel az üzenettel elsődlegesen megcélzott értelmiségi réteg tudomást vett létezésükről, odafigyelt rájuk, mutatja ezt az a háromkötetes összefoglaló munka, amelyben reprezentatívan tükröződik mindaz, amit a korabeli polgári középosztály érdemesnek tartott arra, hogy az életvezetéssel, a családdal kapcsolatos tudásából továbbadjon. A Magyar Család Aranykönyvének dr.Bexheft Ármin-szerkesztette, 1909-1911 között megjelent kötetei a környezetkultúrától az öltözködésig több témában is a gödöllői életmódminta hatását mutatják.
 Szerepük megítélése egyéni vélekedés kérdése; az általuk mutatott utat nevezték már "céltalan értelmiségi világmegváltási kísérlet"-től "az egyetlen lehetséges út"-ig mindennek. Jelen sorok szerzője egyik véglettel sem azonosítja magát, hanem talán Remsey Ágnes két világháborúval, forradalmakkal és világégésekkel későbbi visszatekintését tartja a legtalálóbbnak: "A gödöllői szelíd avaron nem jártak akkora géniuszok, mint a világ szívében, Párizs utcáin. Szerepük is sokkal szelídebb volt,mint azoké. A festők, akik itt gyülekeztek, megelégedtek a szecesszióval. Hogy mi is a szecesszió? Szó szerint: szakítás a régivel. Kivonulás mindabból, ami nem akar változni, ami megrögzötten tartja magát, holott ideje lejárt. Demonstráció a jövő érdekében, de még nem a jövő. Menekülés a régi rend merevségéből, nem ismerve az újat. Már nem a régi, s még nem az új. Ilyen állapot nem tartható fenn sokáig, éppen ezért a szecessziók ideje mindig rövid. Az élet nem tűri meg sokáig az elkülönüléseket, mert az újításra mindenkinek szüksége van. Mihelyt az egész felszívja a részek vívmányait, a részek visszahullanak az egészbe, mert csak a teljesség örök. Így volt ez ővelük is. Szükség volt a kovászra, hogy új kenyér sülhessen a világ asztalára, s a gödöllői erdő ölén is erjedtek olyan lelkek, akikből kitelik majd a világ kovásza. Szükségesek voltak, szerepük gyönyörű, de amikor megsült a kenyér, ki tálaltat magának kovászt vacsorára?"